Vasné dr. Tóth Kornélia művelődéstörténész, könyvtárunk tudományos munkatársa nagyszámú közönség előtt az alábbi beszéddel nyitotta meg az V. Hatvani Kisgrafikai Biennálét 2024. május 11-én a Hatvani Galériában.
Kedves Grafikabarátok!
Szeretettel és örömmel köszöntök mindenkit az V. Hatvani Kisgrafikai Biennálé alkalmából! Nagy örömömre szolgál, hogy a két évvel ezelőtti rendezvényünk után újra találkozhatunk, sok az ismerős arc, emellett új résztvevőket és érdeklődőket is tisztelhetünk a körünkben. A kisgrafika műfaját reprezentálva fontos kultúrmissziót tölt be ez a biennálé, melynek megrendezéséért kifejezem köszönetemet a Hatvani Galériának, a szervezőknek és a szakmai zsűrinek: Tompa Z. Mihály galériavezetőnek, dr. habil. Szepessy Béla, Herczeg István és Bugyi István József grafikusművészeknek a töretlen tenni akarásért. Elismerés illeti a pályázó grafikusokat, akik idén is az ország minden részéből érkeztek, néhányan külföldről is megtiszteltek minket a munkáikkal. Több száz beküldött műből 106 alkotó több mint másfél száz grafikája tekinthető meg a kiállításon, emellett kamaratárlatként a 2012-ben elhunyt Antoon Vermeylen flamand grafikusművész, üvegfestő, a Flamand Királyi Akadémia professzora alkotásaiból kapunk ízelítőt – a feleség, Horváth Hermina jóvoltából.
Vasné dr. Tóth Kornélia 2024. május 11-én a Hatvani Galériában megnyitja az V. Hatvani Kisgrafikai Biennálét
A sokszorosított grafika napjainkban a képzőművészet elismert műfaja, de ez nem mindig volt így, a grafikát egykor a képzőművészet mostohagyermekének tartották a festészettel szemben. Művészi rangra emeléséhez, azaz a művészi grafika megteremtéséhez hosszú út vezetett hazánkban. A 19–20. század fordulóján a szecesszió irányzata az összművészeti törekvések jegyében magával hozta a művészetek demokratizálásának igényét. Ezen irányvonal egyik meghatározó alakja volt a nemzetközi hírű Olgyai Viktor (1870–1929), akit összetett művészi, szervezői, tanári tevékenysége tett a művészi grafika meghonosításának egyik kulcsfigurájává. Olgyai a 20. század elején sokszorosító grafikát oktatott a Mintarajziskolában, és az 1908-ban megalakuló Magyar Grafikusok Egyesületének titkára lett.
Az V. Hatvani Kisgrafikai Biennálé nagyszámú közönsége 2024. május 11-én a Hatvani Galériában
„A grafika nemcsak önmagáért való művelése szempontjából hasznos és üdvös, hanem mint a formaérzéknek s főleg a finom, korrekt rajznak hathatós fejlesztésére szolgáló egyik legalkalmasabb segítő eszköz is egyúttal óvórendszabály az egyoldalú […] csak színhatásra való törekvés ellen” – indokolta a grafika oktatásának szükségességét Várdai Szilárd, a Mintarajziskola igazgató-tanára a századelőn. A grafikai szaktanfolyamon az első évben (1906) az oktatás tárgyát a rézkarc, aqua- és mezzotinta, algráfia, kőrajz, kromolitográfia stb. sokszorosító eljárások képezték, tehát a mély- és síknyomás változatai. A körülmények javulása tette lehetővé, hogy a második, 1907–1908-as tanévtől kezdve az oktatást a magasnyomás bizonyos válfajaival bővítették, a tanév anyagába felvették a linóleummetszést és a cinkográfiát.
Lyka Károly művészettörténész, festő 1929-ben, Olgyai halálakor a következőképpen méltatta a mestert: „Ő volt a motor, amely lendületes erőre serkentette grafikánkat. S egyben ő volt ennek a művészetnek kitűnő tanára, egész grafikusnemzedék nevelője. […] Hogy ma grafikánk európai értékű s az egész világon becsült, azt ennek a kettős munkálkodásának köszönjük.” Olgyai 1920-as évekbeli tanítványai, a magyar művészi grafikának ez az első, úttörő szakasza nélkülözhetetlen a következő generációk – így napjaink művészete – szempontjából is. Ennek bizonyítéka a jelen tárlat, mely releváns betekintést ad a kortárs grafika, kisgrafika magas színvonalába, sokszínűségébe. Az alkotók egy része ráadásul tagja a néhány éve alapított Képgrafikusok Olgyai Viktor Egyesületének, így ők ezáltal is kifejezik kapcsolódásukat az idén 95 éve elhunyt művész-tanárhoz.
A műveken körültekintve a változatos színhatások mellett a vonalak, foltok, képpontok kavalkádja, sokszor formabontó kuszasága vagy éppen tisztasága, harmóniája fogja meg a képzeletünket. A falakon függő grafikák is bizonyítékul szolgálnak arra, hogy a kortárs grafika művelőire – az elődökhöz méltóan – az alapos rajztudás és a nagyfokú technikai képzettség, szakértelem jellemző. Az alkotók kiaknázzák az egyes technikák nyújtotta finom lehetőségeket is. Bugyi István Új-lenyomatok sorozatának címét továbbgondolva ezeket a kisgrafikákat nemcsak új lenyomatokként, vagyis az utóbbi évek alkotásaiként, hanem „ujjlenyomatokként”, a grafikusok ujjgyakorlataiként is szemlélhetjük, hangsúlyozva a grafikák készítése közben az eszközhasználat, a kéz, az ujjak fontosságát.
Bugyi István József: Új-lenyomatok 6., linómetszet, 160×145 mm, 2023
Nicolas Poussin (1594–1665) francia festő nyomán valljuk, hogy a művészet célja a gyönyörködtetés („la fin de l’art est la délectation”), azaz a műalkotásnak mindig van esztétikai jelentése, akár párosul gyakorlati céllal, akár nem, és mindig megköveteli, hogy esztétikailag fogják fel. Mindezért a jelen kiállításon szereplő grafikák recepciójához is segítségül hívom a művészetszemiotika és az esztétikai szemiotika eszköztárát. A nézésnek két fajtája van: a puszta „nézés”, a jelenségek egyszerű, passzív befogadása, és a „látás”, amely az értelemmel is összefügg. Ezzel a látással kell szemlélnünk a képzőművészeti alkotásokat, ha közelebb akarunk jutni a képek üzenetéhez, jelentéstartalmához. A vizuális alkotások mindig fontos helyet foglaltak el az emberi kultúrában, nemegyszer más kifejezési eszközökkel, a beszéddel és az írással is rivalizálva. Komoly viták folynak a szó vagy a kép elsőségéről, és voltak idők, amikor az emberek féltek a képek hatalmától. Régente a kép, a vizuális szimbólum kevésbé volt mindennapi kifejezési forma, ezért elmélyültebb koncentrációra tarthatott igényt. Mára azonban az „iconic turn” (a képi fordulat) korában mindennapossá vált, és felmerül a kérdés, vajon marad-e elég idő és szellemi nyitottság a képek kapcsán valóságos élmény átélésére? A puszta nézésen túl képesek vagyunk-e látni? Roland Barthes (1915–1980) francia kritikust idézve: „Az úgynevezett fejlett társadalmakat az jellemzi, hogy ma képeket és nem hitet fogyasztanak, mint régen...”. Ám van egy határ, ami felett hiába éri az embert vizuális inger, nem tudja felfogni őket. Vizuálisan túltelített világunkban mindez a kiállítási szcéna átrendeződése mellett sajnálatos módon vizuális inflációhoz, a képek elértéktelenedéséhez vezethet. Ez ellen azonban mi is tehetünk, mi, akik itt vagyunk, látjuk a képeket és gyönyörködünk… Minket nem riaszt el a képsűrűség, mely egy kiállítás természetes velejárója, valóságos élményeket élhetünk át – hála a bemutatott alkotók sokrétű önkifejezési mechanizmusának és a kurátorok, a zsűri kanonizáló, rendszerező, sajátos narratívát létrehozó tevékenységének.
A kiállítótér bizonyos szempontból szakrális, kanonikus helynek számít, ahol kulturális beidegződéseink szerint a „szent” és „érinthetetlen” műalkotásokat illő módon csodálhatjuk. Az egyes alkotások egymás mellé, illetve közös térbe való helyezése további konnotatív jelentésekkel gazdagítja az adott művek interpretációját. Hogy milyen asszociációkat hív elő egy-egy mű kiállítótérbeli reprezentációja, azt mi, nézők is formálhatjuk, „életre keltve” a tárlatot. Bárki, aki műalkotással találkozik, akár esztétikailag újraalkotja, akár racionálisan elemzi, a mű három alkotóelemének a hatása alá kerül; ezek az anyagivá vált forma, az eszme (vagy téma) és a tartalom. Valójában e három tényező vesz részt annak az élménynek a létrehozásában, amelyet a mű esztétikai élvezetének nevezünk.
A jelen kiállításon szereplő művek témája és stílusa változatos. A tárlat szemantikailag gazdag struktúráját tanulmányozva az alkotások mint kulturális szimbólumok, jelek értelmezhetők. A szimbólumok saját kultúránk és tágabban értelmezve az emberi civilizáció megismeréséhez is elvezetnek, hiszen gondolkodásmódunk alapvető sajátossága a (jel)képek és analógiák használata. A képek olvasata, a vizuális literáció, a műalkotás újraalkotó felfogása nemcsak a néző természetes érzékenységétől és vizuális képzettségétől függ, hanem a kultúrában való általános jártasságától is, történelmi-vallási-mitológiai-irodalmi-művészeti ismereteinek interdiszciplináris módon való alkalmazásától. Így alakíthatja ki mindenki a saját narratíváját, amelyre néhány példát hozok a következőkben.
Kik vagyunk, milyen személyiség rejtőzik az álarc mögött – ilyen (és hasonló), létünk alapjait feszegető egzisztenciális kérdéseket vethetünk fel Börcsök Attila képe nyomán (Ki vagyok?).
A létezés abszurditását hívja elő Török Tamás Metamorfózis című grafikája az idén 100 éve elhunyt Franz Kafka Az átváltozás című novelláját parafrazeálva, melyben a főszereplő féreggé válása az ember elidegenedettségére, kiszolgáltatottságára nyújt groteszk példát. A szürreálissá váló valóságot 2018-ban a pozsonyi Goethe Intézetben egy térinstalláció segítségével ki is próbálhatták a Kafka-rajongók, azaz, hogy milyen egy bogár testében ébredni és nehézkesen mozogni a híres novellában leírt szoba valósághű másolatában. Bizarr és egyúttal tanulságos élmény lehetett…
Török Tamás: Metamorfózis, rézkarc, 198×148 mm, 2024
A létezésre megnyugtatóbb, de szintén nem hétköznapi választ ad Molnár Iscsu István Családfája, mely kapcsán ne hagyományos ágrajzra gondoljunk, az ábrázoláson a nála gyakran felbukkanó biológiai formák, a mikro- és makrokozmoszt idéző metaforikus képek, szimbólumok jelennek meg hálózatosan összekapcsolódva, az Iscsura jellemző jelalkotó szándék jegyében.
Molnár Iscsu István: Családfa, rézkarc, 200×150 mm, 2024
A kiállított grafikákon az emberi alakok mellett az őket körülvevő világ természeti jelenségei, élőlényei és maguk az ember teremtette tárgyak is a képalkotás részét képezik. A népi folklórra, a mesék világára utal Szepessy Béla Kaptárbontás és Hazug Pista című grafikája, utóbbi a nagy mesemondó, eredeti nevén Köllő István szakállas portréját idézi. Az előadóművész Berecz András szavaival a mese – mint a művészet gyermeke – „mindig életre biztat”. A képek rengetegében feltűnik még Az elárvult fotel, a növényvilágot idézően a Korallfa, a Platán portrék, a Levendula, a Levéllenyomat, az állatvilágból a tyúk (Háztáji kapirgálós I.), a Kivi madár, A béka, A holló és a róka stb.
Állandóan változik a nézőpont, lehet tájékozódni kameralencsén keresztül, látcsővel – mindegyik perspektíva kör alakú grafikát eredményez. Somorjai Kiss Tibor Hídon-sorozatának több darabja az elmosódott kontúrokkal, a felvillanó fényekkel mintha impresszionista festményt idézne. Csomós Zoltán Talált tájak (I–III.) sorozatának helyszíne a grafikus egyéb alkotásain is többször feltűnő utcakép, a járművek (ezúttal autó) ablakain, felületein tükröződő épületek, egyéb alakzatok ábrázolása. A linómetszés fekete-fehér színvilágában a sajátos optikai megoldások a szürrealitás felé mozdítják el a képi világot.
Csomós Zoltán: Talált tájak III., linómetszet, 200×200 mm, 2024
A grafikákon példákat láthatunk arra, hogy a technikai tudás hogyan teremt lehetőséget a tudatos képkonstruálás mellett a metaforikus képalkotásra, a képzelet szabad kibontakoztatására: Toró József Dráma című szitanyomatán a belső feszültség szinte kézzel fogható. Siklódy Ferenc Angyalok ébredése című linómetszet-sorozata esetén a sűrű sraffozás, a metszés vonalát, formáját közvetlenül érvényesítő nyomás alkalmat ad a kép üzenetének metafizikai régióba emelésére. Az angyalarcok sűrű vonalháló – mint félig lehúzott roló – mögül tűnnek elő.
Az ábrák szerkesztésénél gyakran érvényesül a horror vacui elve: a művész minden felületet kitölt rajzaival, jó példák erre Siklódy előbb említett sorozatának képei és Havasi Tamás Galileo Chini című, az olasz szecesszió híres alakjának portréját és díszítőművészetét számos részlettel felidéző alkotása.
Havasi Tamás: Galileo Chini világa, linómetszet, 178×148 mm, 2023
A képek értelmezésénél még egy fontos aspektusra térek ki: napjainkban különösen fontos szemponttá vált az eredetiség kérdése. A mesterséges képalkotó programok betetőzik ezt a problémakört, ugyanis esetükben már nem mindig beszélhetünk önálló művészeti értékről. A kizárólag mesterséges intelligenciát felhasználó alkotók kreativitása csupán annyiban teljesedik ki, hogy elképzelnek egy alkotást, és azt szövegalapú instrukciókká formálják. Ahhoz, hogy valakire valódi művészként tekintsünk, ez közel sem elég, ugyanis ez a módszer nem igényli a művészeti eljárások ismeretét, amely elengedhetetlen az önálló alkotáshoz.
A jelen kiállítás is igazolja – mely hagyományos technikákkal, magas-, mély- és síknyomással készített grafikákat vonultat fel –, hogy a digitális eszközökkel készült műalkotások nem vehetik át a kézműves technikákkal létrejövő művek szerepét. Sőt, a hagyományos eljárások (fa- és linómetszés, kollográfia, mezzotinta, rézkarc, aquatinta, hidegtű, szitanyomat, litográfia stb.) éppen az új vizuális és technológiai kontextus hatására kezdenek megújulni, a kortárs grafika – a saját eszköztárán belül – válaszol az új képiség kihívásaira. Ennek bizonysága ez a tárlat, melynek nagyszámú közönsége is mutatja, hogy a grafika igényli és kineveli a maga érdeklődői bázisát, megteremtve a kontaktust mű, művész és befogadó között. Ahhoz pedig, hogy mi, nézők értő közönséggé válhassunk, Werner Hofmann (1928–2013) osztrák művészettörténészt idézve: „Ne azt várjuk, hogy a művészet váljon a mi számunkra hozzáférhetővé, hanem mi nyíljunk meg a művészet számára.” Remélem, e folyamathoz én is hozzájárulhattam szavaimmal! Megköszönve a grafikusok áldozatos munkáját és a hallgatóság figyelmét, a kiállítást megnyitom!
Vasné dr. Tóth Kornélia (Térkép-, Plakát- és Kisnyomtatványtár)
