Tömörkény István – Forrás: A szegedi Somogyi Károly Városi és Megyei Könyvtár honlapja

„Ennek a század eleji preszisztolénak (melyre a Lovik, Gozsdu, Petelei, Ambrus stb. neve emlékeztet, s a Papp Dánielé, akit ott fedeztem fel magamnak) Tömörkény volt tán a legnagyobb, jövőbe mutató írója. Nemcsak azzal, hogy ő volt az első – alaposságban, odaadásban alig fölülmúlt – »falukutatónk«, de ő keverte ki elsőül a hiteles alföldi színt is, azt a sárga ragyogást, amely Móricz Zsigmond könyveiben árasztotta el prózánkat.”

Németh László: Emlékezés Tömörkény Istvánra. In. Uő: Utolsó széttekintés. Életrajzi írások, esszék, drámák, műhelyvallomások, Budapest, Magvető Könyvkiadó, 1980, 788. Németh László munkái – Digitális Irodalmi Akadémia és Hajnali sötétben. In memoriam Tömörkény István, vál., szerk., összeáll. Lengyel András], Budapest, Nap, 2005. – Törzsgyűjtemény

„Ez az életrajz kissé zavaros, de nem én zavartam össze, hanem az élet. Ott kezdődik, hogy 1866. december 23-án születtem Cegléden, a vasúti állomáson. Édesapám abban az időben pár évig bérben bírta az osztrák államvasút-társaságtól a ceglédi vasúti vendéglőt, így esett meg, hogy hogy a szegedi születésű többi öt testvéreimmel szemben nem a szűkebb haza homokján láttam napvilágot. a gyerekkorban ebből később nagy testvéri hangok keletkeztek a „szegedi betyárok” és a „ceglédi bicskás” között.”

„Az élet ád tárgyat; mint a példa mutatja, harminckét év alatt még csak a szomszéd határba sem kellett értük menni s úgy vélem, nem is fogyok ki belőlük, amíg még ég a gyertyám ebben a tarkabarka földi életben. A sajátos észjárás, gondolkozás, cselekvés, szokások, a külső nép beszédében szinte elrejtőzve élő régi magyar szókincs, a földművelés nehéz szavú nézete, hogy ezer év óta vagyunk parasztok itt helyben, de jobbágyok sohase voltunk; a régi városi polgárság rátartisága, hangulatai összekapaszkodásban a megváltozott és a megváltozásában is folyton változó újfajta élet küzdelmeivel: egy nagy darab láthatatlan tintatartó az, amibe ha az események és életsorsok följegyzője beleüti a tollát, mindig marad a toll hegyén valami.”

Tömörkény István: Magamról; Önéletrajz (részletek). In. Hajnali sötétben. In memoriam Tömörkény István, [vál., szerk., összeáll. Lengyel András], Budapest, Nap, 2005. – Törzsgyűjtemény

„A Szeged környéki népi nyelvből formált ki magának gazdag, képekkel teljes irodalmi nyelvet, itt-ott némi nyelvi különcködéssel is, ami azonban jól illett az ábrázolás olykor enyhe groteszkségéhez. Tömörkény világa ugyanis tele van fura alakokkal és fura helyzetekkel, hősei nemritkán agyafúrtan gondolkoznak, és játékos körülményességgel fejezik ki magukat.
Mire második novelláskönyve, a Jegenyék alatt megjelent (1897), már teljes birtokában van művészi eszközeinek. Ez a könyv talán a legszebb, legegységesebb gyűjteménye. De nem állt meg, ettől kezdve egyre újabb társadalmi rétegeket hódít meg az irodalomnak. Érdeklődve fordul a tanyavilág felé: a tanyasi embernek ő az első ábrázolója. Hamar felismeri, hogy a »vízi emberek« – a halászok, hajósok – nagyon másfélék, mint akár a falusiak, akár a tanyasiak: ezek függetlenebbek, eredetibb gondolkozásúak.
Legfontosabb műfaja a novella. Rendkívül tömören tud elmondani bonyolult történeteket is. Néhány szavas jellemzés után szemléletesen állnak előttünk a szereplők. Olykor úgy tűnik, mintha pongyolán fogalmazna, de hamarosan kiderül, hogy ez is művészi fogás, a mozzanatok egyszerre csak egységes képpé állnak össze. A novellákban gyakran visszatérő alakok – mint például Förgeteg János – az olvasó személyes ismerősei lesznek. Mesterien játszik a hangulatokkal, vidáman induló történetből nyomasztó tragédia fejlődik, komor helyzetek váratlan fordulattal komikumba csapnak át. Valamennyi novellája önmagában kerek, zárt világ, de együtt mégis nagy, egységes körképet adnak arról a mélységről, amelyről a századfordulóig vagy nem beszéltek, vagy idillé hamisították, vagy ha meg is közelítették, mint Mikszáth vagy Gárdonyi, mégsem vállalták azt a teljes szociális együttérzést, mint Tömörkény.”

Hegedűs Géza: A magyar irodalom arcképcsarnoka, Budapest, Trezor, 1995. – Magyar Elektronikus Könyvtár 

„– Esik a hó – mondták odakint Förgetegék, mikor legelsőbb hullani kezdett a pihe az égből a tanyákon.
– Hát esik, bátya.
No jó. Így szokás ez már télen, s a bolond ember az, aki a természet megszokott rendjében kivetni valót talál. A hó esett, vékonyan beteríté a tarlót, megakadt az elszáradt bogáncsok tetején, a kútgémen gubbasztó varjú hátán, a szalmaboglyákon.
Egyhangú az élet télen odakint, amiben csak két uralgó téma körül csoportosul a beszéd: a hó meg a hideg. Van mind a kettőből elég. Elhagyatott puszta az egész világ, vakító fehérség mindenütt, és imbolygó nehéz köd a láthatáron… Emberhangtalan némaság fekszik a végtelen síkon, a tanyák alszanak, mintha meg volnának fagyva.”

Tömörkény István: Tanyák a hó alatt (részlet). In. Tömörkény István válogatott novellái. Bíró Gergely válogatása, Budapest, Magyar Napló, Fokusz Egyesület, 2009. – Törzsgyűjtemény

„… Ekkorra már alkatának természetére ismert, tudja, s követi irányítását, és önmagának szándékosan leszűkített területén munkál. Szeged és Szeged népe – mást nem ismer, nem is akar ismerni; sem emberi, sem írói élmény, amely valamiképp nem tartozik Szegedhez, nem érdekli, mereven elzárkózik tőle… A város struktúrájának már jellemzett kettőssége, a szegedi népi kultúra és a szegediesség közötti ellentét különös módon mutatkozik Tömörkény emberségében. Amíg életstílusa, életének külső színe minden ellenkezés nélkül csatlakozik a Belváros polgárainak életéhez, addig műveiben Szeged rejtőző igaz értékeit, a szegedi, szegedkörnyéki parasztkultúrát kíséri figyelemmel, ábrázolja alázatos tisztelettel. A Dankó-nóták mellett borozgató nyugodalmas életű polgár a pusztuló népi hangszerek, a kecskefejű bőrduda, a tekerő-lant után kutat, a népi rovásírás emlékeit gyűjtögeti… A higgadt, személytelen ábrázoló nyugalmát érzékenyen óvja; csak a formának sajátosságai, a stílus önkénytelen vallomásai leplezik le, hogy e mögött az ábrázoló személytelenség mögött mély emberi részvét és líra lüktet.”

Ortutay Gyula: Tömörkény István, Szeged, Magyar Irodalomtörténeti Intézet, 1934. Értekezések a Magyar Király Ferenc József Tudományegyetem Magyar Irodalomtörténeti Intézetéből, 15. – Törzsgyűjtemény http://nektar.oszk.hu/hu/manifestation/3405145

I
A szűz nap-arcú és arany,
mögötte fodrot bont a föld,
mögötte szikrát szór a víz,
s az ég sötét, csillagtalan.
Sarlózva jobbra-balra ring,
kévébe gyűjti álmaink,
hajnalra fürtje szétbomol
s lábánál minden kötve van.

II

Holdvilág, ifjúság,
mennyi lombon szálltál,
mennyi forrást ittál,
mennyi tükrön háltál!
Szarvas hold, öregkor,
hány kopott szekéren
horgasztod az ostort
a kocsis kezében!

III

Egy szót, mit a szellő
remegve tovább visz –
egy szót, mit az éjfél
ködös szeme lát –
készíthetem akkor
az ágyat, amelyben
nyugodtan aludjam
a nagy éjszakát.

Weöres Sándor: Triptichon. Tömörkény István emlékére. In. Uő: Egybegyűjtött költemények, [Budapest], Helikon, 2013. – Törzsgyűjtemény