Az emberi test kifejező, ritmikus mozgása – azaz a tánc a kultúrák kezdete óta része a közösségek rítusainak és hétköznapjainak. A tánc világnapján e fizikai és közösségi művészeti-kulturális jelenséget ünnepeljük.
A korai, sok ezer évvel ezelőtti kultúrákban a rituális (világbefolyásoló) és szinkretikus közösségi cselekvések része volt minden később specializálódott művészeti ág kifejezőeszközei mellett a tánc is. Egyéni (szolisztikus), páros és társas-közösségi formáiban egyaránt. Később egyrészt „soknyelvű” művészeti ággá, másrészt a hétköznapi szórakozás és kikapcsolódás, testtudat-építés eszközévé vált. A művészi tánc a test és annak mozgása nyújtotta esztétikai élményt jelenti, a ritmikus kifejező mozgás mozdulatsorai karaktereket és érzelmeket, szituációkat is képesek megjeleníteni, közvetíteni.

Wilhelm von Harnier: A bari-négerek hadi tánca. In: Az ember testi és lelki élete, egyéni és faji sajátságai, szerk.: Alexander Bernát, Lenhossék Mihály Budapest, Athenaeum, [1905]. – Magyar Elektronikus Könyvtár. A kép forrása. Digitális Képarchívum

A művészi tánc mint társasági szórakoztatás, majd mint színpadi előadóművészet, a 20. század folyamán pedig mint „abszolút tánc”, önálló műalkotásként is része lett a kultúráknak Európában és (talán az Antarktiszt kivéve) minden földrészen. A táncművészet professzionalizálódási és polgárosodási folyamatának előre haladásával folyamatosan bővült és bővül a mozdulatnyelvek választéka és ennek nyomán a hivatásos táncos- és koreográfusképzés hazánkban is. A szinte mindenki által ismert „balettintézetből” idő múltán Táncművészeti Főiskola, majd Egyetem lett, számos hagyományos és új tánc-szakirányban alap-, közép- és felsőfokú szakterületi művészeti, művészetpedagógiai és művészettudományos képzést nyújtva. Kiépült a táncművészet középfokú szakképzési intézményhálózata is, s mindezek a magyar közoktatási (köznevelési) és felsőoktatási rendszer részeként átestek időről időre a „szokásos” pedagógiai és oktatáspolitikai változásokon is.
Az említett szakirányok színes képének folyamatos gazdagodásával is leírhatjuk a jelen szituációt, ami hazánkban és nemzetközileg is jellemző a táncművészetre. A 19. században kanonizált klasszikus balett mellé legelőször a néptáncnyelvek zárkóztak föl (nálunk is), fokozatosan kilépve a folklorisztika kontextusából a színpadi előadóművészet, majd a dramatikus táncszínház irányába. Ugyanakkor a más, akár távoli (keleti, afrikai stb.) kultúrák iránti érdeklődés is erősnek mutatkozott egyes művészeti stílusirányzatoknak köszönhetően.

A 20. század utolsó harmadától egyre magasabb szintű és színvonalú igény jelent meg a modern/kortárs táncművészet önmagában is változatos technikái és produkciói iránt. A táncművész- és koreográfusképzés ezeket a szakmai és közönségigényeket folyamatosan bővülve igyekszik kielégíteni. A felsőfokú, ma már egyetemi képzésben további szakirányok is megjelentek és erősödnek: a színházi táncos, a modern társastánc- vagy a divattánc- stb. -képzés is a korábban említett kétirányú igényeket elégíti ki. Ugyanakkor más irányzatok és tánctechnikák továbbra is csak kerülőutakon érkezhetnek a szakterületi képzés területére, illetve a közönség elé. Ilyenek például a 20. század elejétől produktív és sokszínű mozdulatművészeti terület mozdulatnyelvei és azok előadóművészeti potenciálja. (Más szakterületekkel határos alkalmazásuktól most el is tekintve – amilyenek például a munkásművelődéssel, a tömegszínházzal, a sporttal, a mozgás- és táncterápiával stb. kapcsolatba hozható elméletek, gyakorlatok és művek.) Vagy újabban a cirkuszművészettel összekapcsolódó újcirkusz-művészeti irányzatok, a tánc és az artistaművészet, a tánc és a zsonglőrözés, a tánc és a bohóckarakterek kapcsolatára építő kortárs (össz)művészet (cirque nouveau).
A táncművészet alkotásai is egyre változatosabb csatornákon és terekben érik el közönségüket, a „hagyományos” dobozszínházak falait (immár nemcsak a „negyediket”) lebontó, a korábbi kereteket szétfeszítő találkozási lehetőségek új formákat és lehetőségeket rejtenek mind az alkotók, mind a közönség számára (mint az úgynevezett részvételi előadások, a beavató előadások, az új multimédia- és vizuáltechnikai eszközök és megoldások bevezetésére szolgáló bemutatók stb.). A fesztiválok keretében új kontextusokban, a zenével, a vizuális művészetekkel, a tömegszórakoztatással korábban nem tapasztalt összefüggésben megjelenő produkciók szélesre nyitották a kapukat.
A verbalitást, a beszélt nyelvet hatáselemként ritkán (elsősorban leginkább csak az elmúlt évtizedek ún. physical theatre [testszínházi] műveiben) használó táncművészet nemzetközi pályán mozog (még a néptánc szakirány is), s így a művészek és közönségük előtt is nyitva állnak a lehetőségek más kultúrák kortárs művészetének megismerésére, az összehasonlításra, a kommunikációra.
Ilyen gondolatok tehetik évről évre aktuálissá a tánc világnapját. Ünnepeljük hát a táncművészeket és a táncot szerető közönséget!

Dr. Sirató Ildikó (Színháztörténeti és Zeneműtár)