Jókai Mór Szigetvári vértanúk című drámáját 1860. március 29-én mutatták be a Nemzeti Színházban. Az előadás előkészületeiről és Jókainé felépüléséről már korábban cikkeztek a lapok. A darabot nemcsak Jókai szerzői neve, és az azzal kapcsolatos kultusz adta el, hanem Laborfalvi Róza színészi teljesítménye, és a hazafias témaválasztás is.
Jókai Mór, fénykép, Ellinger Ede – Kézirattár. Magyar Digitális Képkönyvtár
Az egyetlen igazi pozitív bírálatot az Egressy Gábor Magyar Színházi Lapjában megjelenő kritika tartalmazza (1860. ápr. 7., 15. sz.). A szerző (aki valószínűleg maga Egressy volt), a dráma epikus voltát felemlegetve, és ezzel önmagának némileg ellentmondva megállapítja, hogy Jókai ezt a feladatot minden követelménynek megfelelve oldotta meg, a műben pedig felfedezni vélte a tragikum legszükségesebb elemét – a küzdést és szükségszerű összeütközést.
Ahogy az a Jókai-művekkel történni szokott, a kritikusok nagyobb része viszont azon a véleményen osztozott, hogy a darab nem felel meg a dráma kritériumainak, mert se tragikus hőse, se valódi konfliktusa, se drámai összeütközése és mindezek híján katarzisa sincsen. Ennek ellenére a szerzőtől megszokott és elvárt költői nyelv szépsége mégis értékessé teszi.
Egressyt kivéve minden kritikus egyetértett abban, hogy már a tárgyválasztás is rossz, a szigetvári hősök története nem alkalmas színpadi feldolgozásra. Sem az eszmén, sem a hősökön nem látható a fejlődés vagy változás nyoma, hiszen a szereplők mindegyike változatlan marad. Hasonlóképpen a cselekmény is statikus. A Divatcsarnok kritikusa szerint:
„a negyedik felvonás végén is ott vagyunk, a hol voltunk az első kezdetén, hogy t.i. Zrínyi, és környezete kész meghalni, a mint meg is haltak.”
Divatcsarnok, 8. évf., 1860. ápr. 3. – Törzsgyűjtemény
Jókai Mór A szigetvári vértanuk, színlap, Nemzeti Színház, 1860, március 29. – Színháztörténeti Tár, Magyar Digitális Képkönyvtár
Mindenekelőtt ott van Zrínyi maga, aki több okból sem lehet tragikus hős.
„A drámairó nem nyulhat e tárgyhoz a nélkül, hogy el ne vállalja a föladatot is: a drámai kifejlést, a hős elbukását aként igazolni, hogy e bukás a hős bűne vagy gyarlóságai miatt tűnjék föl előttünk megfoghatónak, szükségszerűnek. Csak a történetíró teheti ezt, kinek hideg kritikája más prizmán át látja az eseményeket, mint a költő, vagy ha a drama-költő műve tárgyaul, hősül választja Zrínyit, elbukását (drámai értelemben szólva) oly legalább is gyarlósági indokokból kell következtetnie, melyek az elbukást mint büntetést, nem mint oly nagyságot tüntessék föl, melyre bámulattal tekint az utókor.”
Pesti Napló, 11. évf., 1860. máj. 22. – Törzsgyűjtemény
„Zrínyi hősi halála kegyeletteljes bámulatra ragad bennünket, ámde az ezzel egyesülő szánakozó részvétet nem volt képes fölgerjeszteni kebleinkben. Miért? Mert ő elmondja ugyan cifra szép frázisokban, sőt hangzatos hexameterekben, hogy keresztényi s hazafiúi kötelessége a martyrkorona töviseit, sőt halálát zúgolódás nélkül tűrni, – ámde végzetszerű balsorsának sötét angyalával nem látjuk őt bátran szembeszállani, indulatainak viharos kifejtésével küzdeni, s e fölött erkölcsileg győzedelmeskedni.”
Vahot Imre, Jókai legújabb színműve: „A szigetvári vértanúk”, Napkelet, 4. évf., 1860. ápr. 8., 15. sz., 237. – Törzsgyűjtemény
Vahot Imre véleménye szerint a szerző egyszerűen félt kihasználni a témában rejlő tragikum egyetlen lehetőségét, mégpedig azért, mert nem merte a Habsburgok felelősségét tematizálni.
„És ez abból állt, hogy őt azon hatalom, melynek java- és fennmaradásaért oly csodálatos módon harcolt, s kockáztatta saját és hivei életét, gyámolitás helyett rútul cserben hagyá. Ha szerző hősének e miatti, vagy inkább szemben ezzeli lelki tusáját eleven szinekkel kiemeli, sokkal több tragikai érdekeltséget támasztott volna iránta. Vagy tán a viszonyok hatalmánál fogva nem merte kimondani az igazat, s épen úgy szépíté, palástolgatá a dolgok mélyebb indokait, mint Dózsa Györgynél, ki kezei közt szintén nem vált tragikai hőssé.”
Vahot Imre, Jókai legújabb színműve: „A szigetvári vértanúk”, Napkelet, , 4. évf., 1860. ápr. 8., 15. sz., 237. – Törzsgyűjtemény
Zrínyi helyett a tragikus hős lehetőségét látják a kritikusok Anna, Szelim, vagy éppen Szolimán alakjában, de hosszabb-rövidebb elemzések után végül egyiket sem találják alkalmasnak erre. Vahot sejtése szerint Jókai leginkább Anna alakját szándékozott feltüntetni tragikus hősként, egyrészt azért, hogy a Zrínyivel megoldhatatlan drámai küzdelmet pótolja, másrészt azért, hogy Laborfalvi Rózának „csattanós bravour-szerepet írjon”. (Ibid.)
A műről nyilatkozó kritikusok nagyobb része a hibák felsorolása mellett leginkább a zsenikultusz jegyében osztozik az előadást örömmel fogadó nézők lelkesedésében.
A Hölgyfutár kritikusa szerint kár is lenne Jókai darabján számon kérni „azon mértéket, melyet a műbírók Shakespeare lángelméjü műveiből vontak el”. (1860. márc. 31., 11. évf. 39., 311.) Sőt, nála a drámai követelményeknek ellentmondó történet hősei nagyobb elismerést aratnak, mint a klasszikus tragédiák önmagukkal küzdő szereplői: „Ez alakokat, mely jól esik látni! Mind hősek és férfiak.” (Ibid.)
Hasonlóan vélekedik a Divatcsarnok bírálója is:
„Ha a bíráló más nem volna, mint bíráló, mily könnyen fejezhetnők be jelentésünket! Minthogy azonban a biráló mindenekelőtt ember, sőt sokszor fogékony ember is, és a költői szépségek ép ugy ragadják meg szivét, mint a szabad természet tarka képletei, melyek nem Aristoteles, Shakespeare, Cornel, Schlegel, Lesing, Börne és Planche Gustáv törvényei szerint alakulnak, hanem alakulnak azon láthatlan hatalom által, mit teremtő erőnek neveznek, megengedik tisztelt olvasóink, hogy nehány percig időzzünk ez ujdonságnál.”
Divatcsarnok, 8. évf., 1860. ápr. 3. – Törzsgyűjtemény
A blogbejegyzés második része.
Patonai Anikó Ágnes
