A lábra történő vágás hatékony védését bemutató rajz Chappon Lajos reformkorban megjelent katonai vívást oktató könyvéből. In: Chappon, Luis: Theoretisch-practische Anleitung zur Fecht-Kunst, Pest, Author, 1839. – Törzsállomány
Korunk egy örvendetes jellemzője, hogy sokan kezdik felfedezni a múlt értékeit és erejükhöz mérten igyekeznek azt megőrizni vagy rekonstruálni, ha azok esetleg elsüllyedtek valahol az idők tengerében. A múlt emlékeinek őrzői közé tartoznak a történelmi hagyományőrzők is. A történelmi hagyományőrzés fontos ága pedig a katonai hagyományőrzés. A történelmünk különböző korszakaihoz köthető hadi kultúrának van olyan területe, melyet meglehetősen könnyű és van, amit kevésbé könnyű rekonstruálni. Eleink sok mindent „elvittek magukkal a sírba”, így igen komoly felkészültségre van szüksége annak, aki a múlt ezen „elveszett dolgait” életre kívánja kelteni. Így van ez egy hadi kultúránkat meghatározó hidegfegyver, a szablya éles harcban való használatának rekonstrukciója esetében is. Hiszen nyugodtan kijelenthetjük, hogy a mai sportvívás köszönőviszonyban sincs például a török elleni harcok bajvívóinak vívóstílusával, ahogy azt Mikszáth Kálmán Új Zrínyiász című regényének halálos kimenetelű párbajánál is olvashatjuk. A 19. század – éles harcot tanító – vívómesterei számára valóságos rémképként jelent meg, hogy vajon hová „fajul” a „nemes vívás művészete”, ha a kard (vagy szablya), megszűnik éles harci fegyverként létezni és vérre menő párbajok helyett mindössze „álczákba, kesztyűkbe, kar- és mellvédekbe” öltözött urak (és természetesen hölgyek), életlen fegyverekkel történő „tornájává” válik. Ezen mesterek „rémálma” abból a szempontból valóra is vált, hogy az olimpiákon szereplő sportvívást senkinek sem jutna eszébe véres történelmi csatákban, vagy azok közötti „fegyvernyugvás” idején zajló éles párviadalokhoz hasonlítani.
„Ha a párbajok statisztikáján végig tekintünk, különösen két olyan dolog tűnik fel, mely az összeütközésnél kevésbé mutatkozik s’ ennek következtében nem oly észrevehető mint a párbajnál. Első sorban a sok kettős találás, mely által a két ellenfél egyidejűleg megsebesül, igen meglepő de méginkább feltűnő az, hogy a jó vívó középszerű, sőt egyáltalán vívni nem tudó ellenfél által győzetik le. E két eset rendesen annak következménye, hogy bizonyos szabályokat, melyek kizárólag a párbaj vívására vonatkoznak, az illetők [t. i. a legyőzött „jó vívók”] igen gyakran elhanyagolnak […] a vívónak éles karddal szemben egy új tulajdonsággal: bátorsággal és különösen hidegvérrel kell birnia […] az összeütközés sok elegancziát és correctséget követel, hogy a vívó a lehető legnagyobb tökéletességet érje el. […] A párbajban mindenek felett találni és találatot elkerülni kell. […] Az összeütközésben néha lehet, sőt kell is új vágásokat alkalmazni […] a párbajban csakis azokat az egyszerű vágásokat és cseleket kell alkalmazni, melyekre legjobban rááll a kéz […] a párbajban a vágások távolról tétetnek […] ezenkívül a párbajban minden vimodorra el kell készülve lenni […] Az összeütközésben ha az első vágást meg is kaptuk, végeredményben mégis győzők lehetünk, ha később több vágásunk sikerült mint ellenfelünknek. A párbajban ezzel ellentétben rendesen az első vágás a döntő…”
Murz Frigyes: Vitőr-, kard-, és párbaj-vívás, Debreczen, Szerző, 1890, 166–167. – Magyar Elektronikus Könyvtár
A 39. Cs. és K. Gyalogezredének századosa, Murz Frigyes megdöbbentő pontossággal fogalmazza meg 1890-ben írt (e bejegyzésben is ismertetett), többek között szablyavívást oktató művében, miért alkalmatlan az általa „összeütközésnek” nevezett „gyakorló” vívásból kialakult mai sportvívás az akkor még létező, karddal, vagy szablyával való éles harci helyzetekre való felkészüléshez. A legnagyobb különbséget nyilván az jelentette, hogy a párviadalokat és az éles harcot fegyverekkel vívták, míg az „összeütközések” sporteszközökkel történtek. A magyar történelmi vívókultúrában meghatározó szerep jutott a szablyának. Ezen fegyver sajátságos konstrukciója, ívelt pengéje és élkiképzése lehetővé tette a megfelelően hozzá értő használójának olyan rafinált cselek alkalmazását harcban, melyek kontójára rengeteg ember halála róható a történelemben. Az ívelt pengéjű szablyánál:
„… a vágásra alkalmazandó pengének ék alakúnak kell lennie, mert ez a legalkalmasabb a testbe való behatolásra, vagyis a szúrásra; alkatrészei pedig az él, a fok és a két lap”
Sebetič Raimund: Oktatás a kard-vívásban. Csapat-iskolák számára elfogadott tankönyv, 2., jav. és bőv. kiad., Budapest, Grill, 1886, 23. – Magyar Elektronikus Könyvtár
De vajon hogyan forgathatták elődeink ezeket a fegyvereket éles harcban? Mik lehettek azok a rafinált cselek, agyafúrt technikák, melyeknek köszönhetően a magyar bajvívók rettegett ellenfelei voltak párviadalokban bármely nemzet harcosának. Erről némi képet kaphatunk az általam ismertetett és korukban elismert vívómesterek tankönyveiből is.
Lovag Arlow Gusztáv szablyavívó alaptechnikái. In: Arlow Gusztáv: A kardvívás, Budapest, Athenaeum, 1902. – Magyar Elektronikus Könyvtár
Albrecht Dürer
Korának egyik legjelesebb vívókönyve Albrecht Dürer 1520-ban készült műve, a Fechtbuch (Állományunkban: Friedrich Dörnhöffer: Albrecht Dürers Fechtbuch, Wien, Leipzig, 1910.), mely számos fegyver használata mellett a pusztakezes küzdelmeket is ismerteti. A fegyveres küzdőjelenetek között vagy ötven képről nehéz eldönteni, hogy az ott ábrázolt fegyver szablya vagy a 15. században, német területen oly népszerű fegyver, a messer látható. Az én véleményem azért hajlik inkább a szablyával való vívás ábrázolása felé, mert nehezen tartom elképzelhetőnek, hogy egy (magyar) nemes a (kard használatától eltiltott) parasztok tipikus fegyverének használatához készítsen vívókönyvet.
Chappon Lajos
Louis Chappon Theoretisch-practische Anleitung zur Fecht-Kunst (Pest, Author, 1839.) című könyve kifejezetten katonai vívást oktat, ami azt jelenti, hogy többször „túllép” az ember-ember elleni páros küzdelmekre való felkészítés gyakorlatain. Az általa oktatott fegyverek a tőr (spádé), a szablya (ezt németül is Säbel-nek hívja) és a szurony (Bajonett). A szablyavívó-technikák ábrázolását egy anatómiai képpel kezdi, melyeken a korban használatos vágásirányok láthatók. Így jól kivehető az ún. „hatvágás” is, mely egy-egy testtájra irányuló hat különböző vágást jelentett. Az anatómiai vágásirányok bemutatása után precíz módon ábrázolja az azokhoz tartozó vágásokat, sőt azoknál többet is. Úgy gondolom, ez a könyv remek forrás például a magyar vívókultúrában alkalmazott fokéllel végrehajtott technikák rekonstruálására. A könyv készségfejlesztő gyakorlatokat is bemutat a szablyavívást oktató résznél, úgy mint csuklóforgatásokat, ún. ütemérzék-gyakorlatokat (tempo) vagy buzogánnyal való lépésfejlesztést, sőt a mai tornában gyakorolt lólengés-gyakorlatokat. Különlegességként a szurony ellen is látunk benne szablya- és vívótőrtechnikákat.
Megelőző vágás fokéllel Chappon Lajos könyvéből. In: Chappon Luis: Theoretisch-practische Anleitung zur Fecht-Kunst, Pest, Author, 1839. – Törzsállomány
Chappon Károly
Chappon Károly Kardvívás kezdő és haladó vívók számára (Debrecen, Csokonai Ny., 1893.) vívókönyve saját vívóiskolát tükröz. A vágásirányok eltérnek a Chapon Lajos által bemutatottaktól. Egyedi, hogy külön foglalkozik a kézre való vágások irányaival. A könyv nagy hibája, hogy nem illusztrált, így a technikák szöveg alapján való megértéséhez szükséges a vívásban való jártasság.
Chappon Samu
A szablyavívó könyvet író mesterek közül talán Chappon Samu neve és műve a legismertebb. A nemes vívás művészetének elmélete és a párbaj szabályai című könyve három, tartalmában szinte teljesen egyező, küllemében egymástól sokban eltérő kiadást élt meg. A legszembetűnőbb, hogy az eredetileg Pécsett, 1892-ben megjelent első kiadás (Reprint kiadása: A vívás művészetének elmélete, Szombathely, OSKAR, 1996.) képei rajzok, míg a második (Kolozsvár, Ajtai Ny., 1904.) és a harmadik kiadásban (Szeged, Engel Ny., 1911.) fotók szerepelnek, melyeken a mester és tanítványai állnak be az egyes technikák bemutatásához. A könyv három részre oszlik, úgymint „vitőr” (vívőtőr); kard-vívás (itt elkülöníti az ívelt szablyát az egyenes kardtól) oktatására, végül pedig – a korban hiányt pótló módon – egy párbaj-szabálygyűjteményre. Könyvében a mester kifejezetten éles harcra készíti fel tanítványait. Ha édesapja, Chappon Lajos könyvét katonai vívótankönyvnek tekintjük, ez annak „polgári” változata. Ugyanis csapatharc helyett párbajokban alkalmazott, „egy az egy elleni” vívásra készíti fel tanítványait. A ma élő laikus számára kissé bizarr és ijesztő lehet egy fokéles vágástechnikához fűzött figyelmeztetése:
„E támadás igen veszélyes az ellenfélre nézve, azért kissé vigyáznunk kell, mert ha igen éles karddal [t.i. szablyával] vágunk, föltétlenül halált okoz, a tompa kardvágás pedig gyulladást idéz elő.”
Chappon Samu: A vívás művészetének elmélete. Reprint kiadás. Szombathely, 1996. 74. Törzsgyűjtemény
Bár a párbajképes magyar társadalom bőségesen el lett látva vívókönyvekkel, a legkedveltebb iromány mégis Chappon Samu műve volt. In: Chappon Samu: A nemes vívás művészetének elmélete és a párbaj szabályai, Szeged, Engel Ny., 1911. – Magyar Elektronikus Könyvtár
Hamvai-Kovács Gábor (Olvasószolgálati és Tájékoztatási Osztály)
A gyűjteményünkben található szablyával való vívást oktató könyveket és párbajkódexeket ismertető összeállításunkat, melynek második része itt olvasható.