A Könyvtáros Egyesületek Nemzetközi Szövetsége (International Federation Of Library Associations – IFLA) szokásos éves rendezvényét, a Könyvtári és Információs Világkongresszust (World Library and Information Congress – WLIC) első ízben rendezték meg idén nyáron online formában, melyen részt vettek kollégáink is. Háromrészes írásunkban összefoglalókat közlünk a konferencián elhangzott előadásokról. Elsőként az augusztus 17-én elhangzott szekciótémákból adunk ízelítőt.
Mi az értéke a kulturális örökségnek és a különgyűjteményeknek?
szekcióülés
Drucker György (Projektiroda) beszámolója
Az előadók Maria Castello moderálásával tízperces, tömör, gondolatébresztő prezentáció keretében közelítették meg különböző nézőpontokból a témakört. Az első előadó, Frédéric Blin (a Bibliotheque national de France – BnF munkatársa) arra helyezte a hangsúlyt, hogy tudományos mértéket kell alkalmazni a ránk hagyományozott és továbbadandó kulturális örökség tekintetében, hiszen kereskedelmi forgalom alól kivont javakról van szó. Nem kizárt természetesen a pénzügyi érték megléte, például a légifotók esetében, alapvetően mégis különbséget kell tenni a dokumentumállomány, például a BnF 1,2 milliós archívumának számviteli értéke és a gyűjtemény gazdasági értéke között.
Az előadásokat követő eszmecsere során, kérdésre válaszolva Brin megerősítette, hogy álláspontja szerint el kell szakadni a pénzügyi értékeléstől, miként például Bhutan a bruttó hazai össztermék (GDP) számítása helyett az össznépi boldogság mérőszámát favorizálná. Kollégája, Bruno Sagna (BnF nemzetközi igazgató) arra a szempontra is felhívta a figyelmet, hogy a gyűjtemények értéke jóval több, mint az állományi tételek egyedi értékeinek aritmetikai összege.
A következő előadásban Roslyn Russel tanácsadó (Canberra), vendégprofesszor (Royal Melbourne Institute of Technology) a különgyűjtemények jelentőségének értékelése felől közelített a problémához. A jelentőség lehet például történelmi, művészi/esztétikai, kutatási vagy társadalmi/szellemi természetű, míg fokozatait a proveniencia, ritkaság, állapot/teljesség, interpretációs képesség dimenzióiban értékelhetjük komparatívan. Ezek komplex vizsgálata után lehet jelentőségi nyilatkozatot kiállítani, amelyet sokoldalúan hasznosíthatunk különböző döntéshozatali folyamatokban, kezdve a szerzeményezéstől az állományvédelmi intézkedéseken és a kiállításon történő bemutatáson át a digitalizálás priorálásáig. Az előadó közreműködésével az ausztrál kormányzat számára készített útmutató itt érhető el.
Roslyn Russel tanácsadó (Canberra), vendégprofesszor (Royal Melbourne Institute of Technology): Az értékelés összehasonlító kritériumai. A kép forrása: Az előadó prezentációja
Teljesen más nézőpontot hozott be Razia Salek archívumvezető (Nelson Mandela Foundation, Johannesburg,), aki a különgyűjteményi értékeket az emberi jogok, az igazság és a jóvátétel tükrében vizsgálta. Dél-Afrikában az apartheid rendszer felszámolása után, Mandela elnök idején a dokumentációs archívumok, könyvtárak és számos különgyűjtemény fontos szerepet játszottak a korábbi jogsértések áldozatainak rehabilitálásában.
Végül Thomas Stacher, a darmstadti egyetemi és tartományi könyvtár igazgatója (Technische Universität, Darmstadt) a digitális másolat vagy digitális eredeti dilemmáját boncolva közelített ahhoz a kérdéshez, hogyan változtatja meg a digitális szempont érvényesítése a különgyűjteményekre vonatkozó felfogásunkat.
Kiindulópontja, hogy a digitális kópia csak ezüst, míg az eredeti az arany, hiszen a digitális másolat nem helyettesíti az eredetit, csak visszautal rá, nincsen ónértéke, és – Walter Benjaminnal szólva – nélkülözi az eredetit körülvevő aurát. Ebben a felfogásban a könyvtár a múltnak a ritka könyvekben és különgyűjteményekben megtestesülő emlékezete, és a digitális konverzió révén elősegíti a múlt emlékezetének rekonstrukcióját. A digitális kulturális javaknak a nyilvánossághoz történő közvetítésével a közönség a múlthoz kapcsolódhat, a gyűjteményeknek pedig éppen ez adja meg az értékét.
Thomas Stacher, a darmstadti egyetemi és tartományi könyvtár igazgatója (Technische Universität, Darmstadt): A könyvtárak feladata. A kép forrása: Az előadó prezentációja)
Szabályozott digitális kölcsönzés
szekcióülés
Dancs Szabolcs (Könyvtári Szabványosítási Iroda) beszámolója
Kyle K. Courtney előadásában arról beszélt, hogyan terjeszthető ki a digitális tartalmak hozzáférése a szabályozott digitális kölcsönzési CDL-rendszer (controlled digital lending) alkalmazásával. A könyvtárak kettős szerepet látnak el a kreatív ágazat szerzői jog által érintett területén. Egyfelől kiemelkedő a gazdasági szerepük: világszerte mintegy 720 milliárd dollárt költenek jogvédett tartalmakra; másfelől a szerzői jogi oltalom alatt lévő művek fontos felhasználói: csak az Egyesült Államokban évi 2 millióra rúg a könyvtárak által kölcsönzött jogvédett dokumentumok száma. Az USA jogi rendszere, közelebbről a Fair Use (méltányos felhasználás, illetve Kanadában: Fair Dealing) és a jogkimerülés (First Sale Doctrine) szabályozása ágyaznak meg a szabályozott digitális kölcsönzési (CDL) szolgáltatásnak, amelynek lényege, hogy a művek legálisan beszerzett elektronikus példányainak mindegyike egyidejűleg egy felhasználó számára kölcsönözhető (limitált időre, ahogy a hagyományos kölcsönzési rezsim engedi). Ugyanez igaz a digitalizált tartalmakra is, amelyek esetében az e-kölcsönzés idejére fel kell függeszteni az eredeti (nyomtatott) példány(ok)hoz való hozzáférést. További feltétel, hogy a hozzáférést úgy kell lehetővé tenni, hogy a felhasználó ne készíthessen másolatot az adott műről, semmiképp ne tölthesse le azt. A DRM-technológiát (digitális jogkezelés) bár alapjáratban „nem szeretjük”, itt kénytelenek vagyunk alkalmazni. A CDL-rendszert több mint 100 észak-amerikai könyvtár implementálta eddig. Courtney szerint egy piackímélő eljárásról van szó, amelynek jogi keretei (Észak-Amerikában legalábbis) adottak.
A CDL-modell röviden
Az IFLA a CDL-lel kapcsolatban kiadott egy álláspontot, amelyet Christina de Castell ismertetett. A dokumentum elmagyarázza a CDL-nek mint a licencelés alternatívájának szükségességét és alapelveit. A szerzők úgy érvelnek, hogy a kor (és a felhasználók) igényeinek megfelelő hozzáférés nyújtásának alapfeltétele, hogy a könyvtárak a hagyományos dokumentumok kölcsönzésének elvén kölcsönözhessék ki a művek elektronikus példányait, és ennek lehetősége már azokban az európai országokban is adott, ahol az Európai Unió Bírósága C-174/15 ítéletére alapozva ezt engedélyezik. Az uniós országokban a lokális helyzetre kell alkalmazni az ítélet nyújtotta új lehetőséget, a többi országban pedig meg kell teremteni a jogi alapokat, ha azok még nincsenek meg.
Az entitásmenedzsment felé: új szerepek és új szolgáltatási modellek a könyvtárakban
szekcióülés
Gombos Zsuzsanna (Humántudományi Bibliográfiai Koordinációs Iroda) beszámolója
Az IFLA Katalogizáló és Bibliográfiai Szekcióinak szervezésében három előadót hallgathattunk meg. Az első előadásban arról a nemzetközileg is megfigyelhető törekvésről volt szó, hogy miként próbál elmozdulni a könyvtárszakma a bibliográfiai és authority rekordokon alapuló katalógusok irányából a strukturált adatokon alapuló, valamint a megosztott és nyílt azonosítókat használó entitáskezelés felé.
A British Libraryből Andrew MacEwan és a Bibliothèque nationale de France munkatársa, Iris Berbain a két könyvtár, a 2012 óta létező ISNI-vel (nemzetközi szabványos névazonosító) kapcsolatos tapasztalatairól számolt be, arról hogy hogyan vonták be sikerrel a kiadói világot az ezzel kapcsolatos közös munkába. Ennek alapvető célja, hogy minél jobb minőségű, megbízható és egyértelműsített adatok kerüljenek az adatbázisba, mely többek között alkalmas lesz a szerzői jogi kérdések tisztázására is. Az adatbázis deklarált célja, hogy (ne csak) a könyves szakma különböző szereplői között biztosítsa az adatok cseréjét, és mindenkit érdekeltté tegyen az adatok minőségének javításában.
Az ISNI-rendszer
A British Library ezért, annak érdekében, hogy az ISNI egy elterjedt, globális azonosítóvá válhasson, a könyvtári világ ellátóláncának több szereplőjével – a könyv- és zeneiparral, kutatókkal − igyekszik együttműködni. Az Egyesült Királyságban ezt a törekvést több kiadással kapcsolatos szabványügyi testület is támogatja, ennek köszönhetően kialakult egy rendszeresen ülésező közös munkacsoport is. Így a kiadók adatbázisaiban és a brit nemzeti bibliográfiában található bibliográfiai adatokat az ISBN azonosító segítségével egybevetették és összekapcsolták a VIAF-ban és ISNI-ben található megfelelő név-authoritykkel, mely tevékenységnek volt egy olyan nem várt eredménye is, hogy a kiadók adatbázisaiban található duplumokat is sikerült kiszűrni. A BnF a kiadókkal való együttműködést a kötelespéldány-rendszeren belül is alkalmazza, illetve 2017 óta ISNI-azonosító kiutaló szolgáltatást tart fenn. (Az ISNI-ről bővebben Dancs Szabolcs írt cikket 2017-ben.)
A szekció második előadásában a szentpétervári Orosz Nemzeti Könyvtár képviseletében Karina Esman számolt be a dokumentumritkaságokat nyilvántartásba vevő, immár harmadik éve futó, Könyvjelzők (Книжные памятники) nevű projektjükről. A projekt célja, hogy számbavegyék az orosz kultúra különösen nagy értékkel bíró könyves örökségét, ezeket digitalizálják, tudományos alaposságú leírást készítsenek róluk, és a nyilvánosság számára szabadon elérhetővé, kereshetővé tegyék. A tervek szerint az ötéves munka során 40.000 darab, 1830 előtti könyvet, kéziratot, térképet, metszetet, kottát és posztert digitalizálnak. A munka dandárján az Orosz Állami és az Orosz Nemzeti Könyvtár osztozik, de részt vesz a feladatvégzésben az Orosz Tudományos Akadémia Könyvtára és jónéhány regionális könyvtár is.
Esman előadásában kitért néhány katalogizálási különlegességre, amelyeket a RUSMARC-ban készült rekordokon keresztül mutatott be, azonban az első előadásban megismert nyílt azonosítókon alapuló entitáskezelésről, vagy az orosz könyvtárszakma ezekhez való viszonyulásáról keveset tudhattunk meg, azon kívül, hogy az Orosz Nemzeti Könyvtár tagja a VIAF közösségnek, tehát az orosz nemzeti névtér adatai megtalálhatók a Nemzetközi Virtuális Katalógustárban (VIAF) is.
