2017. március 11-én, 91 éves korában elhunyt Kovács András Kossuth-díjas, kétszeres Balázs Béla-díjas filmrendező.
Kovács András 1925 júniusában született a Kolozs megyei Kidén. Felsőfokú tanulmányait a kolozsvári Bolyai Egyetemen kezdte, majd Budapesten, a Pázmány Péter Egyetem Bölcsészettudományi Karán folytatta. 1946-ban jelentkezett a Filmművészeti Főiskolára, amit 1950-ben fejezett be. 1951-től 1957-ig a Mafilm dramaturgiai osztályát vezette.
Kovács András. Ideiglenes paradicsom, 1981. A fotót Inkey Alice készítette.
Zápor című első játékfilmjét 1960-ban rendezte, amelynek valójában dramaturgja volt, de a rendező betegsége miatt ő fejezte be a filmet. Igazán ismertté azonban az 1964-es Nehéz emberek című filmjével vált, ezért az alkotásért az 1965-ös első Magyar Filmszemlén a Filmkritikusok Díját kapta meg.
Cseres Tibor regénye alapján rendezte meg a heves vitákat kiváltó Hideg napok című filmet, ami az 1942-es újvidéki vérengzés tragikumát idézi fel. A film hatalmas szakmai siker volt, 1966-ban a Karlovy Vary Nemzetközi Filmfesztiválon fődíjat kapott, az 1967-es Magyar Filmszemlén a Nagydíjat hozta el, de emellett több kategóriában is a kitüntetettek között volt.
1968-ban került a mozikba a Falak című filmje, ami az 1945 utáni nemzedék érvényesülésének buktatóit, magatartásmintái közti feszültséget ábrázolta Latinovits Zoltánnal a főszerepben. Jelentős alkotásai között említhetjük még az 1978-ban bemutatott Ménesgazdát, amelynek szintén jelentős szakmai fogadtatása volt mind külföldön, mind itthon, valamint az 1984-es Vörös grófnőt.
A kilencvenes évektől már csak televíziós dokumentumfilmeket forgatott. Balázs Béla-díjjal 1962-ben és 1965-ben, Kossuth-díjjal 1970-ben tüntették ki, 1967-ben érdemes, 1980-ban kiváló művész elismerést kapott.
2003-ban a Magyar Filmszemle életműdíjjal, 2004-ben a Magyar Mozgókép Mestere címmel ismerték el munkásságát.
Kovács Andrással Pörös Géza készített életútinterjút 1994-ben.
Nem azt mondom, hogy minden utcában van Nagyváradon egy nyomda, de a belvárosban igen – mondta el Simon Melinda nyomdászattörténész, a Szegedi Tudományegyetem adjunktusa tegnap, a Tipográfia régtől fogva. A nagyváradi nyomdászat 450 éves története című kötet bemutatóján.
A tetszetős kivitelű kötet bemutatójának közönsége együtt találgatta az ahhoz használt, elegánsan jó választásnak értékelt betű típusát.
Nagyváradon 1565 végére datálható az első nyomda, amiről hiteles forrásunk maradt. Az azóta eltelt 450 esztendő helyi nyomdászatáról átfogó, illusztrált könyv mindmáig nem készült, a legutóbbi, Naményi Lajos által írt monografikus igényű összegzés is immáron 115 éves. E hiány pótlásának igénye hívta életre e díszalbumot, mely öt igen értékes tanulmányban közel öt évszázadot igyekszik átfogóan bemutatni.
A tegnapi kerekasztal-beszélgetés további résztvevői, Tverdota György irodalomtörténész, az MTA doktora, egyetemi tanár és Pénzes Tiborc Szabolcs irodalomtörténész, egyetemi adjunktus (Károli Gáspár Református Egyetem) kiemelték, hogy a közösség es a nyomda jó hatással voltak egymásra, és a mű összegzi azokat az ismereteket, amit jelenleg a 450 éves múltra rúgó nagyváradi nyomdászatról, azon túl is a magyar kultúrtörténetről tudunk.
Nagyvárad felbecsülhetetlenül gazdag történelmében egyedülálló módon váltakoztak a virágzás és a hanyatlás időszakai. A várost tatár, török, kuruc és labanc egyaránt dúlta, várát belharcok több ízben pusztították, ezeknek során a település is majdnem egészében elpusztult, fényes emlékét, dicső múltját kövei nem, vagy csak alig őrizték meg.
Boka László, az egyik szerző elmondta, hogy a kötet az öt átfogó tanulmányon kívül igényes képanyagot is közöl a nagyváradi nyomdák termékeiből.
Az írások egészen a második világháborúig vizsgálják a nagyváradi nyomdászat történetét, helyzetét, jeleseinek feltáratlan életművét. A kötet szerzői: Bánfi Szilvia, Boka László és V. Ecsedy Judit, az Országos Széchényi Könyvtár munkatársai, továbbá Emődi András nagyváradi levéltáros, könyvtörténész és Naményi Lajos 19. századi történész. Tanulmányaikat egyedülálló képanyag kíséri, melyek közül több nyomtatványt és kortörténeti dokumentumot most első alkalommal publikálnak, mutatnak be Boka László és Emődi András szerkesztésében.
Tipográfia régtől fogva A nagyváradi nyomdászat 450 éves története Szerkesztette: Boka László, Emődi András OSZK–Argumentum Kiadó, Budapest, 2016., 160 oldal ISBN 978 963 200 662 8 3 900,- Ft
Kapható!!!
További képeink a könyv tegnap (2017. március 7.) bemutatójáról:
Minden reggel a korai órákban egy adott napra szóló OSZK-s emléket olvashatnak Facebook-oldalunk követői. A #napom hashtag-gel jelzett rovatunkban a mai napon egy 207 évvel ezelőtti eseményre emlékeztünk.
#napom 1810. március 8. Széchényi Ferenc – Miller Jakab Ferdinánd, a Nemzeti Múzeum könyvgyűjteményének őre – 300 forintot utalványozott a könyvtárban felhalmozódott, közel ezer, kötetlen könyv beköttetésére.
Manapság a kézimunka, így a kézi könyvkötés is felértékelődött. Attól függően, hogy milyen anyagokat – vászont, papírt vagy bőrt – használunk fel a kötés elkészítéséhez, jelenleg átlagban 10 000 Ft-ba kerül egy könyv vagy folyóirat bekötése, de állapottól függően egy egyedi tétel ára elérheti a 30 000 Ft-ot is.
Mivel a kötelespéldányok bevezetésekor, a 19. század elején a nyomdák kötetlenül küldték a kötelezően előírt példányokat, az állagmegóvás miatt nagyon fontos volt ezeknek a köteteknek a bekötése.
Ez a probléma sokáig nem oldódott meg. Mátray Gábor igazgató még 1848 decemberében is sürgette a nemzetgyűlés intézkedését a múzeum dotációjának emelésére. Levelében kiemelte, hogy a „legújabb magyar literatúra nyomtatványai és legérdekesebb kéziratai költséghiány miatt 25 éve kötetlenül hevernek.”
2017-ben már bekötve kapjuk a könyveket, de folyóiratainkat immáron 215 éve kötik be munkatársaink.
Galériánkban két folyóirat és egy könyv kötéseibe pillanthatunk be.
Ma 1000 kötet bekötése nagyságrendileg 1.000.0000 forintba kerül.
Minden reggel a korai órákban egy adott napra szóló OSZK-s emléket olvashatnak Facebook-oldalunk követői. A #napom hashtag-gel jelzett rovatunkban a mai napon egy 70 évvel ezelőtti eseményre emlékeztünk.
#napom 1947. március 6. A Szövetséges Ellenőrző Bizottság utasította a Nemzetgyűlés Könyvtárát, hogy az állományában lévő fasiszta és szovjetellenes sajtótermékeket adja át az OSZK-nak. – Az OSZK márc. 10-én hivatalosan átvett 3046 kötet fasiszta sajtóterméknek minősített könyvet és 656 kötet hírlapot, majd a Szövetséges Ellenőrző Bizottság szept. 15-én szállíttatta át az anyagot Nemzetgyűlés Könyvtárából az OSZK-ba. A VKM utasította az OSZK-t, hogy ezt az anyagot külön helyiségben kezeljék, és az továbbra is a Nemzetgyűlési Könyvtár tulajdonát képezi. (Valószínűleg ezt az utasítást félreértve rögzült a köztudatban, hogy 1947-ben keletkezett a zárolt kiadványok tára.)
Az 1804 óta kötelespéldány joggal rendelkező nemzeti könyvtárban mindig voltak olyan kiadványok, amelyekhez csak több-kevesebb megkötöttséggel juthatott hozzá az olvasó. Hogy a már megjelent és a nyomdák által kötelespéldányként beszolgáltatott kiadványok mikor kerültek tilalmi listára, ezt a mindenkori hatóságok szabályozták különböző állampolitikai érdekektől befolyásolva.
A fasiszta és szovjetellenes kiadványok elkülönítése a törzsállományból 1946-ig megtörtént. Ez kiderül a Vallási és Közoktatási Minisztérium utasítására írt főigazgatói jelentésből is. (OSZK 84/1945.) A katalógusokból kiemelték a művek céduláit, a könyvekre sárga színű „ZÁRT ANYAG" feliratú nyomtatott címkét ragasztottak. Bár összefoglaló jegyzék még nem készült a könyvtárban található fasiszta szellemű sajtótermékekről, de ez az elkülönített cédulakatalógus alapján bármikor előállítható lett volna. A hatóságok részéről még korántsem lehetett ezt az ügyet lezártnak tekinteni. 1946. március 29-én felkereste a könyvtárat egy vegyes bizottság, melynek tagjai a Vallási és Közoktatási Minisztériumot, az Államrendőrséget és a Szövetséges Ellenőrző Bizottságot képviselték. A SZEB orosz katonai képviselői kifejezetten a zárt anyagot akarták ellenőrizni. Nemtetszésüknek adtak hangot, hogy a megkülönböztető jelzéssel ellátott kiadványokat nem különítették el fizikálisan a törzsanyagtól. A főigazgató ezt azzal indokolta, hogy raktári szempontból sokkal könnyebb az Államrendőrség és a Népbíróság munkájához szükséges könyveket előkeresni, egyben megnyugtatta a bizottság tagjait, hogy illetéktelen személy a raktárakhoz nem férhet hozzá.
A fasiszta szovjetellenes antidemokratikus sajtótermékek jegyzékének összesen négy füzete jelent meg 1945–46-ban.
F. M. Rentorff: A slum, nyomortanyák Angliában – Törzsgyűjtemény I. sz. jegyzék 32. old.
A Vallás- és Közoktatásügyi Minisztérium szintén utasította az Országos Széchényi Könyvtárat, hogy a Nemzetgyűlés Könyvtárától megőrzésre (!) átvett nyomdatermékekből külön kezelt gyűjteményt állítsanak fel, külön helyiséget biztosítva az állománynak. A gyűjtemény továbbra is a Nemzetgyűlés Könyvtárának tulajdonát képezte! Valószínűleg a fenti utasítások félreértéséből rögzült később tévesen a köztudatban, hogy a felettes hatóságok a zárolt kiadványok tá rának létrehozására adtak utasítást. Ezért jelölik helytelenül az 1947-es évet a tár keletkezési időpontjának.
Csekey István: Északi írások –Törzsgyűjtemény II. sz. jegyzék 7. old.
Az OSZK sárga színű, fekete keretes ZÁRT ANYAG feliratú cédulákat ragasztott a könyvekre megkülönböztetésül. Az Nemzetgyűlés (Országgyűlés) Könyvtára pedig zöld színű ZÁRT ANYAG! feliratút. Jó látható, hogy a könyv borítóján az utóbbi látható, tehát a Csekey-könyv a Nemzetgyűlés Könyvtárából származik.
Az Országos Széchényi Könyvtár zárolt kiadványok tárának keletkezési időpontját tekintve az irattárban nincs pontos adat. Egy 1948. november 8-án Varjas Béla – a könyvtár helyettes főigazgatója – által Ortutay Gyula vallás- és közoktatásügyi miniszternek címzett levelében kéri a minisztert, hogy mivel a könyvtár zárt gyűjteménye jelentősen megnövekedett és már a kezdetektől fogva külön kezelt anyag, ezért járuljon hozzá „a zárt gyűjteménynek, mint külön osztálynak [a] felállításához." Egyben kéri a minisztert, hogy az osztályvezetői teendők ellátásával az általa kijelölt személyt bízza meg. A miniszter utasításából Tolnai Gábor, aki akkor már miniszteri osztályfőnök, válaszol: az önálló osztály létrehozását költségvetési hiányra hivatkozva elutasítja (!), de megengedi, hogy a főigazgató által kijelölt személyt osztályvezetői jogkörrel ruházza fel. Ebből egyértelműen kiderül, hogy a zárolt kiadványok tárának önálló osztállyá fejlődése ekkor kezdődött el, és semmi esetre sem egy évvel korábban.
Vitézek évkönyve, szerk.: Pekár Gyula –Törzsgyűjtemény III. sz. jegyzék 26 old
1949-ben az ország társadalmi és politikai életében jelentős változások zajlottak le. Az Országos Széchényi Könyvtár szervezetileg különvált a Magyar Nemzeti Múzeumtól és így lehetőség nyílt arra, hogy az addig más épületben tárolt zárolt kiadványok is a könyvtár főépületébe kerüljenek.
A centralizálás, a szorosabb felügyelet alá vonás folyamata a könyvtár belső életében is megmutatkozott. Szigorúan bizalmas lett minden zárolt kiadványokkal kapcsolatos hivatalos levélváltás és ügyintézés, sok esetben csak az ügyirat száma és tartalmi megjelölése van feltüntetve az iratcsomón, maga az irat hiányzik. Ezért legtöbbször csak feltételezni, vagy egy későbbi adatból visszakövetkeztetni lehet az 1950–51-es eseményekre. Ahogy nincs pontos adat a tár önállóvá válásának időpontjáról, úgy pontosan azt sem lehet tudni, hogy mikor vette át az osztály irányítását az Államvédelmi Hatóság által megbízott százados.
Asztalos Miklós: A korszerű nemzeti eszme: a revizió alapvetése –Törzsgyűjtemény IV. sz. jegyzék 3. old.
1953. október 12-én a Belügyminisztérium visszaadta az Országos Széchényi Könyvtárnak a zárt anyagot. A könyvtár részéről az átvételt az intézményvezető, Varjas Béla bonyolította le. Az 1952-es jegyzőkönyvet alapul véve visszaszolgáltattak 3000 kötet könyvet, kb. ugyanennyi hírlapot, folyóiratot és az elmúlt rövid időszak „növekedését": mintegy 24 láda rendezetlen anyagot. Jegyzék ezúttal sem készült az átadott állományról. A zárt anyagot az Országos Széchényi Könyvtár „megfelelő kezelésre" vette át, és hogy a kezelés valóban rendben történjék, a könyvtárnak „saját státusába" alkalmaznia kellett a zárt anyag belügyminisztériumi kezelőjét.
Hogy mit tartalmazhatott az a huszonnégy láda, arra már csak következtetni lehet. A belügyi befolyás alatt álló tárnak a gyarapodása ugrásszerűen megnőtt. 1955-ben a tár első revíziójának nyomán fennmaradt jegyzékek tanúsága szerint mintegy 10.000 kötet könyv és 6000 db periodikum volt az állományában.
Az időközben lezajlott 1956-os forradalom bizonyos politikai változásokat hozott. Igaz ugyan, hogy a tragikus végű nemzeti esemény minden sajtótermékét begyűjtötték – sokszor arra való tekintet nélkül, hogy az adott hírlap melyik oldalnak volt a szócsöve – de ugyanakkor felülvizsgálták a zárolt kiadványok állományát is. 1957-ben Markovits Györgyi, a tár akkori vezetője 3000 kötetet visszahelyezett az Országos Széchényi Könyvtár törzsállományába. Ekkor indult meg a gyűjtemény 1988-ig fennálló rendszerének a kialakítása.
Készült Elbe István Adalékok a Zárolt Kiadványok Tára kialakulásának történetéhez az Országos Széchényi Könyvtár irattárának tükrében című írása nyomán. Könyv Könyvtár Könyvtáros 1998. augusztus.
Arany János születésének 200. évfordulója tiszteletére könyvtárunk, valamint a Magyartanárok Egyesülete és a Magyar Olvasástársaság „Te aranyok Aranya!” – Arany János-szavalóversenyt hirdet magyarországi és határon túli magyar felső tagozatos (algimnázium) és középiskolás (főgimnázium és szakiskolák) diákok számára.
Az iskolák által nevezett diákok területi döntőkön mérkőznek meg egymással – várhatóan 2017. október 14. és november 17. között. A területi döntőkből 3-3 diák kerülhet az országos döntőbe, melyet 2017. november 25-én tartunk az Országos Széchényi Könyvtár dísztermében Budán, a Várban. A verseny fővédnöke Kányádi Sándor költő. További részletek a versenyről.
Stróbl Alajos: Arany János-emlékmű (1890). kő és bronz, Budapest (a MNM előtt)
A Visszatekintés című létösszegző elégiáját Arany 1852-ben Nagykőrösön írta harmincöt éves korában. A cím inkább politikai, történetfilozófiai jellegű állapotszembesítést előlegez, amire a magyar irodalmi hagyományban korábban volt már példa (pl. Kisfaludy Sándor azonos című versében). A várakozásokkal ellentétben azonban Arany rezignált alaphanghangnemű, önironikus létösszegzést nyújt költeményében. Közkeletű, köznapivá vált metaforái derűt sugárzó klasszicista és bibliai előképekhez nyúlnak vissza, Arany pedig ezeket formálja át, torzítja el. Pl. a sajkában kitett csecsemő képében egyszerre villannak fel Romulus és Remus, illetve Mózes születésének történetei, melyekben a hősök pályája teljes kiszolgáltatottsággal kezdődik, mégis magasra ível. Arany versében viszont a sajkában ringó kiszolgáltatott teremtmény képe az élet hiábavalóságát, elrontottságát bizonyító képsorozatot vezeti be. A vers a – hol a kételyben, hol az aggodalomban, hol a gátlásban testet öltő – félelem hatalmas erejéről is tanúskodik, amely meggátolja a létben való kiteljesedést, és lehetetlenné teszi a pillanatban rejlő boldogság megélését. Ezért a boldogság mindig csak vágyként, legföljebb a jövő illuzórikus képeként jelenik meg, sohasem a jelenben: „Félve nyúltam egyszer–máskor / Egy rózsát szakasztani: / Késő volt – a rázkodáskor / Mind lehulltak szirmai.”
Én is éltem... vagy nem élet Születésen kezdeni, És egynehány tized évet Jól-rosszúl leküzdeni? Én is éltem... az a sajka Engem is hányt, ringatott, Melyen kiteszi a dajka A csecsemő magzatot.
Első nap is oly borultan Hajola reám az ég! S hogy nevetni megtanultam, Sírni immár jól tudék; Sohase birám teljébe’ Örömeim poharát; Az ifjuság szép kertébe Vas korláton néztem át.
Félve nyúltam egyszer–máskor Egy rózsát szakasztani: Késő volt – a rázkodáskor Mind lehulltak szirmai. Keresém a boldogságot, Egy nem ismert idegent: Jártam érte a világot – S kerülém ha megjelent.
Arany gazdag metaforasorozattal állít szembe értékpárokat, melyek az életútra vonatkoznak. A hálójából kibontakozni nem tudó, de vergődésével magát egyre inkább megkötöző vad képének előzményei Ovidiusnál, Ariostónál és Shakespeare-nél is megjelennek. Az indítóok itt is a szorongás, a félelem, amely egy nagyobb rossztól tartva még a rabságot is elviseli. Ezek az önelemző megállapítások azért is különösen súlyosak, mert a kor, amelyben a vers született, a szabadság vágyának, az emberiség emancipációja nagy eszméjének kora volt, amellyel a mélyen demokratikus érzelmű Arany is teljesen egyetértett, de alkata, sztoikus, kálvinista determinációs etikája akadályozta ennek megélését:
Vágytam a függetlenségre, Mégis hordám láncomat, Nehogy a küzdés elvégre Súlyosbitsa sorsomat: Mint a vadnak, mely hálóit El ugyan nem tépheti, De magát, míg hánykolódik, Jobban behömpölygeti.
Álmaim is voltak, voltak... Óh, én ifju álmaim! Rég eltüntek, szétfoszoltak, Mint köd a szél szárnyain. Az az ábránd – elenyészett; Az a légvár – füstgomoly; Az a remény, az az érzet, Az a világ – nincs sehol! –
„A fájdalom és kétségbeesés azonban néha teljesen elhatalmasodott; a lélek egy-egy pillanatra megfeledkezett a tartózkodásról s a »modern, magát emésztő Arany« meztelenül mutatta meg magát: az »Évek, ti még jövendő évek«, a »Visszatekintés«, a »Hiú sóvárgás« és a »Mint egy alélt vándor« költészetünk legszemélyesebb s legkeserűbb feljajdulásaihoz tartoznak.” – írta Keresztury Dezső. A Visszatekintés végül mégis az élethez való ragaszkodás képeivel zárul. A remény sugara, amely erőt ad a továbbhaladáshoz a terhét vinni nem akaró, de letenni sem tudó megfáradt lírai énnek, a „szende fényű szép szövetnek”, nem a napfény vagy az utat mutató, a tájékozódást segítő csillagok fénye, hanem a holdvilágé, amely azonban mégiscsak a legfőbb emberi értékek, a szeretet és a szerelem metaforáiként jelennek meg a vers zárlatában.
Nem valék erős meghalni, Mikor halnom lehetett: Nem vagyok erős hurcolni E rám szakadt életet. Ki veszi le vállaimról...? De megálljunk, ne, – ne még! Súlyos a teher, de imhol Egy sugár előttem ég.
Szende fényü szép szövetnek, – Mely egyetlen-egy vigasz, – Szerelemnek, szeretetnek Holdvilága! te vagy az. Elkisérsz-e? oh, kisérj el – Nincs az messze – síromig; S fátyolozd be derüs éjjel Aki majd ott álmodik!
Orientalisták az OSZK-ban címmel programsorozat indult a nemzeti könyvtárban, amelynek keretében Írástudók, értelmiségiek a történelemben címmel Komoróczy Géza tart előadást 2017. március 8-án 17 órakor. Az est és a sorozat házigazdája dr. Tüske László, az OSZK főigazgatója, orientalista, a Pázmány Péter Katolikus Egyetem Arab Tanszékének adjunktusa.
A neves orientalista (assziriológia, hebraisztika) történészt kérdeztük.
Miért volt szükség a közlés lényegének ábrázolását betűkre, szavakra cserélni?
Komoróczy Géza: A szóbeliség nem elég hatékony akkor, ha a közlemény címzettje több emberből álló csoport (esetleg egymással nem is szoros érintkezésben lévő személyek), vagy ha az információt hosszabb ideig kell tárolni. A szóbeli (interperszonális) közlésben az információ, a legegyszerűbb is, csak igen szűk térben (személyes kapcsolat) és igen rövid ideig (elhangzása) él, az emlékezetben pedig szükségképpen variálódik vagy elhal. Az írásbeliség az így adódó információveszteség minimalizálására jött létre. A helyhez kötött (szilárd anyagra rögzített) emlékeztető jel (piktogramma) az információnak csak egy vagy kevés elemét tárolja. A szám- és írásjegyek (amelyek több lépésben alakultak ki), hordozható anyagon, lehetővé teszik nagy távolságok áthidalását. A tartós anyag pedig (például Mezopotámiában az agyag) lehetővé teszi az információ időbeli tárolását. Ezek a folyamatok a társadalmi szerveződés bonyolultabbá válása során bontakoznak ki, kultúránként más-más technikai részletekkel, de lényegük szerint azonosan. Fontos tudni, hogy maga az írás nem kódolja (nem tudja kódolni) az olvasáshoz és értelmezéshez szükséges (meta-)információkat.
Fotó: Stekovits Gáspár
Az ábécé, az írás ismerete mikor volt először rang a történelemben és miért?
Komoróczy Géza: Dokumentációs bizonyítékok arra nézve, hogy az írást (logo- és syllabogramma) ismerők és foglalkozásszerűen használók külön helyet – kitüntetett, privilegizált helyet – kapnak a társadalomban, Mezopotámiában és Egyiptomban az i. e. 3. évezred óta vannak. Az i. e. 2. évezred utolsó harmadában az ókori Keleten többfelé használtak nyíltszótagjegyeket (ba / bi / bu, nyelvészeti szaknyelven: KV). A szoros értelemben vett betűírás a görögöknél alakult ki, a föníciai szótagírás jegyei alapján, innen van ábécénk sorrendje is.
Kik a szellemi pálya, az értelmiségi lét mai démonűzői?
Komoróczy Géza:Az értelmiség legnagyobb ellenségei ma azok, akik hatalmi pozícióban vagy dogmatikus okokból nem tűrik a kritikai gondolkodást, a bírálatot, illetve a kutatás, tanítás, bírálat autonómiáját, és az ilyen tevékenységet marginalizálni próbálják, lehetetlenné teszik vagy üldözik.
Komoróczy Géza (1937) orientalista (assziriológia, hebraisztika) történész, 1962 és 2012 között tanított az ELTE Bölcsészettudományi Karán. Alapítója volt az ELTE BTK Assziriológiai Tanszéki Szakcsoportnak (1983), az MTA Judaisztikai Kutatócsoportnak (1987) és az ELTE Assziriológiai és Hebraisztikai Tanszéknek (1989), jelenleg professor emeritus. Hosszabb tanulmányutakról ismeri a Közel-Kelet országait, a régészeti ásatásokat, múzeumi gyűjteményeket. Többször volt meghívott vendégprofesszor az Egyesült Államokban, előadó külföldi egyetemeken, szakmai kongresszusokon, ösztöndíjas kutató a Wissenschaftskolleg (Berlin), az Institut für Wissenschaften vom Menschen (Wien) tudományos intézetekben.
Különbözik-e a római, az arab és a zsidó világban az értelmiségi szerep, ill. ennek a szerepnek a jelentése?
Komoróczy Géza: A bármilyen pejorativ értelem nélkül így nevezett alkalmazott értelmiség – az igazgatási apparátus döntéshozó, döntést befolyásoló része – minden komplex társadalomban volt, és kell hogy legyen. Ez más változók mellett áll a papi vagy egyéb ideologikus funkciókra is. Értelmiségi szerep nincs a társadalmi szöveten kívül. A rangot a hatalmi hierarchiához való viszony határozza meg, a legnemesebb értelmiségi feladat mindig az volt, hogy ettől a lehető leginkább független tudjon maradni és véleményét kvázi-kívülálló pozícióból fogalmazza meg. A kritikus magatartás szükségessége vonatkozik magára az értelmiségi szerepre is (ön-reflexivitás).
Hogyan változott mára az értelmiség definíciója a több ezer évvel ezelőttihez képest?
Komoróczy Géza: Az ókori Keleten az értelmiségi foglalkozások legáltalánosabb elnevezése az „írnok” volt. De ezen belül mindig megkülönböztették a kancelláriai írnokokat, mondjuk, az éppen érvényes tudományos elméleten belül dolgozó, magas képzettségű írnokoktól. A szóbeliségben megmaradó értelmiségi tevékenységről csak kivételes esetekben van ismeretünk; paradigmatikus példa lehet Szókratész, aki kérdezett, vagy még korábban a bibliai próféták, akik éles bírálattal fordultak szembe a hatalmi elittel, de akár saját népükkel is, amennyiben az közönyös volt az általuk hirdetett, abszolút érvényűnek tekintett elvek iránt.
Az értelmiségi lét egyik fokmérőjének, a kutatásnak melyik a fontosabb része? A problémafelismerés vagy a problémamegoldás? Meg lehet mindent oldani?
Komoróczy Géza: A probléma felismerése és megoldása egyformán fontos, ez a sorrend első alkalommal kötött, a továbbiakban a megoldás invenciózus alkalmazásáról, más területre kiterjesztéséről kell beszélnünk, ami azonban maga is igazi megoldás lehet. A felismerés és megoldás nem feltétlenül egyidejű, és gyakran nem is ugyanahhoz a személyhez kötött (lásd A nagy Fermat-sejtés/tétel). Az értelmiség bíráló megszólalásából nem következik a probléma megoldása. Új felismeréseink a problémák tágabb körére irányítják figyelmünket, a megismerés távlatai beláthatatlanok. A tudományos kutatásnak, megismerésnek legáltalánosabban három nagy ágát különböztethetjük meg: nem sejtett dolog (jelenség) felfedezése; addig nem értett dolgok megértése (magyarázat, bizonyítás); ismert dolgok halmazának rendszerezése. Igazi értéksorrend nincs közöttük.
Lehet-e ma valakiből polihisztor?
Komoróczy Géza: Ma nem lehet senki polihisztor, és mégis vannak ilyen személyek. Ez a kivételes szellemi képesség (probléma-érzékenység) paradoxona. Megjegyzendő, hogy a polihisztor eredeti (etymologiai) értelme szerint „mindent-kutató”.
Eljuthatunk-e addig a fejlődésben, hogy a robotom fogja értelmezni a valóságot, és a kutatói konzulensem robotjával együtt oldják meg az általam felismert problémákat?
Komoróczy Géza: A „robot” mögött is az emberi agy áll. A prágai Löw rabbi meg tudta fékezni az általa készített, de elszabaduló gólemet.
Tóth Péter
További alkalmak:
Április 12.Sudár Balázs: A hódoltság vers- és zenekultúrája Május 10. Fodor Pál: Zrínyi és Szulejmán halála
Arany János születésének 200. évfordulója tiszteletére könyvtárunk, valamint a Magyartanárok Egyesülete és a Magyar Olvasástársaság „Te aranyok Aranya!” – Arany János-szavalóversenyt hirdet magyarországi és határon túli magyar felső tagozatos (algimnázium) és középiskolás (főgimnázium és szakiskolák) diákok számára.
Az iskolák által nevezett diákok területi döntőkön mérkőznek meg egymással – várhatóan 2017. október 14. és november 17. között. A területi döntőkből 3-3 diák kerülhet az országos döntőbe, melyet 2017. november 25-én tartunk az Országos Széchényi Könyvtár dísztermében Budán, a Várban. A verseny fővédnöke Kányádi Sándor költő. További részletek a versenyről.
Általánosan ismert, hogy Arany és Petőfi barátsága Petőfi Aranyt a Toldi sikere alkalmából üdvözlő, 1847. február 4-én kelt levelével és versével kezdődik. Petőfi üdvözlő levele 1847. február 10-én érkezett meg Nagyszalontára és Arany már másnap megírta válaszversét és levelét Petőfinek. Nyomtatásban a vers az Életképek című folyóirat 1847. május 8-i számában volt először olvasható, a Toldi megjelenését követően és három héttel Petőfi őt üdvözlő versének közlése után. (Petőfi kéziratban olvasta a Toldit és mielőtt az még elhagyta volna a nyomdát, 1847. április 17-én közölte az Életképekben Aranyt üdvözlő versét és levelét.) Arany episztolája másodszorra csak halála után, 1882-ben jelent meg a Budapesti Naplóban.
Zavarva lelkem, mint a bomlott cimbalom; Örűl a szívem és mégis sajog belé, Hányja-veti a hab: mért e nagy jutalom? Petőfit barátul mégsem érdemelé.
Hiszen pályadíjul ez nem volt kitűzve... Szerencse, isteni jó szerencse nékem! Máskép szerény művem vetém vala tűzbe, Mert hogyan lett volna nyerni reménységem?
És mily sokat nyerék! Pusztán a pályabér Majd elhomályosít, midőn felém ragyog: De hát a ráadás!... Lelkem lelkéig ér, Hogy drága jobbkezed osztályosa vagyok.
Arany János: Válasz Petőfi Sándornak. Kézirat. In. Szendrey Júlia ismeretlen naplója, levelei és halálos ágyán tett vallomása Bethlen Margit grófnő előszavával. Közzéteszik és feldolgozták Mikes Lajos és Dernői Kocsis László Budapest, Genius, 1930. (A vers kézirata először ebben a kötetben jelent meg.) – Magyar Elektronikus Könyvtár
S mi vagyok én kérded. Egy népi sarjadék, Ki törzsömnek élek, érette, általa; Sorsa az én sorsom s ha dalra olvadék, Otthon leli magát ajakimon dala.
Akartam köréből el-kivándorolni: Jött a sors kereke és útfélre vágott, S midőn visszafelé bujdokolnék, holmi Tüske közől szedtem egynehány virágot.
Jöttek a búgondok úti cimborának, Összebarátkoztunk, összeszoktunk szépen; Én koszorút fűztem, ők hamiskodának, Eltépték füzérem félelkészültében.
Végre kincset leltem: házi boldogságot, Mely annál becsesb, mert nem szükség őrzeni, És az Iza partján ama hű barátot... Nem is mertem volna többet reményleni.
Most, mintha üstökös csapna szűk lakomba, Éget és világít lelkemben leveled: Oh mondd meg nevemmel, ha felkeres Tompa, Mily igen szeretlek Téged s őt is veled.
Kettejük barátsága Petőfi haláláig tartott, de Arany egész életében ápolta barátja emlékét. Nagy versekkel emlékezett meg róla, többek között A lantos (1849), a Névnapi gondolatok (1849), a Letészem a lantot (1950), az Emlények (1851–1855), a Harminc év múlva (1879) címűekkel. A hagyomány Arany halálát is összeköti Petőfi alakjával. 1882 októberében Arany meghűlt, és bár szeretett volna, nem tudott elmenni a pesti Petőfi-szobor október 15-i avatására. Tüdőgyulladásban hunyt el néhány nappal később, 1882. október 22-én, 65 éves korában.
De a dicsőségnél nagyobb kincset is hozott Aranynak a Toldi: Petőfi barátságát. „Zavarva lelkem, mint a bomlott cimbalom.” Arany nem túlzott. A Petőfi-Arany barátság nem a világ és nem az irodalomtörténet részére csinált kirakatbarátság. Aranynak az a rövid pár év volt a legboldogabb ideje, mely Toldi sikere és Petőfi halála közt telt el. János vitéz írója volt az egyetlen, aki értett az órjások nyelvén s akitől Arany is felvette a beszédet. Ő, az öregebb bátya, kezdettől alávetette magát ennek a tüneménynek, akihez boldogságát fűzte. Gondosan kerüli még a versenyzés látszatát is s eltűri Petőfi rendreutasításait. „Ha többször úgy komiszkodol... hát megint elnyelem, mint most” – írja Petőfinek s e mögött nincsen hátsó gondolat.[…] Toldi sikere és Petőfi barátsága csak ideig-óráig némíthatja el az erőket, melyek sem a Toldiban, sem ebben a barátságban nem vettek részt. Arany ismerte Petőfit, de Petőfi, aki olyan jól eltalálta a hangot vele szemben, ismerte-e őt? „Toldi estéjét, ha a lelked kinyögöd is belé, elkészítsd október 10-ig”, írja Petőfi. Ez a hang jólesik, de felelni rá csak a Petőfi nyelvén lehet. Kedves fa-Jankóm, írja Petőfi s neki is ki kell találnia valami hasonló bolondot. Ha Shakespeare-t fordítod, meg kell tanulnod Shakespeare nyelvét, ha Petőfi a barátod, az övét. Azonban a maga bajairól a maga nyelvén kivel beszéljen? S költészetében a maga nyelvén beszél-e? Már amikor Murányvár ostromát írja, elfogja őt a csüggedés, kételkedik tehetségében, Petőfinek kell a szó szoros értelmében felrugdosni. De meggyógyítja-e a baráti rugdosás ezt a szörnyű kételyt? Arany szereti Petőfit, de mellette is magányos marad. Van valami jelképes abban, hogy az ifjú Toldi mögött oly hamar föllép az öreg Toldi, a rettenetes erő most már rozsdás páncélban, pajkos énekektől bőszítetten. Az ifjúság mögött a világfájdalmas, meghasonlott mogorvaság. Arany mélabúja betör a Petőfi világába, a sötét, kveruláns erők ott dohognak a világos színek alatt. Toldi estéje és nem az Őszikék Arany „öregkori” lírája. Öregkor és ifjúság nála egymás sarkát taposták, legszebb kifejezésük nem véletlen, hogy egymás mellé került.
Arany János születésének 200. évfordulója tiszteletére könyvtárunk, valamint a Magyartanárok Egyesülete és a Magyar Olvasástársaság „Te aranyok Aranya!” – Arany János-szavalóversenyt hirdet magyarországi és határon túli magyar felső tagozatos (algimnázium) és középiskolás (főgimnázium és szakiskolák) diákok számára.
Az iskolák által nevezett diákok területi döntőkön mérkőznek meg egymással – várhatóan 2017. október 14. és november 17. között. A területi döntőkből 3-3 diák kerülhet az országos döntőbe, melyet 2017. november 25-én tartunk az Országos Széchényi Könyvtár dísztermében Budán, a Várban. A verseny fővédnöke Kányádi Sándor költő. További részletek a versenyről.
A Tamburás öregúr [Tamburás öreg úr] kézirata a Kapcsos könyvben. Őszikék, virtuális kiállítás – Magyar Elektronikus Könyvtár
A Tamburás öregúr című versét Arany 1877. július 12-én írta. A verset a Kapcsos könyvbe is bejegyezte. Arany a költészet mellett jártas volt a zenében is. Önéletrajzában írja, milyen nagy hatást tettek rá életének első éveiben a zsoltárok. Gyerekkorában énekelt a szalontai iskola énekkarában, azt is tudjuk, hogy felnőttként bariton hangja volt. A nemzeti versidomról szóló értekezésében sok zenei példát említ. A Szemere Pálnak címzett egyik 1860-as levelében írta, hogy némely versének, balladájának zenéjét előbb hallotta, mint szavakba öntötte volna. Még debreceni diák korában megtanult gitározni, a versben említett tambura is valószínűleg inkább a gitárra utal, mint a Magyarországon délszláv hatásra elterjedt lantszerű, pengetős hangszerre, a tamburicára.
Az öregúrnak van egy tamburája, S mikor az ihlet s unalom megszállja, Veszi a rozzant, kopogó eszközt S múlatja magát vele négy fala közt.
Nem figyel arra deli hallgatóság, Nem olyan szerszám, divata is óság: Az öregúr (félsüket és félvak), Maga számára és lopva zenél csak.
Ami dalt elnyűtt ez az emberöltő, S mit összelopott mai zeneköltő, Öregúrnak egyről sincs tudomása; Neki új nem kell: amit ő ver, más a’.
A 70-es évek elején, miután névnapján baráti körben megemlítette gitártudását, Salamon Ferenc történész meg is ajándékozta őt egy „tamburával”. Ezen hallás után gyakran játszott magyar népdalokat, sokakat ezek közül le is jegyzett (a Rákóczi kesergőjét pl. az ő és Kodály gyűjtéséből ismerjük), és saját maga is komponált szám szerint 26 melódiát. Bartalus István a költő halála után jelentette meg a fennmaradt 19 dallamot (Arany János dalai, Petőfi, Amadé és saját költeményeire, Budapest, Révai, 1884.), Kodály Zoltán pedig az 50-es évek elején Arany népdalgyűjtését tette közzé benne a költő saját szerzésű dallamaival (Arany János népdalgyűjteménye, közzéteszi Kodály Zoltán, Gyulai Ágost, Budapest, Akadémiai, 1952 [!1953]. Hasonmás kiadása).
Mind régi dalok, csuda hangmenettel: Váltva kemény, lágy, – s magyar a némettel; – Hegyes-éles jajja úti betyárnak, Ki hallja szavát törvényfa-madárnak.
Nyers, vad riadás...mire a leglágyabb Hangnembe a húr lebukik, lebágyad, Ott zokog, ott csúsz kígyó-testtel... Hol végzi, ki tudná? Nincs az a mester.
Majd egyszerü dal, édesdeden ömlő – Tiszta remekké magába’ szülemlő – Pendül, melyen a tánc tétova ringat, Mint lombot a szél, ha ütemre ingat.
A vers persze nemcsak a zene élvezetének élményéről szól, hanem a költészetről, építve a költészet és a zene kapcsolatát hangsúlyozó, az antikvitásig visszavezethető hagyományra. Nem véletlen azonban, hogy Arany ezúttal nem a hagyomány szerint jár el, azaz nem a költői mesterség elterjedt jelképét, a lantot említi, és nem is a végső soron a görög kitharára visszavezethető gitárt, hanem ennek „földhözragadt” változatát, egy népi hangszert, annak is egy nem magyar eredetű változatát. Hasonlóan a tamburához, a Tamburás öregúr című versének keletkezése után egy hónappal írta Népdal című balladáját, ahol egy másik délszláv „egzotikus” hangszert említ, a guzlicát. (A guzlica felbukkant korábban a nagykőrösi évek idején született Szibinyányi Jank című balladájában is.)
Olykor egy-egy ének nyújt neki vígaszt; A hitujítás kora szülte még azt: Benne a tört szív, bűnt vallva, leverve, Vagy erős hittel Istenhez emelve.
Mindezt öregúr, nem mintha kihozná Kopogójábul – csak képzeli hozzá; S ha nem sikerül kivitelben a dal: A két öreg szerszám egymásra utal
De azért nem tűri rajta meg a port; Emlékezetes neki minden akkord; Egy hang: s feledett régi dalra émed – Szövege cikornyás, dallama német.
Az öregúr így, dalai közt élve, Emlékszik időre, helyre, személyre: Kitől, mikor és hol tanulta, dalolta Ezt is, amazt is, gyermekkora olta.
A vers alaphangulatát a kesernyés önirónia határozza meg. Az utolsó előtti versszakban az „Ő is »mindennap feled egy-egy nótát«” sorában Arany önmagát idézi, A világ című vers 16. sorát: „Minden nap egy nótát feled.”
Néha egy új dalt terem önkint húrja, S felejti legott, már ő le nem írja; Később, ha megint eszébe ütődik: Álmodta-e, vagy hallotta? – tünődik.
Sokra bizony már alig viszi dolgát: Ő is „mindennap feled egy-egy nótát”; Nem is a művész babérja hevíti, Csak gémberedő ujját melegíti.
Gyakorold is, amit valaha tudtál; Hasznát veheted, ha nyomorba jutnál; Ha kiülsz, öregem! vele útfélre, Hull tán kalapodba egy-egy fillérke.
Arany János születésének 200. évfordulója tiszteletére könyvtárunk, valamint a Magyartanárok Egyesülete és a Magyar Olvasástársaság „Te aranyok Aranya!” – Arany János-szavalóversenyt hirdet magyarországi és határon túli magyar felső tagozatos (algimnázium) és középiskolás (főgimnázium és szakiskolák) diákok számára.
Az iskolák által nevezett diákok területi döntőkön mérkőznek meg egymással – várhatóan 2017. október 14. és november 17. között. A területi döntőkből 3-3 diák kerülhet az országos döntőbe, melyet 2017. november 25-én tartunk az Országos Széchényi Könyvtár dísztermében Budán, a Várban. A verseny fővédnöke Kányádi Sándor költő. További részletek a versenyről.
Csonka-torony, Nagyszalonta, Képeslap, 1909 – OSZK, Plakát- és Kisnyomtatványtár
Itt ülök, az órák hosszu voltát mérvén, Minden társaságom egy homályos lámpa: És nincs földi lélek, aki erre térvén, Jó estét kivánni benyisson szobámba.
Nem tevék talán szert soha jó emberre? Boldogtalan, aki nem bir egy baráttal: S én az enyéimről meghiszem, ismerve, Hogy ők, mint szerencsém, nem fordultak háttal.
Szűk ugyan lakásom, kényelmet sem adhat, És gazdája sorsát követi a konyha: De egy-két barátot mégis befogadhat S tűzhelyem hiányát kebelem pótolja.
Hát miért nem jőnek egy bizalmas szóra, Hogy velök megosszam a kevést, amim van: Szívemet legalább, ha egyéb nem volna...? Oh, – mivel nyugosznak néma süket sirban!
A Névnapi gondolatok című alkalmi verset Arany saját névnapjára, 1849. december 27-én, karácsony másodnapja után írta. Egyike a szabadságharc leverése utáni időszakban keletkezett első verseinek – Emléklapra, Koldus ének, Évnapra, Letészem a lantot, Fiamnak, Ősszel –, melynek hangulata azonban ellentmond alkalmi jellegének. Nem ünnepi, örömteli pillanatot rögzít benne, hanem inkább, ahogyan ez év végén szokásos is, megvonja az eltelt esztendő mérlegét. A mérleg a katasztrófa utáni állapotot rögzíti. A kollektív trauma itt még „csak” személyes méreteket ölt, a személyes veszteség a magára maradottság lélekállapotában jelentkezik. Arany barátai a szabadságharc leverése után szétszóródtak. Vörösmarty, Bajza és Vachott Sándor Szegedről vagy Aradról menekülve ugyan nála húzódtak meg néhány napig, az év végén azonban a hallgatás ideje következett el. Még a hű barát Szilágyi István is csak 1850 januárjában jelentkezett először egy rövid levélben. Petőfiről pedig semmi hír. Ugyan még lehet reménykedni benne, hogy Jókaihoz hasonlóan ő is csak bujdosik valahol, s idővel majd felbukkan, de a verssorokban már fölrémlik a legrosszabb lehetőség is:
S hol a puszta domb és egyszerű faoszlop, Mely szentté jelölje a föld egy zugolyját, Azt, hol testi részök sár-elemre oszlott S a feltámadásra magukat kiforrják?
Volt-e kéz, midőn a végsugár kilobbant, Eltakarni üszkét hamvas szemeiknek? És fohász, midőn a föld reájok dobbant, Nyugalmat kivánni hült tetemeiknek?
Vagy talán a szélvész s rengeteg folyói Jöttek el – nem lévén emberekben részvét – Temetés helyett a messzeségbe szórni Szegény boldogoknak rothadékony részét?
A magára maradottság lélekállapotában Arany számára Petőfi halála jelképezi az ország pusztulását. A monologizáló, meditatív hangulatú vers építő elemei az ellentét és a fokozás. A vers érzelmi csúcspontja a három záró szakasz, amelyben a költő és barát, Petőfi alakját idézi meg Arany. A 10. versszakban a detrakció (elhagyás, csökkentés, keveset mondás) retorikai eljárását alkalmazza Arany, annak egyik alesetét, az úgynevezett deleációt, azaz a három ponttal való jelölését egy elhagyott, de odaérthető elemnek: „Lángszellem! ki jövél s eltünél… de hova? –”
De hová juték? hisz örömünnep van ma... Ünnep? igen, az van; de öröm nincs jelen: Nevem ünnepét én – zárkozván magamba – Ti, kedves halottak, ti nektek szentelem!
Mint az elhagyott sír, lelkem oly kietlen, Örök éjjelében csak rémeket látok: Hadd gyujtsak ma benne – kiket úgy szerettem, Azok emlékéül egy-egy kis világot!
Kis mécsfényt neked is, korod büszkesége, Lángszellem! ki jövél s eltünél... de hova? – Mint üstökös, melyet élők nemzedéke Egyszer lát s azontul nem lát többé soha!
Oh! ha tán sok évek, tán lehúnyt századok Multán visszatérendsz, öltve más alakot: Legyen boldog e nép, s örömed oly tiszta, Hogy ne kivánkozzál többé mennybe vissza!
Arany János születésének 200. évfordulója tiszteletére könyvtárunk, valamint a Magyartanárok Egyesülete és a Magyar Olvasástársaság „Te aranyok Aranya!” – Arany János-szavalóversenyt hirdet magyarországi és határon túli magyar felső tagozatos (algimnázium) és középiskolás (főgimnázium és szakiskolák) diákok számára.
Az iskolák által nevezett diákok területi döntőkön mérkőznek meg egymással – várhatóan 2017. október 14. és november 17. között. A területi döntőkből 3-3 diák kerülhet az országos döntőbe, melyet 2017. november 25-én tartunk az Országos Széchényi Könyvtár dísztermében Budán, a Várban. A verseny fővédnöke Kányádi Sándor költő. További részletek a versenyről.
A Kozmopolita költészet című vers kézirata a Kapcsos könyvben. Őszikék, virtuális kiállítás – Magyar Elektronikus Könyvtár
A verset 1877. augusztus 8-án fejezte be Arany. Az első fogalmazás első címe Csak itthon volt; ezt áthúzta Arany, de nem tartotta meg a második változatot sem, a Világköltészetet. A Kapcsos könyvben már a végleges címmel szerepel. A „kozmopolita” jelzőt nem használta gyakran, a szó akkoriban honosodott meg a magyar nyelvben. A versnek sok előzménye van Arany költészetében és prózai írásaiban egyaránt. A költő hazája (1851) című, jóval korábbi versében is a művész, a költő és hazája kapcsolatát foglamazta meg. „Azt hiszem, a költészet nemzetiessége mellett kötelesség s legillőbb felszólalni nekem, ki még ez irány utolsó mohikánjakép a földön járok.” – írta Vadnai Károlynak, a Fővárosi Lapok szerkesztőjének Arany, közlésre átadott verséhez magyarázatképpen.
Nem szégyellem, nem is bánom, Hogy, ha írnom kelle már, Magyaros lett írományom S hazám földén túl se jár; Hogy nem „két világ” csodája – Lettem csak népemből egy: Övé (ha van) lantom bája, Övé rajtam minden jegy.
Ám terjessze a hatalmos Nyelvét, honját, istenit! Zúgó ár az, mindent elmos, Rombol és termékenyit: De kis fajban, amely ép e Rombolásnak útban áll: Költő az legyen, mi népe, – Mert kivágyni: kész halál.
Az első versszak ötödik sorában a »„két világ” csodája« kifejezés a francia Revue des Deux Mondes folyóirat címére utal, mely 1860. szeptemberi számában, tizenhét évvel a vers keletkezése előtt, elmarasztaló ismertetést közölt a Toldiról és a Murány ostromáról, nem ismerve fel ezek értékét. Máig ható kérdés, mérvadó-e a bennünket nem ismerők rólunk alkotott elhamarkodott ítélete, mint az is, hogy ezeknek az ismereteknek a hiányáért egyedül magunkat okolhatjuk-e: „Kis-szerű az oly elsőség, / Amit a szomszéd se sejt?” Ahogyan éppen korunkban a kiválasztottaknak országhatárokon át szabad mozgást biztosító lehetőségek visszája is fölcsillan a vers szövegében: „Nem férünk a kontinensen, /Albion is kéne még?...”
Vagy kevés itt a dicsőség, S a nemzettel sírba lejt? Kis-szerű az oly elsőség, Amit a szomszéd se sejt? Nincs erőnkhöz méltó verseny? Dalra itthon tárgy elég? Nem férünk a kontinensen, Albion is kéne még?...
Légy, ha birsz, te „világ-költő!” Rázd fel a rest nyugatot: Nekem áldott az a bölcső, Mely magyarrá ringatott; Onnan kezdve, ezer szállal Köt hazámhoz tartalék: Puszta elvont ideállal Inkább nem is dallanék.
A vers keletkezése idején következett be a magyar irodalom újabb korszakváltása, amely azonban nem volt konfliktusmentes. Arany ugyan nem volt ellenséges az újonnan fellépő, nem ellene, hanem a népnemzeti iskola epigonjai ellen harcot hirdető költőkkel – akik között Reviczky Gyula kivételével igazán tehetséges kevés volt –, de elszigetelődött az újabb irodalmi jelenségektől, melyeket a Gyulai Pál vezette, őt körülvevő akadémiai kör elutasított. (A Nyugat költői fellépésére még harminc évet várni kell.) A vers keletkezése idején Arany már alig tudott olvasni, felolvastak neki, erősen megválogatva a neki szánt információkat és műveket.
„Hogy itt valóban a népnemzeti irodalompolitika csatájáról volt szó, bizonyítja: Reviczky válaszcikkét csak az ellenzéki Szegedi Naplóban tudta közölni, Arany Jánosnak c. válaszverse pedig csupán 1902-ben jelenhetett meg, abban az évben, amikor Gyulai visszavonult a budapesti egyetem irodalomtörténeti katedrájáról. A kozmopolitizmus-vitával megkezdődött (ahogyan a Nyugat költői nevezték) a „kettészakadt irodalom” kora. Az egész magyar kultúra kárára...” – írta Kerényi Ferenc a vers utóéletéről.
S hol vevéd gyász tévedésed, Hogy faját s a nemzeti Bélyeget, mit az rávésett, A nagy költő megveti? Hisz forgattam, a javából, Én is egypárt valaha; Mind tükör volt: egymagából Tűnt nekem föl nép s haza.
És ne gondold, hogy kihalnak Sujtott népek hirtelen, Amig összezeng a dalnok S a nemzeti érzelem. Tán veszélyt, vagy annak látszót Vélsz a honra tűnni fel: Hát van lelked, a szent zászlót Éppen akkor hagyni el!?
Oh, ha méltóbb s új kobozzal A megifjodott hazát Zönghetném még Homérosszal; Ne csak mindig panaszát! De legyek, ha veszni sorsa, Húnyó nép közt Osszián, Inkább, hogysem dalok korcsa Közönyös harmóniám!
Kovács András. Ideiglenes paradicsom, 1981. A fotót Inkey Alice készítette.
Vitézek évkönyve, szerk.: Pekár Gyula 
Asztalos Miklós: A korszerű nemzeti eszme: a revizió alapvetése 
Stróbl Alajos: Arany János-emlékmű (1890). kő és bronz, Budapest (a MNM előtt) 
Petőfi első levele Arany Jánoshoz. Ennek a hátlapjára írta 
A Tamburás öregúr [Tamburás öreg úr] kézirata a Kapcsos könyvben. Őszikék, virtuális kiállítás – 
Csonka-torony, Nagyszalonta, Képeslap, 1909 – OSZK, Plakát- és Kisnyomtatványtár
A Kozmopolita költészet című vers kézirata a Kapcsos könyvben. Őszikék, virtuális kiállítás –