Az Eucharisztikus Világkongresszusok történetéből. 1. rész

2021. szeptember 03. 06:00 - nemzetikonyvtar

Az Eucharisztikus Világkongresszusok és a magyar katolikus közvélemény 1938 előtt

Az Oltáriszentség világkongresszusok rendezésével való ünneplésének gondolata a III. Francia Köztársaságban, a 19. század végének erős antiklerikális-ateista áramlataival való szembeszállás igényével született meg a katolikus közösségben. A kezdeményezésben nagy szerepet játszott egy világi asszony, Marie-Marthe Tamisier, aki laikus támogatóival először zarándoklatokat, helyi, majd nemzeti szintű eucharisztikus kongresszusokat szervezett. A kezdeti sikereken felbuzdulva 1881-ben az észak-francia iparvárosban, Lille-ben hívták össze az első Eucharisztikus Világkongresszust, amely megteremtette a máig élő hagyományt. Összeállításunk első része azt mutatja be, hogy a magyar katolicizmus véleményalkotói hogyan viszonyultak az új rendezvénytípushoz, és milyen szellemi előkészületek alapozták meg az 1938-as budapesti világtalálkozót.

Az első évtizedekben a kongresszusok többnyire francia nyelvterületen zajlottak, így viszonylag csekély figyelmet váltottak ki a hagyományosan inkább a német kultúrára figyelő magyar katolikusok körében. Az áttörést az 1912-es év jelentette, amikor a kongresszusnak Bécs városa adott otthont. A szervezők az eseményt az Osztrák–Magyar Monarchia hatalmának kidomborítására is fel akarták használni: a rendezvény ennek következtében kiemelkedett fényével, pompájával és méreteivel, amelynek tündöklését még a folyton zuhogó eső sem tudta elmosni.
A magyar társszervezők mindent megtettek azért, hogy impozáns néptömegek felvonultatásával járuljanak hozzá a bécsi sikerhez. A propagandában a katolikus sajtó is kivette a részét: a Pécsett megjelenő Dunántúl például abban látta a világkongresszusok fő feladatát, hogy felébresszék „a gyöngék hitét”, a csüggedőkbe pedig „hitvallói bátorságot” öntsenek. A lap a következőkkel biztatta olvasóit:

„Úgy tekintsétek közreműködéseteket, mint örvendetes ígéretét annak, hogy az összes művelt katolikus nemzetek remélhetőleg már a közeli jövőben Budapestet, Mária országának fővárosát fogják kijelölni az eucharisztikus kongresszus színteréül.”

Nemzetközi Eucharisztikus kongresszus Bécsben. In. Dunántúl, 2. évf., 1912. május 1., 2–3. – Törzsgyűjtemény

A kongresszus beváltotta az előzetes reményeket, hiszen egész Európából tömegesen vonzotta az érdeklődőket, a megnövekedett forgalom kiszolgálására az osztrák vasút kénytelen volt Olaszországtól és Svájctól szerelvényeket kölcsönözni. Az eseményre Magyarországról mintegy tizenötezer zarándok érkezett, főleg a nyugat-dunántúli és nyugat-felvidéki vármegyékből, összesen nagyjából ötven településről.

A magyar katolikus nyilvánosság elragadtatással reagált a bécsi kongresszusra. Tóth Tihamér, a neves hitszónok és későbbi veszprémi püspök a Magyar Kultúra című társadalmi és tudományos szemlében dicsérte a „minden ízében modern” rendezvényt, örömmel nyugtázta, hogy a felvonuló tömegek imponáló ereje növeli a katolikusok önbizalmát és a munkakedvét, valamint bizonyítja: a hit összekötő szerepe erősebb, mint a népeket elválasztó sovinizmus. Annak a reményének is hangot adott, hogy a kongresszust hamarosan Budapest is vendégül láthatja.
Az első világháború alatt az eseménysorozat természetesen szünetelt, majd a békekötés után az első kongresszust 1922-ben hívták össze Rómába. A hazai katolikus közvélemény érdeklődése elsősorban az 1926-os chicagói rendezvény után élénkült meg ismét: ennek bizonyára az volt a legfontosabb oka, hogy a magyar egyház képviseletében Csernoch János bíboros, hercegprímás is az Újvilágba utazott.

chicago_tolnai_vilaglapja_1926_03_pages71-71.jpg

A chicagói kongresszus egyik színhelye. In. Tolnai Világlapja, 26. évf., 1926. július 14. – Törzsgyűjtemény

A szervezők igen előzékenyen kezelték Csernochot mint rangidős bíborost, és felkérték arra, hogy az egyik ünnepi ülésen mintegy félmillió ember jelenlétében magyarul tartson ünnepi beszédet az eucharisztiának a nemzet életében betöltött jelentőségéről. Az igen pozitív visszhangot keltett előadást élőben közvetítette a rádió, fordítását kiadták emlékkönyvekben és újságokban. Az amerikai szervezők azt a gesztust is értékelték, hogy a püspöki kar kérésére a magyarországi hívek a kongresszus első két napján egymillió szentáldozással kapcsolódtak be lelkileg az eseménybe, amiről Csernoch díszes oklevelet adott át a chicagói érseknek.

Magyar Híradó 127. (1926. július). Csernoch János hercegprímás hazaérkezett a chicagói eucharisztikus kongresszusról. Forrás: Nemzeti Filmintézet Magyarország. Filmarchívum

A monumentális amerikai tömegrendezvényről szóló híradások komoly hatást gyakoroltak a magyar klérusra. A nagyszabású akciókért lelkesedő – és azok megvalósítására is képes – jezsuita páter, Bangha Béla saját folyóirata, a Magyar Kultúra hasábjain 1927-ben fejtette ki vízióját egy jövendő magyarországi világkongresszusról:

„Budapest mint Chicago riválisa, mint tíz- és százezer idegennek úti célja a világ minden sarkából, mint szállásadója, vendéglátó gazdája a katolicizmus jeleseinek az öt világrészből!”

Bangha Béla: Eucharisztikus világkongresszus Budapesten!, In. Magyar Kultúra, 14. évf., 1927. 10. sz., 454–458. – Törzsgyűjtemény

Szerinte Európában Budapest érdemli meg legjobban a rendezés jogát, hiszen „milliós város, amelynek nagyobb része katolikus”. Arról is teljes nyíltsággal írt, hogy a kongresszusnak hitéleti jelentősége mellett politikai haszna is lenne: házigazdaként ugyanis:

„Magyarország a nemzetközi érdeklődésnek az előterébe nyomulna, mégpedig éppen a legelőnyösebb oldaláról: vallásosságáról ismerné meg a nagyvilág. Rokonérzést keltene irányunkban s az integritási eszmét igen jelentékenyen szolgálná.”

Bangha Béla: Eucharisztikus világkongresszus Budapesten!, In. Magyar Kultúra, 14. évf., 1927. 10. sz., 454–458. – Törzsgyűjtemény

Emellett a rendezvény idegenforgalmi és gazdasági jelentőségét is hangsúlyozta. A rendkívül jó nemzetközi kapcsolatokkal rendelkező Bangha okfejtése szerint:

„Bennünket a külföld jóformán nem is ismer. Azért nem jönnek Magyarországra idegenek, mert nyelvünket nem értik. Külföldi ember csak olyankor tartaná érdemesnek, hogy ideránduljon, ha itt valami nemzetközi manifesztáció volna, amikor sokan jönnek idegenek egyszerre s eleve biztos, hogy mindenki a maga nyelvén boldogulhat.”

Bangha Béla: Eucharisztikus világkongresszus Budapesten!, In. Magyar Kultúra, 14. évf., 1927. 10. sz., 454–458. – Törzsgyűjtemény

A kilátásokat illetően rendkívül optimista volt: úgy vélte, hogy Budapesten minden feltétel adott a valaha volt legszebb kongresszus megrendezésére. Víziójában egymillió férfit megmozgató, a Boráros térről a Nagykörúton át Budára vonuló körmenet, a Vérmezőn tartott tábori mise és a folyón megrendezett hajós processzió szerepelt. „A Duna oly felséges ünnepélyrendező hely, amelynél szebbet, varázslatosabbat, ideálisabbat álmodni sem lehet” – írta, és hosszan részletezte terveit a kormány, a főváros, a parlamenti kamarák, az egyetemek és a nagyvárosok díszes hajóiról, a hadsereg által kifejtendő pompáról, a repülőgépekről a felvonulásra zúdítandó virágesőről, és a pápai legátus által az Országház épülete mint főoltár elől adandó áldásról. Érveléséből az is egyértelmű, hogy a kongresszusnak az országimázsra gyakorolt jótékony hatásaival is teljesen tisztában volt:

„A csepeli rádióállomás 60 kilowattos leadója egész Európának megvinné a bíboros-főpap áldását, a dalárdák és zenekarok, az imádság és üdvrivalgás hangját, s végezetül a magyar Himnuszt! […] Ezt a dunai processziót nem csinálhatja utánunk sem Párizs, sem München, sem Varsó; még maga Róma sem! Kétségtelen, hogy az akkor ideözönlő külföldi vendégek és előkelőségek is örökre életük legszebb emlékei közé sorolnák a budapesti eucharisztikus világkongresszust!” 

Bangha Béla: Eucharisztikus világkongresszus Budapesten!, In. Magyar Kultúra, 14. évf., 1927. 10. sz., 454–458. – Törzsgyűjtemény

Végezetül arra kérte Csernoch Jánost, hogy igyekezzen minden befolyását latba vetve megszerezni Budapest számára az 1930-as rendezés jogát.
A hercegprímásnak nem volt módja fellépni ebben az ügyben, hiszen kisvártatva meghalt. Utódja, Serédi Jusztinián azonban valóban felkarolta az ötletet. A püspöki kar 1929 márciusában tartott ülésén felvetette, hogy „több oldalról felmerült a kívánság” a kongresszus budapesti rendezésére, és úgy vélte, hogy Magyarország megpályázhatná az 1938-as évet, amely egyben Szent István halálának kilencszáz éves évfordulója. A püspöki kar „nagy örömmel” magáévá tette a tervet. A hivatalosan ekkor meghozott döntés előkészítése már korábban megkezdődött: Mikes János szombathelyi püspök, aki Magyarországot képviselte az 1928-ban Sydney-ben rendezett világkongresszuson, az Ausztráliába való utazás során tárgyalt a nemzetközi szervezőbizottság tagjaival, akik biztosították arról, hogy Budapest nagy eséllyel pályázhat a rendezés jogára, igaz, legkorábban csak az 1936-os évre.

tolnaivilaglapja_1928_01_pages3-3-1.jpg

Az új hercegprímás, Serédi Jusztinián. In. Tolnai Világlapja, 28. évf., 1928. január 4. – Törzsgyűjtemény

A hercegprímás a kulisszák mögött folytatta az intenzív lobbizást, aminek eredményeként 1936 novemberében a Nemzetközi Eucharisztikus Kongresszusok Állandó Bizottsága hivatalosan Budapestnek ítélte a következő kongresszust. Ezzel párhuzamosan jól érzékelhető, hogy az egyházi publicisták a szélesebb közvélemény lelkesedését is igyekeztek felkelteni, ezért cikkeikben gyakran részletezték, hogy a rendezvény miért lenne hasznos a teljes magyarság számára. Nyisztor Zoltán, a Magyar Kultúra szerkesztője 1937-ben például arról beszélt a kecskeméti katolikus körben, hogy a kongresszus rendezésének joga:

„... megnyitotta Magyarország számára a világ sajtóját, amely most kábeleken, telefonon, levélben kéri Csonkahazánk földrajzának, történelmének ismertetését: Mi lettünk a világ kirakata és a világ előtt történelmünk legszebb képein keresztül jelenünk meg.”

Nyisztor Zoltán: „Mi vagyunk a világ kirakata…”. In. Kecskeméti Közlöny, 19. évf., 1937. december 8., 6. – Törzsgyűjtemény

A magyar katolikus közvéleményben tehát az 1881-ben útjára induló, kifejezetten korszerűnek tartott Eucharisztikus Világkongresszus megítélése gyorsan összekapcsolódott a hazai rendezés gondolatával. Ez a felvetés már a 20. század elején megjelent, és a magyar vonatkozásokkal bíró események, különösen az 1912-es bécsi és az 1926-os chicagói világtalálkozó hatására erősödött meg. Az elképzelés szószólói az esemény hitéleti jelentősége mellett sokszor tudatosan érveltek közéleti, politikai szempontokkal, rámutatva azokra a lehetőségekre, amelyeket a kongresszusok a magyar katolicizmus, illetve a magyarság nemzetközi reprezentációjának szempontjából kínáltak.

Felhasznált források:

Klestenitz Tibor (MTA–OSZK Res Libraria Hungariae Kutatócsoport,
1
9. századi Könyv- és Sajtótörténeti Műhely, ELKH)

A sorozat további részei: 2. rész, 3. rész

komment

A bejegyzés trackback címe:

https://nemzetikonyvtar.blog.hu/api/trackback/id/tr4516675070

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.

süti beállítások módosítása