Kovács András Ferenc 1959. július 17-én született Szatmárnémetiben. Itt érettségizett 1978-ban az 5. számú Ipari Líceumban (1948-ban történt alapításakor és jelenleg is Kölcsey Ferenc Főgimnázium). A kolozsvári egyetem bölcsészkarán szerzett magyar–francia szakos tanári oklevelet 1984-ben. 1984 és 1989 között Székelyudvarhely térségében, Szentábrahámon, Siménfalván, Székelykeresztúron tanított. A rendszerváltás után néhány hónapig a marosvásárhelyi Nemzeti Színház aligazgatója (a magyar társulat vezetője), illetve az Igaz Szó folytatásaként megindult Látó című szépirodalmi folyóirat versrovatszerkesztője, 2008-tól 2019-ig a lap főszerkesztője volt.
Kovács András Ferenc az Országos Széchényi Könyvtárban, Jékely Zoltán centenáriumi kiállítása megnyitóján. (2013. november 6.). A kép forrása: Indafotó
A negyedik Forrás-nemzedék kiemelkedő művészeként indult el a költői pályán a Kriterion Könyvkiadó Forrás-sorozatában 1983-ban megjelent Tengerész Henrik intelmei című verseskötetével. Lírájának legszembetűnőbb sajátossága már ettől az első színrelépéstől kezdve a versnyelv sokszínűsége, amely igen sok rétegből épül fel: archaikus-népies-régies, zsánerszerűen bájos, patetikus, könnyed vagy éppen földhözragadt, vaskos, vulgáris elemek egyaránt föllelhetők benne. Bemutatkozó kötetének első méltatója, Cs. Gyímesi Éva ezt írta róla:
„Íme egy Forrás(kötet), amelyből különös, megújult nyelven fakad a szó: az anyanyelv összes rétegein átszűrt, dús ízű líra. Ínyencek lakomája: szavak színével, illatával és zamatával kápráztat el, mielőtt fogásait nevükön tudnók nevezni. Fűszereit a magyar szókincs legrégebbi és legújabb koraiból, legváltozatosabb tájairól szerezte, s kitűnő érzékkel, tudós rafináltsággal keveri verseibe.”
Cs. Gyímesi Éva: A rejtőzködő lírikus. In: Utunk, 39. évf., 12. sz., (1984. március 23.), 4. – Törzsgyűjtemény
Tudós rafináltság. Egzisztenciális költészet
A „tudós rafináltság” Kovács András Ferenc esetében valóban nem túlzás. Igazi „poeta doctus” volt ő, a nagy elődökhöz, Balassihoz, Csokonaihoz, Weöres Sándorhoz, Dsida Jenőhöz, Szilágyi Domokoshoz hasonlóan, aki az egyetemen verstanvizsgán, zárthelyi dolgozatként egy alkaioszi óda megírására és annak parodizálására is vállalkozott. Stílusának fontos karakterjegye a már fentebb elmondottak mellett, hogy egész költői pályája során a paródia, travesztia, az ironikus stílusmontázs mestere volt. Cs. Gyímesi Éva kritikájának címe arra utal, hogy ezen adottságának megfelelően verseiben sok nevet és sokféle szerepet öltött magára, mintegy elrejtvén ezáltal saját egyéniségét. Versalanyként újra meg újra azt a feszültséget élte meg, amelyben emberi létünk véletlenszerűségének érzése és lelkünk mélyén szükségszerűnek vágyott végső célja, rendeltetése között hányódva van részünk nap mint nap. Egyfajta egzisztencializmus az övé: a létbe dobott alany bizonytalanságát érzékeli, aki csak azt tudja, hogy nem ő akarta így, nem ő a végső oka, és még kevésbé célja önmagának. Az eszmélet rácsodálkozik a véletlenre, a pillanatra, amelyben megfogant és amelyben épp most cselekszik. Nem tud belenyugodni ebbe az esetlegességbe. Csak azt tudja, hogy egyedi léte csupán egy lehetőség a korlátozott emberi lét számára felfoghatatlanul sok esély közül, amelyben az emberi minőség megvalósulhat. Érzi a felelősséget, hogy ezt a nyitott, alaktalan lehetőséget szabad emberként neki kell egyetlen otthonává, személyes, megformált életévé alakítania.
A költői én magányos vívódásai. Kétség és bizonyosság
Ez a játékos nyelvi és formai gazdagság tehát egy létfilozófiai vívódás (dubito ergo sum) kivetülése. Mint például a Szélnek eresztett menazsériák című vers végén:
„A teremtésnek még házszáma sincs...
Egy szálon függ a kozmosz és pörög
s lehull az alkony, mint egy nyaktiló.
Csattanva pendül éles, szürke függöny,
s a csörte tart, a hajsza folytatódik,
mikéntha járnék forgószínpadon
saját irhámban, arcot váltogatva
munkás mindenség útjának felén...”
Kovács András Ferenc: Szélnek eresztett menazsériák. Részlet. In: Uő: Tengerész Henrik intelmei, Bukarest, Kriterion Könyvkiadó, 1983, 77. – Digitális Irodalmi Akadémia
A magányos lét, a bizonytalan létbevetettség képsorait láthatjuk az Erdélyi töredék című költemény elején is:
„Miként erdélyi templomok falán
Freskók cafatja, csonkabonka festmény,
Kit már az Úr is régen elfelejtett,
S nem látogatja többé fürge fénnyel –
Olyak leszünk mi: láthatatlanok,
Lappangva mészben, szétmaró időkben
Isten se tudja: megvagyunk-e még,
S hogyan, miért, hány vak réteg mögött
Várhatja ráncok hős feltámadását,
Mosolynak könnyű táncát kérges arcunk,
Ha megvagyon még s meg nem rontatott –”
Kovács András Ferenc: Erdélyi töredék. Részlet. In: Uő: Üdvözlet a vesztesnek, 1983–1993, Budapest, Héttorony Könyvkiadó, 1994, 62. – Digitális Irodalmi Akadémia
A közvetlenül ezt követő költemény elején pedig már az a gondolat is megjelenik, hogy ezt a létbevetettséget nem a vak véletlen uralja, hiszen a történelem folyamán minden a Teremtő örök terve szerint történik. Ezek a sorok egyszerre utalnak a valamennyi történelmi keresztény felekezet által elfogadott, az isteni gondviseléssel kapcsolatos alapfogalmakra: létben tartás, egyetemes, természetes isteni együttműködés (conservatio, concursus), illetve arra, hogy a történelem és a személyes üdvtörténet gyakran hasonló, szinte pontosan ismétlődő epizódokból tevődik össze:
„Ami volt: mindörökre van,
mert folyton előszörre lesz.
Ami történt: most is történik,
mert sokadjára fog történni.
Olyak leszünk, amint megíratott:
freskók cafatja templomok falán –”
Kovács András Ferenc: Erdélyi töredék. Restaurálás. Részlet. In: Uő: Üdvözlet a vesztesnek, 1983–1993, Budapest, Héttorony Könyvkiadó, 1994, 64. – Digitális Irodalmi Akadémia
Kovács András Ferenc: Vásárhelyi vásár. Versek kicsiknek, nagyoknak, Kolozsvár, Koinónia, 2003. – Törzsgyűjtemény
Hasonló gondolatok köszönnek ránk pár évvel később, az Adventi fagyban angyalok, 1994–1997 című kötet két egymást követő verséből is. Fontos kiegészítés itt az előbbi szövegekhez képest, hogy a létbevetettség cudar magányát a megtört szív, az őszinte alázat képes feloldani:
„Te térdre hullni is merész lator,
Lerogysz – a semmi rajtad átsajog.
Emeld föl arcod! Föl, föl, rossz szívem!
Szívem se vagy, csak rezdülő ideg...
Menny és pokol közt értőn fölfeszítve
Pendülsz egy égi lanton, megfeszülsz:
Pengetnek fénylő, misztikus kezek,
Zengetnek tiszta, titkos kórusok.”
Kovács András Ferenc: Sursum corda. Részlet. In: Uő: Kompletórium. Válogatott és új versek (1977–1999), Pécs, Jelenkor Kiadó, 2000, 348. – Digitális Irodalmi Akadémia
A következő versből pedig azt is megtudhatjuk, hogy e fénylő, misztikus kezek a Teremtő kezei, a pengető ujjak az ő ujjai (Az Isten ujja ez. – Digitus Dei est hic. Exodi 8. v. 19.):
„Miként az ujjak más ujjak közé
Fonódva szinte összefekszenek:
csak úgy. Szorítja, nyomja, összefogja
Egyik dolog a másikát... Amint
Megíratott... Akárha volnánk éjszakák,
napok, szerelmes ujjak párbeszéde...
Ujjperc a perchez, lét a pillanathoz:
Úgy elvegyülni és kiválni végül.
Úgy lesz egésszé, lassan összeáll majd
Eggyé világunk...”
Kovács András Ferenc: Litánia. Részlet. In: Uő: Kompletórium. Válogatott és új versek (1977–1999), Pécs, Jelenkor Kiadó, 2000, 349. – Digitális Irodalmi Akadémia
A közelmúltig Varró Dániel mellett szinte csak Kovács András Ferenc volt még olyan magyar költő, akinek a versei nem kerülik meg a hagyományos műfajmegjelölő szabályokat, ugyanakkor mégis posztmodernek – abban az értelemben, hogy ez a líra egy középpontját veszített, bizonytalan, szétesett világból indul ki, mégis visszatalál a biztos kiindulóponthoz, amely a szétzilált világot egésszé teszi. Az egzisztenciális rémület és bizonytalanság nála inkább csak a túl közeli perspektívából ered a költői pálya kezdetén. A kilencvenes évekre ez a nézőpont kitágul, beleépül az öröktől fogva való kezdet és vég, amelyek távlatában szinte minden emberi gond megszűnik, kisimul minden gyűrődés az Idő arcán.
Csobán Endre Attila (Régi Nyomtatványok Tára)
