„Saját halálunk sose fáj úgy, mint mások halála”
(Weöres Sándor)

Dr. Ferenczy Endréné Wendelin Lídia (1933–2024)

Nehéz tudomásul venni... Dr. Ferenczy Endréné Wendelin Lídia nincs már közöttünk.
Az elmúlt hetven év – a nemzeti könyvtár létének közel harmada! – elválaszthatatlan az ő személyétől és gazdag, maradandó életművétől.
Lídia egy életre elkötelezte magát a nemzeti könyvtár mellett: már az egyetemi gyakorló évét is az OSZK-ban töltötte, majd államvizsgája után, 1956-ban a Bibliográfiai Osztályra kapott kinevezést. A továbbiakban tapasztalatot szerzett a nemzeti könyvtári munka csaknem valamennyi fontos területén: foglalkozott az állománnyal, a tájékoztatási, olvasószolgálati és gyarapítási munkával, a különgyűjteményekkel. 1995-ös nyugdíjba vonulásáig egyfolytában a nemzeti könyvtárban és a nemzeti könyvtárért dolgozott, s nyugdíjas éveiben is folytatta tanácsadói, oktatói és publikációs tevékenységét.
Magam 1962-ben kerültem az akkori, mára legendás emlékű Hírlaptárba. A nemzeti könyvtár személyi állománya ekkor talán 250 fő volt (a költözés tájékán érte el a 700-at), így előbb-utóbb, így-úgy (étkezde, az épületek közti séta, folyosói beszélgetések, értekezletek révén stb.) szinte mindenki ismerősünkké vált.
Ferenczyné Lídia ekkor már tekintélyt sugalló jelenség volt magas termetével, fekete hajkoszorújával, energikus, célratörő, néha szenvedélyes beszédével. Fiatalon lett főosztályvezető, s mint ilyen, meghatározó szerepet vállalt a budai Várba költözés előkészítésében, a programok kidolgozásában, a végrehajtás kínosan hosszúvá vált időszakában (az épület első hivatalos befejezési határideje 1968 volt, ténylegesen azonban csak 1984–1985-ben költözött a könyvtár a Budavári Palota F épületébe).
Ferenczyné szakmai életútjának minden állomását bemutatta az a 2016-ban készült laudáció, amelyet Rácz Ágnes igazgató készített a Bibliothecaria Emerita cím adományozása alkalmából. Ezért én most csak néhány fontos momentumot emelek ki életéből, a gazdag életműből.
Édesapja a Magyar–Olasz Bank tisztviselőjeként került Sátoraljaújhegyre s egy, a debreceni egyetemen tanuló kisasszonnyal házasságot kötve 1933-ban született meg lányuk, Lídia. Pár év múlva a család visszatért Budapestre, így az iskolákat már ott végezte (említést érdemel, hogy az evangélikus leánygimnázium növendéke volt).
Szakmai tevékenységére áttérve meghatározó jellegűnek tartom azt a programot, amelyet Ferenczyné a vári épület hatalmas, 7. szinti olvasószolgálatának működésére dolgozott ki. Röviden: minden térség külön zárt egységet képez, állandó átjárási ellenőrzésekkel, avagy az olvasó szabadon használja a teljes térséget, az összes kézikönyvtárral. Nem kell ecsetelnem, milyen fontos, hogy ez utóbbi, azaz Lídia koncepciója győzött a „konzervatív” konkurenssel szemben. Úgy is mondhatnám, egy európai szemlélet váltotta le a „poroszosat”.
Jóború Magda főigazgató (1918–1982), aki 1958-től haláláig vezette a nemzeti könyvtárat, különösen nagyra értékelte Lídia – hozzá hasonlóan – energikus, lényegre törő személyiségét. A főigazgató maga vállalta halála előtt behívta Zircz Pétert, egyik helyettesét és engem, s személyes szavakkal ajánlotta őt figyelmünkbe. Akkor nem érthettem e gesztusát: napokkal később bekövetkezett halála tárta fel előttünk, hogy lényegében végrendelkezett.
Lídia nem egyszerűen kiváló szakmai felkészültséggel és elsőrendű vezetői tulajdonságokkal rendelkezett, hanem szívesen, egyben mesteri módon volt képes átadni tudása legjavát. Oktatói, tankönyvírói munkája, a Könyvtárosok kézikönyve számára írott fejezetek (3. kötet) révén százak, ha nem ezrek jövőbeni munkájának színvonalát alapozta meg. Írásmódja stílusát tanítani lehetne: a legjobb értelemben vett klasszikus világosság teszi jól befogadhatóvá minden gondolatát. Talán megengedhető a feltételezés, hogy ókortörténész férje is hatással volt rá e tekintetben.
Évtizedekig készült, s végül 2010-ben látott napvilágot az opus magnum: a Horthy-korszak sajtóbibliográfiája, három kötetben 2500 oldalon. Száz évre szólóan megalapozta ismereteinket. Csak az igazi tudós, aki a bibliográfia műfaját értékelni tudja, mérheti fel, mit jelent egy ekkora korpusz, ahol minden írásjelnek precízen kell megjelennie.
Szívesen emlékezett fiatalkori társaira. Amikor 2021-ben ünnepi kötetet szerveztünk a kilencvenéves Papp István és Katsányi Sándor tiszteletére, színes anyagot adott az ötvenes évek első felében már oroszlánkörmeiket megvillantó „fiúkról” (Papp István, Bereczky László, Kiss Jenő stb.).
Ekkori kapcsolatunk keretében kértem, halkan unszoltam is: rögzítsük, s ossza meg emlékeit életútjáról, az őt támogató főigazgatóról, meghatározó pályatársairól… Sajnos, nem vállalta, talán úgy érezte, ezt nem tudja a számára megszokott színvonalon teljesíteni.
Aki ismerte munkásságát, egyetért velem: az elmúlt hosszú-hosszú évtizedek hazai könyvtárügyének rendkívüli teljesítményt felmutató, példamutató életművet alkotó személyiségét kell a magunk és utódaink számára méltó módon megidéznünk, megörökítenünk. E szerény sorok az első kísérlet műfajába tartoznak. 

Sonnevend Péter 

Kapcsolódó tartalom: Elhunyt Ferenczy Endréné Wendelin Lídia (1933–2024). In: Az Országos Széchényi Könyvtár honlapja