Széchényi Ferenc, a mecénás. Czetter Sámuel rézmetszete, 1799. In. Vályi András: Magyar Országnak leírása. 3. köt. Budán 1799. – Törzsgyűjtemény
Amikor Széchényi a nemzeti könyvtár megalapítása előtt könyvgyűjteménye nyomtatott katalógusát kiadta, s azokat saját költségén megküldte magyarországi és európai íróknak, tudósoknak, főuraknak, egyházi és közéleti embereknek, városoknak, vármegyéknek, a katalógushoz mellékelt rövid latin nyelvű kísérőlevelében azt kérte a címzettektől, hogy „egy ívrét papíron, saját kezű, tetszés szerinti nyelven írt rövid levélben” értesítsék őt „a mutató kézhezvételéről”. A válaszlevelek, melyeket Széchényi gondosan egybegyűjtve megőrzött, a nemzeti könyvtár megalapítását üdvözlik és Széchényi nagylelkű, hazafias gesztusát méltatják. Ezek az írások hitelesen tükrözik Széchényi korszakos tettének korabeli társadalmi fogadtatását és Széchényi személyének megítélését kortársai körében. Önzetlen, nemes hazafiságát, nagylelkűségét hangsúlyozzák, amellyel a magyar kultúrának, tudományoknak, sőt a magyar nyelv és az egész magyar nemzet fejlődésének rendkívüli ösztönzést adott. Idézzünk belőlük néhány gondolatot. Baróti Szabó Dávid így írt Széchényi Ferencnek:
„Igen sokan, ’s felette sokkal tartoznak Néked, ’s fognak mindenkor tartozni. Ha édes Hazánkra tekintek, nagy-költségű Könyv-házadban olly ajándékot nyújtottál annak, melly előttem Királyi Kintsnél is többet nyom. Ugyan-is mi lehet szebb, hasznosabb, szükségesebb a’ Tudományoknál?”
Baróti Szabó Dávid levele Széchényi Ferencnek, Virt, 1803. május 3. In. Deák Eszter–Zvara Edina: Levélben értesítsen engem! Kortársak Széchényi Ferenc könyvtáralapításáról. Budapest, Kossuth–OSZK, 2012. 66. – Törzsgyűjtemény
Decsy Sámuel levelében az alábbi sorokat olvashatjuk:
„Ennél kedves Magyar Hazánknak hasznosabb kintset ajándékozni lehetetlen lett volna, a’ mellynek tudniillik gyümöltsében nem tsak a’ most élők, hanem a’ leg későbbi tudományokra vágyódó maradékok is részesülhetnek, és valamennyiszer azt használlyák, mindannyiszor határ nélkül való szíves háladatossággal fognak Excellentziád nagy lelkűségéről emlékezni.”
Decsy Sámuel levele Széchényi Ferencnek, Bécs, 1802. december 15. Kézirat – Kézirattár, Levelestár
Decsy Sámuel – Széchényi Ferencnek, Bécs 1802. december 15. Kézirat – Kézirattár, Levelestár
Az erdélyi Aranka György is levélben üdvözölte Széchényi Ferencet:
„Csak egy ollyan Nagy Léleknek juthatott eszébe Nemzete és Hazája köz hasznára egy tökélletes Magyar Könyves Házat szerkeztetni öszve, és azt ingyenn és közélésre kinyitni, mint az Excellentiádé: és azt a’ nemes gondolatot csak egy ollyan, Magát Hazájáért Nemzetiért nagy áldozatokra fel ajánlott ’s meg határozott Hazafi vihette tökélletességre, mint Excellentiád. Ezenn való öröm nálunk mindazok között, kik hazafiúi érzékenységgel bírnak, közönséges.”
Aranka György levele Széchényi Ferencnek, Marosvásárhely 1803. március 12. Kézirat – Kézirattár, Levelestár
Aranka György levele Széchényi Ferencnek, Marosvásárhely 1803. március 12. Kézirat – Kézirattár, Levelestár
Debrecen városa így fogalmazott ünnepélyes köszöntő levelében:
„Mely meg betsülhetetlen áldozatot tett Excellentiád Édes Nemzetünknek, tudják azok és jól értik, valakik gondolatjaikat a’ jövendő időkre ki terjesztik. Látják, hogy nagy lelkű Eleinek nyomdokát követvén, Excellentiád nyitott utat, sőt szárnyakat készített kedves Hazánkfiainak, hogy a’ Tudományok egén más Nemzetekkel vetélkedve repülhessenek. – A’ leg erőssebb alkotmányokat, a’ leg roppantabb Pyramisokat maga az idő meg emészti és le ontja; de az Excellentiád híre, neve, emlékezete, ditsőssége fenn marad örökké. Olly erős oszlopot emelt Excellentiád a’ Nemzet szívében, melynek betűi soha le nem kopnak.”
Debrecen város levele Széchényi Ferenchez, 1807. november 9. Kézirat – Kézirattár, Levelestár
Debrecen város levele Széchényi Ferenchez, 1807. november 9. Kézirat – Kézirattár, Levelestár
Széchényi tettét a kortársak úgy ítélik meg, hogy könyvtára megalapításával Magyarország művelődésében Mátyás uralkodásához hasonló virágkor fog beköszönteni, Mátyás dicsőséges Corvina könyvtárának újjáéledését látják a most létrejött nemzeti intézményben, Széchényi Ferenc személyét pedig jelképesen Hunyadi Mátyással azonosítják, illetve az ő folytatását látják benne. Bereg vármegye köszöntőlevelében éppúgy ezt a hasonlatot olvashatjuk – „a Nagy Méltóságod Személyében öltözött Második Hunyady Mátyás”–, mint a szlovák evangélikus lelkész és könyvgyűjtő, Juraj Ribay soraiban:
„Újra megelevenedik a magyarok számára Corvin Mátyás uralkodásának termékeny ideje. Valójában az ő szelleme folytatódik a mi Széchényinkben.”
Juraj Ribay levele Széchényi Ferencnek, Torzsa, 1805. augusztus 10. Kézirat – Kézirattár, Fol. Boh. Slav. 9.
Juraj Ribay levele Széchényi Ferencnek, Torzsa, 1805. augusztus 10. Kézirat – Kézirattár, Fol. Boh. Slav. 9.
A katalógus köteteit Széchényi Ferenc mindhárom fiának, Lajosnak, Pálnak, Istvánnak is megküldte, akiket ezzel későbbi életük során a hazafias példa követésére és további gyarapításra kívánt ösztönözni. A legkisebb fiú, az ekkor nyolcéves István nevelője, Liebenberg János segítségével szép iskolás írással írt udvarias levélben köszöni meg a küldeményt és ígéri, iparkodni fog, hogy atyja példáját majdan kövesse, s ő is a Haza boldogságát, amennyire tőle telik, előmozdítsa. És valóban ő, a legnagyobb magyar lesz az apai örökség tovább folytatója, a magyar kultúrának és művelődésnek csak Széchényi Ferenchez mérhető mecénása és adományozója.
Széchenyi István levele édesapjának, Széchényi Ferencnek Pest, 1803. december 26. Kézirat – Kézirattár, Levelestár
Széchényi Ferenc, a korabeli magyarországi kulturális élet egyik legnagyobb mecénásként sohasem „gyakorolt kegyet” leereszkedő módon, hogy saját hírnevét növelje, hanem hozzáértően nagyon jól tudta, mit és miért támogat, és mindezt a legnagyobb önzetlenséggel és szerénységgel tette. Általában azt kérte a műveiket neki ajánló hálás szerzőktől, hogy nevét ne említsék, személyét ne dicsőítsék. A neves történésznek, Kovachich Márton Györgynek, aki szintén neki kívánta ajánlani egy munkáját, ezt írta 1798-ban:
„Kikötöm, hogy az elő-szóban engem ne dicsőítsen; mert a dicséreteket, amelyek a gazdagságnak szólnak, ha az jó célra fordíttatik is, nem szenvedhetem. Nincs érdemem abban, hogy őseimtől vagyont örököltem, és azt kötelességem szerint gyermekeim számára megőrzöm.”
Széchényi Ferenc levele Kovachich Márton Györgyhöz, 1798. In. Fraknói Vilmos: Gróf Széchényi Ferenc, Budapest, Osiris, 2002, 198. – Törzsgyűjtemény
Széchényi Ferenc ezt a szellemiséget örökítette tovább fiai számára is. Három évvel halála előtt Széchenyi Istvánhoz intézett híres levelében szinte végrendelet-szerűen foglalja össze intelmeit legkedvesebb gyermeke számára:
„Egy önérzetes ember megvet minden cégért. […] Úgy fukarkodjál te is inkább Istentől nyert talentumaiddal, hogy azokat méltatlan és esztelen emberek vagy gonoszak idő előtt kipellengérezve, be ne szennyezhessék, nehogy Isten tőled visszavegye és másoknak adja oda, akik majd takarékosabban tudnak velük bánni. Nincs nevetségesebb, mint mikor egy ember az ő születésével vagy testalkatával páváskodik, mert ezekhez ő maga éppen semmivel sem járult hozzá; de igenis elronthatja s megbecstelenítheti mind a kettőt, ha az egyiket más talán alatta állóembertársával érezteti… […] A pénzt úgy tekintsd, hogy az nálad csak letétben van és semmiképp sem a te tulajdonod; s egykor nem azt fogod az ő ítélőszéke elé vinni, hanem az arról való számadást.”
Széchényi Ferenc levele fiának, Széchenyi Istvánnak, 1817. május 17. In. Fraknói Vilmos: Gróf Széchényi Ferenc, Budapest, Osiris, 2002, 347, 349. – Törzsgyűjtemény
Ugyanebben a szellemben fogalmaz később a fiú, Széchenyi István, amikor unokahúgának, Széchényi Júliának összefoglalja életelveit egy 1829-ben írott levelében.
„Minél magasabb születésű valaki, minél gazdagabb, eszesebb, függetlenebb, annál nagyobb kötelezettségei vannak embertársaival, hazájával szemben. […] Szégyenletes, ha valaki magát jobbnak és előkelőbbnek tartja, mert a sors vele kedvezően bánt, és szánalmas, ha társadalmi rangunk, címünk, vagyonunk és születésünk sánca mögé rejtőzünk.”
Széchenyi István levele Széchényi Júliának, 1928. In. „Ezt köztünk! Isten áldja!” Széchenyi István válogatott levelei. Szerk. és ford. Kovács Henriett, Körmendy Kinga, Mázi Béla, Oplatka András, Budapest 2014, 100–101. – Törzsgyűjtemény
Apa és fia – a magyar nemzeti művelődés és polgári fejlődés két, csak egymáshoz mérhető előmozdítója és mecénása. Életművük nem választható el egymástól, hanem szerves folytatása egymásnak.
Gróf Széchenyi István. Doby Jenő metszete Friedrich Amerling festménye nyomán – Térkép, Plakát- és Kisnyomtatványtár
A közhiedelem úgy tartja, Széchényi Ferenc halála valamilyen módon összekapcsolódik a Lánchíd tervének felmerülésével. E szerint Széchenyi István 1820 decemberében az erős jégzajlás miatt nem tudott átkelni a Dunán, és részt venni atyja temetésén, s ezt követően tette első kijelentését a Lánchídról barátjának, Brudern József bárónak 1821. január 4-én:
„Ma azt mondtam Brudernnak, hogy egyévi jövedelmemet fordítom rá, ha Buda és Pest közt híd épül, s hogy ezért, jóllehet Pesten lakni alkalmasint sohasem fogok, egyetlen krajcár kamatot vagy akár visszafizetést sem fogok követelni. Az a gondolat, hogy hazámnak fontos szolgálatot tettem, majd bőségesen kárpótol.”
Széchenyi István: Napló 1821. január 4. In. Széchenyi István Napló, válogatta, szerkesztette Oltványi Ambrus, Budapest, Gondolat, 1978, 191. – Törzsgyűjtemény
Valójában Széchenyi István édesatyja halálakor vidéken tartózkodott Bihar megyében. Diószegen írja be naplójába 1820. december 20-án, „szeretett édesatyám 1820. december 13-án reggel negyed tízkor halt meg.” A halálhír tehát egy héttel később jutott csak el hozzá. Ekkor Széchényi Ferencet már két napja eltemették. December 15-én vitték Bécsből Cenkre és 18-án helyezték végső nyugovóra végakarata szerint a családi sírboltban. Széchenyi István december 29-én érkezett vissza Pestre és január 1-i naplóbejegyzéséből megtudjuk, hogy Bécsbe indulna, de napok óta itt vesztegel, mert nem tud Budára átjutni a jégzajlás miatt. Azonban talán mégis azt mondhatjuk, nem véletlen, hogy a 29 évesen még javában útját és hivatását kereső Széchenyi éppen édesapja halála után tette ezt a fontos kijelentést öt évvel az akadémiai felajánlása előtt. Január 7-én érkezik meg Bécsbe, atyja házába, ahol:
„Felbontották atyám testamentumát. – Isten adja, hogy az emberek egyszer engem is úgy sirathassanak, mint őt. Ügyei a legteljesebb rendben voltak: örökösei és összes emberei egyaránt mélyen megrendülve idézték fel emlékezetét.”
Széchenyi István: Napló 1821. január 10. In. Széchenyi István Napló, válogatta, szerkesztette Oltványi Ambrus, Budapest, Gondolat, 1978, 192. – Törzsgyűjtemény
Deák Eszter
