„S megtébolyult az emberi szabadság, / S magába mar az emberi erő”

2022. augusztus 23. 06:00 - nemzetikonyvtar

30 éve hunyt el Székely János

Költő, prózaíró, drámaíró, műfordító. Szülőhazájában és Magyarországon napjainkban leginkább drámaíróként ismert, lévén, hogy költői életműve már a hatvanas-hetvenes évek fordulóján lezárult.

szekely_janos_3_opti.jpgSzékely János portréja a hetvenes évek elejéről. Erdélyi Lajos felvétele. In: Elek Tibor: Székely János. Monográfia, Csíkszereda, Pallas-Akadémia Könyvkiadó, 2011. – Törzsgyűjtemény

1929. március 7-én született Tordán, itt végezte az elemi iskolát és a gimnázium első osztályát. 1940-ben szüleivel Marosvásárhelyre költözött, és a Református Kollégiumban folytatta tovább tanulmányait. 1943-tól a marosvásárhelyi Katonai Reáliskola huszárhadapródja volt. 1944 szeptemberében a leventeszázadot, amelybe ő is tartozott, bevagonírozták és a közeledő frontvonal elől nyugatra menekítették. A Dunántúlon, majd Csehországon keresztül a lengyelországi Brombergbe jutottak, majd a Balti-tenger partvidékén, Németország északi területein keresztül Bergenbe, a westfáliai Borghorstba, végül pedig az Északi-tenger partján fekvő Eselheide fogolytáborában töltöttek több hónapot, egészen 1946 második feléig. A fogolytábor viszontagságos körülményei, az örökös élelmiszerhiány és a rossz higiéniai viszonyok miatt hastífuszt is kapott, és napokig lázálomban vergődött. Itteni élményeiből született évtizedekkel később A nyugati hadtest (1979) című elbeszéléskötete.

szekely_janos_1_opti.jpgSzékely János hadapródként Marosvásárhelyen 1943–44-ben. In: Elek Tibor: Székely János. Monográfia, Csíkszereda, Pallas-Akadémia Könyvkiadó, 2011. Törzsgyűjtemény

1948-ban tette le az érettségi vizsgát a marosvásárhelyi Református Kollégiumban. 1948–1952 között a kolozsvári Bolyai Tudományegyetem filozófia szakos hallgatója volt, többek között Gaál Gábor, Nagy István, Szabédi László vitatkozó tanítványa. 1952 és 1956 között a bukaresti Állami Irodalmi és Művészeti Kiadó kolozsvári szerkesztőségének volt a lektora (olvasószerkesztője), 1956-tól 1989-ig, nyugdíjazásáig a marosvásárhelyi Igaz Szó című szépirodalmi folyóirat versrovatának a szerkesztője. 1953-ban feleségül vette Varró Ilonát, aki később íróként és az Új Élet című képes hetilap szerkesztőjeként vált ismertté. 1954-ben született első gyermekük, Székely Ilona Julianna, 1956-ban a második, Székely János Jenő. Édesapját, aki a marosvásárhelyi néptanács költségvetési osztályának volt a vezetője, 1958-ban néhány, a bolsevik rendszert bíráló mondatáért letartóztatták és 8 év börtönbüntetésre ítélték. Ezt követően Székely János, hogy apja kiszabadulását előmozdítsa, számos verset és kötetet tett közzé az új pártállam javára, amelyeket később nem vállalt. Így végül 20 hónapi börtön után az édesapját szabadlábra helyezték.
1964-ben elvált Varró Ilonától, de 1970-ben ismét összeköltöztek és mindhalálig együtt éltek, immár házasság nélkül. Gyermekeik sokáig nem is tudtak szüleik válásáról. A hatvanas években vett egy vadászházat Ivóban, Székelyudvarhely környékén, ahol nyaranta két-három hetet töltött együtt a család, de az író gyakran kijárt oda egyedül is vadászgatni és alkotni. 1968-ban Szépfalusi István szervezésében egy nyugati körutazáson vett részt Kányádi Sándor társaságában Ausztriában, Németországban, Franciaországban és Olaszország területén. Caligula helytartója című, napjainkig legismertebb történelmi drámája az Igaz Szó 1972. júniusi számában jelent meg először. Ősbemutatója a Gyulai Várszínházban volt 1978-ban, Harag György rendezésében. 1980-ban A nyugati hadtest című elbeszéléskötetért az Utunk című irodalmi hetilap szerkesztősége neki ítélte a Pezsgő-díjat, amelyet ő visszautasított, mint ahogy a bolsevik rendszer kulturális szervezeteitől, intézményeitől érkező mindenféle későbbi díjat is. A nyolcvanas évek második felében beadványokat, segítségkérő leveleket írt mindenfelé annak érdekében, hogy fia az Olaszországba szökött felesége után mehessen, illetve az elválásuk után azért, hogy onnan Magyarországra települhessen. 1992 augusztusában túlélt egy infarktust, de néhány napon belül, augusztus 23-án meghalt. 1991-ben Alföld-díjat kapott, 1992-ben pedig posztumusz Ady Endre-díjat. 1994-ben jelent meg a még saját maga által szerkesztett Semmi – soha című verseskötete, 1948 és 1986 közötti verseiből válogatva. Ennek előszavában leszögezte: „előre kijelentem: ezt és csakis ezt a »költői korpuszt« tekintem a magaménak”.

Költészete. Az irodalom hatásának titka az igazmondás

Első versei a kolozsvári Utunkban jelentek meg. Költészete a nyugatos líra, Ady Endre, Babits Mihály, Kosztolányi Dezső, Szabó Lőrinc, Tóth Árpád nyomdokain indult el. A művészet, az irodalom hatásának titka Székely János szerint az igazmondás. Az igazság pedig nem sokarcú, nem viszonylagos fogalom. „Igaz az, ami megfelel a tényeknek”, vallja Arisztotelésszel együtt, és szerinte éppen a költőkre bízatott, hogy elválasszák az igazat a hamistól és:

„ítéletet mondjanak a meggyalázói felett [...] Az igazság a megfogalmazott – vagy költészetről lévén szó – a megjelenített emberi tény”.

Székely János: Költők találkozója. In: Uő: Egy rögeszme genezise, Bukarest, Kriterion, 1978, 258. – Törzsgyűjtemény

szekely_janos_2_opti.jpgSzékely János jellegzetes alkotói pózban otthonában, a hetvenes évek elején. Erdélyi Lajos felvétele. In: Elek Tibor: Székely János. Monográfia, Csíkszereda, Pallas-Akadémia Könyvkiadó, 2011. – Törzsgyűjtemény

Szilágyi Júlia ezt írta költészetéről 1975-ben:

„Székely János, akinek van néhány nagy verse (jószerével nem is az övéi már – ebből is kitűnik, hogy nagyok), és aki – de ide már csakugyan felkiáltójel kívánkozik – vérbeli költő! Életműve máris felmutatható, vagyis sajátos, végleges és teljes, olyannyira, hogy nem is tudjuk, mit tehetne még hozzá.”

Székely János legszebb versei. Az előszót írta Szilágyi Júlia, Bukarest, Albatrosz Könyvkiadó, 1975, 6. – Törzsgyűjtemény

Fény és sötétség, hit és kétely, bűn és bűnhődés

Gyertya című verse a fény és a sötétség kettős evangéliumi motívumán alapszik, az igaz hit és az ördögi eredetű kétely, alvilág és felvilág, éjszaka és nappal, bizalom és csüggedés dilemmája tűnik fel benne, hasonlóan Vajda János A virrasztók című költeményéhez:

„Világítok a pőre négy falaknak,
A csöndes éjnek, kedves önmagamnak.

Kik egykor voltak, gyatra társak voltak:
Vagy csonkig égtek, vagy porig hajoltak.

S még egyre nő a bolyhos, lágy sötétség,
Elfog gyakorta üldözőm, a kétség,

Hogy lehet-e még fényem eltakarnom:
Jaj, lehet-e még fénylőnek maradnom?”

Székely János: Gyertya. In: Székely János legszebb versei. Az előszót írta Szilágyi Júlia, Bukarest, Albatrosz Könyvkiadó, 1975, 23. – Törzsgyűjtemény

Az emberi életút gondjait, gyötrelmeit, erkölcsi dilemmáit impresszionista hangulatú képekben sorakoztatja fel Önarckép, 1960 című versében is. Bűntudat, szörnylátás, vallatás kínja idéződik fel a költő emlékezetében. Eltorzult képet lát magáról a kínzó lelkiismeret tükrében. Foga kitört, bőre sárga. Tekintete félve rebben, szeme tüzén a megvert kutyák szomorúsága barnállik. A töredelem és bűntudat fájdalma alól a bűn és bűnhődés dialektikája, a földi élet után következő végítélet adhat feloldozást:

„Elnézem visszanéző képem,
S a tisztán látható sebekből
Egy gyógyíthatatlan betegség
Első jeleit ismerem föl.
Igen: a szörny, amelyet láttam,
A bűn, amely magamba zár,
A bűnhődés, amit kiálltam,
Mindez: a munkáló halál.

.........................................

Könyörtelen, gyógyíthatatlan
Betegség őröl engemet.
Oly lággyá sulykolt, oly esetté,
Hogy magamra sem ismerek.
Ártatlanok nagy vétke, melyet
Nem mos le, csak a végítélet:
A titkon munkáló halál, vagy
Másik nevén: az emberélet.”

Székely János: Önarckép, 1960. Részlet. In: Székely János legszebb versei. Az előszót írta Szilágyi Júlia, Bukarest, Albatrosz Könyvkiadó, 1975, 58–60. – Törzsgyűjtemény

Verseiben is feltűnnek azok az értékdilemmák és konfliktusok, amelyek később történelmi drámáiban is nagy fontossággal bírnak. A hétköznapok valósága ritkán szól a tiszta értékek diadaláról. Inkább az az önzés, az érdek, a rettenet győz a valódi érték felett, a talpnyaló alázat hőssé hazudja magát. Az emberek nem az abszolút igazságot, nem a tényeket és a hiteles értékeket keresik a mindennapokban, inkább beállnak csaholni valamilyen magát világtörvényként reprezentáló hatalom mögé. Ebben az embertelen, velőt és csontokat tipró forgatagban Bach zenéje jelképezi a költő számára a tisztaságot, az emberséget, az el nem évülő, örök értékeket:

„Meggyűltek arcomon az árnyak
         És ajkamon az undorok.
Lelkemből utáltam, hogy élek,
         S utáltam, hogy ember vagyok.

         Mert ismét üvöltött az érdek,
                 Ismét szűkölt a rettenet.
         Mert újra jött és újra győzött
                 A talmi az érték felett.

........................................................

        Ott állottam a keskeny utcán,
                 A zsongó hangesőben, és
        Ütemenként forrott ki bennem
                 A hangtalan felismerés,

        Hogy kár az emberi világot
                 Utálni és szégyelleni,
        Hiszen ember volt maga Bach is,
                 És zenéje is emberi,

        Hisz emberi a tisztaság is,
                 És emberi az értelem
        S ha kiforgatnak mindenemből,
                 Ez mégis megmarad nekem.”

Székely János: Zene. Részlet. In: Székely János legszebb versei. Az előszót írta Szilágyi Júlia, Bukarest, Albatrosz Könyvkiadó, 1975, 100–103. – Törzsgyűjtemény

Történelmi drámái

Hasonló értékellentétek uralkodnak történelmi drámáiban is. Az istenfogalom a gyakran hitvitába átmenő drámai diskurzusok során nem egyszer profán értelmezést kap. A Caligula helytartójában például a politikai felsőbbrendűség, a szupremáció, a hatalomgyakorlás igazoló eszköze lesz az istenség:

"BARAKIÁS:          Hát ide hallgass, helytartó, az én
                    Népem azáltal nép, hogy ős szövetség
                    Fűzi az Úrhoz. Egy istent imádunk.
PETRONIUS:       Tudom.
BARAKIÁS:                    Erős és bosszúálló isten,
                    Félelmes isten Jákob istene.
                    Ha úgy érted, hogy egy a sok közül,
                    Hibásan érted, mert hitünk szerint
                    Ő az egyetlen és valódi isten:
                    Az összes többi látszat és csalás.
                    Figyelsz, uram?
PETRONIUS:                 Rendkívül figyelek.
BARAKIÁS:          Na most már, ez a mindenható isten
                   Kiválasztotta népem, hogy mibennünk
                   Jusson érvényre mindenütt a földön.
                   Általunk van, s mi általa vagyunk.
                   Olyat ígért, hogy megsokasít és
                   Úrrá tesz minket széles e világon,
                   Miáltal mi is Úrrá tesszük őt.
PETRONIUS:       Értem. Afféle birodalmi isten.
BARAKIÁS:          Ne gúnyolódj: legfeljebb várományos.
                   De azt, hogy ő alkalmasabb-e erre,
                   Vagy holmi rögtön kicserélhető
                   Császárszobor – azt ítéld meg magad.
PETRONIUS:       Nagyon veszélyes isten."

Székely János: Caligula helytartója. Részlet. In: Uő: Új képes krónika. Drámák, Kolozsvár, Dacia Könyvkiadó, 1991, 51. – Törzsgyűjtemény

Barakiás főpap kevés gondot fordít az isteni természethez, az Isten lényegéhez, a szeretethez, a gondviseléshez közelebb vivő teológiai érvekre. Inkább a vallás másodlagos funkcióira, nemzetformáló, összetartó erejére, kultúraépítő szerepére összpontosít ebben a vitában, amely tulajdonképpen nem más, mint két világbirodalmi eszme konfrontációja. Az igaz Isten ügye iránti buzgalom, a hit dolgaihoz, a valláshoz való értés fogalomköre egyfajta felszínes professzionalizmussá, szakmai féltékenységgé degradálódik ebben a vitában:

„BARAKIÁS:        De nem, de nem. Mert mi a te muszájod?
                    Egy nagyvonalú és – elismerem –
                    Mély belátásra valló államelv,
                    Amely azonban ne hidd, hogy beválhat.
                    Közös vallással fűzni össze a
                    Függetlenségre hajló népeket,
                    Melyeket épp a vallás különít el –
                    Uram, aki ezt elgondolta, az
                    Félelmesen nagy államférfi volt.
                    A hatalomhoz, nos, ehhez ti értetek.
                    De a valláshoz, megbocsáss, uram,
                    A valláshoz mi értünk igazán.
PETRONIUS:       No, talán mink is valamicskét.
BARAKIÁS:                    Semmit.”

Székely János: Caligula helytartója. Részlet. In: Uő: Új képes krónika. Drámák, Kolozsvár, Dacia Könyvkiadó, 1991, 53. – Törzsgyűjtemény

Az istenfogalom profanizálása, emberi álommá való lefokozása a Protestánsok (eredeti címén Hugenották) című tragédiában is feltűnik, már az első képben:

„GÉRARD  Hát hülye vagyok én, hülyék vagyunk mi
                   Itt raboskodni, itt pusztulni el –
                   Egy hitnek, melyet nem hiszek?
ALBERT     Mit mondasz, bátyám?
JÁNOS                  Nem hiszed?
GÉRARD                        Nem én!
                    Mondjuk ki már, mondjuk ki valahára,
                    Valljuk be végre legalább magunknak,
                    Hogy oltárnál-e vagy szabad mezőn,
                    Egy szín alatt-e vagy kettő alatt,
                    Latinul-e vagy tótul áldozunk
                    Egy álomnak – az szinte egyre megy.
ALBERT     Álomnak, bátyám?
GÉRARD              Álomnak, öcsém!
                   Mi más az Isten, mint az ember álma
                   Egy ésszerűen, jól berendezett
                   Igazságos és otthonos világról?”

Székely János: Protestánsok. Részlet. In: Uő: Új képes krónika. Drámák, Kolozsvár, Dacia Könyvkiadó, 1991, 146. – Törzsgyűjtemény

A szenvedélyes hitviták végeredménye a Protestánsokban is ugyanaz, mint a Caligula helytartójában: a vallás, az égi eredetűnek vallott eszme, a természetfölötti hit a hétköznapokban nem más, mint ürügy és eszköz a hatalom megtartására. Ez a gondolat kevésbé kifejtve már a Profán passióban is jelen van: Péter, akit Jézus kiszemelt az egyházalapításra, a tanítványokat katonáknak tekinti, akikkel együtt majd meghódítja a világot.

A keresztény kultúrkör hanyatlása. Az emberi bensőség kiüresedése

Székely János saját maga is úgy tekintette a történelmi drámáit, mint az európai keresztény kultúrkör értelmezési kísérleteit a keletkezésétől a felbomlásáig. A keresztény kultúrát olyan hatalmas kultúrkörnek tekintette, amely ma már egyenlő az emberiség történetével, a világcivilizációval. A Protestánsokban is megfogalmazódik, és interjúkban is hangsúlyozta Székely, hogy a kereszténységnek más kultúrkörökkel szembeni nagy előnyét a „szeresd felebarátodat, mint tenmagadat” krisztusi tétele adja, illetve adta. Ez biztosította sok évszázadon át a keresztény társadalom nagyobb kohézióját más világvallásokkal szemben. A múlt idő használata azért indokolt, mert Székely (leginkább az esszéiben kifejtett) nézetei szerint a posztmodern korban a keresztény vallás és kultúra különböző okok miatt elvesztette közösségformáló, társadalomépítő szerepét, és ennek következtében mindenféle erkölcsi rendszer relativizálódott, érvényét vesztette. A hagyományos európai lelkiség, emberi bensőség kiüresedett: a vallás helyére benyomult a természettudomány és az ideologikus áltudományok halmaza, az erkölcsi rendszer helyére pedig a politika, a hatalmi törekvések.
A nézők és olvasók ugyanúgy, mint Sütő András, Kocsis István, Páskándi Géza drámái esetében, a hetvenes-nyolcvanas években a jelentéses és jelképes helyzeteket keresték nagy előszeretettel Székely János drámáiban. Drámáit a kritikusok egy része, például Berszán István, tézisműveknek, tézisdrámáknak nevezte. Közös gondolat, vagy ha úgy tetszik, közös tézis valamennyi Székely János-drámában az, hogy semmilyen felsőbbrendű eszme nevében nem fogadja el az erkölcsellenes cselekvést. [Non sunt facienda mala ut veniant bona (Nem szabad jó végre gonoszt cselekedni). Alexander de Nevo, Consilia contra Judaeos fenerantes, Nürnberg, Friedrich Creussner, 1479, fol. 26v]

Visszavetítés, felidézés, példamutatás

A Székely János-drámák jelentése is, mint minden irodalmi szövegé, idő teltével változik, módosul. Ma már, három évtizeddel a bolsevik rendszer bukása után, kevésbé halljuk ki belőlük azokat az aktuálpolitikai üzeneteket, amelyek a hetvenes-nyolcvanas évek olvasói számára úgyszólván maguktól értetődőek voltak. Jobban felfigyelhetünk ugyanakkor az általános emberi létkérdéseket modellező drámai helyzetekre, ezek örök érvényű kérdésfelvetéseire és válaszkísérleteire. Így például az ember és a hatalom, ha nem is mindig politikai, de morális problémákkal minden korban megterhelt viszonyát boncolgató színművek gondolati érvényessége mindaddig megmarad, amíg lesz hatalom és annak alávetett, kiszolgáltatott ember. A fentebb említett drámák hősei mindannyian az erkölcsi autonómia, a lelkiismereti szabadság igényével élnek és gondolkodnak, attól függetlenül, hogy van-e esélyük ezt az autonómiát, ezt a szabadságot megvalósítani. Az író életútja is ezt a szabadságigényt vetíti elénk: cselekvéseiben és irodalmi alkotásaiban örök értékeket és eszményeket állít elénk, komoly elhivatottsággal hirdeti a valódi művészet és hiteles emberség elsőbbségét az önpusztító, céltévesztő, önzésre hajló emberi magatartással szemben. Ezzel nemcsak felidézi a letűnt korok világát, apáink erkölcsét, hanem írói és emberi szabadságküzdelmeivel példát is mutat az utódok számára.

Csobán Endre Attila (Régi Nyomtatványok Tára)

komment

A bejegyzés trackback címe:

https://nemzetikonyvtar.blog.hu/api/trackback/id/tr9517913773

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.

süti beállítások módosítása