A 19. század legnagyobb magyar botanikusa, a magyar flóra- és növényföldrajzi kutatás korszerűsítője Ipolylitkén született, 1844. július 29-én.
„Kanitz tanár halálát olvasván, mélyen megdöbbentem. Noha Jurányi tanár úr 1872-ben engem már Kolozsvárra ajánlott, 1881 óta pedig a dolgot bold. Haynald többször szorgalmazta, mégis én a dolognak ily szomorú úton való megoldását épenséggel nem óhajtottam.
Szomorú, a dolog megtörtént jóindulatunk ellenére is. Én eltökéltem, hogy a megüresedett hely elnyeréseért lépést teszek. A Balatonmellék flórája tanulmányozása céljából Keszthelyre jöttem, itt a feleségem megbetegedett. Ha lehetséges, nemsokára haza megyek és lépést tenni óhajtok.
Engedje meg azonban nagyságod, hogy kérésemmel legelőször nagyságodhoz fordulni bátorkodom, és kérem, méltóztassék ügyemnek alkalom előjöttével kegyes pártolója lenni. 24 éve, hogy az állam szolgálatában vagyok, 16 éve Bpesten magántanár és irodalmilag annyi erőmegfeszítéssel, mint én, a botanika terén senki nem dolgozott, úgy hogy, ha későn is, jól esnék, hogy elértem, amiért annyi idő óta éjjel-nappali munkámmal törekedtem, de kivált azért törekedtem, hogy az eddig összegyűjtött roppant anyagot a reáliskola terhétől mentve, feldolgozhatnám. A haza növényzeti viszonyainak ismertetése nagyon kívánatos lenne, a magas ministerium s a kolozsvári egyetem talán lesz kegyes, hogy a befejezéshez nekem a módot meg fogja adni.”
Borbás Vince levele Apáthy István kolozsvári egyetemi tanárhoz, Keszthely, 1896. július 16. – Kézirattár, Levelestár
Ezekkel a szavakkal fordult Apáthy István kolozsvári egyetemi tanárhoz Borbás Vince 1896. július 16-án, Keszthelyen kelt levelében. Hozzá és az egyetem vezetőségéhez jó pár levelet intézett még, míg végre 1902-ben valóban elnyerte a hőn áhított katedrát, vagyis a kolozsvári Ferenc József Tudományegyetemen a növényrendszertan nyilvános rendes tanára lett, később pedig az egyetem növényrendszertani intézetének és botanikuskertjének igazgatója. Sajnos a biztos révet, a megérdemelt elismerést, s a kutatáshoz szükséges nyugalmat nem élvezhette sokáig, 1905. július 17-én, életének 61. évében váratlanul elhunyt.
Valóban, ahogy azt Borbás a fenti levelében is írja, A Balatonmellék flórája tanulmányozásának meg is lett az eredménye, A Balaton tavának és partmellékének növényföldrajza és edényes növényzete című munkája. Kidolgozta az Ősmátra-elméletet, a homokpuszták hegyről való füvesedésének elméletét (A magyar homokpuszták növényvilága, 1886).
Ahogy azt később a szintén nagynevű botanikus, a magyarság virágainak és gyümölcseinek legjobb ismerője is megerősítette:
„Ösmátra endemikus növényfajainak különállása azóta a magyar flóra alapvető feldolgozása folyamán még élesebbé vált és bebizonyult, hogy a legközelebbi rokonaiktól nagy távolságokkal elválasztott fajok kétségtelenül harmadkori maradványok, így a Seseli leucospermum (magyarföldi gurgolya), melynek testvérfajai (Seseli Degenii és mások) Bulgáriában, a Linum dolomiticum (dolomitlakó len), melynek közeli rokona (Linum elegáns) a Balkán-félsziget nyugati és déli részében él, továbbá a Ferula Sadleriana (pilisi husáng), mely e nemzetség keleti terjedésű Peucedanoidae szekció legnyugatabbra tolt faja s rokonai tőle nagy távolságban elszakítva, Déloroszországban és Szibériában élnek.”
Rapaics Raymund: Ősmátrától Tisiáig. Természettudományi Közlöny, 1926. (58. évf.) 838. füzet, 570. – Törzsgyűjtemény
Számos szaktanulmánya mellett értékes herbáriuma viszont csak hosszabb huzavona után került végre a budapesti egyetem növényrendszertani intézetébe, ahol a II. világháborúban nagyrészt megsemmisült.
Több fontos botanikai felfedezést tett – köztük volt a magyar tulipán vagy al-dunai tulipán (Tulipa hungarica) – de legnevezetesebb felfedezése kétségtelenül a pilisi len (Linum dolomitikum). Ennek a jégkorszak előtti bennszülött virágnak a neve könnyen félrevezethetné az olvasót, mert a világon egyedülálló lelőhelye a Budai-hegység, azon belül a Nagy-Szénás környéke, illetve a közelébe eső Borbás-gerinc!
„[Borbás Vince] A budamelléki sz.-iványi hegyekről bemutat egy Linum dolomiticum-ot, mely alacsony termetét, heverő cserjés szárát, meddő lombrózsáit tekintve, a L. flavum-tól eltérő, ellenben a görög L. elegans-tól inkább távol eső termőhelye, mint morfológiai bélyegei választják el (habitu humili, caudiculis pluribus frutescentibus rosulisque sterilibus a L. fiavo diversum et L. eleganti affinius). Egyúttal megemlíti, hogy a herkulesfürdői L. flavum uninerve Roch, a L. campanulatum-mal egyezőbb, mint a L. flavum-mal, nagy virága meg sok cserjésedő száracskája nagyon kitünteti. A L. Tauricum-tól is ez különbözteti meg; ennek nincs cserjésedő heverő szára, de a levele hosszabb, hosszan és ékalakúan keskenyedik.”
Társulati ügyek. In. Természettudományi Közlöny, 1897. április, (29. évf.) 332. füzet, 208–209. Törzsgyűjtemény
Ez a kis, jelentéktelennek tűnő sárga virág, a pilisi len, azóta is hazánk egyik legvédettebb növénye.
Pilisi len a tájban. Fotó: Kis Domokos Dániel
„… a pilisvörösvári Egyeskő páratlan növényritkaságát a dolomitlakó lent (Linum dolomiticum BORB.) pedig GRÓF KARÁCSONYI-KEGLEVICH IMRE vette önként védelmébe.”
Gombocz Endre: Az első hatóságilag védett növény hazánkban [a magyar kikirics (Colchicum hungaricum JANKA)]. In. Természettudományi Közlöny, 1935. (67. évf.) 1023–1024. füzet, 108. – Törzsgyűjtemény
Részben az évforduló miatt is e sorok írója egy szép szombati napon, 2019. május 18-án kisfiával felkereste a tájegységet, fellelve végre a pilisi lent is. Mintha csak egy botanikai kirándulás elevenedett volna meg, több mint száz év után:
„Folyó évi, április hó 30.-án Dr. Degen Árpád úr vezetése alatt kirándultunk a különösen a Linum dolomiticum BORB.-ról nevezetes Kis- és Nagy-Szénás hegyek Pilisszentivánra néző lejtőire. Útirányunkat az ú. n. Egyeskő-nek vettük. Már messziről feltűntek a Genista pilosa L., Linum dolomiticum BORB., Helianthemum canum (L.) BAMG. és Coronilla vaginalis LAM. dúsan virágzó sárga szőnyegei.”
Zsák Zoltán: A Botrychium Lunaria (L.) Sw. pestvármegyei előfordulása. In. Magyar Botanikai Lapok, 1916. 1–5. sz. 82–85. – Törzsgyűjtemény
- Borbás Vince: A magyar homokpuszták növényvilága (különösen a m. kir. kincstáré Temesmegyében) meg a homokkötés, Budapest, Szerző, 1886.
- Dejtéri Borbás Vince: A Balaton tavának és partmellékének növényföldrajza és edényes növényzete, Budapest, Kilián, 1900.
- Zsák Zoltán: A Botrychium Lunaria (L.) Sw. pestvármegyei előfordulása. In. Magyar Botanikai Lapok, 1916. 1–5. sz. 82–85.
- Rapaics Raymund: Ősmátrától Tisiáig. Természettudományi Közlöny, 1926. (58. évf.) 838. füzet. 567–573.
- Gombocz Endre: Az első hatóságilag védett növény hazánkban [a magyar kikirics (Colchicum hungaricum JANKA)]. In. Természettudományi Közlöny, 1935. (67. évf.) 1023–1024. füzet, 106–108.
Kis Domokos Dániel (Színháztörténeti és Zeneműtár)
