November 8-án Elbe István, Információszolgáltatási igazgatónk a székesfehérvári Hetedhét Játékmúzeumban vetítettképes előadást tartott a miniatűr könyvekről. A felkérés Nagy Veronika muzeológus részéről érkezett, aki féltő szeretettel gondozza a múzeum Moskovszky-gyűjteményét. 

A gyűjteményben bemutatott babákat 19. századi, 20. század elejei életképeket megelevenítő enteriőrökben helyezték el. Az őket körülvevő eszközök egy része eredetileg is játéknak készült, más részük viszont mesteremberek remekeiként használati tárgyak voltak, csak később váltak babakellékké. Az utóbbiak körébe tartoznak a miniatűr könyvek is.

Elbe István, az Országos Széchenyi... - Hetedhét Játékmúzeum - Moskovszky és Réber Gyűjtemény | Facebook

Elbe István írása:

A Moskovszky-gyűjteményben több tucat különböző méretű minikönyv található, amelyek eddig nem kerültek a figyelem középpontjába. A felkérésnek eleget téve bemutattam a gyűjteményben található néhány érdekes kis könyvet, összehasonlítva az Országos Széchényi Könyvtárban őrzött miniatűr könyvekkel.

Az előadásom bevezetőjében néhány pontban összefoglaltam azt, amit a miniatűr könyvekről tudunk. Ebben segítségemre voltak Janka Gyulának e tárgyban írt könyvei:

• Miniatűr könyvek története és gyűjtése
• Miniatűr könyvekről gyűjtőknek 
• Amit még a miniatűr könyvekről tudni kell
• Tanácsok miniatűrkönyv gyűjtőknek

Első renden érdemes meghatározni a miniatűr könyv fogalmát. Az Országos Széchényi Könyvtár minden 100 mm alatti könyvet miniatűr könyvként kezel. A gyűjtők ennél tagoltabban határozták meg a kategóriákat. Ezek alapján:

• 76 és 100 mm közötti könyveket törpekönyveknek,
• a 30 és 76 mm közöttieket minikönyveknek vagy miniatűr könyveknek,
• a 30 mm alatti könyveket mikrokönyveknek nevezzük.

Arra nézve nincs pontos adatunk, hogy mióta gyártanak miniatűr könyveket.

A bécsi Philobiblon c. folyóirat (1928) egyik cikkében olvashatjuk:

A könyvnyomtatás korából ismert legrégebbi minikönyv Aldus Manutius velencei nyomdájában készült 1505-ben. Címe: Horae b. Marie Virginis. Mérete: 48x85 mm.

Később a németalföldi nyomdász dinasztiák állítottak elő művészi kivitelezésű kis méretű könyveket. Az Elzevirek 1625-ben adták ki tizenkettedrét méretben a latin klasszikusokat. A Plantin nyomda 1629-ben jelentette meg miniatűr formában Kempis Tamás Krisztus követése című népszerű munkáját. Mérete: 50x80 mm.

Thomas a Kempis: De l'imitation de Jésus-Christ – Törzsgyűjtemény 

Jelen ismereteink szerint a legidősebb magyar nyelvű miniatűr könyv Kolozsváron jelent meg 1759-ben. Címe: Elein való megtérésnek gyümöltse. A kiadvány népszerűségét mutatja, hogy az Országos Széchényi Könyvtárban négy kiadása is megtalálható. 1759, 1760, 1773, 1820

Az egyik legrégibb mikrokönyv, amelyről tudunk, az Exercice du chrétien 1737-ben jelent meg Párizsban, 188 oldal terjedelemben, francia nyelven, latin idézetekkel. Mérete: 21x31 mm. Egy példánya található a budapesti Széchényi Könyvtárban.

Janka Gyula: Amit még a miniatűr könyvekről tudni kell. 49. oldal. Bp. Szépird. Kvk., 1974. – Törzsgyűjtemény

Amikor az előadásomra készültem, nem gondoltam, hogy a Moskovszky-gyűjtemény miniatűr könyvei között találok olyat, amelyik meglepetéssel szolgál. Találtam többet is. Elsőként egy olyan mikrokönyvet, amelyet Janka Gyula, aki mellesleg bibliográfiát is állított össze a miniatűr könyvekről, még nem ismerhetett. A könyvecske a Bibliából kiemelt részeket tartalmaz, Lipcsében adta ki Johann Knaute 1707-ben. Mérete 19x30 mm. Ez a mikrokönyv 30 évvel régebben jelent meg, mint a Janka Gyula által fent említett keresztény lelki gyakorlatok francia nyelvű kiadása 1737-ből!

A kis kötet II. Erős Ágost lengyel király feleségének, Christina Ewartina-nak a tiszteletére jelent meg.

A mikrokönyvek mérete a (nyomda)technika fejlődésével folyamatosan csökken. Magyarországon az 20. század első felében még az Ave Maria címet viselő mikrokönyv tartotta a legkisebb könyv rekordját. Az Első Magyar Betűöntödében készült, és mérete 7x9 mm.

Ave Maria – Törzsgyűjtemény 

1974-ben ezt detronizálta Andruskó Károly fametszeteket tartalmazó munkája: A kapa. Mérete: 5x5 mm. Az Országos Széchényi Könyvtár gyűjteményében jelenleg ez a legkisebb magyar könyv.

A kapa – Törzsgyűjtemény  

A Moskovszky-gyűjtemény egyik féltve őrzött miniatűr könyve Baróti Lajos és Csánki Dezső munkája: Magyarország története. A kötetben szerepel egy bejegyzés: Fenyő Pannika barátnőmnek 1925. karácsony Csinszka. A kis könyvet Ady Endre özvegye ajándékozta Fenyő Miksa lányának, az akkor 15 éves Fenyő Annának.

A millennium évében megjelent miniatűr kiadvány természetesen megtalálható a Széchényi Könyvtár gyűjteményében is. 

A borítóján látható kis dombormű Árpád fejedelem pajzsra emelését ábrázolja, úgy ahogy ez az Ezredéves kiállítás plakátján is megjelenik.

Ahogy normál méretű társaik, úgy a miniatűr könyvek is két alapvető követelménynek felelnek meg, ez a praktikum és az esztétikum. Egy könyv akkor tölti be funkcióját, ha ez a két megfogalmazott elvárás egyensúlyban van. Természetesen a könyv méretének csökkenésével a felező érték az esztétikum irányába tolódik, tehát kimondható az, hogy a mikrokönyvek már inkább a könyvművészet kategóriájába tartóznak, és a nyomdászmesterek virtuozitását hivatottak hirdetni.

Gyakorlati szempontból a kis méretű könyv előállításának célja a hordozhatóság volt. Az emberek már a középkorban is szerették magukkal vinni olvasmányukat. Az első nyomtatásban megjelent miniatűr könyvek nagy része még vallási témájú. Később, a 18. század végén, megjelennek az almanachok és naptárak miniatürizált változatai is. A kisméretű kalendáriumokat különböző néven illetik, franciásan Mignon Almanach, de német nyelvterületen nevezik Finger Kalendar-nak is, utalva ezzel adott esetben a könyvecske hosszúkás formájára is. Elsősorban hölgyek használatára készültek. Némelyeknél erre utal a nagyon díszes kivitelezésű kötéstábla és a belsejébe ragasztott tükör is.

Miniatűr kalendáriumok 

Amint már említettem, a méret csökkenésével erőteljesebb hangsúlyt kap az esztétikum. A mikrokönyvekre már kifejezetten ékszerként tekinthetünk. Nem véletlen, hogy alkalmazták nyakba akasztható medalionként és gyűrűbe helyezve is. Gyakran előfordul, hogy a nyomdász bravúrja nem egyedülálló, hanem hozzá társul a könyvkötő vagy az ötvös mesteré is, és így születik meg egy-egy remekmű.

A miniatűrkönyv-gyűjtők előszeretettel vadásznak az ilyen különleges kivitelezésű könyvekre. Összességében elmondható, minél díszesebb, minél kisebb és minél kevesebb példányszámban jelent meg egy miniatűr könyv, annál nagyobb az értéke.

Az Országos Széchényi Könyvtár 2012-ben egy jelentős miniatűrkönyv hagyatékkal gazdagodott. A Zrínyi nyomda volt vezérigazgatója, Bolgár Imre gyűjteményét özvegye adta át a könyvtárnak, azzal a kikötéssel, hogy azt egy állandó kiállításon tegyük láthatóvá a könyvtárba látogatók számára. A könyvtár a kérésnek örömmel tett eleget, a gyűjtemény ma is megtekinthető, az épület VII. szintjén, a katalógus térben.

Elbe István

Kovács Eszter előadása november 24-én 10 óra 5 perckor kezdődik, a címe: Jegyzetek Václav Budovec Antialkorán című művének magyar fordítása mellé

Václav Budovec Antialkorán című művének címlapja

Kovács Eszter és Dr. Käfer István könyvbemutatón 2015-ben

Az előadásokról szóló sorozatunk összes bejegyzése itt érhető el.

Vasné Tóth Kornélia előadása november 25-én 15 óra 20 perckor kezdődik, a címe: Képbe karcolt költészet: egy Kosztolányi-vers ex librisen.

Az előadás rezüméje:

 Fordítás, tolmácsolás, értelmezés - Tudományos ...

Az előadásokról szóló sorozatunk összes bejegyzése itt érhető el.

Nádasdy Ádám nyitó előadása november 24-én 9 óra 15 perckor kezdődik, a címe: Archaizmus és modernizmus az Isteni Színjáték magyar fordításában.

Dante: Isteni színjáték. Nádasdy Ádám fordítása, Budapest, Magvető, 2016 – Törzsgyűjtemény

Fordítás, tolmácsolás, értelmezés - Tudományos ...

Nádasdy Ádám a nyelvtudomány kandidátusa (1994). 1970-ben szerzett diplomát az ELTE angol–olasz szakán, 1972 óta az ELTE Bölcsészettudományi Karának angol nyelvészeti tanszékén tanít, 1997-től 2003-ig tanszékvezető; Széchenyi-ösztöndíjas. Szakterülete az angol nyelvészet – különösen a hangtan –, illetve a nyelvtörténet és germanisztika, valamint a magyar hangtan. 2004-ben a Zuger Kulturstiftung Alapítványtól egy féléves berlini ösztöndíjat nyert. 2006-ban az ELTE BTK-n habilitált. 2012-ben egyetemi tanárrá nevezték ki. (WIKI)

Nádasdy Ádám – Wikipedia

Az előadásokról szóló sorozatunk összes bejegyzése itt érhető el.

106 évvel ezelőtt, a mai napon kezdett el dolgozni a Nemzeti Múzeumban Hoffmann Mária, majd egy évre rá egy megüresedett gyakornoki állásra áthívták a könyvtárba, így ő lett az első női könyvtárosunk. A könyvtárosi ranglétrán kissé lassabban haladt előre mint férfitársai, csak nyolc év múltán nevezték ki múzeumi őrré, illetve újabb négy év elteltével az ennek a besorolásnak nagyjából megegyező új elnevezéssel: könyvtárnokká. Főleg a kézirattárban dolgozott, innen ment nyugdíjba 1934-ben.
Rácz Ágnes írása.

A Hoffmann-lányok, a 25 éves irodalomtörténész Mária és a 22 éves művészettörténész Edith – mindketten frissen doktoráltak a budapesti tudományegyetemen – 1910. november 14-én önkéntes gyakornokként beléptek a Magyar Nemzeti Múzeum néprajzi gyűjteményébe.

Édesapjuk, dr. Hoffmann Frigyes (1853–1938), erdélyi szász pedagógus, gimnáziumi német és magyar szakos tanár, később Budapesten a Pázmány Péter Tudományegyetem német előadója, majd az Eötvös József Kollégium tanára.

Edith 1913-tól a Szépművészeti Múzeum Grafikai Osztályának őre, majd igazgatóőre. A Széchényi Könyvtár gyűjteményével is szoros kapcsolatba került az illuminált kéziratok művészettörténeti szempontú feldolgozása révén, e tárgyban több tanulmánya jelent meg a Magyar Könyvszemlében.

Hoffmann Mária, Rédey Tivadar és Hoffmann Edith Firenzében 1925-ben – In: Irodalomtörténeti Közlemények, 116. évf. 4. szám 2012

Mária sem sokáig, mindössze egy évig maradt a néprajzi gyűjteménynél. A Sulica Szilárd segédőri kinevezésével megürült gyakornoki állásra Fejérpataky László az ő áthelyezését kérte a könyvtárba, 1911. november 1-jével. Így lett Hoffmann Mária a Széchényi Könyvtár második, könyvtárosi beosztásban pedig első női alkalmazottja.

Lassan – némely férfikollégájánál kicsit lassabban – haladt előre a ranglétrán: 1914-ben fizetéstelen segédőrré, 1916-ban fizetéses segédőrré, 1919. január 1-jén múzeumi őrré léptették elő. Az Országos Magyar Gyűjteményegyetem megszervezésekor, 1923 februárjában a tudományos tisztviselői kar létszámába könyvtárnokká nevezték ki. Ebből a beosztásból ment nyugdíjba 1934 júniusában.

Könyvtárosi tevékenységének fő helyszíne a Kézirattár volt, ahol a „rutinmunkák” (naplózás, az új szerzemények katalogizálása, kéziratbecslések, a kutatók kiszolgálása) mellett főként az irodalmi levelestár rendezésével, illetve kéziratos hagyatékok feldolgozásával foglalkozott. Munkájának egyik, ma is kézzel fogható eredménye az Irodalmi Levelestár első kötete, amely Váczy János hagyatékának felhasználásával, Abaffy–Azeglio kötetcímmel, A Magyar Nemzeti Múzeum Könyvtárának címjegyzéke c. sorozat 9. köteteként jelent meg 1923-ban. A második kötetet 1924-ben sajtó alá rendezte, de anyagiak hiányában nem jelent meg, a levelestár regesztázását azonban Hoffmann Mária tovább folytatta.

A kézirattárba került nagy hagyatékok közül a Thallóczy-, Csengery-, Schönherr-, Zempléni-, Riedl-, Lisznyai-, Szinnyei-, Rakodczay-hagyatékok feldolgozása fűződik a nevéhez, de a szomolnoki színtársulat anyagát, valamint Takáts Sándor levelezését, a Batthyány-Trefort-féle levelezést is ő rendezte. A Riedl-hagyaték feldolgozása különösen fontos lehetett a számára, mert Riedl Frigyes a legkedvesebb tanára volt az egyetem irodalom szakán, és könyvet is írt róla Riedl Frigyesről címmel, amely 1923-ban jelent meg.

Amikor férjét, Rédey Tivadart 1927. október 1-jén a kézirattári osztály vezetőjévé nevezték ki, Hoffmann Mária közvetlenül a könyvtár igazgatója mellé került. Időnként a könyvtár német nyelvű levelezését intézte, de fő munkaköre továbbra is a kézirattári feldolgozás maradt.

A kézirattári munkáján túl 1923-tól a könyvtár világháborús különgyűjteményét is kezelte. Emellett munkatársa volt a Magyar Könyvszemlének, ahol főként német és francia könyvtártudományi művekről írt alapos ismertetései jelentek meg.

A kézirattári anyag kiváló ismerete lehetővé tette, hogy forrásokat, főként leveleket tegyen közzé különböző lapokban, például Ady két kiadatlan levelét a Napkeletben (1930/4.), Lisznyai-leveleket és Egressy Gábor egy levelét az Irodalomtörténeti Közleményekben (1931/1. és 3. szám).

Könyvtári tevékenysége 1934-ben, nyugdíjba vonulásával szűnt meg. Hoffmann Mária azonban nemcsak könyvtáros, hanem irodalomtörténész és író is volt. Irodalomtörténészként már 1910-ben megjelent doktori disszertációjával felhívta magára a figyelmet: egy, egyébként nem a legnagyobbak közé tartozott német költő, Joseph Victor Scheffel (1826–1886) munkásságát dolgozta fel. Galambos Ferenc a Könyvtáros 1980/10. számában megjelent életrajzban feltételezi, hogy magyar vonatkozásai (a honfoglaló magyarok kalandozásainak Scheffel általi bemutatása) miatt választotta ezt a témát.

A történelmi érdeklődés és a magyar vonatkozású témák választása később is nyomon követhető szakirodalmi munkásságában:

Az 1848/49 forradalom leverése utáni magyar emigráció kérdéseit tárgyalta a Századok 1924. évi 7/10. számában. Később főleg Ács Gedeon református lelkész alakjával foglalkozott, aki 1848–49-ben honvédszázados volt, és együtt emigrált Törökországba Kossuth Lajossal. Több írásában Ács Gedeonnak a Kézirattárba került naplóját dolgozta fel, a napló egyes részleteit 1925-ben a Protestáns Szemlében, 1926-ban a Napkeletben és „Egy bujdosó naplójából (Népéleti adalékok)” címmel három folytatásban az Ethnographia hasábjain tette közzé, sőt 1935-ben és 1936-ban a rádióban is tartott róla előadásokat.

A másik kedves témája: Jászai Mari, akiről családi elbeszélés alapján is képet nyerhetett. Dénes Zsófia a Népszava 1970. jan. 3-i számának Szép szó mellékletében írt megemlékezést Jászai Mariról, amelyből kiderült, hogy a színésznő pályája elején tanárokat fogadott, s egyikük éppen Hoffmann Frigyes, Mária apja volt, aki – még nőtlen korában – német nyelvre és irodalomra tanította Jászai Marit. A művésznő naplója 1928-ban került a Kézirattárba, ahol természetesen felkeltette Hoffmann Mária és feltehetőleg férje, a színháztörténész és színikritikus Rédey Tivadar figyelmét is.

Jászai Mari és férje, Kassai Vidor szerelmének regényes feldolgozását levelezésük és naplóik alapján Hoffmann Mária először 1934-ben a Nyugat októberi számában mutatta be, ahol részleteket közölt az 1935-ben, Nyugat-kiadásként megjelent életrajzi regényéből.

„Jászai Mari lelke” címmel előadását is meghallgathatták az érdeklődők a Budapest II. rádió hullámhosszán 1935. aug. 27-én. Több recenzens írta, hogy a regényhez az írónő Kassai naplóját és az általa megőrzött Jászai-leveleket is felhasználta. Ez nem kizárt, de Kassai Vidor naplója csak 1935-ben került Kézirattárunk nyilvántartásába, majd 1940-ben Kozocsa Sándor rendezte sajtó alá.

Hoffmann Mária a Nyugattal és szerkesztőjével, Babits Mihállyal férje révén került ismeretségbe, majd szoros kapcsolatba, Rédey Tivadar ugyanis gyerekkori barátja volt a költőnek, és felnőttkorukban is bensőséges viszonyban álltak. Zádor Anna a Holmi 1992/1-es számában írja Hoffmann Edithről – és áttételesen Máriáról is: „Legfontosabb társa és barátja a Szépművészeti Múzeum volt, az emberek közül pedig nővére, Mária, akit mintaképének tekintett, és akivel minden vasárnap – ha az időjárás engedte – bakancsban és hátizsákkal hosszú gyalogutakra indult. Nem hiszem, hogy bárki ennél közelebb kerülhetett volna hozzá, noha igen sok barátja volt. Nemcsak kritikusokkal és műgyűjtőkkel tartott kapcsolatot, hanem a Nyugat különböző generációinak tagjaival is, akik szerdánként gyűltek egybe a Hoffmann-lakásban. Babits Mihály és felesége, Török Sophie, Schöpflin Aladárék éppúgy a baráti körhöz tartoztak, mint a fiatalok közül Halász Gábor, Szerb Antal, Péter András vagy Tolnai Gábor.” Az idézetben említett Hoffmann-lakásban együtt lakott a család: a Hoffmann-szülők, Edith, meg Mária a férjével.

Babits nagyra értékelte a kivételes műveltségű asszonyt. Erről tanúskodik a Magyar Gondolat c. kritikai folyóirat terve 1923-ból, amelynek Babits lett volna a szerkesztője, a felkérendő rovatvezetők és munkatársak között az „irodalomtörténet” tudományágnál mások mellett Rédeyné Hoffmann Mária neve is szerepel.

Mária négy novellája jelent meg a Nyugatban 1927-ben és 1928-ban,(A hold; A gyilkos;  Aranybér;  A tolvaj) majd a regénynek mintegy előfutáraként egy Jászai Mari-tanulmány: Utójáték Elektrához. Jászai Mari és Gyulai Pál afférja címmel, az 1933. évi 15/16. számban.

Hoffmann Mária nyugdíjas éveiben, a 40-es évektől kezdve „elhallgatott”. Egyetlen írásáról (Válasz 1947/4. sz.) és rádióelőadásáról (Budapest I. adó, jan. 31.) tudunk 1947-ből, amelyekben szeretett húgáról, Edithről emlékezett meg, aki 1945. április 6-án balesetben hunyt el, és akinek halálát Mária sohasem tudta kiheverni. Ő maga 64. életévében, 1949. március 20-án halt meg, agyvérzés következtében.

Személyéhez egy másik könyvtártörténeti „elsőség” is köthető: a Széchényi Könyvtárban 1913-ban jelent meg először a munkatársak belső tájékoztatására szánt híradó, és ez eddigi ismereteink szerint a magyar könyvtártörténetben is elsőséget biztosít könyvtárunknak. És még valami másban is kitűnik: nem komoly tájékoztató orgánum volt, hanem a könyvtároshumor lenyomata.

1913-ban Hoffmann Mária betegség miatt hosszabb szabadságra kényszerült, és a már egyetemi hallgató korában is „imponáló, magas termetű, fejedelmi jelenségnek tűnő, vidám, energikus, magabiztos modern nő” (ahogy Mohácsi Jenőt idézve Tolnai Gábor leírta őt és húgát az Árnyékból szőtt lelkek. Hoffmann Edith sziluettjei címmel, 1988-ban megjelent könyvében) hiányozhatott a könyvtár ifjú férfikollégáinak. Elhatározták hát, hogy a tájékoztatására és szórakoztatására Muzi-mozi. Politikai és szépirodalmi szemle címmel lapot adnak ki.

Muzi-mozi 1913. május 1. – Törzsgyűjtemény  

Vértesy Miklós a Könyvtáros 1989/5. számában írt róla „Muzi-Mozi”. Könyvtároshumor 1913-ban címmel: „A cím, Muz(eum)i-Mozi szerint az egész Nemzeti Múzeum számára készült, tartalma azonban főleg a könyvtárra és a könyvtárosok ügyeire korlátozódott”. E sorok írója inkább osztja Wix Györgyné feltételezését a lap céljáról, aki az OSZK Híradó 1980. évi 5/6. számában közölt szemelvényeket belőle, a következő bevezető után:

Vértesy Miklós az otthon talált 11 lapszám alapján úgy gondolta, hogy a lap szerkesztője a nagyon fiatalon, 39 évesen, 1916-ban (az ő 9 éves korában) elhunyt édesapja, Vértesy Jenő volt. Ezt nem vonjuk kétségbe, de nem tartjuk biztosnak sem, hiszen a lap nem közölt ilyen adatot, a „közlemények” is névtelenül jelentek meg. És ha a romantikus indíttatás igaz, a szerkesztő akár Rédey Tivadar is lehetett.

Bizonyítékul két idézet a lapból: Az első az 5., májusi szám TÁRCA rovatából való:

Részletek a 12/13. számozással, július 24-én megjelent utolsó számból, „A Muzi-Mozi búcsúja” c. cikkből:

Rácz Ágnes

Felhasznált irodalom: 

• Galambos Ferenc: Rédeyné Hoffmann Mária, 1885–1945. In: Könyvtáros. – 30. évf. 10. sz. (1980), p. 619-620. (Megjegyezzük, hogy a címben közölt halálozási évszám téves.)
• Dénes Zsófia: Ilyenkor újév táján, In: Népszava. – 98. évf. 2. sz. (1970. jan. 3.), Szép szó c. melléklet, p. [6.]
• Rédey Mária: Kassainé ifjasszony (Jászai Mari és Kassai Vidor szerelmi regénye) In: Nyugat. – 27. évf. 19. sz. (1934. október 1.), p. 291-298. 
• Zádor Anna: Arcképvázlat Hoffmann Edithről, 1888-1945.In: Holmi. 4. évf. 1. sz. (1992), p. 93-98. (A cikkben sok utalás van Hoffmann Máriára.)
• Gál István: Babits kritikai folyóirat-terve, a Magyar Gondolat  In: Irodalomtörténet. – 56. évf. Ú.f. 6. (1974), p. 435-446. 
• Muzi-mozi: politikai és szépirodalmi szemle. – 1913, 1.sz. (máj. 1.)-1913, 12/13.sz. (júl. 24.).– [Budapest]: [s.n.], 1913. – 34 cm. – Hetenként 

106 évvel ezelőtt, a mai napon kezdett el dolgozni a Nemzeti Múzeumban Hoffmann Mária, majd egy évre rá egy megüresedett gyakornoki állásra áthívták a könyvtárba, így ő lett az első női könyvtárosunk. A könyvtárosi ranglétrán kissé lassabban haladt előre mint férfitársai, csak nyolc év múltán nevezték ki múzeumi őrré, illetve újabb négy év elteltével az ennek a besorolásnak nagyjából megegyező új elnevezéssel: könyvtárnokká. Főleg a kézirattárban dolgozott, innen ment nyugdíjba 1934-ben.
Rácz Ágnes írása.

A Hoffmann-lányok, a 25 éves irodalomtörténész Mária és a 22 éves művészettörténész Edith – mindketten frissen doktoráltak a budapesti tudományegyetemen – 1910. november 14-én önkéntes gyakornokként beléptek a Magyar Nemzeti Múzeum néprajzi gyűjteményébe.

Édesapjuk, dr. Hoffmann Frigyes (1853–1938), erdélyi szász pedagógus, gimnáziumi német és magyar szakos tanár, később Budapesten a Pázmány Péter Tudományegyetem német előadója, majd az Eötvös József Kollégium tanára.

Edith 1913-tól a Szépművészeti Múzeum Grafikai Osztályának őre, majd igazgatóőre. A Széchényi Könyvtár gyűjteményével is szoros kapcsolatba került az illuminált kéziratok művészettörténeti szempontú feldolgozása révén, e tárgyban több tanulmánya jelent meg a Magyar Könyvszemlében.

Hoffmann Mária, Rédey Tivadar és Hoffmann Edith Firenzében 1925-ben – In: Irodalomtörténeti Közlemények, 116. évf. 4. szám 2012

Mária sem sokáig, mindössze egy évig maradt a néprajzi gyűjteménynél. A Sulica Szilárd segédőri kinevezésével megürült gyakornoki állásra Fejérpataky László az ő áthelyezését kérte a könyvtárba, 1911. november 1-jével. Így lett Hoffmann Mária a Széchényi Könyvtár második, könyvtárosi beosztásban pedig első női alkalmazottja.

Lassan – némely férfikollégájánál kicsit lassabban – haladt előre a ranglétrán: 1914-ben fizetéstelen segédőrré, 1916-ban fizetéses segédőrré, 1919. január 1-jén múzeumi őrré léptették elő. Az Országos Magyar Gyűjteményegyetem megszervezésekor, 1923 februárjában a tudományos tisztviselői kar létszámába könyvtárnokká nevezték ki. Ebből a beosztásból ment nyugdíjba 1934 júniusában.

Könyvtárosi tevékenységének fő helyszíne a Kézirattár volt, ahol a „rutinmunkák” (naplózás, az új szerzemények katalogizálása, kéziratbecslések, a kutatók kiszolgálása) mellett főként az irodalmi levelestár rendezésével, illetve kéziratos hagyatékok feldolgozásával foglalkozott. Munkájának egyik, ma is kézzel fogható eredménye az Irodalmi Levelestár első kötete, amely Váczy János hagyatékának felhasználásával, Abaffy–Azeglio kötetcímmel, A Magyar Nemzeti Múzeum Könyvtárának címjegyzéke c. sorozat 9. köteteként jelent meg 1923-ban. A második kötetet 1924-ben sajtó alá rendezte, de anyagiak hiányában nem jelent meg, a levelestár regesztázását azonban Hoffmann Mária tovább folytatta.

A kézirattárba került nagy hagyatékok közül a Thallóczy-, Csengery-, Schönherr-, Zempléni-, Riedl-, Lisznyai-, Szinnyei-, Rakodczay-hagyatékok feldolgozása fűződik a nevéhez, de a szomolnoki színtársulat anyagát, valamint Takáts Sándor levelezését, a Batthyány-Trefort-féle levelezést is ő rendezte. A Riedl-hagyaték feldolgozása különösen fontos lehetett a számára, mert Riedl Frigyes a legkedvesebb tanára volt az egyetem irodalom szakán, és könyvet is írt róla Riedl Frigyesről címmel, amely 1923-ban jelent meg.

Amikor férjét, Rédey Tivadart 1927. október 1-jén a kézirattári osztály vezetőjévé nevezték ki, Hoffmann Mária közvetlenül a könyvtár igazgatója mellé került. Időnként a könyvtár német nyelvű levelezését intézte, de fő munkaköre továbbra is a kézirattári feldolgozás maradt.

A kézirattári munkáján túl 1923-tól a könyvtár világháborús különgyűjteményét is kezelte. Emellett munkatársa volt a Magyar Könyvszemlének, ahol főként német és francia könyvtártudományi művekről írt alapos ismertetései jelentek meg.

A kézirattári anyag kiváló ismerete lehetővé tette, hogy forrásokat, főként leveleket tegyen közzé különböző lapokban, például Ady két kiadatlan levelét a Napkeletben (1930/4.), Lisznyai-leveleket és Egressy Gábor egy levelét az Irodalomtörténeti Közleményekben (1931/1. és 3. szám).

Könyvtári tevékenysége 1934-ben, nyugdíjba vonulásával szűnt meg. Hoffmann Mária azonban nemcsak könyvtáros, hanem irodalomtörténész és író is volt. Irodalomtörténészként már 1910-ben megjelent doktori disszertációjával felhívta magára a figyelmet: egy, egyébként nem a legnagyobbak közé tartozott német költő, Joseph Victor Scheffel (1826–1886) munkásságát dolgozta fel. Galambos Ferenc a Könyvtáros 1980/10. számában megjelent életrajzban feltételezi, hogy magyar vonatkozásai (a honfoglaló magyarok kalandozásainak Scheffel általi bemutatása) miatt választotta ezt a témát.

A történelmi érdeklődés és a magyar vonatkozású témák választása később is nyomon követhető szakirodalmi munkásságában:

Az 1848/49 forradalom leverése utáni magyar emigráció kérdéseit tárgyalta a Századok 1924. évi 7/10. számában. Később főleg Ács Gedeon református lelkész alakjával foglalkozott, aki 1848–49-ben honvédszázados volt, és együtt emigrált Törökországba Kossuth Lajossal. Több írásában Ács Gedeonnak a Kézirattárba került naplóját dolgozta fel, a napló egyes részleteit 1925-ben a Protestáns Szemlében, 1926-ban a Napkeletben és „Egy bujdosó naplójából (Népéleti adalékok)” címmel három folytatásban az Ethnographia hasábjain tette közzé, sőt 1935-ben és 1936-ban a rádióban is tartott róla előadásokat.

A másik kedves témája: Jászai Mari, akiről családi elbeszélés alapján is képet nyerhetett. Dénes Zsófia a Népszava 1970. jan. 3-i számának Szép szó mellékletében írt megemlékezést Jászai Mariról, amelyből kiderült, hogy a színésznő pályája elején tanárokat fogadott, s egyikük éppen Hoffmann Frigyes, Mária apja volt, aki – még nőtlen korában – német nyelvre és irodalomra tanította Jászai Marit. A művésznő naplója 1928-ban került a Kézirattárba, ahol természetesen felkeltette Hoffmann Mária és feltehetőleg férje, a színháztörténész és színikritikus Rédey Tivadar figyelmét is.

Jászai Mari és férje, Kassai Vidor szerelmének regényes feldolgozását levelezésük és naplóik alapján Hoffmann Mária először 1934-ben a Nyugat októberi számában mutatta be, ahol részleteket közölt az 1935-ben, Nyugat-kiadásként megjelent életrajzi regényéből.

„Jászai Mari lelke” címmel előadását is meghallgathatták az érdeklődők a Budapest II. rádió hullámhosszán 1935. aug. 27-én. Több recenzens írta, hogy a regényhez az írónő Kassai naplóját és az általa megőrzött Jászai-leveleket is felhasználta. Ez nem kizárt, de Kassai Vidor naplója csak 1935-ben került Kézirattárunk nyilvántartásába, majd 1940-ben Kozocsa Sándor rendezte sajtó alá.

Hoffmann Mária a Nyugattal és szerkesztőjével, Babits Mihállyal férje révén került ismeretségbe, majd szoros kapcsolatba, Rédey Tivadar ugyanis gyerekkori barátja volt a költőnek, és felnőttkorukban is bensőséges viszonyban álltak. Zádor Anna a Holmi 1992/1-es számában írja Hoffmann Edithről – és áttételesen Máriáról is: „Legfontosabb társa és barátja a Szépművészeti Múzeum volt, az emberek közül pedig nővére, Mária, akit mintaképének tekintett, és akivel minden vasárnap – ha az időjárás engedte – bakancsban és hátizsákkal hosszú gyalogutakra indult. Nem hiszem, hogy bárki ennél közelebb kerülhetett volna hozzá, noha igen sok barátja volt. Nemcsak kritikusokkal és műgyűjtőkkel tartott kapcsolatot, hanem a Nyugat különböző generációinak tagjaival is, akik szerdánként gyűltek egybe a Hoffmann-lakásban. Babits Mihály és felesége, Török Sophie, Schöpflin Aladárék éppúgy a baráti körhöz tartoztak, mint a fiatalok közül Halász Gábor, Szerb Antal, Péter András vagy Tolnai Gábor.” Az idézetben említett Hoffmann-lakásban együtt lakott a család: a Hoffmann-szülők, Edith, meg Mária a férjével.

Babits nagyra értékelte a kivételes műveltségű asszonyt. Erről tanúskodik a Magyar Gondolat c. kritikai folyóirat terve 1923-ból, amelynek Babits lett volna a szerkesztője, a felkérendő rovatvezetők és munkatársak között az „irodalomtörténet” tudományágnál mások mellett Rédeyné Hoffmann Mária neve is szerepel.

Mária négy novellája jelent meg a Nyugatban 1927-ben és 1928-ban,(A hold; A gyilkos;  Aranybér;  A tolvaj) majd a regénynek mintegy előfutáraként egy Jászai Mari-tanulmány: Utójáték Elektrához. Jászai Mari és Gyulai Pál afférja címmel, az 1933. évi 15/16. számban.

Hoffmann Mária nyugdíjas éveiben, a 40-es évektől kezdve „elhallgatott”. Egyetlen írásáról (Válasz 1947/4. sz.) és rádióelőadásáról (Budapest I. adó, jan. 31.) tudunk 1947-ből, amelyekben szeretett húgáról, Edithről emlékezett meg, aki 1945. április 6-án balesetben hunyt el, és akinek halálát Mária sohasem tudta kiheverni. Ő maga 64. életévében, 1949. március 20-án halt meg, agyvérzés következtében.

Személyéhez egy másik könyvtártörténeti „elsőség” is köthető: a Széchényi Könyvtárban 1913-ban jelent meg először a munkatársak belső tájékoztatására szánt híradó, és ez eddigi ismereteink szerint a magyar könyvtártörténetben is elsőséget biztosít könyvtárunknak. És még valami másban is kitűnik: nem komoly tájékoztató orgánum volt, hanem a könyvtároshumor lenyomata.

1913-ban Hoffmann Mária betegség miatt hosszabb szabadságra kényszerült, és a már egyetemi hallgató korában is „imponáló, magas termetű, fejedelmi jelenségnek tűnő, vidám, energikus, magabiztos modern nő” (ahogy Mohácsi Jenőt idézve Tolnai Gábor leírta őt és húgát az Árnyékból szőtt lelkek. Hoffmann Edith sziluettjei címmel, 1988-ban megjelent könyvében) hiányozhatott a könyvtár ifjú férfikollégáinak. Elhatározták hát, hogy a tájékoztatására és szórakoztatására Muzi-mozi. Politikai és szépirodalmi szemle címmel lapot adnak ki.

Muzi-mozi 1913. május 1. – Törzsgyűjtemény  

Vértesy Miklós a Könyvtáros 1989/5. számában írt róla „Muzi-Mozi”. Könyvtároshumor 1913-ban címmel: „A cím, Muz(eum)i-Mozi szerint az egész Nemzeti Múzeum számára készült, tartalma azonban főleg a könyvtárra és a könyvtárosok ügyeire korlátozódott”. E sorok írója inkább osztja Wix Györgyné feltételezését a lap céljáról, aki az OSZK Híradó 1980. évi 5/6. számában közölt szemelvényeket belőle, a következő bevezető után:

Vértesy Miklós az otthon talált 11 lapszám alapján úgy gondolta, hogy a lap szerkesztője a nagyon fiatalon, 39 évesen, 1916-ban (az ő 9 éves korában) elhunyt édesapja, Vértesy Jenő volt. Ezt nem vonjuk kétségbe, de nem tartjuk biztosnak sem, hiszen a lap nem közölt ilyen adatot, a „közlemények” is névtelenül jelentek meg. És ha a romantikus indíttatás igaz, a szerkesztő akár Rédey Tivadar is lehetett.

Bizonyítékul két idézet a lapból: Az első az 5., májusi szám TÁRCA rovatából való:

Részletek a 12/13. számozással, július 24-én megjelent utolsó számból, „A Muzi-Mozi búcsúja” c. cikkből:

Rácz Ágnes

Felhasznált irodalom: 

• Galambos Ferenc: Rédeyné Hoffmann Mária, 1885–1945. In: Könyvtáros. – 30. évf. 10. sz. (1980), p. 619-620. (Megjegyezzük, hogy a címben közölt halálozási évszám téves.)
• Dénes Zsófia: Ilyenkor újév táján, In: Népszava. – 98. évf. 2. sz. (1970. jan. 3.), Szép szó c. melléklet, p. [6.]
• Rédey Mária: Kassainé ifjasszony (Jászai Mari és Kassai Vidor szerelmi regénye) In: Nyugat. – 27. évf. 19. sz. (1934. október 1.), p. 291-298. 
• Zádor Anna: Arcképvázlat Hoffmann Edithről, 1888-1945.In: Holmi. 4. évf. 1. sz. (1992), p. 93-98. (A cikkben sok utalás van Hoffmann Máriára.)
• Gál István: Babits kritikai folyóirat-terve, a Magyar Gondolat  In: Irodalomtörténet. – 56. évf. Ú.f. 6. (1974), p. 435-446. 
• Muzi-mozi: politikai és szépirodalmi szemle. – 1913, 1.sz. (máj. 1.)-1913, 12/13.sz. (júl. 24.).– [Budapest]: [s.n.], 1913. – 34 cm. – Hetenként 

A Mikes Kelemen Program eredményeit bemutató rendezvényt a Magyar Nemzeti Levéltár rendezte meg 2016. november 3-án, a „Nyitott Levéltárak 2016” című programsorozat keretében. A diaszpóra hagyatékainak szakszerű hazaszállításában és itthoni kezelésében az Ithaka programmal már tapasztalatot szerző Nemzeti Levéltár 2015-ben szakmai partnerként csatlakozott a Miniszterelnökség által koordinált Mikes Kelemen Program lebonyolításához, ezzel is támogatva az emigrációból hazaérkező irathagyatékok szakszerű és széles szakmai konszenzuson alapuló elhelyezési lehetőségét.

A Bécsi kapu melletti Országos Levéltár épületében közel százfős érdeklődő jelenlétében a rendezvényt dr. Rácz György, a levéltár főigazgató-helyettese nyitotta meg. Beszédében az Itahaka és Mikes Program közötti párhuzamot emelte ki, ugyanis mindkét elnevezéshez egy-egy rejtély fűződik, a programok pedig rejtett kincseket igyekeznek felkutatni a diaszpóra magyarságának körében.

Nyitott Levéltárak 2016 – Fotó: Czikkelyné Nagy Erika

A Miniszterelnökség részéről dr. Kádár Zoltán, a Nemzetpolitikai Államtitkárság kabinetfőnöke köszöntötte a jelenlévőket. Dr. Arany Krisztina főlevéltáros, a Hungarika-munkacsoport vezetője, a Levéltár Mikes Kelemen Programba való csatlakozásáról, valamint a Széchényi Könyvtárral való együttműködéséről beszélt. Kovács Eleonóra főlevéltáros, korábbi Ithaka-küldött, a diaszpórában eltöltött tapasztalatiról számolt be. Részleteket mutatott Jeszenszky Imréné Gaál Mária naplójából, mesélt a naplóírás körülményeiről, a szerző személyéről, személyiségének, stílusának változásairól. Megosztotta a közönséggel, miként került a levéltár kapcsolatba a napló örökösével, Gaál Mária lányával, aki fontosnak érezte, hogy közkinccsé tegye ezt a dokumentumot. Horváth Réka kiemelte a Mikes Program kezdeti nehézségeit. Előadásában többek között kitért arra, hogy miként alapozta meg a bizalmat, hogyan építette a kapcsolatát a közösségekkel, hangsúlyozta a magánszemélyek Mikes Kelemen Programmal kapcsolatos pozitív attitűdjét.

Nyitott Levéltárak 2016 – Fotó: Czikkelyné Nagy Erika

Rényi Mátyás, az Országos Széchényi Könyvtár munkatársa, aki 2014 és 2016 között több alkalommal végzett Ausztráliában hungarikafeltárást, előadása bevezetőjében ismertette az ausztráliai magyarság rövid kutatástörténetét, majd az ausztráliai magyar hagyatékok felhasználásnak csoportosításáról, az adományozók motivációiról és elvárásairól beszélt. Mindezt a 2016-ban hazaérkezett Csapó Endre-, Vimláti, Török Zsuzsa-, Vászolyi Erik- és Barcza György-hagyaték bemutatásán keresztül. Bakó Zsigmond segédlevéltáros az iratanyagok feldolgozásnak mikéntjét és állomásait szemléltette látványos prezentációjában.

Az előadásokat kerekasztal-beszélgetés követte, ahol az előadók – az esemény főszervezőjével Marton-Szabó Dorottya moderálásával – közösen próbáltak válaszokat keresni a felmerült kérdésekre. Az esemény zárásaként a vendégeket körbevezették az iratajándékozási rendezvénysorozathoz készült kiállításon, ahol már a Mikes Kelemen Programmal hazaérkezett dokumentumokat is megtekinthette a közönség.

Rényi Mátyás Attila

Több száz plakátunk másolatát láthatta a közönség Hszianban 2016. október 9. és 19. között. A Plakát- és Kisnyomtatványtár turisztikai és kereskedelmi tárgyú plakátválogatása immáron két éve utazik Kínában. A kiállítás mellett különböző kulturális programokat szervezett az egyik támogató, a Pekingi Magyar Kulturális Intézet, melyen kollégánk Tasnády Attila is részt vett. 

2015 márciusában 36 plakátunk – igaz, nem személyesen, hanem másolat formájában – Pekingbe utazott. Buslig Szonja, a Pekingi Magyar Kulturális Intézet igazgatója ugyanis tárunkhoz fordult, hogy szeretnék Magyarországot egy turisztikai plakátokból rendezett kiállításon is bemutatni intézetükben a kínai közönségnek. Nem egyszerűen kortárs, hanem az elmúlt, több mint száz év során készült, hazánk nevezetességeit ábrázoló művekkel. Az érdeklődők számára így nemcsak Magyarország idegenforgalmi célpontjainak térbeli és időbeli megismerésére nyílt lehetőség, hanem a kiválogatott plakátok révén a magyar képzőművészet 20. századi történetének nyomon követésére is. A bemutatkozás olyan sikeres lett, hogy 2015 júniusában, ugyancsak Pekingben újabb kiállításra került sor. Ehhez újabb darabokat is kértek, így további 164 mű másolatát küldtük ki. Már nemcsak turisztikai tárgyú, hanem olyan kereskedelmi plakátokkal is bővült az anyag, amelyeken hangsúlyosan jelent meg Magyarország egy-egy jellegzetes pontja vagy építménye, nevezetesebb vállalkozása, intézménye.

 Plakátjaink Pekingben

Ez a válogatás indult aztán vándorútra, és 2016 októberében Hszianban, Kína egyik legnagyobb, csaknem Magyarországnyi lakosságú városába érkezett. Az egykori főváros igen nagy múlttal rendelkezik, itt ért véget a híres Selyemút, és határában őrzi a világhírű Agyaghadsereg az első kínai császár, Csin Si Huang-ti síremlékét.

Plakátjaink kiállítása a Pekingi Magyar Kulturális Intézet és több helyi intézmény, így a Hsziani Peihua Egyetem Művészeti Kara és a Hsziani Szépművészeti Akadémia támogatásával valósulhatott meg. Így nyílt lehetőségem arra, hogy az Országos Széchényi Könyvtár képviseletében részt vehessek a kapcsolódó programokon. A Pekingi Magyar Kulturális Intézet részéről Nagy Ildikó működött közre a kiállítással kapcsolatos feladatok lebonyolításában, a Peihua Egyetem részéről pedig Peter Chin úr. Magyar "házigazdánk" óriási segítséget nyújtott a kínai, sok tekintetben meglehetősen különleges világban való eligazodásban.

A kiállítás részlete

Plakátjainknak egy, a Hsziani Szépművészeti Akadémiával kapcsolatban álló magángaléria biztosított helyet. Hatszintes épülete szerényen bújt meg a huszonöt emeletes toronyházak tövében. Különlegessége, hogy első, azaz kínai számítás szerint második (nincsen náluk földszint) emeletén egy reprezentatív étterem helyezkedett el. A képzőművészeti tárgyak és a konyhaművészet alkotásainak együttes szerepeltetése ma már nem ritkaság, sőt, van amikor az étkezés maga válik műalkotássá, mint az indonéz származású művész, Rivkrit Tiravanija esetében.

A galériában a kiállítótér a legfelső szinten helyezkedett el. Mennyezete boltíves kialakítású, vendéglátónk, a galéria tulajdonosa büszkén mondta, hogy ez barlangokhoz, illetve európai templomokhoz teszi hasonlóvá a belső teret. (Kínában csakugyan nem szokás boltíveket rakni, ma már nyilván minden mennyezet sík, a régi építményeken pedig, amelyek fából készültek, a nyitott fedélszékes elrendezés enged rálátást a szép ács- és fafaragói munkákra.) A galéria tetőteraszán láthattuk a legféltettebb "kincset": Mao elnök egykori csónakját, amely rokoni kötődés révén kerülhetett itt elhelyezésre.

Mao Ce Tung csónakja

Mao máig igen nagy megbecsülésnek örvend Kína-szerte, elég itt talán megemlíteni, hogy valamennyi bankjegyen az ő arcmása látható. Hszianban különösen büszkén beszélnek róla, hiszen itt, Senhszi tartományban, amelynek székhelye, található Jenan városa. A híres-nevezetes "hosszú menetelés" után ez lett a kommunista kormány székhelye, itt kezdték el szervezni az új Kínát.

Ottjártunk idején két kiállítást is láthattunk. A galéria kiállítóterében, ahová plakátjaink később kerültek, kortárs helyi alkotók művei voltak láthatók. Érdekes volt megfigyelni, hogy a főként a kínai festészeti hagyományokat követő alkotásokon miként jelentkezik a kortárs jelleg, milyen új megoldásokkal élnek a művészek, és milyen új tartalmakat tartanak érdemesnek arra, hogy megörökítsék.

Kínai designerek kiállíltása

A Peihua Egyetemen egy másik tárlat szinte egyidejűleg nyílt meg a miénkkel, melyet az egyik közreműködőnk, Dong Huifeng dékán úr - maga is művész - mutatott be nekünk. Ezt fiatal designerek munkáiból rendezték, akik hagyományos kínai kalligrafikus jeleket használtak fel az alkalmazott grafika területén. A grafikai tervezés törekszik erőteljes és kifejező szimbólumokat találni, a kínai írásjelek pedig rendkívül alkalmasnak látszanak e feladatra, mivel lehetőséget biztosítanak a jelentésükkel, jelentéskörükkel való játékra.

Voit Ervin: Budapest Székesfőváros, PKG 1926 416 – Plakát és Kisnyomtatványtár

Visszatérve magyar plakátokhoz, a rendezők részéről fölmerült egy kérés: kézírással rá lehetne-e írni a másolatokra az alkotó nevét, a címet és az évszámot. E kérés magyarázata talán a kínai vizuális kultúrában keresendő, amely az írást szinte egyenrangúnak tekinti a képi ábrázolással. Máig a feliratos lapok, táblák, szalagok megbecsültsége a képekkel szinte azonos. Az emberek megrendelik és magas áron vásárolják meg a kalligrafikus feliratokat, lakásokat és közintézményeket díszítenek velük. Lehet, hogy ebben az esetben a számukra ismeretlen, különlegesnek ható írásjegyek, a magyar folyó kézírás, többletet jelentett volna a másolatokon, ezzel egyedibbé, személyesebbé tehettem volna azokat. Végezetül azonban kis, kínai jelekkel már előnyomott cédulákra írtam fel a címet, az alkotót és az évszámot magyarul, amelyek angol fordítása nyomán készült el a kínai felirat.

Október 9-én, vasárnap reggel találkoztunk a Peihua Egyetem rektorával, Jiang Bo úrral, ezt követte a plakátjaink kiállításához kapcsolódó egyik program, egy rövid előadás megtartása és egy ehhez kapcsolódó műhelybeszélgetés, míg a magyar plakátkiállítás ünnepélyes megnyitójára, és az ott tartandó megnyitó beszédre délután került sor.

Csoportkép a kiállítás megnyitója után

A délelőtti előadás témájául azt a kérdést választottam, hogy egyes fontosabb 19-20. századi európai képzőművészeti stílusok hatása miként jelentkezik a magyar plakátművészeti alkotásokon. Igyekeztem a rendelkezésre álló képanyagra támaszkodni, ezért néhány fontosabb irányzat sajnos kimaradt. Az egykorú idegenforgalmi plakátokon például a konstruktivizmus hatása közvetlenül kevésbé érvényesült, viszont a részletező realizmus, a szecesszió, az art deco, az új klasszicizmus, a népművészeti ihletettség, a II. Világháború után pedig a szocialista realizmus, és a hatvanas évek sokszínű törekvéseinek nyomon követésére az anyag kiválóan alkalmasnak bizonyult. Természetesen vitatható a művek stiláris alapon történő besorolásának módszere, és az is nyilvánvaló, hogy az említett irányzatok a plakátokon többnyire nem stílustiszta formában jelentkeztek. A műhelybeszélgetésen a főleg egyetemistákból álló hallgatóság tagjai kérdéseket tehettek fel, ezek inkább a jelenre vonatkoztak. A ma a világ élvonalába tartozó kortárs kínai képzőművészetben van egy erőteljes érdeklődés a pop-art iránt, ezért aligha véletlen, hogy az egyik kérdés Andy Warhollal kapcsolatos volt, akinek Marilyn Monroe és Elvis Presley mellett a Maót ábrázoló sorozatai is világhírűek.

Arra a kérdésre, hogy mi lehet a magyar plakátok legjellemzőbb sajátossága, könnyűnek tűnt a válasz. Áttekintve a magyar plakátok történetét, talán a legfontosabb vonás, ami szinte minden koron és stíluson végigvonul, a legtöbb mű és alkotó esetén kimutatható, az a humor. A harsány vagy visszafogott, vérbő vagy fanyar, nyilvánvaló vagy rejtett formában megnyilvánuló humor a legtöbb plakáton ott van, mosolygásra, nevetésre késztetve a nézőt.

Irodalmi és kultúrtörténeti programsorozatunk, a Könyvtárlat idén a Testes Évad jegyében zajlik, következő állomása, „testrésze” a LÁB.  Vajon mekkora az Ön ökológiai lábnyoma? És hogyan lép, mit tesz azért, hogy „kézben tarthassa” ennek nagyságát? Megkerülhetetlen kérdésekről van szó, ha ki akarunk lábalni abból a lassan tarthatatlan állapotból, amibe belefutottunk.

A témáról Vásárhelyi Tamás biológus tart előadást november 10-én 17 órától.

Vásárhelyi Tamással beszélgettünk

Egyre jobban hangzik mostanában az élethossziglani tanulás, lehet-e tanítani és meg lehet-e tanulni azt bármilyen életkorban, hogy miként figyeljünk oda a jobban a környezetünkre?

Vásárhelyi Tamás: Igen. Ebben mélyen hiszek. 1998-ban a kezdeményezésemre és szervezésemmel született az első Nemzeti Környezeti Nevelési Stratégia. Civil módra, vagy 300 környezeti nevelő munkájával, a Magyar Környezeti Nevelési Egyesület égisze alatt. Megjelent 130 oldalon, magyarul, majd angol nyelven is. Harmadik, javított bővített kiadása online elérhető a www.mkne.hu honlapon. A Stratégiában azt mutattuk be, hogy minden életkorban és minden társadalmi szerepben lehetséges a környezettel, a környezeti neveléssel foglalkozni. 

Mióta nem figyelünk oda a környezetünkre?

Vásárhelyi Tamás: Amióta az ember ember, sőt... Csak amíg nem voltunk ilyen rettentő sokan, amíg az ipari termelés következtében előállott dömping miatt nem neveltek minket át fogyasztókká, addig nem lett baj a természet csodálatosan gazdag kínálatának szükségszerű használatából.

Mikor kezdjük el a tudatos odafigyelést a környezetünkre? Tanítaná-e akár már az óvodában is?

Vásárhelyi Tamás:  Kodály azt tanította, hogy a zenei nevelést kilenc hónappal a születés előtt kell elkezdeni. Ez így van a környezeti nevelés esetében is. Egészséges, kiegyensúlyozott baba születése valószínűbb egy kiegyensúlyozottan élő, a természetben sokat tartózkodó kismama esetében. A szerető családban, a fák ringatózó lombjának árnyékában alvó baba jó környezetben van. És ha később tudatosan cselekszünk előtte nem a természet kárára, például ha még a mostanában olyan sok lakásban megjelenő bencepoloskákat, levéllábú poloskákat („mezei” poloskákat) sem nyomjuk agyon, vagy nem húzzuk le a vécén (10 l ivóvízzel!) a gyerek szeme láttára, hanem kitessékeljük az ablakon, akkor észrevétlenül is a természettel való jó kapcsolatra nevelünk.

Ugyanez érvényes a szelektív hulladékgyűjtésre, amit mindenki meg tud tenni otthon, és minden cselekedetünkre. Amit lehet, azt nem tudatosan, hanem „természetesen” kell megélni, megtenni. Az óvodában azután kap majd környezeti nevelést, ehhez nagyszerűen képzett, nagyszerű óvónőink vannak. A riogatással várnék azonban, amíg a gyerek nagy lesz, és tud tenni valamit a környezetrombolás ellen.

A gazdasági és technológiai fejlődés gátolja-e vagy éppen segíti az odafigyelést?

Vásárhelyi Tamás:  Erre így, általánosságban, nem tudok válaszolni. Közvetlen hatása talán nincs. Az informatikai forradalom nyomán megjelent virtuális valóságokban való készséges elmerülésünk viszont egyértelműen gátolja. Egy komplex virtuális környezet (a szórakoztatásunkra létrehozott telefonos játékoktól, képtelen animációktól, a Facebookon jelentkező, talán egymást sosem látó „közösségekig”) intenzív odafigyelést vált ki – hát kinek jut ideje, energiája az unalmas valóságosra is odafigyelni?

Az ökológiai lábnyom kifejezésre milyen könnyebben átadható és megérthető egyszerű meghatározást ajánl?

Vásárhelyi Tamás:  Ez egy egyszerű, nagyon jól megérthető szimbólum, a képi kultúránkhoz illő, esetleg durva megjelenéssel is (pl. a Földet széttaposó bakancsnyom). És ez most már több szimbólumnál. Egyre több erőfeszítés van abban, hogy a kiszámított lábnyom mérete valóban arányos legyen a fogyasztással, és tükrözze a környezetre gyakorolt hatásunkat, azaz a szimbólum él, de már számszerűsítve is van.

Amit ajánlok: mindenki számoltassa ki valamelyik honlapon a sajátját, és azután gondolkozzon el. A kereső többet is felajánl, mindegyik egyszerű kérdéseket tesz fel. Eredményük nem pontosan azonos, de nagyjából jelzi, hol állunk, helyesebben hogy mekkora lábon élünk. (Többet majd az előadáson.)

Mekkora nagyságrendi különbség van egy városban vagy vidéki közösség által lépett ökológiai lábnyom között?

Vásárhelyi Tamás:  Mondjuk egy faluban általában nem kell 8 km-t közlekedni a munkahelyünkig, mint én teszem (lehetőleg biciklivel, teszem hozzá), kevesebbet kell autóval vagy tömegközlekedéssel utazni a boltig, lehet komposztálni, megterem ez-az a kertben. De van, aki autóval jár Budapestre Siófokról naponta, van, aki faluról megy a Bahamákra telelni, és városban is van, aki nagyon takarékosan él. Ki kell tölteni a lábnyomszámítót, és kiderül.

Nagyapáink minden hulladékot hasznosítottak, de ezt ma már badarság lenne elvárni, mégis mit ajánlana egy hatodik emeleti lakótelepi családnak, hogy kezdje meg a tudatosságot?

Vásárhelyi Tamás:  A tudatosságot mindenhol egyformán meg lehet szerezni, tudatosan is élni, az nehezebb a hatodikon. De példákat tudok mondani. Egyvalamiben egyformák vagyunk, bárhol is lakunk: a vásárlásaink során odafigyelhetünk arra, mit vegyünk (és mit ne!).

A csilivili csomagolás a buták becsapására született, hamarabb megvesszük ami nagyobbnak, színesebbnek látszik, pedig benne ugyanaz van. Figyeljék meg, mennyi termék van nagyobb, dupla csomagolóanyagban (egy tubus vagy üveg még dobozban, egy kis termék nagy, kemény, színes műanyag lapra rögzítve stb.). Nemcsak a csomagolás számít persze, hanem az összetevők is, amiket, ha baljós a lista, apró, olvashatatlan betűkkel írnak fel. Vettem olyan beiglit, amiben nyomokban kagyló lehetett! A hatodikon is lehet főzni-sütni alapanyagokból, lehet piacról vásárolni, szelektálni a hulladékot, szóval rengeteg módon élhetünk a „környezetnek” kevesebb kárt okozva.

Ami pedig a badarságot illeti: van egy ember, aki magán hordta a szemetét, sok médium megírta itthon is, ez tényleg őrültség, nem? Csak ha megnézzük a blogját derül ki, hogy Rob Greenfield minden, csak nem őrült. Okos, bátor ember.

KönyvTÁRlat: Ökológiai lábnyomozás - Vásárhelyi

Mire gondol, amikor meglát egy nejlonzacskót?

Vásárhelyi Tamás:  Örülök, hogy ilyen remek találmány teszi az életemet könnyűvé. Gondoljunk bele, milyen eszközökkel tudott Petőfi a gyalogútjain mondjuk sót, kenyeret magával vinni, és mit csinált, ha eleredt a nagy eső. Másfelől csatlakoztam a lányom felhívásához, és hónapok óta hordok magamnál nylonzacskókat, igyekszem azokat használni a boltban is, a piacon is, nem kérek újat. Örülök, hogy kezd visszaszorulni a mértéktelen nylonzacskó-ránktukmálás itthon (de idén Olaszországban az ellenkezőjét tapasztaltam). Ilyesmik vannak amögött a kurta válasz mögött, hogy „az egyik szemem sír, a másik nevet”.

Ha ön lenne a fenntartható fejlődés minisztere, mi lenne az első három kérése, melyre a lakosságot megkérné?

Vásárhelyi Tamás: Na, hagyjon nekem békét! Én világéletemben civil környezeti nevelő voltam, illetve apa, most már nagyapa vagyok, és mint ilyennek egészen máshogy kellett gondolkodnom, mint a politika szereplőinek. Minket nem négyéves ciklusokra választanak. Sőt, nem is választanak, hanem egyszerre csak ráébredünk, hogy ha felelősen gondolkodunk, akkor hosszú távú folyamatokban kell gondolkoznunk. És a környezet ügye politika feletti, országok feletti, nemzetek feletti ügy, például a humanizmushoz mérhető. Amelyik ország kormánya ezt először előtérbe tudja helyezni, az előtt le a kalappal. Ha a miénk lesz ilyen, akkor tudnék nekik egy-két tanácsot adni.

Tóth Péter

Sorozatunk színészek, színházi emberek visszaemlékezését idézi fel az 1956-os forradalom napjaira a hatvanadik évforduló alkalmából.

1956. november 4-6., Bakó Márta

A beszélő – Mario Vargas Llosa azonos című regényében – az egymástól távol, szétszórtan élő amazonasi indián törzs kis csoportjait járja sorra. Mindig úton van. Amikor megérkezik valahová, valakikhez, leül és beszél. Szimbólumokkal teli történeteit hallgatósága feszült figyelemmel követi, elbeszélése összeköti az egymástól térben is időben távol élőket.

Mi is történt 1956 októberében a színházakban és a színházak körül? Szöveg, adatokat tartalmazó forrás kevés maradt, összeszedegetve sincs. Blogsorozatunk színészek, színházi emberek memoárjait – emlékezetüket – hívja segítségül, remélve, hogy a kérdésre legalább töredékes válasz adható, és számolva azzal, hogy az idő, az egyéniség, a világszemlélet, az életutak egyéb történései, az 1956-ban elfoglalt és az 1956 utáni helyzetek és pozíciók az emlékezőket utólag is irányítják. A történetek 1956 októbere-novembere eseményeinek csak néhány részletét idézik. Az előzmények és a folytatás ott olvasható az emlékiratokban.

Bakó Márta és Gábor Miklós Jean Anouilh Találka Párizs mellett című drámájának próbáján 1957-ben a József Attila Színházban. Ismeretlen fényképész felv. OSZK Színháztörténeti Tár, ltsz.: 60/1/1993

1956. november 4–6., Corvin köz

Rajnai Edit (szerk.) – Színháztörténeti Tár