Gábor Miklós (Zalaegerszeg, 1919–Bp., 1998) színész 1954 és 1975 között volt a Madách Színház tagja.

Forrás: Gábor Miklós-szócikk. In. Magyar színházművészeti lexikon, [főszerk.] Székely György, Budapest, Akadémiai, 1994 – Magyar Elektronikus Könyvtár 

„Október 30. Kedd. A Madách Színház Művészeti Tanácsa reggel összeült Horvai Pistánál, itt volt Urai, a régi, a rendíthetetlen Urai, akin soha semmi nem változtatott semmit, itt hangoskodott Greguss, ő is a mindenkori, a bőséges, hol Majort, hol Págert szidta, »neki igazán volna oka panaszra«, itt volt Darvas Iván, izgatott, forradalmi állapotban, és Bozóki Pista – akinek telefonja nem működött, és ezért Horvai reggel gyalog baktatott fel érte a Szabadság-hegyre – teljesen rekedt volt, alig lehetett meghallani, amit mond, és három nap alatt Balbó-szakálla nőtt. Nem játszunk a) amíg a szovjet csapatok itt vannak b) amíg le nem váltják a magyar ENSZ-küldöttet c) amíg a tényleges hatalom Nagy Imre kezébe nem kerül, ezek voltak nyilatkozatunk főbb pontjai, amelyeket aláírtunk, habozva én is aláírtam, elvégre mindennel egyetértettem, hát akkor miért ne?, itt mindenki természetesnek vette, hogy aláírom.”

Gábor Miklós: Sánta szabadság, Bp., Magvető, 1997, 298. – Törzsgyűjtemény 

Szirtes György (Bp., 1923–Bp., 2009) színházigazgató, gazdasági szakember 1947-ben a Vígszínházhoz szerződött színésznek és közönségszervezőnek. 1949-től a Fővárosi Operettszínház művészeti titkári, 1950-től gazdasági igazgatói, 1953-tól 1962-ig üzemigazgatói teendőit látta el.

Forrás: Szirtes György-szócikk. In Magyar színházművészeti lexikon, [főszerk.] Székely György, Budapest, Akadémiai, 1994 – Magyar Elektronikus Könyvtár  

„Úgy indult, mint egy nagy tisztulási folyamat, mint egy tavaszi eső. A becsületesen gondolkozó emberek, az áldozatok hozzátartozói a bűnösöket akarták felelősségre vonni, a sztálinizmus képviselőit elkergetni, a törvényességet újra megteremteni. Ez volt a lényeg, és nem a kísérőjelenség. Október 30-án forradalmi társulati ülés volt a színházban. A forradalmi bizottság tagjai között volt színész, zenész, énekkari tag. A páholyokban ott ültek a külföldi lapok tudósítói, akik izgalmas tudósítást akartak írni ennek a közismerten kommunista vezetésű színháznak a társulati üléséről. A társulat már lent ült a nézőtéren, csak Margittal [Gáspár Margittal, a színház igazgatójával] ketten voltunk az irodában, lelkileg készülődve arra, hogy mi is lemenjünk. Igyekeztem megnyugtatni ezt a kiváló asszonyt, akinek normális bíróság előtt nem lett volna semmi félnivalója. Az első sorokat üresen hagyták, különben zsúfolt volt a nézőtér, mi leültünk az egyik üres sorba. Elkezdődött a társulati ülés, felszólították a tagokat, hogy aki bűnösnek érzi magát, hagyja el a termet. Gáspár fel akart állni, nem engedtem. »Te nem vagy bűnös, tehát nem mégy ki!« Amikor már nagyon izzóvá vált a hangulat, Gáspár egy megfelelő pillanatban szót kért. Beszédének az volt a lényege, hogy nem várta meg, amíg felszólítják a távozásra, hanem maga mondott le, a többséget maga mögé állította. A társulati ülés után megalakult az igazgató tanács, amelynek tagjául választottak, majd az egész társulat az irodába tódult, követelve a káderlapok kiosztását. Abban a korszakban ugyanis az egész országban, minden gyárban, vállalatnál, intézménynél kötelező volt a káderlapok vezetése, amelyen a dolgozókról minden adatot, magatartásukat, rossz tulajdonságaikat, politikai állásfoglalásukat a káderes vagy személyzeti vezető feljegyezte. A kép aszerint alakult ki, hogy a személyzeti vezető szubjektív, fanatikus, rosszindulatú vagy objektív volt, s ez nem volt játék, a dolog vérre ment. Egy rossz káderlap az illető egész további életét, egzisztenciáját, sőt családjának jövőjét is befolyásolta. A káderlapok vezetésével – miután nem volt személyzeti vezető – én voltam megbízva. A tagság kérésére kinyitottam a szekrényt, ahol a káderanyagok voltak. Az emberek, egymást taposva keresték a saját anyagukat, olvasni akarták a róluk készült bizalmas jelentést. A káderlapok azonban üresek voltak. Az Operett Színház talán az egyetlen hely volt az országban, ahol semmiféle feljegyzés nem készült a tagokról. Soha nem szerettem az értelmetlen munkát, a másikat megalázó vagy veszélybe hozó magatartást.”

Szirtes György: Színházaim a pesti Broadwayn, Bp., Polgart, 2005, 55–57. – Törzsgyűjtemény 

Pándy Lajos (Perbete, 1922–Bp., 2014) színész 1951-től volt A Magyar Néphadsereg Színházának, illetve a Vígszínháznak a tagja.

Forrás: Pándy Lajos-szócikk. In Magyar színházművészeti lexikon, [főszerk.] Székely György, Budapest, Akadémiai, 1994 – Magyar Elektronikus Könyvtár

„Számomra az is furcsa volt, hogy a párttagok nagy része hősies pátosszal tépdeste szét nyilvánosan a tagkönyvét, és verte mea culpázva a mellét.
– Jézusom! – döbbentem meg. – Hát ezektől féltem én annyira, ezektől a bosszúállástól rettegő kócvitézektől, akik titokzatosnak tűnő, szigorúan zárt taggyűléseikről olyan sokatmondó arckifejezéssel jöttek ki, mintha tudnák, hogy mikor lesz a világ vége? De hiszen ezek önző, a maguk pecsenyéjét sütögető, nagyhangú alakok, akik alkalmatlanok arra, hogy az ember fölnézzen rájuk! Kaméleonok, közönséges karrieristák, akik…
Eddig jutottam el gondolataimban, amikor a nagy tagkönyvtépés közepette egyszer csak fölállt egy asszony, akit én, töredelmesen bevallom, nem nagyon kedveltem, és halk, kissé vontatott hangon ezt mondta:
– Kommunista voltam, kommunista vagyok, kommunista maradok.
Én voltam ez egyetlen, aki megtapsolta. Pedig akkor már a szívem fölött „melengettem” megszerzett káderlapomat, amely – mi tagadás – eléggé cifra és veszedelmes dolgokat tartalmazott. Ez a halk szavú vontatottan beszélő, törékeny asszony – Péchy Blanka volt.
(Mesélik, hogy a Kamara Varietében, egy viharos forradalmi gyűlésen, artisták, bilincstörők és más bivalyerős emberek verték a huppot. A nagy zajban egyszer csak felállt Salamon Béla, és a következőket mondta az egybegyűlteknek:
– Két okból fogjátok be a szátokat. Ha még kommunizmus van, akkor azért, ha már kapitalizmus van, akkor meg azért, mert én vagyok itt az igazgató!
A teremben néma csönd lett – és Salamon Bélából nem lett a Kamara Varieté igazgatója.)”

Pándy Lajos: Súgópéldány, Bp., Mundus 2006, 178. – Törzsgyűjtemény