Makláry Zoltán, a Nemzeti Színház örökös tagja, Kossuth-díjas (1954), érdemes (1954) és kiváló művész (1955) 1896. április 16-án született Budapesten.
„– Na és kérem, miről beszéljek most?
A kérdés nem is olyan egyszerű, amilyennek látszik, tudniillik Makláry Zoltán nem az az interjúalany, akivel aktualitásokról lehetne beszélgetni. Nem bizony.”
Én már húsz év óta nevetek az embereken. In. Mozi Újság, 1943/2. – Törzsgyűjtemény
Makláry Zoltán 48 éves pályafutása alatt meglepően ritkán nyilatkozott, nagyon kevés interjút adott. Ha adott, akkor sem árult el sokat önmagáról, tartózkodott, rejtőzködött, csak színészi munkáját osztotta meg a nyilvánossággal – a színpadról és a filmvászonról. Ehhez talán az is hozzájárult, hogy 18 évesen szippantotta be az első világháború. Négy év olasz hadifogság után tért haza, így Rákosi Szidi Színésziskolájának 1914-ben elkezdett kurzusát csak 1919-ben fejezte be.
Már nagyon fiatalon igen népszerű színész volt. A Rákosi-iskola a tehetségesnek tartott növendékeket 1918-ig Beöthy László színházaiban, a Magyar és a Király Színházban, 1918 után az Unió Színházüzemi és Színházépítő Részvénytársaság színházaiban igyekezett elhelyezni, pontosabban: Beöthy, illetve az Unió színházvezetői válogattak a növendékek közül. Makláry 1920-ban került a Magyar Színházba, első epizódszerepét Alexandre Bisson Névtelen asszony című színművében kapta 1920 júniusában. Ettől kezdve szinte minden előadásban részt vett, inast, postást, kocsist, tizedik nemesurat játszott. A szerep mindig csak pár pillanatot juttatott neki.
Színpadi jelenlétét egészen 1921-ig nem tartotta említésre méltónak a kritika, ez év májusában ellenben Lakatos László A zafírgyűrű című egyfelvonásosának Andrássy úti Színházbeli bemutatója kapcsán már megemlékezett róla a Színházi Élet recenzense, pontosan úgy, ahogyan az epizodistákat a bírálat végén megemlíteni szokás volt:
„Székely Lajos, Makláry József [sic!], Saáry Rózsi kis szerepeikben tűnnek fel.”
1921 nyarán Törzs Jenő – akkor a Magyar Színház sztárja – betársult a városligeti Colosseum nyári kabaréprodukciójába, és alkalmi társulatába beválogatta Makláry Zoltánt is. Makláry az első nyári fellépés után pályájának első másfél évtizedében – munkalehetőségként is – gyakran vállalt énekes-táncos szerepeket. 1922-ben a margitszigeti Sziget Színpad Ilyet még nem láttam! című nyári revüjében játszott, 1931–32-ben pedig rendszeresen fellépett a Teréz körúti Színpadon. A gazdasági világválság, a magánszínházak által végrehajtott gázsicsökkentés nemcsak a szerződés nélküli, de a szerződésben maradt színészek pénztárcáján is eret vágott.
Tűzkövet tessék! Szőnyi Lenke és Makláry Zoltán. Képes beszámoló a Terézkörúti Színpad szezonnyitó műsoráról. In. Színházi Élet, 1933/39, 26. – Elektronikus Periodika Archívum
Makláry az 1921–22-es az évadot még a Magyar Színházban töltötte, 1922-ben átszerződött Bárdos Artúrhoz a Renaissance Színházba. Bárdos nagy színészfelfedező és -nevelő volt, általában megtalálta a szerephez a színészt, színészeinek a szerepet. Maklárynak mégis egy évadot kellett várnia, amíg a Renaissance Színházban elérte őt a siker: Fernand Crommelynck A csodaszarvas című komédiájának egyik szerepében látva 1923 szeptemberében fogadta be a budapesti nagyszínházak közönsége. A kritika azonban már előbb, 1923 januárjában „színésszé avatta”. Az Írók Bemutató Színháza – a korszak alternatív, kísérletező színházi vállalkozásainak egyike – Szini Gyula Ikercsillag című színjátékát mutatta be.
„Makláry Zoltán, a fiatal színészgárda kimagasló színésze, egyik legnagyobb alakítását produkálta Ming-Huang császár szerepében. Makláry olyan finom művészi eszközökkel oldotta meg ezt a csupa ideg, rejtett vonaglásokban lihegő szerepet, hogy ma már a legnagyobbak között említhetjük.”
Ikercsillag. In. Színházi Élet, 1923/3., 10–11. – Elektronikus Periodika Archívum
Az 1920-as évek elején – talán a „harisnyás szerepek” ellensúlyozásaként is – érdekelték az alternatív színházi feladatok. Nemcsak a Nyugat folyóirat támogatta Írók Bemutató Színházának produkciójában, hanem a Vaszary János szervezte Új Kultúra nevű formáció egyetlen előadásában is részt vett: Walter Hasenclever Emberek című expresszionista drámáját játszották.
Az Emberek plakátját Baja Benedek tervezte – Térkép-, Plakát- és Kisnyomtatványtár, PKG.1923/55. A kép forrása: Magyar Digitális Képkönyvtár
A főleg epizód-, néha karakterfigurák, melyeket a Magyar Színházban és a Renaissance Színházban eljátszott, továbbá a kísérletező előadások a filmkészítők figyelmét is ráirányították. Kamera előtti első alakítása Jumurdzsák volt az Egri csillagok Fejős Pál rendezte filmfeldolgozásában, 1923-ban. (A film sajnos elveszett.) 1925-ben az Unió Rt. Makláryt tartotta érdemesnek a Rákosi-díjra. A színházi tröszt alapította díjat Rákosi Jenő ítélte oda az évad egyik, kiemelkedő teljesítményt nyújtó fiatal színészének.
A Renaissance Színház története és működése 1926-ban ért véget: Bárdos Artúr a Belvárosi Színház igazgatója lett, Makláry pedig a Vígszínházba szerződött.
Somlay Artúr és Makláry Zoltán Fodor László A díszelőadás című színművében, Vígszínház, 1927 – Színháztörténeti és Zeneműtár, SZT 1420/1976
Pályája során még egyszer váltott társulatot. 1935-ben Németh Antal a Nemzeti Színház frissen kinevezett, energikus és bő állami költségvetésből gazdálkodó igazgatója felforgatta a nemzeti színházi status quo-t. A társulat jó néhány színészét nyugdíjazta vagy elbocsátotta, a budapesti magánszínházak legjobbjait – a Vígszínházból nyolc színészt: Titkos Ilonát, Rajnai Gábort, Makay Margitot, Somlay Artúrt, Tőkés Annát, Makláry Zoltánt, Jávor Pált, Kovács Károlyt – pedig áthívta a Nemzeti Színházba. A magánszínházi világ állandó, folyamatos mozgásban volt, a Víget mégis komoly érvágásként érte a hirtelen, 1935. júniusi akció. Makláry is átszerződött, 1935. november 18-án William Shakespeare Athéni Timonjának Flaviusaként debütált a nemzeti színpadon.
Molnár Gál Péter így írta körül annak a négy és fél évtizednek a szereptömegét, amelyet Makláry Zoltán eljátszott négy színházában és 165 filmjében.
„Inasokat, lakájokat, szolgákat, levélkihordókat, piros sapkás kézbesítőket, altiszteket, pedellusokat, jegyvizsgálókat, váltókezelőket játszott a második világháború előtt; talán nem viszi soha állomásfőnökségig szereposztó-szerencséje, vagy ha igen, csak mellékvonalon, félreeső, falusi állomásocskán.”
Molnár Gál Péter: Egy látomás – ajándék helyett. Makláry Zoltán születésnapjára. In. Népszabadság, 1976. ápr. 10. – Törzsgyűjtemény
Filmjeiben minden bizonnyal így volt, és talán még a Vígszínházban is. Színpadon azonban a Nemzeti Színház adta Makláry Zoltánnak Zubolyt a Szentivánéji álomban (1937, 1938, 1949, 1952), Tamási Áron Énekes madarának Bakk Lukácsát (1939), Gogol A revizorának Polgármesterét (1946), Bernard Shaw Pygmalionjának Doolittle-jét (1953), majd Csehov Ványa bácsijának (1952) és Németh László Az utazásának (1962) főszerepeit.
1968-ban nyugdíjazását kérte, visszavonult, nemcsak a színpadtól – úgy tartja fáma, kevés kapcsolatot ápolt a színházi és filmes világgal. 1978-ban szerepelt utoljára, Dömölky János rendező Amerikai cigaretta című filmjében.
„A színésznyelvet behízelgően beszélő Gobbi rávette, hogy egyetlen alkalommal kimozduljon remeteségéből. Egy részeges, vén utcaseprőt alakított a felvevőgép előtt Gobbi Hildával […] A Füvészkertnél, a külső Józsefvárosban, egy szutykos ivóban forgattak, A nagy, öreg színész valósággal beléolvadt a talponálló törzsközönségébe. Terepszínűen várakozott felvételére.”
Egy látomás – ajándék helyett. Makláry Zoltán születésnapjára. In. Népszabadság, 1976. ápr. 10. – Törzsgyűjtemény
Makláry Zoltán és Gobbi Hilda, az öreg utcaseprők Gobbi Hilda albumának egyik lapján, 1978. Csurka István: Amerikai cigaretta. Budapest Filmstúdió, 1978, rendezte: Dömölky János – Színháztörténeti és Zeneműtár, SZT Album 117. A kép forrása: Gobbi Hilda-honlap
Rajnai Edit (Színháztörténeti és Zeneműtár)
Felhasznált irodalom:
- Heltai Gyöngyi: A színész munkanélküliség kezelése a pesti magánszínházakban a gazdasági válság idején (1930–32). In. Kultúra és Közösség, 2015/1., 49–63.
- Wolfner Györgyné színházi levele az Athéni Timonról. In. Színházi Élet, 1935/47., 8–10.
- Vasfüggöny a Nemzeti Színházban a Szentivánéji álom reprízén. In. Színházi Élet, 1937/50., 21.
