A vitákat generáló, vitathatatlan jelentőségű életmű

2023. január 12. 18:00 - nemzetikonyvtar

145 éve született Molnár Ferenc író, drámaíró, publicista

1878-ban e napon látta meg a napvilágot Pesten, zsidó nagypolgári családban Neumann Ferenc, aki Molnár néven a 20. századi magyar irodalom és színház világhírű sikerszerzője lett. Életében és 71 évvel ezelőtt New Yorkban bekövetkezett halála után is hosszan viták kereszttüzében álltak művei, dramaturgiája, stílusa. Népszerűsége miatt a nemzeti irodalmi kánon csak nehezen fogadta be, színpadi virtuozitásának értékelése is ingadozott a két szélső pólus, a feltétel nélküli csodálat és a humorát, poéntechnikáját ürességgel vádoló fanyar kritika között. Ugyanakkor színpadi sikereit nem kérdőjelezhette meg senki, a rövid színházi szilenciumok után újra meg újra kirobbanó sikere volt és van. A „túlzott” népszerűség miatti kitagadás, majd a befogadás és tudományos elemzés, sőt, A Pál utcai fiúk iskolai kötelező olvasmánnyá emelése (degradálása?) jellemzik azt a folyamatot, melynek jelen pontján immár a 2022. december 31-én, a szerző elhunyta utáni 70. esztendő leteltével Molnár Ferenc alkotói jogai fölszabadultak, művei és pályája 21. századi irodalom- és színházkutatók, színházcsinálók, tanárok, olvasók és nézők számára kaphatnak új kontextust, „kortársunkként”.
A színpadi siker receptjét nézői élményei, majd a fordítói „szoros olvasás” révén kiküzdő Molnár Ferenc a 19-20. századforduló társadalmi és művészi átalakulásának sodrában lépett a közönség elé, amikor a magyar kultúrának a legnagyobb esélye volt fölzárkózni az európai trendekhez és életmódhoz. A kiegyezés után indult társadalmi-gazdasági-politikai mozgalom és a sok irányban új utakat kereső modern (polgári) művészeti élet azonban a világháború éveiben és 1918 után zsákutcába futott. A második világháborúig válságból válságba vergődve próbált visszatalálni saját hangjaihoz, ám ez az adott körülmények között ne sikerülhetett. Végül az 1980-as évekig kellett várni, illetve szorosabban vagy kevésbé szorosan gúzsba kötve táncolni és a sorok között olvasni, a közönséggel empatikusan összekacsintani, hogy újra lehetőség nyíljon autonóm gondolkodásra és alkotásra.

Molnár ugyan 1952-ben elhunyt, de próza- és drámaművei, valamint írói technikája tovább hatott, s amint életében, továbbra is vitákat indukált, táborokat inspirált. Már az 1930-as évektől szerveztek irodalmi-kritikai és tudományos ankétokat kitudni a siker receptjét vagy éppen megkérdőjelezni a Molnár által középpontba állított társadalmi és esztétikai témák érvényességét, titkai helyett azonban csak a technikáját, valamint a 20. század elejétől tárgyalt témáinak mindenkori, napjainkban is aktuális természetét tudták regisztrálni. Ami a leginkább foglalkoztatta Molnárt, az pályanyitó időszakának jellegzetességeiből fakadt: a régi és az új társadalom közti átmenet feszültségei, a mobilitás lehetősége-lehetetlensége, illetve a színház és a valóság, a maszk és az arc, az igazság és a művészi igazság viszonya. S bár a késő 20. század folyamán és jelen évtizedeinkben az értékrend és a társadalmi-generációs mozgás elévültté tehette volna az első témakört – az mégis relevánsnak tűnik. A művészet és az élet kapcsolata pedig éppúgy kérdésekkel és feszültségekkel teli ma is, mint bármikor.
Molnár irodalmi és színpadi sikerének kulcsa a mesterségbeli tudásban, a pontosságban, a fölösleges motívumok, a tautológiák és a túlírtság elkerülésében definiálható, másrészt abban a tehetségben, hogy plasztikus, mégis művészileg tipizált figurákat hozzon létre. Ugyanakkor a puszta „hideg” technikán túlmenően a Molnár-alakok és művek érzelemmel telítettek, közvetlenül hatnak olvasókra-nézőkre – időtlenül. A virtuóz dramaturgiát és poéntechnikát elismerő elemző így a lélektanilag is alátámasztott, szerethető karaktereket szintén Molnár érdemei közé számítja. Legnépszerűbb színpadi művei, Az ördög, a Liliom, A testőr, A hattyú, a Játék a kastélyban, az Egy, kettő, három számos példát ad Molnár sokszínűségére, s egyidejűleg témáinak fókuszáltságára.

az_ordog_film_opti.jpgÉkes Árpád: Az ördög. Molnár Ferenc színműve. Filmre írta: Siklósi Iván. Rendezte: Kertész Mihály. Phönix film. Apollo. Grafikai plakát, 1918. – Térkép-, Plakát- és Kisnyomtatványtár. A kép forrása: Magyar Digitális Képkönyvtár

Olvasók, nézők, színházcsinálók mellett a mai fiatal tudósgeneráció is érdeklődéssel fordul Molnár Ferenc élete és művei felé, hogy a legkorszerűbb, akár interdiszciplináris módszerekkel tárja föl, elemezze, értelmezze a „titkokat”, hozza át a 21. századba a modern magyar irodalom és színház valóban világsikerű szerzőjét.

„Molnár-viták” 1928-tól

1928-ban a Nyugatban körkérdést intéztek a magyar irodalom jeleseihez Heltai Jenőnek Az Estben megjelent nyilatkozatára reagálva, mely szerint „a magyar drámaírás válságban van”. 33 író, kritikus reagált Heltai véleményére mintegy 50 folyóiratoldalon. Molnár Ferenc színpadi művei ekkoriban aratták a legnagyobb sikereket itthon és külföldön is, a vita tehát a színi siker és az irodalmi érték, maradandóság kérdésének polarizáltságát már itt megmutatta. A Nyugat-ankét nyitó írását is Heltai közölte (Nyugat, 21. évf. [1928] 3. sz. 173–175), amelyre Babits MihályFüst MilánKarinthy FrigyesKassák LajosLengyel MenyhértTersánszky J. Jenő, Barta Lajos, Bibó Lajos, -Harsányi ZsoltLaczkó GézaFöldi MihályRákosi JenőSzini GyulaZilahy LajosKosáryné Réz Lola reagált. A színházi alkotók közül Bárdos ArtúrJób DánielMárkus LászlóMoly TamásNagy Endre, a kritika oldaláról IgnotusKárpáti AurélMiklós JenőSchöpflin AladárMohácsi JenőFeleky GézaGergely IstvánIgnotus PálPásztor ÁrpádRévész Mihály, továbbá Hevesy Iván és Marsovszky Miklós ragadott tollat. Mindössze hárman mondtak ellent a válságot kiáltó Heltainak: Rákosi JenőJób Dániel és Nagy Endre.
1930-ban, szintén a Nyugat hasábjain indult újabb vita A színház: üzlet címmel. Itt hét vélemény látott napvilágot. Három kritikus (Schöpflin AladárKárpáti Aurél és ítészi szerepben Kosztolányi Dezső), két színházi alkotó (Hevesi SándorLengyel Menyhért) és két jogász is (Dr. Simay Gyula és Vámbéry Rusztem) megfogalmazta álláspontját a korszerű színháznak mint egyidejűleg művészeti-társadalmi és üzleti intézménynek a szerepéről, működési módjairól. Kárpáti Aurél vonta le a konzekvenciát:

„A mai színház különös épület. Egyik végén van a színpad, másik végén van a kassza. Művészettel kezdődik és üzlettel végződik. [...] A kettő között foglal helyet a közönség, amely a színpadot és a kasszát, a művészetet és az üzletet egyensúlyban tartja.”

Kárpáti Aurél: Thália és Mercurius. In. Nyugat, 23. évf. [1930] 2. sz., 92. – Elektronikus Periodika Archívum

Ezeket követte az úgynevezett Molnár-ankét A Toll című lapban 1934–35-ben két folytatásban.
„Az élő magyar irodalom reprezentáns alakjairól” kérdezték kritikusok és írótársak véleményét, s ebben a sorban Molnár Ferencről Hatvany Lajos, Ignotus Pál, Karinthy Frigyes, Kosztolányi, Németh Andor, Zsolt Béla, Relle Pál és Hevesi András, valamint Sós Endre írt (utóbbi cikkét apológiának, védőbeszédnek is tekinthetjük). A későbbi időszakokban (a 40-es-az 50-es, sőt a 60-as években is) visszhangzó értékelések Molnár úttörő és világsikerű műveit a múltba (!) utalják, hiányolják tematikájának elmélyülését, kiszélesedését, aktualitását, keveslik a virtuóz humor és poéntechnika hátteréből a szatirikus, társadalomkritikai attitűdöt.
Molnár Ferenc ez után, 1937 őszén végleg elhagyta Magyarországot, utolsó vígszínházi bemutatója 1946-ban volt, mielőtt az új kurzus letiltotta volna műveit a színpadokról és a könyvespolcokról. 1950-ig még futottak darabjai a budapesti és vidéki színházakban, de a Színházművészeti Szövetség 1950-es konferenciáján túlhaladott és elítélendő polgári szerzőként lényegében kizárták Molnárt a repertoárról.
Rehabilitációja csak Az ibolya 1955. novemberi bemutatója (Vidám Színpad Kis Színháza) után kezdődött, majd a szilencium valódi feloldására az Olympia 1956. októberi, Petőfi Színházbeli premierjével került sor. Molnár sikerdarabjai visszakerültek a színpadokra, Molnár „ügyei” pedig ismét viták tágyát képezték. Legelőbb 1962-ben a Vígszínház bemutatta Kárpáthy Gyula és Orbók Endre Játék a bíróságon vagy a ’Molnár-ügy’ című, tárgyalótermi dramaturgiát mozgató előadását. Majd az 1960-as évek első felében újabb kritikai-szakmai viták következtek Molnár értékéről, jelentőségéről. A Kritika című, frissen indult folyóiratban Osváth Béla jelentette meg A Molnár-legenda címmel írását, a vitát azonban az 1961-ben kiadott Molnár drámakötet (Színház) előszavát publikáló Hegedűs Géza indította el.

molnar-ferenc-szinhaz_opti.jpgMolnár Ferenc: Színház, [bev. Hegedüs Géza], Budapest, Szépirodalmi, 1961. – Törzsgyűjtemény

Osváth Molnárt elítélő cikkére az Új Írás hasábjain Gyárfás Miklós reagált, majd ismét a Kritikában Imre Katalin igyekezett egyensúlyt keresni az ellentétes álláspontok között a történeti körülményeket is a vitázók figyelmébe ajánlva. Az 1960-as évek érvei (melyek sok esetben A Toll-ankét szempontjait ismétlik) még a 70-es, 80-as években is fölbukkannak, mielőtt a drámatörténeti kritikai és tudományos diskurzus Molnár kánonból kivetettségét felülbírálta volna.
A Molnár-viták áttekintését legutóbb Karácsony Szilvia doktori értekezésében olvashattuk (2022)

Sirató Ildikó (Színháztörténeti és Zeneműtár)

komment

A bejegyzés trackback címe:

https://nemzetikonyvtar.blog.hu/api/trackback/id/tr2318024836

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.

süti beállítások módosítása