Csontváry Kosztka Tivadar (1853–1919) festőművész, a modern magyar festészet egyik legérdekesebb és egyben legrejtélyesebb alakja. Látomásszerű festészetét expresszionista hév, ragyogó kolorit és szimbólumteremtő erő jellemzi. Paul Gauguinhez hasonlóan meglett emberként, közel 42 évesen, kenyérkereső gyógyszerészi foglalkozását hátra hagyva, autodidaktaként kezdett rendszeresen festeni. 1894-ben Hollósy Simon növendékeként fél évig Münchenben, majd Karlsruhében, Düsseldorfban és Párizsban képezte tovább magát. Az 1890-es évek végén Európa egzotikus vidékein – Dalmáciában, Olaszországban, Jajcében és a Hortobágyon –, majd 1904-től Egyiptomban, Palesztinában és Athénban alkotott. Ezekben az években születtek meg legfontosabb képei.
1905-ben, 1908-ban és 1910-ben voltak kiállításai, ám ezek visszhangtalanok maradtak, kortársai nem értették meg művészetét. A meg nem értés, a magány megbontotta lelki egyensúlyát, alkotóereje mindinkább felbomlott. Lappangó skizofréniája egyre jobban elhatalmasodott rajta. Több mint tíz évvel a halála után, csak az 1930-as gyűjteményes kiállításán fedezték fel jelentőségét. Műveit Gerlóczy Gedeon (1895–1975) fiatal építész mentette meg a pusztulástól: 1919-ben fuvarosok elől vásárolva meg a piaci takaróponyvának szánt nagyméretű vásznakat. A hagyaték többi darabját pedig örökségét pénzzé téve megvette és egyben tartotta.
Önarckép (1900 körül). Magyar Nemzeti Galéria. In: Száz Szép Kép, szerkesztő: Laskay Gabriella – Magyar Elektronikus Könyvtár
„Ő: a bábeli magasba emelt fej, gigászi
vörös szemgolyó a kételyek fölött,
világnagy vásznon ecset- és üstökös-egység,
ágyúzzák lentről a köznapi méretek,
kicsi királyok, erőtlenek és nevetségesek,
mert ISTEN SZÖRNYETEGE, emberkék végzete ő,
temérdek sugár-erő, transzformált őrület,
kapcsolják rá uraim a várost: a lámpa mind kigyúl,
egyszeri csoda, a Nap fia ő, aki agyára
fölveszi koronának a lángoló Kárpátokat!”
Nagy László: Csontváry (részlet). In: Uő: Seb a cédruson. Összegyűjtött versek, Budapest, Magvető, 1995, 375–376. – Törzsgyűjtemény
A tízes évek elején Csontváry önéletrajzi variációin dolgozott és vitázó röpiratokat írt (Energia és művészet, 1912; A lángész, 1913). Önéletrajzában írta meg elhivatottsága történetét.
„Hajnalban nap-nap után a lángoló Kárpátokat figyelem s egy délután csendesen bubiskoló tinós szekeren megakadt a szemem. Egy kifejezhetetlen mozdulat kezembe adja a rajzónt s egy vénypapírra kezdem rajzolni a motívumot.
A principálisom nesztel enül hátul sompolyog, a rajz elkészültével a vállamra ütött. »Mit csinál: hisz maga festőnek született.« Meglepődve álltunk, egymásra néztünk s csak ekkor tudtam és eszméltem, amikor magam is az eredményt láttam, hogy valami különös eset történt, amely kifejezhetetlen boldog érzésben nyilvánult meg. A rajzot oldalzsebbe tettem s e perctől fogva a világ legboldogabb embere lettem. Principálisom távoztával kiléptem az utcára, a rajzot elővettem tanulmányozásra: s ahogy a rajzban gyönyörködöm, egy háromszögletű kis fekete magot pillantok meg balkezemben, mely figyelmemet lekötötte. E lekötöttségben fejem fölött hátulról hallom: Te leszel a világ legnagyobb napút festője, nagyobb Raffaelnél.
A legnagyobb szó után a következő szót nem értettem meg, kértem az ismétlését, de ez nem ismétlődött meg.
A kinyilatkoztatás az egy szón kívül értelmes magyar nyelven szólott; rendkívül komoly hangsúlyozással, mely arról győzött meg, hogy bizonyos magasabb hatalommal, avagy akaraterővel állok összeköttetésben, talán a világteremtő hatalommal, azzal a pozitívummal, amit mi sorsnak, láthatatlan mesternek, talán Istennek nevezünk, avagy a természet erejének véljük, ami egyremegy, mert tisztában voltam azzal, hogy elképzelhetetlen és kifejezhetetlen felelősség hárul reám, amikor egy olyan helyre jelölt ki a sors, amelyre én magamat késznek, gyakorlottnak nem találtam.”
Csontváry Kosztka Tivadar: Önéletrajz, az előszót és a jegyzeteket írta Szigethy Gábor,
Budapest, Magvető, 1982. Részlet – Magyar Elektronikus Könyvtár
Önarcképekként is felfogható két nagy műve, a Magányos cédrus és a Zarándoklás a cédrusokhoz Libanonban (1907) a modern ember valós és vágyott identitásaként is értelmezhető.
Csontváry Kosztka Tivadar: Magányos cédrus (1907). Janus Pannonius Múzeum, Pécs. In. Száz Szép Kép. szerkesztő: Laskay Gabriella – Magyar Elektronikus Könyvtár
„There’s a tree of many one, mondja Wordsworth: fa áll itt, a sok közül egy. Olyan, mint a többi, de megismételhetetlenül és individualitásának dicsőségében egyetlen. Ami a régieknek a legfontosabb volt, az abszolút szellem, amely mindig és mindenütt volt és lesz és azonos, ami ma a legfontosabb, a személyiség, aki soha nem volt, és nem is lesz több, csak ez az egyetlen van, csak most itt, sehol másutt és ebben a pillanatban és mindentől különbözik. Csontváry meg akarta festeni ezt a meg nem ismételhető és minden mástól különböző individualitást teljes dicsőségében, és nem önarcképet festett, hanem magányos cédrust a Libanon csúcsán. Mint ahogy Van Gogh sem önarcképet festett, hanem szalmaszéket. Az arckép csak konfesszió lett volna, csak regény. Ez itt vízió. Látomás, amely a személyiség egyetlenségének apoteózisa az emberfölöttiben.”
Hamvas Béla: Csontváry nagy cédrusa (részlet) In: Uő: Patmosz. Esszék. I., Szombathely, Életünk, 1992, 65. – Törzsgyűjtemény
Csontváry Kosztka Tivadar: Zarándoklás a cédrusokhoz Libanonban (1907), Magyar Nemzeti Galéria – Képzőművészet Magyarországon
1904-ben készültek nagy méretű, több négyzetméteres tájképei a Nagy-Tarpatak a Tátrában és a Görög színház Taorminában. Szintén 1904-ben született a Panaszfal bejáratánál Jeruzsálemben című sokalakos, expresszionista kompozíciója. Fő művének érzett legnagyobb méretű vásznát, a Baalbeket 1906-ban festette meg.
Csontváry Kosztka Tivadar: Baalbek. (1906) Janus Pannonius Múzeum, Pécs. In. Száz Szép Kép. szerkesztő: Laskay Gabriella – Magyar Elektronikus Könyvtár
„Szívembe képet nem teszek, mert eltörik, mert eltörik,
nem értem a törvényeket, aligha számolok ötig.
Hiába nyúlok kéz után, hogy fogni kell, hogy fogni kell,
nem találkozhatom sehol se senkivel, se senkivel,
nem száll a szél, nem gyors az út, a fű se zöld, a fű se zöld,
menekülök én szüntelen a belülrő1 való elől:
sehogy se szabadulhatok: köröskörül, köröskörül
a sok sugár, élő szalag kék múmiává tömörül.
Vele fekszem az éjbe le, vele kelek, vele kelek
és hallgató arcával is feleselek, feleselek,
vele közös a börtönöm. Kiáltani, kiáltani
kell, de körülkerítenek a fények szörnyű rácsai!”
Gyurkovics Tibor: Csontváry. I. Ihlet (részlet). In: Uő: Grafit, Budapest, Magvető, 1961. – Törzsgyűjtemény
1908-ban a Mária kútja Názáretben című kompozícióját és a Marokkói tanítót festette. Valószínűleg 1910-ben Nápolyban készült utolsó műve, a Sétalovaglás a tengerparton.
