Megkésett, szubjektív könyvismertetés 2. rész

2019. december 06. 16:00 - nemzetikonyvtar

A 2018-ban Széchényi Ferenc-emlékplakettel kitüntetett Heltai János az Országos Széchényi Könyvtár belső ünnepén 2019. november 25-én elhangzott előadásának második része


berlasz_kotet_1.png

Berlász Jenő: Az Országos Széchényi Könyvtár története, 1802–1867. Borító – Magyar Elektronikus Könyvtár 

A kötet retorikai szerkezete egyszerű, lényegében kronologikus. Négy nagy fejezetet foglal magában. I. Széchényi Ferenc küldetéstudatának kialakulása. II. A Széchényi Könyvtár alapításától a reformkor küszöbéig (1802–1825). III. A Széchényi Országos Könyvtár a reformkorban és a szabadságharc időszakában (1825–1848/49). IV. A Széchényi Országos Könyvtár az önkényuralom korában (1849–1867).

Széchényi küldetéstudata együtt jelentkező, de nagyon eltérő hatások ütközéséből fogant. A család vagyonát a 103 évet élő esztergomi érsek, Széchényi György szerezte. S itt idézem Berlász Jenőt: „Politikailag a Széchényiek a XVIII. század folyamán hűek maradtak György érsek Habsburg szellemiségéhez, ez, mint kötelező erkölcsi örökség szállt nemzedékről nemzedékre.” Megőrizték azonban „tősgyökeres népi-nemzeti kultúrájukat, s … magyar anyanyelvüket. Mint császári tisztek bizonyára jól megtanultak németül, mégis amikor kiváltak a hadsereg kötelékéből, vidéki birtokaikra vonultak – családi levelezésük tanúsága szerint – ismét magyar nyelvű, magyar szokások szerint élő urakká váltak, éles ellentétben szomszédaikkal… az Eszterházyakkal, Batthyányakkal és másokkal”. (12) Ez a két első, erőteljes páros hatás.


A második a régi és új műveltségeszmény találkozása, amelynek színtere az iskolázás. Itthon a soproni és nagyszombati jezsuita gimnáziumokban a hagyományos latin nyelvi, irodalmi, retorikai műveltséget sajátította el Széchényi Ferenc.

„Az egyházi humanisztikus, skolasztikus tudományosság… egyeduralma azonban  [ekkorra már] mind a katolikus mind a protestáns országokban megrendült… Új műveltségeszmény volt kibontakozóban: egzakt kutatásokra és kritikai módszerességre épülő, kivált a gyakorlati élet szolgálatára hivatott, hasznos tudás eszménye.”

Berlász Jenő: Az Országos Széchényi Könyvtár története, Budapest: OSZK, 1981, 13. – Magyar Elektronikus Könyvtár 

Ezzel az új szellemiséggel Széchényi a bécsi Theresianumban találkozott.

A harmadik páros hatás politikai pályájában ismerhető fel. Kezdetben, mint Horvát-Szlavónország báni helytartója hajtotta végre a legnépszerűtlenebb jozefinista intézkedéseket is, de lassanként belátta, hogy a császár politikája végső soron a birodalom homogenizálására, Magyarország beolvasztására irányul.

„Nemzeti érzülete felülkerekedett jozefinizmusán… . Egészségi okokra hivatkozva benyújtotta lemondását és visszavonult.”

Berlász Jenő: Az Országos Széchényi Könyvtár története, Budapest: OSZK, 1981, 18. – Magyar Elektronikus Könyvtár


Ekkor fordult figyelme erőteljesebben a kulturális élet felé. Nem folytatom tovább a történetet a könyvtár alapításának és a további eseményeknek a részleteivel. Talán ennyi elegendő ahhoz, hogy lássuk, milyen indíttatásból született meg a nemzeti könyvtár gondolata.

A további három, kronológiai rendben előadott fejezet lényegében azonos szempontok alapján tekinti át a könyvtár történetét, csak rendszertelenül sorolom őket: a könyvtár kulturális környezetének változásai; az alapítóhoz, illetőleg a mindenkori fenntartóhoz fűződő viszony; a könyvtár anyagi helyzete, elhelyezése, fenntartása, felállítása, gyarapítása, állományvédelme, leltározása, katalogizálása, hozzáférhetővé tétele, használata; az összegyűjtött anyag megismertetése kiállításokkal, vezetésekkel, tudományos publikációkkal, sajtóközleményekkel; a személyzet összetétele, javadalmazása, életkörülményei; a fűtés, a világítás, a berendezés problémái; a könyvtár felállításának, működésének hatása a közhangulatra, a tudományos kutatásra, a tudós nemzetközi közvéleményre.

Mindebből csak töredékes részletek idézhetők most fel, szubjektíven válogatva mindabból, ami olvasás közben különösen megragadta a figyelmemet. De, amit mondandó vagyok, talán elég lesz arra, hogy tisztelettel emlékezzünk múltunkra, és átérezzük, hogy az élet gyakran hasonló problémákkal és feladatokkal szembesíti a hasonló vagy azonos ügyek szereplőit.

A könyvtár elhelyezésének kérdésével kezdem. Az első évtizedekben újra és újra költöznie kellett az intézménynek. Első felállítási helye a mai katolikus hittudományi akadémia épületében a pálos rend egykori kolostorának könyvtárterme volt. Aztán áthelyezték a királyi egyetem palotájába, amely a mai jogi kar helyén állt. Közben az anyag egy részét a napóleoni háborúk miatt Temesvárra menekítették. Majd hamarosan huszadik századi helyére, a Múzeumkertbe került, ahol akkor még a Batthyány család kerti villája állt. Ezt azonban annyira megrongálta az 1838. évi nagy árvíz, hogy a teljes állományt ládákba csomagolva átvitték a Ludoviceumba. A mentési munkálatokat az igazgató, Horváth István irányította, saját kezűleg cipelte fel a sok tízezer könyvet a földszintről az emeletre a múzeum három famulusával, Grómann Andrással, Cseronka Andrással és Dreher Istvánnal, valamint egy volt famulus özvegyével, Zimmermann-néval. A később hónapokig tartó költöztetéshez aztán huszonnégy katonát rendeltek ki segítségként. A Ludoviceumban (a mai közszolgálati egyetemen) aztán majdnem egy évtizedig, 1846-ig hozzáférhetetlen állapotban tárolták a teljes anyagot, míg végre Pollack Mihály tervei alapján és építésvezetésével elkészült a Nemzeti Múzeum palotája, ahol csaknem száznegyven évre otthonra lelt a bibliotéka.

Nézzük, ezután milyen volt az alapítóhoz és a fenntartóhoz fűződő viszony. Amikor 1802 márciusában Széchényi Ferenc a gyűjteményét hazájának, Magyarországnak ajándékozta, egyúttal József főherceg-nádor joghatósága alá helyezte. Széchényi Ferenc az alapítás után továbbra is önzetlenül gyarapította az állományt. A könyvtár első őre, Miller Jakab Ferdinánd azonban, aki egyébként maga is sokat tett a könyvtár fennmaradásáért, igyekezett Széchényi személyét háttérbe szorítani. A gróf viszont, aki tettéért érdemi elismerést sohasem kapott, tudomásul sem véve a sértéseket, töretlenül folytatta tevékenységét.

József nádor szinte saját gyermekének tekintette az intézményt. Haláláig a legapróbb ügyeivel is személyesen foglalkozott. Ajándékaival szaporította az állományt, és Millerrel karöltve igyekezett működése anyagi feltételeiről megbízható módon gondoskodni. Az alapokat leginkább társadalmi áldozatkészségből próbálták megteremteni, nemesi és polgári közösségek folyamatos segélyeiből, főpapok és egyházi testületek alapítványaiból. A kezdeti, tisztán feudális viszonyok között gyakran megmutatkozott a társadalom áldozatkészsége, de szilárd alapot nem sikerült a működéshez létrehozni. József nádor azonban a reformpárti ellenzék segítségével az 1836. évi országgyűlésen elérte, hogy a rendek ötszázezer ezüstforintot szavaztak meg a múzeumpalota és benne a könyvtár felépítésére, és további százhuszonötezret a híres Jankovich-gyűjtemény megvásárlására. A teljesítés persze több mint egy évtizedig tartott, de végül befolyt a teljes összeg. A fejlődést azonban a háborús események megakasztották.

A Bach-korszakban és a Schmerling-provizórium idején közvetlenül a császári adminisztráció kezébe került a könyvtár ügye. Gyakori vizsgálatok és „átvilágosítások” után szakmailag mindig jól kidolgozott, korrektnek tűnő rendezési terveket fogadtak el, de a végrehajtásukhoz szükséges összegeket rendre megnyirbálták, sem megfelelő személyzetet, sem elfogadható munkakörülményeket nem biztosítottak. Minden igényt kielégítő javaslatot már a kiegyezés előkészületei idején csak az Andrássy György későbbi országbíró vezette bizottság tett, amelynek tagjai között ott volt például Eötvös József, Sennyey Pál, Rómer Flóris és mások. Heteken át sokszor éjszakába nyúlóan tanácskoztak. Tervezetük kielégítően gondoskodott a személyzet megfelelő létszámáról és javadalmazásáról, a könyvtár felszereléséről, gyarapításáról és napi működéséről. Határozataiknak csekély megszorításokkal sikerült érvényt is szerezniük.

Általában véve elmondható, hogy a feudális kormányzatok lassan és rendszertelenül mozdították elő a könyvtár ügyét, a császári adminisztráció intézményesen, de érzelmi elkötelezettség híján elégtelenül, olykor szinte cinikus hanyagsággal bánt vele. A nemzeti kormányzatok nagyvonalúan, bár a történelmi események támasztotta nehézségek miatt a végrehajtásban sokszor megakadva rendezték viszonyait.

Nem voltak irigylésre méltó helyzetben a kezdeti időszak némely periódusában a könyvtár vezetői sem. A gyakori költözés és hatalomváltás azzal járt, hogy újra és újra jelentéseket, felméréseket kellett készíteniük a könyvtár állapotáról, terveket a jövőről. Egyáltalán nem valamiféle kényelmes, reprezentatív állás volt az igazgatói, akkor könyvtári őrnek nevezett munkakör. Igaz, évi 1400–1600 ezüstforintnyi fizetés járt vele (ezt azonban mindenki kevesellte), és hat-hét szobás szolgálati lakás fűtési támogatással a múzeum épületében. A könyvtári őrök közül Mátray Gábor személyéről kell külön megemlékezni. Berlász így ír róla:

„Mátray nemcsak őrködött a Könyvtár óriási állománya fölött, hanem rendezett, katalogizált, gyarapított (intézte a kötelespéldányügyeket, gondoskodott az ajándékok átvételéről, új könyveket és kéziratokat vásárolt), szervezte a különgyűjteményeket (a kézirattárt, ősnyomtatvány- és ritkasággyűjteményt), 1850 óta rendszeres kutató kiszolgálást végzett, 1858-tól ellátta a könyvköttetés feladatait, intézte a Könyvtár teljes ügyvitelét, és részt vett a Múzeum tiszti értekezletein.”

Berlász Jenő: Az Országos Széchényi Könyvtár története, Budapest: OSZK, 1981, 382. – Magyar Elektronikus Könyvtár

Mindebben összesen két segítője volt, és a sajtó szemtelen kötözködése mellett dolgozott. Ügybuzgalmának és szívós munkájának köszönhető, hogy a könyvtár 1850-ben legalább a tudományos kutatók számára hozzáférhetővé vált. Mátray munkáját tekintve egyáltalán nem pátoszos, amit Kubinyi Ágoston múzeumigazgató 1859. január 22-én és 23-án a Pesti Naplóban közzétett cikkében írt. Egyrészt szemrehányást tett mind a nemzetnek, mind a kormánynak az intézet elhanyagolása miatt. Széchényi Ferenc ajándékának átvétele óta a nemzet maga még semmiféle alapítványt nem tett, csupán egyes adakozóknak köszönhető az előrehaladás. A gyűjtemények még most is többnyire bútor és felszerelés nélkül hevernek az üres termekben, pedig a palota már 1846-ra felépült. Nem tudni, hogy megvannak-e a régi időben tett nevezetes alapítványok. A könyvállomány már százharmincezer kötetre rúg, de ebből ötezer mű még bekötetlen. Rengeteg a hiány a gyarapításban. Idézem Kubinyit:

„A nemzet méltósága, becsülete és a tudományos haladás előmozdítása megköveteli, hogy a Múzeum [és a könyvtár] ügyét ne csak egyesek, hanem az egész társadalom fölkarolja.”

Berlász Jenő: Az Országos Széchényi Könyvtár története, Budapest: OSZK, 1981, 398. – Magyar Elektronikus Könyvtár

E ma is megszívlelendő szavaktól Kubinyi azt remélte, hogy egymillió forintnyi alapítvány gyűlik össze közadakozásból, amelynek kamataiból nemcsak a működést, hanem a tudományos utazások, az ásatások, a rendszeres kiadói tevékenység és a gyarapítás költségeit is fedezni lehet majd.

Ezzel elérkeztünk a gyarapításhoz. Ennek négy forrása volt: kötelespéldány-szolgáltatás, ajándékok, vásárlás, csere. A kötelespéldány-szolgálat, amelyre már a kezdetektől kötelezték a hazai nyomdákat és 1830-tól az erdélyieket is, mindig olyan volt, mint a kutya vacsorája. Egyes nyomdák szolgáltattak, mások nem, vagy csak a könyveket, az aprónyomtatványokat, grafikákat, térképeket nem. De voltak olyanok is, amelyek hazafiúi érzületből akkor is küldték a példányokat, amikor nem működött semmiféle ellenőrzés. Ezért folyton meg kellett újítani, szigorítani az erre vonatkozó rendeleteket. A teljes anyagnak így is csak mintegy ötven százaléka érkezett be.

A könyveket általában fűzött állapotban kapta meg a könyvtár a nyomdáktól. Köttetésükre azonban sohasem jutott elegendő költség. Széchényi Lajos gróf 1827. évi, tízezer forintos alapítványa kamatainak is csak a csekély részét lehetett állományvédelemre fordítani. Ebből következett, amiről Kubinyi panaszkodott, hogy még 1859-ben is hatalmas halmokban álltak a könyvtár bebútorozatlan termeiben a bekötetlen könyvek.

A másik fő és még sokkal fontosabb gyarapodási forrást a hagyatékok jelentették, amelyeket ajándékként vagy alkalmi felajánlások segítségével vásárlás útján szerzett meg a könyvtár. Csak néhányat említek, főként az első időkből. Éder József Károly (1760–1810) nagyszebeni tanártól nyolcvanöt kötetnyi kézirat és oklevél; Tertina Mihály (1750–1808) királyi akadémiai tanár, Szirmay Antal (1747–1812) földbirtokos, Kitaibel Pál természettudós hagyatékai; Illésházi István arisztokrata hatezer könyve, Litteráti Nemes Sámuel irodalmár és Batsányi János költő könyvtára. A legfontosabb természetesen a hatvanezer kötetből álló, híres Jankovich-féle gyűjtemény, amelynek több részletben való megvásárlása két évtizeden át adott munkát folyamatosan a könyvtári őröknek, de amely gyakorlatilag megduplázta az akkori állományt. A gyűjtés végső céljait fémjelzi, hogy többször tettek kísérletet corvinák beszerzésére. Elsősorban a Wolfenbüttelben őrzött kódexeket kívánták csere útján hazahozni, igaz, sikertelenül.

Érdemes volna szisztematikus kutatómunkával feltárni a hagyatékok történetét. A lehetséges mértékig rekonstruálni állományukat, melléjük téve a hagyatékozó személyek portréit megrajzoló tanulmányokat. Kimeríthetetlen kincsesbányája lenne a magyar művelődéstörténeti kutatásoknak.

Minden munkának, gyarapításnak, leltárnak, katalóguskészítésnek, épületberendezésnek természetesen a könyvtár megismertetése és használata ad értelmet. A megismertetést már maga Széchényi Ferenc is elkezdte. A nemzetnek felajánlott gyűjteménye saját költségén kinyomtattatott katalógusaiból nyolcvannégy példányt szétküldött európai, de főként közép-európai tudósoknak, előkelőségeknek. Nagy számban kapott elismerő, sőt magasztaló leveleket. A lengyel származású Josef Maxymilian Tenczyn Ossolinski, a bécsi Hofbibliothek későbbi prefektusa például kijelentette, hogy:

„a Magyar Nemzeti Könyvtár az egyetemes tudományosság közös kincse, és Széchényihez hasonlóan ő is összegyűjti majd a lengyel nemzet irodalmi régiségeit, s gyűjteményét nemzetének hagyományozza”.

Berlász Jenő: Az Országos Széchényi Könyvtár története, Budapest: OSZK, 1981, 167. – Magyar Elektronikus Könyvtár

Szándékát később valóra is váltotta. A külföld tehát hamar felfedezte és elismerte a Hungaria litteratát, a művelt Magyarországot. Széchényi pedig folytatta gyűjteménye feltárását, a katalógus pótköteteit már Engel János és Szerdahelyi György tudományos tanulmányaival jelentette meg.

A megismerésre, használatra való igény itthon is hatalmas volt. Ez két irányban nyilvánult meg. 1811-ben a pálos teremben már folyt az olvasók kiszolgálása. Az árvíz miatt bekövetkezett hosszas zárvatartás után, 1850-ben a használók kikövetelték maguknak a még félig sem berendezett könyvtárban legalább egy kutatói olvasóterem megnyitását, sőt értelmiségi nyomásra szigorúan korlátozott mértékben ugyan, de engedélyezni kellett a kölcsönzést is.

Nem volt kisebb az igény a könyvtárnak mint nemzeti kincsnek a megtekintésére sem. 1811-ben már csoportokat vezetett Miller Ferdinánd a gyönyörű, faragott polcokon ízlésesen felállított könyvtárban. A múzeumpalotában a könyvtár rendelkezésére bocsátott tizennégy teremből 1847-ben négyet sikerült berendezni Pollack Mihály külön e célra tervezett könyvszekrényeivel. A könyvtár belső szabályzata pedig rendelkezett arról is, hogy a könyvek felállítása tetszetős legyen. Mind a négy termet haladéktalanul megnyitották a látogatók előtt. A vidékről Pestre érkező nemesi és polgári családok programjából nem maradhatott ki a nemzeti büszkeség tárgyát képező könyvtár megtekintése. Nevezetes esemény volt Ferenc József kétszeri látogatása 1852-ben és 1857-ben. Mindkét alkalommal jelentős egyszeri segélyt juttatott a könyvtárnak.

A nyomtatott nyilvánosságban is igyekezett folyamatosan jelen lenni a könyvtár. Már Miller Ferdinánd Jakab is adott ki tudományos dolgozatokat közlő évkönyveket. 1841-ben pedig elrendelték, hogy a sajtóban a könyvtár minden gyarapodásáról tájékoztatni kell a közvéleményt. A bibliotéka rendszeres tudományos tevékenységének biztosítására 1849-ben Kubinyi Ágoston évi 3000 forintot igényelt az országgyűléstől, főként publikációkra. Ezt a háborús viszonyok miatt nem kapta meg, de igénylése jelzi, hogy az anyag tudományos feltárása, az eredmények publikálása a kezdetektől a könyvtár fő tevékenységi körébe tartozott.

Egyetlen mondattal zárom előadásom e részét. Mindezen viszontagságok után és erőfeszítések árán, főként az Andrássy-bizottság lelkiismeretes és értő munkájának köszönhetően, amely rendezte a könyvtár anyagi és személyzeti helyzetét, 1866. június 14-én a nagyközönség előtt is megnyílt a könyvtár olvasóterme, s ezzel új korszak kezdődött, amelynek története még megírásra vár.

Nincs más hátra, mint hogy még egyszer megköszönjem elődeinknek, Széchényi Ferencnek, Horváth Istvánnak, Mátray Gábornak és a többieknek, hogy létrehozták ezt a nagyszerű könyvtárat, és megköszönjem volt kollégáimnak és mestereimnek, Hervay Ferencnek, Borsa Gedeonnak, Holl Bélának és a többieknek, hogy az elődök kultúra- és tudománytiszteletét, a módszeres munka iránti alázatosságot és elkötelezettséget továbbadták a következő nemzedéknek. A mostani kollégáknak pedig kívánom, hogy minél előbb olyan körülmények között dolgozhassanak, amilyeneket az Andrássy-bizottság alakított ki, hogy töretlenül adhassák tovább a könyvtár hagyományait és szellemiségét az őket követőknek.

A magam részéről pedig hálás vagyok mindannyiuknak, hogy közel ötven évig olyan intézményben dolgozhattam, amely az országnak egyszerre lehet agya és szíve, ha jókedvvel szolgál.

 Heltai János

Blogbejegyzésünk első része itt olvasható.

 

komment

A bejegyzés trackback címe:

https://nemzetikonyvtar.blog.hu/api/trackback/id/tr4015339770

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.