Az idő kikérdezése

2024. augusztus 19. 06:00 - nemzetikonyvtar

Az idő arcai közönségcsalogató és inspiratív kiállítás az időfogalom különböző értelmezéseit és szimbolikus formáit szövegek, képek, leleményes szerkezetek bemutatásával szemléltette. Írásunkban a téma filozófiai megközelítéseivel foglalkozunk és három filozófus időfelfogásából röviden kiemelünk néhány megállapítást, megközelítéseik kapcsolódására is utalva.

07_30_az_ido_kikerdezese_01_opti.jpgCím nélkül. Baráth Bálint grafikája

Az idő a filozófiai hagyomány két és félezer éve megoldatlan elgondolásai közé tartozik, „időtlen” probléma. Nemcsak az emberi tudás ígéretét hordozó, a 19. század közepéig tartó „klasszikus” filozófiában, hanem a modern tudományosság létrejötte után és a metafizikát mellőző korunkban is. Az idő fogalmának megközelítésekor máris filozófiai vizsgálódásba kezdünk. Nehézséget jelent a megragadása, önmagában nem tapasztalható fogalom. Hol létezik, a valóságban vagy a lélekben? Mikor és hogyan keletkezett? Milyen kapcsolatban van a térrel és a változással? Egy egyszerű gondolatkísérlet is bonyolult problémát vet fel: az óra másodpercmutatójának járása és az idő múlásának belsőben megragadható élménye, másként a mért, absztrakt módon definiálható idő és a lélek ideje talányos módon különböznek egymástól. Az idő kérdése végtelen exploráció, más fontos lételméleti filozófiai problémákhoz hasonlóan. Eltűnődhetünk azon, ha az idő meghatározhatatlan, megismerése bizonytalan, akkor mi értelme vele bajlódni, miért pazaroljuk rá az időnket. A felvetés itt értelmetlen, mivel a filozófiai kutatás nem szorul legitimációra. A híres Menón-paradoxonhoz fordulunk:

„Menón: És miképpen fogod kifürkészni, Szókratész, azt, amiről egyáltalán nem tudod, hogy mi? Ki tudsz-e tűzni valamit azok közül a dolgok közül, amiket nem ismersz, magad elé, hogy kutasd? Vagy ha nagyszerűen rátalálnál is, honnan fogod tudni, hogy ez az, amit előzetesen nem ismertél?
Szókratész: Értem, mit akarsz mondani, Menón. Látod-e, milyen cseles az okoskodásod: azt mondod, ne kutassa az ember sem azt, amit ismer, sem azt, amit nem ismer? Azt se kutassa, amit ismer: mert ismeri, tehát az ilyen embernek nincs szüksége kutatásra; s azt sem, amit nem ismer: mert nem tudja, mit kutasson.” 

Platón: Menón 80d–e., ford. Kerényi Grácia. In: Platón összes művei 1., Budapest, Európa, 1984. – Törzsgyűjtemény

Kérdés tehát, lehetséges-e a megismerés. Platón válasza, hogy lelkünk születésünk előtt már létezett, így a megismerés már világra jövetelünk előtt megtörtént; az elfeledett tudás előcsalogatható anamnézis, visszaemlékezés segítségével. Témánkra visszatérve tegyük hozzá, hogy ha reménytelenül is kutatjuk az idő mibenlétét, bár tudható, hogy nem érjük el célunkat, az még nem ok a kétségbeesésre. A szókratészi tanítás szentenciája, hogy a nemtudás felismerése az igazi bölcsesség. Karl Jaspers írja, a filozófia lényege az igazság keresése és a kérdései lényegesebbek válaszainál. (Ebben ugyanakkor az egyre gyarapodó és lezáratlan kérdéseink igazolását is látjuk.)

07_30_az_ido_kikerdezese_02_opti.jpgCím nélkül. Baráth Bálint grafikája

Ideje visszatérnünk témánkhoz. Az idő a legelterjedtebb vélekedés szerint a múltból a jövő felé irányul, folyamként halad és mozgás kapcsolódik hozzá; egymást követő változások valamiféle mértéke. Egy másik időképzet a haladás helyett az ismétlődést tekinti alapelvnek, ciklikus-körkörös tulajdonságát – ami ugyanúgy kézenfekvő elképzelés, a napszakok, az évszakok, a természet körforgása vagy az ünnepek visszatérésének közvetlen tapasztalata alapján. E két nézet az időt a természethez tartozónak tekinti, kozmológiai-objektív időreprezentációk.

 07_30_az_ido_kikerdezese_03_opti.jpgCím nélkül. Baráth Bálint grafikája

Az objektív időfelfogáshoz kapcsolódik az antik és a középkori filozófia sarkköve, Platón Timaiosz című műve. A kozmosz keletkezését tárgyaló dialógus évszázadokon keresztül a legfontosabb platóni hagyatéknak számított. Ennek bizonyítékát Raffaello freskóján is megtaláljuk, Az athéni iskola című képén az Arisztotelésszel együtt középpontban álló filozófus ezt a könyvet tartja a kezében. A kozmológiai történetben Timaiosz kijelenti, hogy az idő nem más,, mint „az örökkévalóság szám szerint tovahaladó örök képmása”, ami az éggel, a Nappal, a Holddal és más bolygókkal együtt jött létre. Továbbá megállapítja, az idő és a mozgás összetartoznak, előbbi az égitestek rendezett mozgásával azonos. Mivel az idő az isteni alkotó, a démiurgosz által teremtett, így az nem volt örökké, ezáltal nem létezett idő előtti, kaotikus állapot. Tehát nincsenek olyan, a démiurgosz akaratától független külső tényezők, amelyek őt befolyásolnák. 

„Mert az örökkévalóról azt mondjuk, hogy volt, van és lesz, pedig őhozzá valójában csak a van illik; a volt és a lesz pedig csupán az időben haladó keletkezésre illik, hiszen ezek: mozgások; ami ellenben mindig ugyanabban az állapotban marad mozdulatlanul, az sem idősebbé, sem ifjabbá nem lehet az időben, sem úgy, hogy valaha lett volna, sem úgy, hogy most lett, sem pedig, hogy a jövőben lesz majd azzá…”

Platón: Timaiosz, 37e–38a, ford. Kövendi Dénes. In: Platón összes művei 3., Budapest, Európa, 1984. – Törzsgyűjtemény 

Itt egy nehezen felfogható megállapításhoz jutunk és újabb kérdésekhez. Mit kezdjünk az időtlen idő fogalmával? Ha az idő az időben teremtett, akkor az milyen időpontban történt. És az isteni alkotó hol volt és meddig a teremtés időpontjáig? A probléma a teremtésfogalom teológiai értelmezéseihez is vezet, egyúttal gondoljunk a Genezis legelső mondatára vagy a semmiből a mindenséget mérleggel vagy körzővel megteremtő Isten ábrázolásokra a középkorból. Platón elképzelése nagy hatással volt a zsidó és keresztény teológiára, így Szent Ágostonra, a másodikként megidézett gondolkodóra is.

07_30_az_ido_kikerdezese_04_opti.jpgCím nélkül. Baráth Bálint grafikája

A filozófiatörténet a kozmológiai-objektív időfolyam elgondolásoknál nagyobb figyelmet fordított a szubjektív idő kérdésének, annak, hogy az idő miképpen adódik az emberi tudat számára. Ennek az aspektusnak kiemelkedő képviselője Szent Ágoston. Gondolkodásának alapja az Isten és a lélek megismerésére törekvés. A tudás a hit által szerezhető meg, ezáltal a teológiai és a filozófiai tudást nem különbözteti meg. A lélek nem isteni természetű, nem állandó, hanem változó létező. Ha Isten jelen van a lélekben, az igazság van jelen, így mindent megismerhet az ember, az idő természetét is. Az idő lélekben „megmutatkozásának”, a szubjektív idő sajátos dimenziójának vizsgálatával elsősorban a Vallomások XI. könyvében foglalkozik. Elemzése során az idő mérhetőségét és tartamos kiterjedtségét példákon keresztül kutatja. Felfogása szerint az elhangzó verssor jelenbeli élményként megragad a lélekben, aminek mérése csak a belsőben végezhető el: „lelkem, tebenned mérem az időt”. Az idő mérésekor valójában a lélek szétterjedését mérjük. A gyakran idézett mondatok:

„…három idő van: jelen a múltról, jelen a jelenről és jelen a jövőről. A lelkemben ugyanis ez a három valami ott van, de máshol nem találhatom. Emlékezésünk: jelen a múltról. Szemléletünk: jelen a jelenről. Várakozásunk: jelen a jövőről.”

Aurelius Augustinus: Vallomások, ford. Városi István, Budapest, Gondolat, 1982, 365. – Törzsgyűjtemény

Tehát csak a jelen élménye igazi, csak a jelen múlásával mérhető az idő – a múlt már nincs, a jövő még nincs.  De megjegyzi, a most, a pillanat mérése is nehézséggel jár, nem állíthatjuk, hogy hosszú vagy rövid, mert végtelenül osztható és nincs folyamatossága.

07_30_az_ido_kikerdezese_05_opti.jpgCím nélkül. Baráth Bálint grafikája

Az idő és a teremtés elsőbbségét illető dilemma megoldásában Ágoston az említett platóni formulához kapcsolódik. Mivel minden idő Isten alkotása, „a teremtett idő előtt nem létezett idő”, vagyis „nem volt sohasem idő, amelyben idő még nem volt”. Ágoston azáltal, hogy az idő dimenzióit elveti és a szimultán jelenre építi fel rendszerét, Isten örökkévalóságát vallja; nem állíthatjuk róla, hogy volt vagy lesz, csak azt, hogy van. Nem tehető fel az a kérdés, hogy Isten vagy a teremtett világ előtt mi volt, ugyanis Isten kívül áll az időkategóriákon. (Filozófiai megközelítéssel most falakba ütközünk, úgyhogy kívülállóknak és a gondolatmenet ontológiai igazságát tagadóknak – Akhillész alábbi javaslatára – inkább a futballt ajánljuk.)
A hagyományos időtapasztalat felszakítása, a jelenbeliség idődimenzióktól független felfogása Bergson elképzelésének is alapja. A kiállítás utolsó terében a francia gondolkodó hivatott értelmezője, Babits Mihály esszéjéből olvashattunk részletet. Az idézet Bergson metafizikájának egyik legfontosabb fogalmára, az idő sajátos létmódjával bíró tartamra utal. A filozófus nagyívű és esztétikai relevanciával is rendelkező eszmerendszeréből csak nagyon röviden utalhatunk erre. Bergson a történetileg domináns objektív időtől elkülöníti a szubjektív, belső időt. Utóbbi elemzése során élményidőről beszél, ez nem más, mint a tartam. Ami minőségi jellegű, nem fejezhető ki kiterjedésként, így a tértől független. A tartam egymásba hatoló, egyidejűségbe oldódó, heterogén idő. Ezzel ellentétes a térbeli vonatkozású, egymást követő mozzanatokból álló, homogén idő. A tartam nem osztható egymáson kívüli részekre, nem anyagszerű, nem mérhető: tiszta eszméleti állapotaink sajátos szintézise. Bergson egyik példája segít a fogalom megragadásában:

„…a szomszéd toronyban üt az óra: de szórakozott fülem csak akkor vesz róla tudomást, amikor már több ütés elhangzott; tehát nem számláltam meg őket. (…) Ha magamba térve most gondosan kikérdezem magamat arról, hogy mi történt bennem, rájövök, hogy az első négy hang megütötte fülemet (…) de az érzetek, melyeket sorban okoztak, ahelyett hogy egymásmellé rakódtak volna, egymásba olvadtak úgy, hogy együttesük sajátos szinezettel ruházódott fel és olyasmi lett belőle, mint egy zenei frázis.”

Henri Bergson: Idő és szabadság, ford. Dienes Valéria, Szeged, Universum, 1990, 128. – Törzsgyűjtemény

A tartam sajátossága, hogy nem marad változatlan, egyre gazdagodik. Minden történés más, mint az előző, ugyanis az egész múlt többletével rendelkezik. Az emlékezet szerepe meghatározó: a múlt emlékezetként épül bele a jelenbe, attól elválaszthatatlanul. Az egymásra következő pillanatok dinamikus gazdagodásával „a múlt egy testet alkot a jelennel”, mindez pedig a teremtő fejlődés. E folyamat megismerési módja az intuíció, az értelem erre kevéssé képes – fejti ki Bergson.


07_30_az_ido_kikerdezese_06_opti.jpgCím nélkül. Baráth Bálint grafikája

Azzal kezdtük, hogy az időt önmagában nehéz elgondolnunk, lehetetlen megragadnunk. Egy eddig nem említett, különös és önálló létmóddal bíró idő mégis megnyílhat számunkra. A műalkotás immanens idejéről van szó, ami a művészet tapasztalatán túlmutatva szembesítésre késztet saját jelenünkkel és teljes énünkkel is. A filozofikus esszé mestere, Hamvas Béla Arlequin című írásában két művészetet különböztet meg: a rend alapozottságú, arányt, bizonyosságot adó orfikus és a mágikus, imaginatív erőket felszabadító művészetet. A két hamvasi esztétikai princípiumot a két időpercepcióval párosítva közelíthetünk a műalkotás geneziséhez. A rendbe foglaló mű az objektív idő, míg a létezés örvényét felmutató mű a szubjektív idő ihletett most-jában jön létre. Példákat említve, az ókori görög építészet, az Isteni színjáték vagy Bach művei az előzőhöz, míg Beethoven zenéje, Dosztojevszkij regényei és Van Gogh művészete az utóbbihoz tartozik. Ily módon, szerény belátásaink és rövid időnk ellenére, széles szellemi horizonthoz értünk.

Baráth Bálint digitális grafikáit a művész engedélyével közöltük.

Irodalom:


Tóth Ferenc (Raktári Osztály)

komment

A bejegyzés trackback címe:

https://nemzetikonyvtar.blog.hu/api/trackback/id/tr918449849

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.

süti beállítások módosítása