A magyar államnyelv bevezetésének szűken vett folyamata közel hatvan évet ölelt fel. Ennek az időszaknak számos közismert fejezete és szereplője van az irodalmi, a politikai, a nemzetiségi vagy épp az egyházi részről. Dacára a kiterjedt kutatásoknak továbbra is vannak azonban olyan részletek, személyek, amelyekről vagy akiknek e területen kifejtett, jótékony munkásságáról még mindig keveset tudunk.

II. József 1784 májusában kelt rendelete elnémetesítette a törvényhozást, a központi és a helyi közigazgatást, a közép- és felsőfokú oktatást, továbbá a német nyelv ismeretéhez kötötte az országgyűlési követnek való megválasztást is. A birodalmi egység, a közszolgálat érdekében meghozott uralkodói döntés azonban erős ellenszenvet váltott ki a nemességben, amely ekkor még nem a magyar, hanem alkotmányos jogai védelméért, a latin nyelv érdekében lépett fel. Noha a „kalapos király” halála előtt, 1790 januárjában nyelvrendeletét is visszavonta, az mégis fontos szerepet játszott a magyar nemesség nemzeti ébredésében.
A magyar nyelv századvégi felfedezésében az abszolutizmus mellett a felvilágosodás hatása és az irodalmi munkásság szintén meghatározó volt. Kisfaludy Sándor, Csokonai Vitéz Mihály, Berzsenyi Dániel már a századfordulón egyértelművé tették, hogy a magyar nyelv alkalmas a magasabb műveltség kifejezésére. Ezzel egy időben a nyelvkérdés az irodalmi térből átkerült a politika szférájába. Szinte az összes 1790 és 1844 közötti országgyűlésen a sérelmek és kívánalmak között ott található a magyar államnyelv ügye.

Csokonai Vitéz Mihály: A Tihanyi Ekhóhoz. Kézirat. In. Vende Ernő (szerk.): A magyar irodalomtörténet képekben. 1. kötet, Budapest, Athenaeum, 1905, 61. – Magyar Elektronikus Könyvtár. A kép forrása: Digitális Képarchívum. Jelzet: DKA-031180

Az első nyelvtörvény, az 1791: 16. törvénycikkely biztosította, hogy nem hoznak be az országba idegen nyelvet, illetve a magyar nyelv terjedése érdekében a gimnáziumokban, az akadémiákon és a magyar egyetemen magyar tanszéket fognak felállítani. Az 1792: 7. törvénycikkelynek köszönhetően pedig Magyarországon rendes, a kapcsolt részekben rendkívüli tantárgy lett a magyar nyelv tanítása. Dacára a Martinovics-féle összeesküvésnek a napóleoni háborúk alatt sikerült elérni, hogy latin és magyar nyelven szerkeszthessék az országgyűlési felterjesztéseket, valamint az udvari kancelláriához írt, törvényhatósági felterjesztéseket, illetve a helytartótanáccsal történő levelezés magyarul folyhatott, miként a törvényszéken a perekben is használhatták a magyart (1805: 4. törvénycikkely). Ezt követően azonban egészen a reformországgyűlésekig kellett várni a további politikai eredményekért. A művelődés terén ellenben jelentős előrelépés mutatkozott: az Országos Széchényi Könyvtár 1802. évi alapítását követően 1808-ban létrehozták a Ludovika-akadémiát és a Nemzeti Múzeumot (1808:7. és 8. törvénycikkelyek).
Az irodalomban Vörösmarty Mihály eposza, a Zalán futásának megjelenése (1825), a politikában Széchenyi István fellépése jelentette az új korszak kezdetét. 1825. november 3-án az országgyűlés kerületi ülésén hangzott el a fiatal gróf sokat idézett kijelentése:

[Széchényi István felajánlja egyévi jövedelmét egy „Tudós Társaság” felállítására]. Jókai Mór Örök emlékek: I. Az első alapkő c. írásának illusztrációja. In. Vasárnapi Ujság, 4. évf., 1. sz., 1857. január 4., 5. – Elektronikus Periodika Archívum. A kép forrása: Digitális Képarchívum. Jelzet: DKA-044557

A Magyar Tudományos Akadémia megalapításával (1827:11. és 12. törvénycikkelyek) a magyar nyelvi törekvések kiléptek az országgyűlési keretek közül. Azt, hogy adott esetben mennyire egymásra találhattak a korszakban a magyar nyelv érdekében tett politikai, irodalmi és tudományos irányzatok, jól mutatja egy egyházi példa is. Az 1819 és 1824 között megjelenő, első magyar tudományos katolikus folyóirat, az Egyházi Értekezések és Tudósítások szerkesztője, a Zala megyei Csicsón jobbágy szülők gyermekeként napvilágot látott Horváth János veszprémi kanonok volt, aki káptalani követként részt vett az 1825–27. évi országgyűlésen. A kanonok az irodalom, a kultúra, a tudomány terjesztését célzó Tudományos Gyűjtemény mintájára hozta létre a felvilágosodás eszméire építő veszprémi kiadású egyházi periodikáját.
Vállalkozásának sikeréhez a katolikus pap nemcsupán a baráti körként működő Veszprémi Tudós Társaságot szervezte meg, de tanulmányokat közölt számos protestáns személy tollából is. Így a szerzők között volt található Ángyán János és Hrabovszky György evangélikus, valamint Sebestyén István református lelkész, továbbá a pozsonyi evangélikus líceum rektora, Rumy Károly György. Horváth kezdeményezése az első lépcsőfoknak tekinthető a magyar teológiai szaknyelv megteremtésének hosszú folyamatában is. Mindezeken túl a lap színvonalát emelte, hogy az első év fedőlapjainak díszítésében a reformkori irodalmi élet fő szervezője, Kisfaludy Károly vállalt szerepet. 1822-ben azonban a katolikus egyházon belül felmerült egy latin nyelvű folyóirat terve, amelyet Horváth az magyar nyelvű Értekezések elleni fellépésként értékelt.

Az 1830-ban (1830: 8. törvénycikkely) a körlevelek kivételével magyar nyelvű lett a helytartótanács levelezése és kötelezővé vált a Kúria számára, hogy a magyar nyelvű pereket magyar nyelven folytassa. Emellett a kerületi táblákhoz, a vármegyei és városi bíróságokhoz, továbbá bizonyos mértékben még a szentszékekhez is bevezették a magyar nyelvet. A közhivatalok betöltéséhez kötelező lett a nyelv ismerete. Négy évvel később pedig már az ügyvédi vizsgára való jelentkezéshez is szükséges volt a magyar nyelvtudás.
Az 1832–36. évi országgyűlésen folytatódtak az államnyelv bevezetéséért tett törekvések. A vitákban újdonságként merült fel a katolikus liturgia magyarosítása is. Ez ellenkezést váltott ki az egyházi oldalon, amelynek soraiban így a nemzetiségi (pl. horvát) képviselők támogatókra leltek saját céljaikhoz, jelen esetben a latin nyelv védelmezéséhez.
A politikai csatározások ellenére azonban az országgyűlésen résztvevő egyháziak körében továbbra is jelentős szereppel bírt a magyar nyelv ápolása. Így volt ezzel a vámoscsaládi malomban a molnármester fiaként született Guzmics Izidor, egykori bencés apát is, aki még 1824-ben írta Kazinczy Ferencnek: 

Guzmics Izidor. Acélmetszet Barabás Miklós rajza után. A kép forrása: Magyar művelődéstörténet, szerk.: Domanovszky Sándor [et al.]. Ötödik kötet: Az új Magyarország, szerk.: Miskolczy Gyula, Budapest, Magyar Történelmi Társulat, [1942]. – Magyar Elektronikus Könyvtár

1832-ben indult folyóiratában, a Vallási és Egyházi Tárban pedig valóban kiemelt szerep jutott az esztétikumnak. Fontosnak vélte, hogy a magyarul megjelenő teológiai, egyházi téma egyúttal szépen is legyen megírva.
Ugyancsak 1832-ben indította magyar–latin–francia nyelvű Egyházi Folyóírását Kováts Mátyás pap, tanár, kanonok is, aki már a művelt közönségnek is szánta lapját. Saját megfogalmazása szerint az életre szolgáló tudományos (elsősorban egyháztörténeti) ismereteket és a lelki kultúra művelését tűzte ki célul. Az erkölcstannal kapcsolatban pedig külön megjegyezte, hogy „főleg a modern psychológiai véleményekre való tekintettel” kívánja közölni.
Az országgyűlést követően (1836: 3. törvénycikkely) a törvények két szerkezete közül a magyar vált eredetivé. Többek között bevezették a magyar nyelvet a királyi ítélőtábla és az udvari főtörvényszék ügykezelésébe. Elrendelték egyúttal a magyar nyelvű anyakönyvvezetést ott, ahol magyarul tartották a szentbeszédeket. Az 1839–40. évi diétán mindamellett, hogy háromszáz év óta először köszöntötték magyar nyelven az uralkodót, döntés született arról is, hogy a feliratok, valamint a törvényhatóságok felterjesztései csak magyar nyelven készülnek, az országos pénztárak számadásait pedig magyar nyelven folytatják. Magyar nyelvűek lettek a helytartótanácsi körlevelek, illetve az egyházi törvényhatóságoknak is magyarul kellett levelezni a világiakkal. Sőt, a szabályozás értelmében három éven belül minden anyakönyvet magyar nyelven kellett vezetni, a papságnak pedig el kellett sajátítani a nyelvet (1840: 6. törvénycikkely).
1844: 2. törvénycikkely zárult a folyamat, amelyet 1844. november 13-án szentesített V. Ferdinánd. Az országgyűlés ebben ugyanis arról határozott, hogy a leiratok és a törvények is magyar nyelven lesznek szerkesztve, valamint a diétán kizárólag a kapcsolt részek követei szólhatnak meg latinul. Ám ők is csak a következő hat évben tehetik ezt. Döntöttek arról is, hogy a magyar udvari kancellária és a helytartótanács minden leirata (utóbbinak a feliratai is) magyar nyelvű lesz, illetve hogy a kapcsolt részek fő- és középiskoláiban rendes tárgyként fogják tanítani a magyart, amely Magyarországon a közoktatás nyelve lesz.
Noha az igény a magyar nyelv diplomatikai uralmáért jogos volt, a törekvés azonban mértékét tévesztette a kizárólagos magyar nyelvű ügyintézés bevezetésével, amely nem vette figyelembe a más ajkú lakosság illetékességeit. Éppígy helytálló volt a gondolat, miszerint állami kötelesség gondoskodni arról, hogy a közigazgatás nyelvét „mindenki megtanulhassa”, ám a kivitelezésben itt is jelentkezett az arányvesztés. Az oktatás egészének magyarrá változtatása helyett, amellyel kötelezték a teljes lakosságot a magyar nyelv megtanulására, érdemes lett volna inkább a nyelv önkéntes elsajátítását célzó maximális lehetőségekben gondolkodni, azokat megteremteni.

Források:

• Bárány Zsófia: Sajtó, nyilvánosság és a katolikus papság középső rétege, 1819–1845. In. Katolikus egyházi társadalom Magyarországon a 19. században. Szerk.: Csibi Norbert–Forgó András‒Gőzsy Zoltán, Pécs, META-Egyesület, 2021, 463‒
• Mikó Imre: A magyar államnyelv bevezetése és a nemzetiségi kérdés. In. Mikó Imre: Nemzetiségi jog és nemzetiségi politika. Tanulmány a magyar közjog és politikai történet köréből, Kolozsvár, Minerva, 1944, 7–86.
• Varga János: A magyar nemzeti mozgalom és viszonya az ország más ajkú népeihez. Varga János: Helyét kereső Magyarország. Politikai eszmék és koncepciók az 1840-es évek elején, Budapest, Akadémiai, 1982, 25–93.

Bárány Zsófia (MTA-OSZK Res Libraria Hungariae,
ELKH 19. századi Könyv- és Sajtótörténeti Műhely)