A tanya

A vályogház 1930-ban épült, ekkor az 1925 szilveszterén született ikrek ötévesek voltak. A tanya Székkutashoz tartozott, de a falutól messze, a puszta legmélyén a megyehatárnál, közvetlenül a Sóstói csatorna mellett állt (ma már nehezen lehet megtalálni). A közelben Lázár Lajos, a másik oldalról Dajkó Dani tanyája. A Lukács tanya közelében, a sóstói csatornában található szikes vízű patakhoz és a telek közepén álló gémeskúthoz jártak az állatok. Maya Lilla, aki kisgyerekként sokat látogatott a tanyára, és az ikrek minden munkálatba (ház javítása, tapasztása, az állatok körüli munkák) bevonták, elmondta, hogy a puszta szikes talaját nyáron lila sóvirágok lepték el. A tanyasi épületegyüttes a telek egyik sarkán helyezkedett el. A hosszú tornácos ház mögött állt a kukoricagóré, a budi és a nyitott szín a szalmának. A lakóház, az istálló és a disznóól által közrefogott udvar közepén pedig egy gémeskút, itatóvályúval. A kilencvenes évek elején még négy ló, hat szarvasmarha, köztük három tejelő tehén, öt juh, 20 sertés, 16 liba, 18 csirke, négy kutya, öt macska és néhány kacsa is volt a gazdálkodásban. A szarvasmarhák nyáron és télen, reggeltől estig gondozást igényeltek. Az állatállományt Lukács János csökkentette a kilencvenes években, a teheneket eladta a helyi gazdáknak és hentesnek.

A hosszú tornácos ház bejárata a folyosó után a konyhába vezetett. Innen lehetett átjutni a tiszta szobába, illetve a folyosó másik részében pedig két kamra helyezkedett el, az egyik a konyhából nyílt, a másik Istváné volt.

Stekovics János: Bakos Rozália, Id. Lukács János, 1987. Stekovics János tulajdona

A kemence beívelt a tiszta szobába, fűtése a konyhából történt, ahol sütésre, füstölésre is használták. A padló, akárcsak a ház többi része, döngölt agyagból készült. Maya Lilla szóbeli közlése szerint a vályogházat rendszeresen karbantartották, minden évben újratapasztották a falakat, a padlót. Szerény körülmények között éltek. Néha a szomszédos tanyán is dolgoztak, Lázár János disznóit hajtották ki a patakhoz. A mindennapos rutin általános jellemzője volt a tanyasi életnek. Stekovics János konyhai életképével összehasonlítva a fotókönyv portrésorozata időtlenséget sugároz. A konyhai jelenet egy klasszikus pillanatkép, míg a könyvben látható beállított jelenetek, portrék, a ciklikusan ismétlődő munkafolyamatok egyszerre ünnepélyes pillanattá válnak.

Stekovics János: A Lukács család a konyhában. 1986. Stekovics János tulajdona; Stekovics János: Lukács János és Lukács István portréja disznóval. 1987. In: Janos Stekovics: Die Junggesellen, Halle an der Saale, Verlag Janos Stekovics, 1999, 120. (Falbum 1251)

János és István tervezték a Lukács-féle tanya komfortossá alakítását. Az áramszolgáltató által igényelt összeg azonban akkora volt, hogy a két fivér nem tudta kifizetni a költségeket. Ahogy sötétség borult a vidékre, a jól bevált régi olajlámpások kerültek elő az elemlámpák mellett Lukácsék konyhájában, és Stekovics János szóbeli közlése szerint szinte életük végéig – a városba költözésük napjáig – ez nem változott.
A félhomályos konyhában, amelybe csak egy pici ablakon keresztül jutott be a fény, mindent meg lehetett találni: konyhaszekrény, asztal, székek, zsámolyok, kályha, gáztűzhely. Az ivó- és mosóvizet, szintén Stekovics János szóbeli közléséből tudjuk, az udvaron lévő kútból szerezték.
A spájzban a napról napra szükséges ételek sorakoztak: friss és savanyított tej, vaj és tejszín, szalámi, kolbász, szárított paprika, egy fazék savanyú káposzta és kenyér. A padláson gabona- és kukoricazsákok, szalonnahéjak és gyógynövények lógtak, sózott tökmag és néhány száradó fűszernövény. Csekély nyugdíjuk ellenére soha nem szenvedtek hiányt – alig volt mire költeni. Stekovics János szóbeli közlése szerint mindent maguk készítettek, ha mégis bementek a négy kilométerre fekvő faluba, teát, kávét, sót és fűszereket vásároltak, és a konyha ablakpárkányán álló tranzisztoros rádióhoz vettek elemeket. Az izolált életmód, illetve a világháborús tapasztalatok felhalmozásra késztették a tanyasi embereket. A nyolcvanas évek elején akkora cukorkészletre tettek szert az ikrek, hogy életük végéig elegendő maradt:

Ikertörténet

Szemenyei műterem: A Stekovics ikrek. 1931. In: Janos Stekovics: Die Junggesellen, Halle an der Saale, Verlag Janos Stekovics, 1999. 1. (Falbum 1251)

Tanyasi gyerekként minden reggel kilométereket gyalogoltak a legközelebbi iskolába, ahol mind a hat általános iskolai osztály egy teremben tanult. Szinte még gyerekként hadifogságba kerültek a II. világháborúban. Lukács István egy interjúban sorsüldözöttnek nevezi magukat. Négy évig voltak hadifoglyok, a földjük egy részét elvették a 60-as években. Nem csatlakoztak a termelőszövetkezethez, ezért néhány alkalommal éjszaka bevitték és próbálták erőszakkal kényszeríteni őket a belépésre.

Meggondoltan csináltak mindent. Kerülték a tömörülést. Nem nagyon mertek beszélni. TSZ-en kivüliek voltak ugyan, de mindent el tudtak adni: „mindönt mögvöttek tőlünk”. Az ikrek földművesek maradtak, szüleikkel együtt vezették a gazdaságot. Mindketten ugyanazon a helyen és azonos körülmények között éltek egész életükben, az évek során egyre jobban hasonlítottak egymásra, mégis mások voltak. János vitte a gazdaságot, szótlanabb volt, mint testvére. János arca sovány és szögletes volt, István vonásai puhábbak. Stekovics János szerint a Lukács testvérek elégedettek voltak sorsukkal. Az elszigetelt együttlét alatt az egypetéjű ikertestvérek szimbiotikus közösséget alakítottak ki. István a háztartásban vállalt szerepet, a konyha és a kamra tárolásáért felelt, míg Jánosé volt az istálló és az udvar. Télen, amikor túl hideg volt a fűtetlen szobában, István a konyhában aludt, közvetlenül a fatüzelésű kályha melletti nyugágyon.

Stekovics visszaemlékezett arra, hogyan kínálta István mindig a látogatókat kávékülönlegességével: a frissen készült mokkát, édes tejszínhabbal. Ha maradt a tejszínből, István szívesen kanalazta be a maradékot – előbb azonban megkínálta bátyját, aki általában udvariasan visszautasította. Az istállóban régen két motorkerékpár állt, a faluba így jártak ügyet intézni. Ám István súlyos balesete után úgy döntöttek, eladják a segédmotoros kerékpárokat. Maradt a két nehéz fekete bicikli és egy lovasszekér utánfutóval.

Lukács János és Lukács István szekérrel, 1987; Lukács János és Lukács István bicikliikkel, 1986. In: Janos Stekovics: Die Junggesellen, Halle an der Saale, Verlag Janos Stekovics, 1999, 109, 113. (Falbum 1251)

A kilencvenes években János jobb szemét szürkehályog fedte, lábai is kínozták, különösen a hideg évszakokban. István nem panaszkodott sokat, csak ebédidő után nyúlt érezhetően hosszabbra az alvás. Hetvenhárom évesek voltak 1998-ban, amikor Matthias Rüb meglátogatta őket és a fotókönyv bevezetőjében beszámol az ikrek akkori állapotáról. – Leír egy 1997 nyarán történt esetet, amikor betörtek a Lukács ikrek házába. Ahogy fogalmaz, betörésnek nem igazán lehetett nevezni, mert nem volt zárt ajtó, amit a tolvajoknak fel kellett volna törniük. A betörők elkábították az ugató kutyákat, bementek a házba és elvitték, amit találtak. A kár nem volt nagy, de a testvéreket sokkolta az esemény:

Később, 1991-ben Orosházára költöztek. A Székkutasi/Kakasszéki pusztához közel a 47-es út elején vettek egy házat a félretett pénzükből. Ez már komfortos volt. János ekkor már betegesebb volt, Pista jobban tartotta magát. Eredetileg János nem akart bemenni a városba, de a betegsége miatt nem tudtak már a komfort nélküli tanyán maradni. Maya Lilla szóbeli közlése alapján. Testvéri kötelék, egy élet, paraszti bölcsesség. Időtlenség jellemezte őket.

Stekovics János: Lukács János és Lukács István tojásokkal, csibékkel. 1987. In: Janos Stekovics: Die Junggesellen, Halle an der Saale, Verlag Janos Stekovics, 1999, 80. (Falbum 1251)

Stekovics János rendszeres látogatása változatosságot hozott az ikrek életébe. Mindig örömmel vállalták a fotózást. Szívesen szerepeltek, játszottak. A fotózás motiválta őket, előfordult, hogy ők javasolták, mi legyen a találkozások témája. A kiállítások után beszédtéma lett a testvérek élete és egyfajta „sztárokká” is váltak a tanyavilágban. Vidámságuk mellett a többi képre is oly jellemző komoly jelenlét, nyugalom és a kamerát átszúró koncentrált figyelem árad tekintetükből.

Solymosi Bálint (1959–) József Attila-díjas költő, író, aki egyszer elkísérte Stekovicsot a Lukács tanyára, a testvéreket „két megvénhedett árva királyfi”-nak hívja esszéjében:

Stekovics János szinte családtaggá vált ezekben az években, ha nem ment hozzájuk, akkor egy idő után kerestették, sok alkalommal hivatalos volt a tanyavilág nagyobb összejöveteleire, ünnepségeire. Mikor külföldre költözött, egyedül az ikrekkel tudatta, hogy el fog menni és utána is kapcsolatban maradt velük. 1992-ben és 1995-ben hazalátogatott, is meglátogatta őket.
1992-ben a SWF (Südwestfunk, Baden-Baden, Németország) megbízásából egy dokumentumfilm készült az ikrekről (Louis Saul: „Zu Besuch bei Piroschka”) A film készítésénél Stekovics tanácsadóként működött.  Az ikrek ekkorra már megvették az orosházi családi házat, ahova néhány évvel szüleik halála után költöztek. A Lukács tanya megüresedett. Az évek folyamán természetes pusztulásnak indult. 2006-ban Stekovics tett egy utolsó látogatást a tanyára. Ekkorra az egyik fivér már elhunyt. Ez az utolsó fotósorozat egy újabb fotókönyv témája lehetne, amely bemutatja, hogy 20 év elteltével milyen fordulatot (véget) vesz egy tanya és egy tanyasi család története.

Stekovics János: Lukács János és Lukács István a tanyán. Búcsúzás. 1989. In: Janos Stekovics: Die Junggesellen, Halle an der Saale, Verlag Janos Stekovics, 1999, 127. (Falbum 1251)

Stekovics János életpályája

Stekovics János (1959–) fotográfusi életútját követve a sárvári gimnáziumi évek fotószakköri kísérletei jelentették az első meghatározó élményeket. Veszprémben, majd Merseburgban folytatta egyetemi tanulmányait, melyek mellett párhuzamosan bontakozott ki amatőr fotós tevékenysége. 1984-ben Szombathelyen a Vas Népe napilaphoz szegődött újságírónak, majd 1985 és 1989 között Szegeden az MTI Vidéki Tudósítók Hálózatának fotoriportere volt. Ebben az időszakban talált rá személyes hangvételű új stílusára is, fotóriportokat készített a kutasi puszta, a vásárhelyi határ lakóival, megízlelte a szociofotóban rejlő művészi lehetőségeket. A kutasi tanyák lakói bizalmukba fogadták, így ismerkedett meg a Lukács családdal, egy fotósorozatban is híressé vált Lukács-ikrekkel és szüleivel. 1987 óta tagja a Magyar Fotóművészek Szövetségének. Politikai okok miatt 1989 elején úgy döntött, hogy elhagyja Magyarországot, az NSZK-ban telepedett le. 1990-től szabadfoglalkozású fotográfus Németországban, 1992-ben a Stekovics János Kiadóvállalat (VERLAG JANOS STEKOVICS) alapítója, mely jelenleg Halle (Saale) közelében egy Dößel nevű faluban működik. 

Irodalom:

• Janos Stekovics: Die Junggesellen. Die letzten ungarischen Pusztabauern. Fotografien: Janos Stekovics. Text: Matthias Rüb, Halle an der Saale, Verlag Janos Stekovics, 1999.
• Janos Stekovics: Die Junggesellen, Halle an der Saale, Verlag Janos Stekovics, 1999. (Falbum 1251)
• Matthias Rüb: Abschied von den Wuerzeln das Stille Sterben der Pusztabauern. In: Janos Stekovics: Die Junggesellen. Die letzten ungarischen Pusztabauern. Fotografien: Janos Stekovics. Text: Matthias Rüb, Halle an der Saale, Verlag Janos Stekovics, 1999, 82.
• Solymosi Bálint: A Lukács-fivérek. In: Detonáta. Elbeszélések, kisprózák, Budapest, Orpheusz, 2000, 155. 

Füri Katalin
(Történeti Fénykép- és Interjútár)

A Fotókönyvmustra sorozat további részei. Első rész: Puklus Péter fotókönyvei; Második rész: Stekovics János Agglegények című fotókönyve. 1.