Sorozatunk színészek, színházi emberek visszaemlékezését idézi fel az 1956-os forradalom napjaira a hatvanadik évforduló alkalmából.
1956. november 4-6., Bakó Márta
A beszélő – Mario Vargas Llosa azonos című regényében – az egymástól távol, szétszórtan élő amazonasi indián törzs kis csoportjait járja sorra. Mindig úton van. Amikor megérkezik valahová, valakikhez, leül és beszél. Szimbólumokkal teli történeteit hallgatósága feszült figyelemmel követi, elbeszélése összeköti az egymástól térben is időben távol élőket.
Mi is történt 1956 októberében a színházakban és a színházak körül? Szöveg, adatokat tartalmazó forrás kevés maradt, összeszedegetve sincs. Blogsorozatunk színészek, színházi emberek memoárjait – emlékezetüket – hívja segítségül, remélve, hogy a kérdésre legalább töredékes válasz adható, és számolva azzal, hogy az idő, az egyéniség, a világszemlélet, az életutak egyéb történései, az 1956-ban elfoglalt és az 1956 utáni helyzetek és pozíciók az emlékezőket utólag is irányítják. A történetek 1956 októbere-novembere eseményeinek csak néhány részletét idézik. Az előzmények és a folytatás ott olvasható az emlékiratokban.
Forrás: Bakó Márta-szócikk. In Magyar színházművészeti lexikon, [főszerk.] Székely György, Budapest, Akadémiai, 1994 – Magyar Elektronikus Könyvtár
Bakó Márta és Gábor Miklós Jean Anouilh Találka Párizs mellett című drámájának próbáján 1957-ben a József Attila Színházban. Ismeretlen fényképész felv. OSZK Színháztörténeti Tár, ltsz.: 60/1/1993
1956. november 4–6., Corvin köz
A kazánház közelében a lépcső alatt felhalmozott szénrakásra szorultunk. Minden rázkódott körülöttünk, hallottuk, a közelünkben lecsapódó lövedékek egyre közelítenek. Kis Bélát takaróba csavarva fektettük a szénrakásra. Mi ketten föléje hajolva igyekeztünk testünkkel védeni. És én, aki normális körülmények között józan materialistának hittem magam, ebben az őrült lövöldözésben sikoltozva kezdtem imádkozni! Volt idő és alkalom imára, még a lorettói litániára is! Béla [Varga Béla, Bakó Márta férje] dühös volt, hogy úgy elvesztettem a fejem, de hát mit csináljak, ez az egyetlen fejem van, nem tudok mást elveszteni!
A felkelők között sok görög is volt. Egyikük mellettem elismerően figyelte a csapódó és robbanó szerenádot, míg fegyverét a folyosó bejárati vasajtajára szegezte, megszólalt: – Görögországban lenni kétezer éve forradalom! De az lenni mint aludttej ahhoz képest, ami itt van! A támadás elcsendesedett, az óvakodva kikémlelők szerint visszamehettünk óvóhelyünkre, ahol több volt a levegő. Némán ültünk helyünkre, nem tudtuk, mi történhetett. Egyszerre felcsapódott az óvóhely vasajtaja, egy kimerült, lihegő fiatalember bukott be rajta. – Orvos vagyok a klinikai felkelők közül. El tudnak-e rejteni és átöltöztetni? Ha sebesült lenne önök között, természetesen ellátom. – Hála istennek, nem volt sebesültünk. Senki nem szólt egy szót sem, némán tuszkolták át a másik pincébe és kapkodva szedtek össze ruhadarabokat a számára. Az utolsó pillanatban! Alig tértünk magunkhoz, megjelent két orosz katona és végigsétálva köztünk, vizslatva kutatták, nincs-e elbújtatott felkelő valahol? Pattanásig feszült idegekkel ültünk nyugalmat tettetve, míg megfordultak és kimásztak a vasajtón. Megkönnyebbülve hagytuk el az óvóhelyet. Mire kitápászkodtunk, a mozi előteréből eltűntek a felkelők géppuskaállásai. Megdöbbenve néztünk körül. A lakások zöme romokban állt. Mi szerencsések voltunk. Udvarra néző szobánkban még ablak sem törött.”
Bakó Márta: Rosszkor születtünk, Bp., Textúra 1991, 266–268. – Törzsgyűjtemény
Rajnai Edit (szerk.) – Színháztörténeti Tár