1956 – Színháziak színházakról, forradalomról. 9. rész

2016. november 03. 08:42 - nemzetikonyvtar

Sorozatunk színészek, színházi emberek visszaemlékezését idézi fel az 1956-os forradalom napjaira a hatvanadik évforduló alkalmából.

1956. október 23–30., Mensáros László

A beszélő – Mario Vargas Llosa azonos című regényében – az egymástól távol, szétszórtan élő amazonasi indián törzs kis csoportjait járja sorra. Mindig úton van. Amikor megérkezik valahová, valakikhez, leül és beszél. Szimbólumokkal teli történeteit hallgatósága feszült figyelemmel követi, elbeszélése összeköti az egymástól térben is időben távol élőket.

Mi is történt 1956 októberében a színházakban és a színházak körül? Szöveg, adatokat tartalmazó forrás kevés maradt, összeszedegetve sincs. Blogsorozatunk színészek, színházi emberek memoárjait – emlékezetüket – hívja segítségül, remélve, hogy a kérdésre legalább töredékes válasz adható, és számolva azzal, hogy az idő, az egyéniség, a világszemlélet, az életutak egyéb történései, az 1956-ban elfoglalt és az 1956 utáni helyzetek és pozíciók az emlékezőket utólag is irányítják. A történetek 1956 októbere-novembere eseményeinek csak néhány részletét idézik. Az előzmények és a folytatás ott olvasható az emlékiratokban.

Mensáros László (Bp., 1926–Bp., 1993) színész, rendező 1946-ban a Színművészeti Akadémián kezdte meg tanulmányait. 1949-ben disszidálási kísérletért 13 hónapot töltött börtönben. 1952–1957-ben a debreceni Csokonai, 1957–1958-ban a budapesti Madách Színházban játszott. 1958-ban 2 év 6 hónapi börtönbüntetésre ítélték. 1960-ban szabadult.

Forrás: Mensáros László-szócikk, In Magyar színházművészeti lexikon, [főszerk.] Székely György, Budapest, Akadémiai, 1994 – Magyar Elektronikus Könyvtár, Mensáros László: A tárgyalások bántóbbak voltak, mint a kihallgatások. Bertha Bulcsú beszélgetése Mensáros Lászlóval. In Mensáros László, sajtó alá rend.: Hexendorf Edit, P. Török Margit Anna, Bp., Kairosz–Mensáros László Alapítvány, 2001

Mensáros László William Shakespeare Hamlet című tragédiájának címszerepében. Bemutató: Debrecen, Csokonai Színház, 1956. március 16. Ismeretlen fényképész felvétele. OSZK Színháztörténeti Tár, jelzet: SZT KA 6538/6

1956. október 23–30., Debrecen, Csokonai Színház

„– Emlékszem, este még próbáltunk, amikor elindult ez az egész. Hallottuk a lövéseket, amiket az AVH-sok adtak le a tüntető tömegre. Három fegyvertelen ember meghalt a tüntetők közül. Téri [Téri Árpád, a színház igazgatója], úgy emlékszem, éppen Prágában vagy Budapesten volt. Blum Tamás másnap azt mondta nekem: »Laci, azonnal lépj bele, szervezd meg itt a Forradalmi Bizottmányt, mert félő, hogy olyan emberek kerülnek az élre, akik itt rögtön kihasználják a dolgot. Jó, ha te ott vagy villámhárítónak.« Összehívták a társulati ülést, de addigra már a jobb érzésű emberek között elterjedt, hogy engem kellene megválasztani. Rögtön megválasztottak. Közben a szenvedélyek kezdtek fölkorbácsolódni, határozottan emlékszem, hogy valaki fölállt és azt mondta, Miskolcon már akasztanak, és Debrecenben még semmi sem történik. Zsidózás is volt, és elkezdték követelni az igazgatóság leváltását. Ez volt a forrpontja a dolognak. Téri annyira pártatlan, jóindulatú ember volt, hogy az illetőnek, aki ezt követelte, november 4. után rögtön azt tanácsolta, hogy menjen el Debrecenből, és elintézte, hogy átjusson Békéscsabára. Ez az ember Békéscsabán elkezdte szervezni az MSZMP-t, és mindent megúszott. Mindent. Soha többet nem kérdezték tőle, hogy mit csinált korábban Debrecenben. Ezeket a dolgokat nem hoztam szóba sem a rendőrségen, sem a tárgyalásokon. Közben engem beválasztottak a városi Forradalmi Bizottmányba is, így pendliztem a színház és a városi bizottmány között. Amikor a társulati ülésen ennyire elfajult a dolog, én elkomorultam és egy hosszú beszédet tartottam, amiben mindenkit figyelmeztettem, hogy korábban védett állapotban voltunk. Emlékszem, Simor Erzsi és Hegedűs Ági még sírtak is. Valahogyan elcsitultak a szenvedélyek, de ez az illető fölugrott és tovább beszélt. Akkor én átmentem a városi Forradalmi Bizottmányba és annak elnökétől kértem egy papírt, amiben megfogalmazták, hogy művészeti intézményeknél nincs automatikus leváltás. Ezzel a papírral és Für Lajossal mentünk vissza, aki a városi Forradalmi Bizottmánynál titkár volt. Megkértem, hogy segítsen nekem. Közben az illető fegyveres nemzetőrökért küldött, akik valamivel később jöttek, mint ahogy mi Für Lajossal odaérkeztünk. Egyszer csak bejöttek a fegyveres nemzetőrök, mondván, hogy baloldali rákosista elhajlókat kell letartóztatniuk. Megismerve bennünket természetesen elnézést kértek és elmentek.”

Mensáros László: A tárgyalások bántóbbak voltak, mint a kihallgatások. Bertha Bulcsú beszélgetése Mensáros Lászlóval. In Mensáros László, sajtó alá rend.: Hexendorf Edit, P. Török Margit Anna, Bp., Kairosz–Mensáros László Alapítvány, 2001, 45–46. – Törzsgyűjtemény

Rajnai Edit (szerk.) – Színháztörténeti Tár

komment

Kollégákkal jártunk a Kerepesi temetőben – 2. rész

2016. november 02. 07:07 - nemzetikonyvtar

Október 14-én könyvtárunk néhány munkatársával a Nemzeti Sírkertben jártunk. Az 1847 óta létező Fiumei (Kerepesi) úti temető, számos híres művész, tudós, államférfi nyughelye. Mindenszentek és halottak napja kapcsán néhány fotóval és idézettel emlékezünk minden halottunkra.

József Attila költő (1905–1937) Ime, hát megleltem hazámat kezdősorú utolsó versét 1937 novemberében írta. A költő tehervonat kerekei alatt fejezte be életét 1937. december 3-án, Balatonszárszón. Első nyughelye is Balatonszárszón volt. 1942-ben a budapesti Kerepesi úti temető 35. parcellájába vitték át hamvait, majd 1959-ben onnan helyezték át temető Munkásmozgalmi Pantheonjába. Korábbi nyughelyére családja kérésére került vissza 1994-ben. Megújított síremlékét születésének centenáriuma évében, 2005. december 3-án avatták fel.

József Attila sírjának részlete a Fiumei úti Nemzeti Sírkertben. Fotó: Tóth Péter

Ime, hát megleltem hazámat,
a földet, ahol nevemet
hibátlanul irják fölébem,
ha eltemet, ki eltemet.

E föld befogad, mint a persely.
Mert nem kell (mily sajnálatos!)
a háborúból visszamaradt
húszfilléres, a vashatos.

Sem a vasgyűrű, melybe vésve
a szép szó áll, hogy uj világ,
jog, föld. – Törvényünk háborús még
s szebbek az arany karikák.

József Attila: [Íme, hát megleltem hazámat...] (részlet) – Magyar Elektronikus Könyvtár

József Attila sírjának részlete a Fiumei úti Nemzeti Sírkertben. Fotó: Tóth Péter

Szerb Antal (1901–1945) író, irodalomtörténész, az 1920-as és 1930-as évek fordulóján jelentkező ún. esszéíró nemzedék (Németh László és Halász Gábor mellett), a Nyugat folyóirat felől nézve a „második nemzedék” legjelentékenyebb alakja. A holokauszt áldozataként halt meg a balfi munkatáborban.

Egyszerre megint megnyílt mellettem a föld. Az örvény ezúttal annál plauzibilisabb volt, mert csakugyan magaslaton álltam. Minthogy akkor már többször találkoztam az örvénnyel, nem voltam annyira megrémülve, sőt bizonyos flegmával vártam, hogy majd már újra összenő a föld, és az örvény eltűnik. Így vártam egy ideig, nem tudnám megmondani, meddig, mert ilyenkor éppúgy elhagyja az embert az időérzéke, mint álmában vagy szeretkezés közben. De annyi bizonyos, hogy ez az örvény sokkal tovább tartott, mint az előzők. Már besötétedett, és még mindig örvény volt. Ez a mai örvény nagyon makacs, gondoltam. És akkor rémülten vettem észre, hogy az örvény növekszik, hogy már csak mintegy tíz centiméter választ el a szélétől, és az örvény lassan-lassan közeledik a lábam felé. Még néhány perc, és végem, lezuhanok. Görcsösen belekapaszkodtam a korlátba. És azután csakugyan elért az örvény. Lábam alól kicsúszott a föld, és ott lógtam az űrben, kezemmel a vaskorlátba fogózkodva. Ha a kezem elfárad, gondoltam, le fogok esni. És csendben, rezignáltan, imádkozni kezdtem, készültem a halálra.
Akkor arra eszméltem, hogy Ulpius Tamás áll mellettem.
– Mi bajod? – kérdezte, és vállamra tette kezét.
Az örvény abban a pillanatban elmúlt, és én összeestem volna a fáradtságtól, ha Tamás meg nem fog.

Szerb Antal: Utas és holdvilág (részlet) – Magyar Elektronikus Könyvtár

Szerb Antal sírjának részlete a Fiumei úti Nemzeti Sírkertben. Fotó: Tóth Péter

Radnóti Miklós költő, műfordító (1909–1944) a holokauszt egyik magyar áldozata két hónappal utolsó, harmadik munkaszolgálatára való bevonulása előtt 1944. március 20-án versei és naplója kéziratát átadta az Országos Széchényi Könyvtárnak, hogy biztonságban tudja őket. Vácról marhavagonban utazva a jugoszláviai Bor közelében különböző lágerekbe vitték kimerítő fizikai munkára. A lágerben írta utolsó verseit egy kis jegyzetfüzetbe, az ún. Bori noteszbe. Szeptember közepétől erőltetett menetben terelték a partizánok elől visszavonuló katonai alakulatok észak felé. 1944. november 4-én vagy november 9-én Abda község határában lőtte le a magyar honvédsereg egy ötfős alakulata a végsőkig kimerült Radnóti Miklóst, 21 társával együtt. Hamvait 1946. június 23-án exhumálták az abdai tömegsírból, ekkor találták meg zubbonya zsebében a Bori noteszt. Harmadik temetése 1946. augusztus 14-én volt a Kerepesi úti temetőben. Sem emlék, sem varázslat című versét 1944. április 30-án írta.

Semmim se volt s nem is lesz immár sosem nekem,
merengj el hát egy percre e gazdag életen;
szivemben nincs harag már, bosszú nem érdekel,
a világ ujraépül, – s bár tiltják énekem,
az új falak tövében felhangzik majd szavam;
magamban élem át már mindazt, mi hátravan,
nem nézek vissza többé s tudom, nem véd meg engem
sem emlék, sem varázslat, – baljós a menny felettem;
ha megpillantsz, barátom, fordulj el és legyints.
Hol azelőtt az angyal állt a karddal, –
talán most senki sincs.

Radnóti Miklós: Sem emlék, sem varázslat (részlet) – Magyar Elektronikus Könyvtár

Radnóti Miklós sírjának részlete a Fiumei úti Nemzeti Sírkertben. Fotó: Tóth Péter

Faludy György (1910–2006) költő, író, műfordító első emigrációja 1938-tól 1946-ig tartott. 1949-ben koholt vádak alapján letartóztatták, az ÁVH börtöneiben, illetve kistarcsai internálótáborban és a recski kényszermunkatáborban élt 1953-ig. Az 1956-os forradalom leverése után ismét emigrált. Londonban, Firenzében, Máltán élt, majd Torontóban, Kanadában és az Egyesült Államokban a nyugati magyar emigráció kulturális életének meghatározó alakjaként. 1987-ben tért haza Budapestre, és – kései sikertörténetként – hosszú élete utolsó két évtizedében itthon élte meg rehabilitációját és költői sikerét.

Elnéztem régen, ahogy nagy sorokban
indult a temetőbe a menet,
őszirózsával, könnyekkel, szatyorral,
hogy a holtakkal beszélgessenek.

Volt, aki apró széket vitt magával,
a másik ásót vagy kis gyermeket,
– az enyimek széthulltak a világban –
most nézem őket s elkeseredek.

Mert évről évre kevesebben mennek,
fiatal ritkán; csak az öregebbek.
A sírokon gyertyák is alig égnek,

nincs sóhajtás, nem mondanak imát –
feladták a holttal a közösséget,
és feladja önmagát a világ?

Faludy György: Halottak napja – Digitális Irodalmi Akadémia

Faludy György sírjának részlete a Fiumei úti Nemzeti Sírkertben. Fotó: Tóth Péter

Az idézett költőkre vonatkozó korábbi posztjaink:

komment

Címkék: radnóti miklós józsef attila faludy györgy szerb antal petőfi sándor

Kollégákkal jártunk a Kerepesi temetőben – 1. rész

2016. november 01. 07:27 - nemzetikonyvtar

Október 14-én könyvtárunk néhány munkatársával a Nemzeti Sírkertben jártunk. Az 1847 óta létező Fiumei (Kerepesi) úti temető, számos híres művész, tudós, államférfi nyughelye. Mindenszentek és halottak napja kapcsán néhány ott készült fotóval és irodalmi idézettekkel emlékezünk mindannyiunk halottaira.

A „rendületlenül” szó elég ahhoz, hogy felidézze Vörösmarty Mihályt (Nyék, 1800. december 1. – Pest, 1855. november 19.), a Szózat költőjét, akit kortársai már életében egyfajta piedesztálra állítottak.
A Szózat 1836-ban született, s az Auróra című almanachban, Kisfaludy Károly lapjában jelent meg 1837-ben. Vörösmarty költeményét ezekkel a szavakkal ajánlja az almanach olvasói figyelmébe: „...reményljük, nem fog elhangzani figyelem ’s hatás nélkül, és ohajtjuk is, hogy a szózat tettet szüljön...”

Vörösmarty Mihály sírja a Fiumei úti Nemzeti Sírkertben. Fotó: Tóth Péter

Légy híve rendületlenűl
Hazádnak, oh magyar:
Ez éltetőd, s ha elbukál,
Hantjával ez takar.

A nagy világon e kivűl
Nincsen számodra hely;
Áldjon vagy verjen sors keze:
Itt élned, halnod kell.

Vörösmarty Mihály: Szózat (részlet) – Magyar Elektronikus Könyvtár

1877-től 1882-ben bekövetkezett haláláig a Margitszigeten töltötte nyarait az idősödő, betegeskedő Arany János (Nagyszalonta, 1817. március 2. – Budapest, 1882. október 22.). Itt születtek az Őszikék című kötet versei, köztük A tölgyek alatt című költemény is.

A tölgyek alatt
Vágynám lenyugodni,
Ha csontjaimat
Meg kelletik adni;
De, akárhol vár
A pihenő hely rám:
Egyszerüen bár,
Tölgy lenne a fejfám!

Arany János: A tölgyek alatt (részlet) – Magyar Elektronikus Könyvtár

Arany János sírja a Fiumei úti Nemzeti Sírkertben. Fotó: Tóth Péter

Ady Endre (1877–1919) líratörténetünk nagy egyénisége, korszakos költő, a maga nemében utánozhatatlan. Világa egymásba kapcsolódó jelképek folyvást táguló rendszere. Mind eszmei, mind esztétikai forradalma évtizedeken át hangos viták élesztője volt, művészetének egyoldalú kisajátítására számos ideológiai és politikai irányzat tett eredménytelen kísérletet. Költői küldetését sorsszerűnek tartotta, gyakran a magyar és más népek millióinak nevében szólalt meg. Költészete szinte minden európai és keleti nyelven megismerhető.

Ady Endre sírja a Fiumei úti Nemzeti Sírkertben. Fotó: Tóth Péter

Párisba tegnap beszökött az Ősz.
Szent Mihály útján suhant nesztelen,
Kánikulában, halk lombok alatt
S találkozott velem.

Ballagtam éppen a Szajna felé
S égtek lelkemben kis rőzse-dalok:
Füstösek, furcsák, búsak, bíborak,
Arról, hogy meghalok.

Ady Endre: Párisban járt az Ősz (részlet) – Magyar Elektronikus Könyvtár

Léda (Diósy Ödönné Brüll Adél) sírja a Fiumei úti Nemzeti Sírkertben. Fotó: Tóth Péter

Karinthy Frigyes (1887–1938) író, költő. A Nyugat című folyóiratban 1909-től jelentek meg írásai – az első nemzedék nagy alakjai közé tartozott. Az egyik legszélesebb látókörű írónk, akinek a humán területekhez (képzőművészet, irodalom, filozófia) való vonzódása magától értetődő természetességgel párosult a természettudományok iránti érdeklődéssel.

Emlék az, ami itt suhan el velem messze, az éjben
Emlék ez a hajó, emlék a város emlék vagyok én
Elszáll és múlnak az évmilliók s nem lesz pillanat, egy se
Robogó légigép visszarohanó Lethe-hajók
Ablaka mellől lesve ki fekete ködben
Hogy egymást messe mégegyszer szempillantásra a két út
Elvillanva hogy lássalak s te is, és intsünk az ablakon át
Csak ennyit, szervusz, isten veled, isten veled! élet,
Ifjúság, remegő remény, mámor, félszeg, gyönge mosoly
Halk, tehetetlen kis tiltakozás az Éjszaka ellen

Karinthy Frigyes: Mindszenti litánia (részlet) – Magyar Elektronikus Könyvtár

Karinthy Frigyes sírja a Fiumei úti Nemzeti Sírkertben. Fotó: Tóth Péter

Az idézett költőkre vonatkozó korábbi posztjaink:

komment

Címkék: arany jános karinthy frigyes ady endre vörösmarty léda tóth péter

1956 – Színháziak színházakról, forradalomról. 8. rész

2016. október 31. 08:12 - nemzetikonyvtar

Sorozatunk színészek, színházi emberek visszaemlékezését idézi fel az 1956-os forradalom napjaira a hatvanadik évforduló alkalmából.

1956. október 31., Bakó Márta, Joó László, Egri István, Gábor Miklós

A beszélő – Mario Vargas Llosa azonos című regényében – az egymástól távol, szétszórtan élő amazonasi indián törzs kis csoportjait járja sorra. Mindig úton van. Amikor megérkezik valahová, valakikhez, leül és beszél. Szimbólumokkal teli történeteit hallgatósága feszült figyelemmel követi, elbeszélése összeköti az egymástól térben is időben távol élőket.

Mi is történt 1956 októberében a színházakban és a színházak körül? Szöveg, adatokat tartalmazó forrás kevés maradt, összeszedegetve sincs. Blogsorozatunk színészek, színházi emberek memoárjait – emlékezetüket – hívja segítségül, remélve, hogy a kérdésre legalább töredékes válasz adható, és számolva azzal, hogy az idő, az egyéniség, a világszemlélet, az életutak egyéb történései, az 1956-ban elfoglalt és az 1956 utáni helyzetek és pozíciók az emlékezőket utólag is irányítják. A történetek 1956 októbere-novembere eseményeinek csak néhány részletét idézik. Az előzmények és a folytatás ott olvasható az emlékiratokban.

Bakó Márta (Bp., 1920–Bp., 2013) színésznő 1946–47-ben a Vígszínházban játszott, majd évekig nem kapott szerződést. 1951-ben kitelepítették. 1954-ben játszott először a József Attila Színházban. 1955-ben a kecskeméti Katona József Színházhoz szerződött, majd 1956 óta a József Attila Színház – 2006-tól örökös – tagja.

Forrás: Bakó Márta-szócikk. In Magyar színházművészeti lexikon, [főszerk.] Székely György, Budapest, Akadémiai, 1994 – Magyar Elektronikus Könyvtár

Bakó Márta (Ilonka) és Inke László (Kultúrházigazgató) A nyulak a ruhatárban című játékfilmben, 1971-ben. Réger Endre felv. – OSZK Fényképtár

1956. okt. 31., József Attila Színház

„A mi társulati ülésünket a klub emeleti nagytermében tartottuk meg. Megválasztottuk a forradalmi bizottságot. Igazgatónk, Fodor Imre számolt azzal, hogy leváltják. De a társulat egyhangúan [sic!] kérte őt és vezetőtársait, maradjanak a helyükön változatlanul. Elénekeltük a Himnuszt és a társulati ülés véget ért.
Sor került a káderlapok kiosztására. Itt volt a pillanat, hogy megtudhattuk, milyen minősítést adtak le rólunk a felsőbb szerveknek, sokan váltak egymás ellenségeivé, ha nevüket megtalálták káderlapjaikon hátrányos információk, rossz minősítések forrásaként. Én különösen tarthattam attól, hogy hivatalos minősítésem nem lesz hízelgő. Gyorsan átfutottam és elkeseredtem. Olyan, engem magasra értékelő írást tartottam a kezemben, hogy csak sajnálhattam, hogy ez már soha nem fog szerepelni a hivatalos iratok között és ezentúl nem olvashatja senki! Ugyanakkor egy mulatságos, az akkori napokra jellemző beszélgetés zajlott le lövedékektől megsérült színházunkban: Igazgatónk kétségbeesetten nézett körül és tanácstalanul felsóhajtott: – Mi lesz velünk? Mi lesz velünk? – Az ugyancsak ott tartózkodó színpadmesterünk erre az igazgatót bátorítva megszólalt: – Hát mi lenne, Fodor elvtárs? Csak a falat kell áttörni és megvan a főbejárat! – Ugyanis a Váci útról nyíló széles lépcsős bejárat akkor még nem a színházba, hanem a kerületi Pártbizottságba vezetett!”

Bakó Márta: Rosszkor születtünk, Bp., Textúra 1991, 264. o. – Törzsgyűjtemény

----

Joó László (Bp., 1918–Bp., 2012): színész, színházigazgató 1955–56-ban a Pécsi Nemzeti, illetve a József Attila Színház tagja volt.

Forrás: Joó László-szócikk. In Magyar színházművészeti lexikon, [főszerk.] Székely György, Budapest, Akadémiai, 1994 – Magyar Elektronikus Könyvtár

Kőszegi Gyula (Péter), Ambrus Edit (Zsuzsa), Joó László (András) és Gobbi Hilda (Mama) Gáli József Szabadsághegy című színművében. Rendezte: Benedek Árpád. Bemutató: József Attila Színház, 1956. okt. 6. – OSZK Színháztörténeti Tár Album 95 8

1956. okt. 31., József Attila Színház

„Az emlékezetes októberi napokban a társulat a forradalmi bizottság vezetőjévé választott. Ugyancsak kapkodták a fejüket az első mondataim után.
– Köszönöm a bizalmatokat! Elöljáróban az lenne a javaslatom, hogy amikor innen hazamentek, nézzetek körül a pincétekben, és ürítsetek ki egy alkalmas helyet, ahova majd lemehettek. Mert az a nagyhatalom, amelyik körülveszi a várost a hadseregével, nem ereszt ki a markából bennünket. Még valamit. Ne keressetek vétkest! Nem alkalmas erre az idő. A jó színész pedig ezután is fontos lesz minden színház számára.
Amikor az események fordulatot vettek, Fodor Imre behívatott:
– Szeretném neked megköszönni azt a helytállást, melyet a nehéz napokban tanúsítottál. Ilyen emberre van most szükségünk. Azonnal lépj be a pártba!
– Rossz emberismerő vagy, Imre! Hogy egyeztethető ez össze az én jellememmel?
– Akkor viszont nem tudok ilyen magas fizetést, ilyen kitűnő szerepeket számodra biztosítani.”

Joó László: Burokban születtem, Érd, Pro Conduco, 2010, 85. – Törzsgyűjtemény

----

Egri István (Bp., 1905–Bp., 1980) színész, rendező 1956-tól a Petőfi Színház főrendezője, majd igazgatója volt.

Forrás: Egri István-szócikk. In Magyar színházművészeti lexikon, [főszerk.] Székely György, Budapest, Akadémiai, 1994 – Magyar Elektronikus Könyvtár

Egri István 1957-ben. Ismeretlen fényképész felvétele. OSZK Színháztörténeti Tár, jelzet: SZT KA 5060/1

1956. okt. 31., Petőfi Színház

„Nem vagyok történész, politikus – hála istennek –, nem feladatom az események elemzése. Arról számolok be, ami színházunkban történt. Szendrő Ferenc igazgatóval jó egyetértésben dolgoztunk e rövid pár hónap alatt. Együtt állítottuk össze a műsort, felismerve, hogy az októbert megelőző enyhülés, a több szabadságért folytatott harc lehetővé teszi az adminisztratív irányítás béklyóiból való kitörést. A színház kötetlenebb, értékesebb programmal indulhat új célja felé. Október végén egy társulati ülésen a színház minden dolgozója – több mint kétszáz ember – egyhangúan [sic!] megválasztott igazgatónak. Ez a spontán, szabad elhatározás egyszerűen csak annyit közölt másokkal és velem, hogy a súlyos, veszedelmes időkben is igyekeztem ember maradni – így gondolkodni, így cselekedni.
Tisztán láttam, hogy ebben a helyzetben a jelenlévő és fenyegető túlkapásokat, sértődött, elnyomott színészek kórista lázadását – a felém kifejezett bizalomból – csak én állíthatom meg. Ezért vállaltam. Nem is történt semmiféle incidens színházunkban. Dolgoztunk. Mindig is azt tartottam, történjék bármi, dolgozni kell. Dolgozni jó. Nem viselem érdemként, mindössze tudomásul veszem: színészetünk történetében én vagyok az egyetlen, akit megválasztottak igazgatónak.”

Egri István: Színház egy életen át, Bp., Múzsák, 1990, 218. – Törzsgyűjtemény

----

Gábor Miklós (Zalaegerszeg, 1919–Bp., 1998) színész 1954 és 1975 között volt a Madách Színház tagja.

Forrás: Gábor Miklós-szócikk. In Magyar színházművészeti lexikon, [főszerk.] Székely György, Budapest, Akadémiai, 1994 – Magyar Elektronikus Könyvtár

Gábor Miklós mint Bernhardi professzor Atrhur Schnitzler A Bernhardi-ügy című színművében. Bemutató: Vígszínház, 1991. febr. 8., Ismeretlen fényképész felvétele. OSZK Színháztörténeti Tár, ltsz.: 774/2005

1956. okt. 31., Madách Színház

„A műszakiak az elnökség részére a színpad és az első sor közé sietve elhelyeztek egy hosszú asztalt, és nemzetiszínű terítővel takarták le, Horvai Pista meg Urai és Greguss bevonultak, helyet foglaltak az asztal mögött, Horvai felszólította a jelenlévőket, hogy felállással adózzunk az elesett hősök emlékének, majd amikor ez megtörtént, bejelentette, hogy Szabó Sándor, a Szövetség küldötte kíván szólni, ekkor azonban, még mielőtt Szabó kinyithatta volna száját, a széksorok közt, valóban ott, ahol bejelentette, hogy majd szólni fog, felugrott Tamtara Jóska, és felhevülten, a csúcsokon, hirdetni kezdett: – Nagyon csodálom, hogy két olyan művész, mint Urai és Greguss leülnek egy olyan emberrel egy asztalhoz, mint Horvai István! – Aztán már nem értettem pontosan, mit beszél, valami olyasmit mondott, hogy Horvai meggyalázza a hősök emlékét, és valamit valami »könnyekig megható gyönyörűségről«, aztán felugrott L. L.. ő is ordítani kezdett, őt követte B. Zoltán, egy igazán derék fiú, aztán Szegedi-Szabó és egypár olyan jelenlévő, talán segédszínészek, akiket látásból se nagyon ismertem. – Ki vele! – ordítottak szegény Horvai Pistára –, ki azokkal, akik vele tartottak, jól tudják, kik azok, ki a moszkovitákkal! – Láttam, Horvai feláll, valamit mond, de szava elveszett az üvöltözésben, aztán láttam, hogy – arcán egy sértett gyerek fájdalmával – kimegy a nézőtérről az oldalsó kijáraton, hátam mögött pedig felemelkedett Sarkadi Imre, akkor a színház dramaturgja, és csendben elindult a nézőtér lejtősen emelkedő, nesztelen szőnyegpadlóján a páholyok alatti sötétbe, a hátsó kijárat felé. – Menjek én is? – kérdeztem agresszíven, L. L.: – két székkel odébb, rám se nézve – Mindenki! – üvöltötte, felálltam, és mentem hát én is. Az utolsó, amit láttam, a fővilágosító, pártvezetőségi tagunk szűkölő tekintete volt, amely sunyítva követett egy darabig.”

Gábor Miklós: Sánta szabadság, Bp., Magvető, 1997, 303–304. – Törzsgyűjtemény

Rajnai Edit (szerk.) – Színháztörténeti Tár

komment

Címkék: 1956 gábor miklós egri istván bakó márta 1956 szinhaz kőszegi gyula

1956 – Színháziak színházakról, forradalomról. 7. rész

2016. október 30. 07:19 - nemzetikonyvtar

Sorozatunk színészek, színházi emberek visszaemlékezését idézi fel az 1956-os forradalom napjaira a hatvanadik évforduló alkalmából.

1956. október 30., Gábor Miklós, Pándy Lajos és Szirtes György

A beszélő – Mario Vargas Llosa azonos című regényében – az egymástól távol, szétszórtan élő amazonasi indián törzs kis csoportjait járja sorra. Mindig úton van. Amikor megérkezik valahová, valakikhez, leül és beszél. Szimbólumokkal teli történeteit hallgatósága feszült figyelemmel követi, elbeszélése összeköti az egymástól térben is időben távol élőket.

Mi is történt 1956 októberében a színházakban és a színházak körül? Szöveg, adatokat tartalmazó forrás kevés maradt, összeszedegetve sincs. Blogsorozatunk színészek, színházi emberek memoárjait – emlékezetüket – hívja segítségül, remélve, hogy a kérdésre legalább töredékes válasz adható, és számolva azzal, hogy az idő, az egyéniség, a világszemlélet, az életutak egyéb történései, az 1956-ban elfoglalt és az 1956 utáni helyzetek és pozíciók az emlékezőket utólag is irányítják. A történetek 1956 októbere-novembere eseményeinek csak néhány részletét idézik. Az előzmények és a folytatás ott olvasható az emlékiratokban.

Gábor Miklós (Zalaegerszeg, 1919–Bp., 1998) színész 1954 és 1975 között volt a Madách Színház tagja.

Forrás: Gábor Miklós-szócikk. In. Magyar színházművészeti lexikon, [főszerk.] Székely György, Budapest, Akadémiai, 1994 – Magyar Elektronikus Könyvtár

Gábor Miklós az 1950-es években. Inkey Tibor felv. OSZK Színháztörténeti Tár, ltsz.: 722/2/2011

1956. okt. 30., Madách Színház

„Október 30. Kedd. A Madách Színház Művészeti Tanácsa reggel összeült Horvai Pistánál, itt volt Urai, a régi, a rendíthetetlen Urai, akin soha semmi nem változtatott semmit, itt hangoskodott Greguss, ő is a mindenkori, a bőséges, hol Majort, hol Págert szidta, »neki igazán volna oka panaszra«, itt volt Darvas Iván, izgatott, forradalmi állapotban, és Bozóki Pista – akinek telefonja nem működött, és ezért Horvai reggel gyalog baktatott fel érte a Szabadság-hegyre – teljesen rekedt volt, alig lehetett meghallani, amit mond, és három nap alatt Balbó-szakálla nőtt. Nem játszunk a) amíg a szovjet csapatok itt vannak b) amíg le nem váltják a magyar ENSZ-küldöttet c) amíg a tényleges hatalom Nagy Imre kezébe nem kerül, ezek voltak nyilatkozatunk főbb pontjai, amelyeket aláírtunk, habozva én is aláírtam, elvégre mindennel egyetértettem, hát akkor miért ne?, itt mindenki természetesnek vette, hogy aláírom.”

Gábor Miklós: Sánta szabadság, Bp., Magvető, 1997, 298. – Törzsgyűjtemény

-----

Szirtes György (Bp., 1923–Bp., 2009) színházigazgató, gazdasági szakember 1947-ben a Vígszínházhoz szerződött színésznek és közönségszervezőnek. 1949-től a Fővárosi Operettszínház művészeti titkári, 1950-től gazdasági igazgatói, 1953-tól 1962-ig üzemigazgatói teendőit látta el.

Forrás: Szirtes György-szócikk. In Magyar színházművészeti lexikon, [főszerk.] Székely György, Budapest, Akadémiai, 1994 – Magyar Elektronikus Könyvtár

A kép forrása: terasz.hu

1956. okt. 30., Fővárosi Operettszínház

„Úgy indult, mint egy nagy tisztulási folyamat, mint egy tavaszi eső. A becsületesen gondolkozó emberek, az áldozatok hozzátartozói a bűnösöket akarták felelősségre vonni, a sztálinizmus képviselőit elkergetni, a törvényességet újra megteremteni. Ez volt a lényeg, és nem a kísérőjelenség. Október 30-án forradalmi társulati ülés volt a színházban. A forradalmi bizottság tagjai között volt színész, zenész, énekkari tag. A páholyokban ott ültek a külföldi lapok tudósítói, akik izgalmas tudósítást akartak írni ennek a közismerten kommunista vezetésű színháznak a társulati üléséről. A társulat már lent ült a nézőtéren, csak Margittal [Gáspár Margittal, a színház igazgatójával] ketten voltunk az irodában, lelkileg készülődve arra, hogy mi is lemenjünk. Igyekeztem megnyugtatni ezt a kiváló asszonyt, akinek normális bíróság előtt nem lett volna semmi félnivalója. Az első sorokat üresen hagyták, különben zsúfolt volt a nézőtér, mi leültünk az egyik üres sorba. Elkezdődött a társulati ülés, felszólították a tagokat, hogy aki bűnösnek érzi magát, hagyja el a termet. Gáspár fel akart állni, nem engedtem. »Te nem vagy bűnös, tehát nem mégy ki!« Amikor már nagyon izzóvá vált a hangulat, Gáspár egy megfelelő pillanatban szót kért. Beszédének az volt a lényege, hogy nem várta meg, amíg felszólítják a távozásra, hanem maga mondott le, a többséget maga mögé állította. A társulati ülés után megalakult az igazgató tanács, amelynek tagjául választottak, majd az egész társulat az irodába tódult, követelve a káderlapok kiosztását. Abban a korszakban ugyanis az egész országban, minden gyárban, vállalatnál, intézménynél kötelező volt a káderlapok vezetése, amelyen a dolgozókról minden adatot, magatartásukat, rossz tulajdonságaikat, politikai állásfoglalásukat a káderes vagy személyzeti vezető feljegyezte. A kép aszerint alakult ki, hogy a személyzeti vezető szubjektív, fanatikus, rosszindulatú vagy objektív volt, s ez nem volt játék, a dolog vérre ment. Egy rossz káderlap az illető egész további életét, egzisztenciáját, sőt családjának jövőjét is befolyásolta. A káderlapok vezetésével – miután nem volt személyzeti vezető – én voltam megbízva. A tagság kérésére kinyitottam a szekrényt, ahol a káderanyagok voltak. Az emberek, egymást taposva keresték a saját anyagukat, olvasni akarták a róluk készült bizalmas jelentést. A káderlapok azonban üresek voltak. Az Operett Színház talán az egyetlen hely volt az országban, ahol semmiféle feljegyzés nem készült a tagokról. Soha nem szerettem az értelmetlen munkát, a másikat megalázó vagy veszélybe hozó magatartást.”

Szirtes György: Színházaim a pesti Broadwayn, Bp., Polgart, 2005, 55–57. – Törzsgyűjtemény

----

Pándy Lajos (Perbete, 1922–Bp., 2014) színész 1951-től volt A Magyar Néphadsereg Színházának, illetve a Vígszínháznak a tagja.

Forrás: Pándy Lajos-szócikk. In Magyar színházművészeti lexikon, [főszerk.] Székely György, Budapest, Akadémiai, 1994 – Magyar Elektronikus Könyvtár

Pándy Lajos az 1960-as években. Ismeretlen fényképész felv. OSZK Színháztörténeti Tár, ltsz.: 772/2011

1956. okt. 30., A Magyar Néphadsereg Színháza [Vígszínház]

„Számomra az is furcsa volt, hogy a párttagok nagy része hősies pátosszal tépdeste szét nyilvánosan a tagkönyvét, és verte mea culpázva a mellét.
– Jézusom! – döbbentem meg. – Hát ezektől féltem én annyira, ezektől a bosszúállástól rettegő kócvitézektől, akik titokzatosnak tűnő, szigorúan zárt taggyűléseikről olyan sokatmondó arckifejezéssel jöttek ki, mintha tudnák, hogy mikor lesz a világ vége? De hiszen ezek önző, a maguk pecsenyéjét sütögető, nagyhangú alakok, akik alkalmatlanok arra, hogy az ember fölnézzen rájuk! Kaméleonok, közönséges karrieristák, akik…
Eddig jutottam el gondolataimban, amikor a nagy tagkönyvtépés közepette egyszer csak fölállt egy asszony, akit én, töredelmesen bevallom, nem nagyon kedveltem, és halk, kissé vontatott hangon ezt mondta:
– Kommunista voltam, kommunista vagyok, kommunista maradok.
Én voltam ez egyetlen, aki megtapsolta. Pedig akkor már a szívem fölött „melengettem” megszerzett káderlapomat, amely – mi tagadás – eléggé cifra és veszedelmes dolgokat tartalmazott. Ez a halk szavú vontatottan beszélő, törékeny asszony – Péchy Blanka volt.
(Mesélik, hogy a Kamara Varietében, egy viharos forradalmi gyűlésen, artisták, bilincstörők és más bivalyerős emberek verték a huppot. A nagy zajban egyszer csak felállt Salamon Béla, és a következőket mondta az egybegyűlteknek:
– Két okból fogjátok be a szátokat. Ha még kommunizmus van, akkor azért, ha már kapitalizmus van, akkor meg azért, mert én vagyok itt az igazgató!
A teremben néma csönd lett – és Salamon Bélából nem lett a Kamara Varieté igazgatója.)”

Pándy Lajos: Súgópéldány, Bp., Mundus 2006, 178. – Törzsgyűjtemény

Rajnai Edit (szerk.) – Színháztörténeti Tár

komment

Címkék: 1956 gábor miklós 1956 szinhaz pándy lajos

1956 – Színháziak színházakról, forradalomról. 6. rész

2016. október 29. 07:48 - nemzetikonyvtar

Sorozatunk színészek, színházi emberek visszaemlékezését idézi fel az 1956-os forradalom napjaira a hatvanadik évforduló alkalmából.

1956. október 29., Lázár Egon, Szilágyi Lajos

A beszélő – Mario Vargas Llosa azonos című regényében – az egymástól távol, szétszórtan élő amazonasi indián törzs kis csoportjait járja sorra. Mindig úton van. Amikor megérkezik valahová, valakikhez, leül és beszél. Szimbólumokkal teli történeteit hallgatósága feszült figyelemmel követi, elbeszélése összeköti az egymástól térben is időben távol élőket.

Mi is történt 1956 októberében a színházakban és a színházak körül? Szöveg, adatokat tartalmazó forrás kevés maradt, összeszedegetve sincs. Blogsorozatunk színészek, színházi emberek memoárjait – emlékezetüket – hívja segítségül, remélve, hogy a kérdésre legalább töredékes válasz adható, és számolva azzal, hogy az idő, az egyéniség, a világszemlélet, az életutak egyéb történései, az 1956-ban elfoglalt és az 1956 utáni helyzetek és pozíciók az emlékezőket utólag is irányítják. A történetek 1956 októbere-novembere eseményeinek csak néhány részletét idézik. Az előzmények és a folytatás ott olvasható az emlékiratokban.

Szilágyi Lajos (Bp., 1925–) színészt 1949-ben az Államvédelmi Hatóság letartóztatta, majd „a szovjet csapatok előnyomulásának késleltetéséért” 4 év börtönre ítélték. 1952-es szabadulása után 1954-ben került vissza a színészi pályára, Békéscsabán kapott szerződést, majd Hódmezővásárhelyen játszott. 1957–58-ban produkciós társulatot vezetett, majd az Állami Déryné Színházhoz került. 1963–64-ben a kecskeméti Katona József Színház színésze. 1967-től saját maga szervezte társulattal, az Országos Rendező iroda égisze alatt járta az országot.

Szilágyi Lajos: Egy színész, aki túlélte, Pomáz, Kráter, 2014, – Törzsgyűjtemény

Szilágyi Lajos: Egy színész, aki túlélte, Pomáz, Kráter, 2014. Címlap – Törzsgyűjtemény

1956. okt. 29., Fészek Klub

„Október végén, talán hazaérkezésem napján [Szilágyi Lajos okt. 29-én hajnalban érkezett Miskolcról], a Rádió felhívására bementem a Fészek Klubba, ahol, mintegy 700–800 színész gyűlt össze. Szakáts Miklós a Színészek Forradalmi Bizottságában azzal mutatott be a megjelent színészeknek, hogy »Bemutatom nektek Szilágyi Lajos kollégánkat. Ne tévesszen meg senkit a fiatalos külső, ugyanis ő a magyarságáért legtöbbet szenvedett fiatal színész.« Ilyen bemutatás után szinte természetes volt, hogy én voltam a Forradalmi Bizottság egyetlen tagja, akit közfelkiáltással választottak be abba a bizottságba, amelybe Dajka Margit, Ujlaky László, Básti Lajos, Sinkovits Imre, Kárpáthy Gyula (dramaturg), és több neves, élvonalbeli színészt beválasztottak.” […]
A továbbiakban megalakult a színészek segélyezési bizottsága, melynek tagja lett Solymossy Imre, Nyerges Ferenc (a háború előtti Nemzeti Színház tagja), valamint Vereczkey Zoltán és én. Feladatunk volt az anyagilag bajba jutott, főként politikai okok miatt állás nélküli színészek segélyezése.”

Vitéz Szilágyi Lajos: Egy színész, aki túlélte, Pomáz, Kráter, 2014, 115. o. – Törzsgyűjtemény

----

Lázár Egon (Bp., 1921–) gazdasági szakember 1947-től a Városi Színház munkatársa (1950-től gazdasági igazgatója), 1951-től az Operaház munkatársa, 1954-től 1968-ig az Állami Faluszínház (Állami Déryné Színház) gazdasági igazgatóhelyettese, 1968 és 1974 között a Vidám Színpad, 1974-től a Magyar Színházi Intézet, 1976-tól a Vígszínház gazdasági igazgatója volt.

Forrás: Lázár Egon: Visszapillantó. Színházi évtizedek, Bp., Corvina, 2014 – Törzsgyűjtemény

Lázár Egon Visszapillantó. Színházi évtizedek című könyvének bemutatója 2014. szeptember 22-én. Forrás. Eszenyi Enikő, a Vígszínház igazgatójának honlapja

1956. okt. 29., Állami Déryné Színház

„De visszatérve az 1950-es évekre, bizony pocsék-rossz volt a hangulat a színházon belül is. 1956. okt. 29-én elmentünk a színház Nagymező utcai központi színháztermébe – a mai Radnóti Színházba, az úgynevezett forradalmi társulati ülésre. A színpadon és a nézőtéren ismeretlen alakok jelentek meg, néhány még puskát is viselt. Én a nézőtér hetedik sorának jobb 3. székén foglaltam helyet, közvetlenül Kassai Ilona (később Kossuth-díjas színésznő) mellett, akinek másik oldalán az akkori férje, Fülöp Kálmán színész-versszövegíró ült. Bejelentették, hogy kirúgják Mátrai József igazgatót, de ő visszakönyörögte magát, és így csak üzemigazgatóvá fokozta őt le a forradalmi bizottmány. Aztán Csongrády Mari rendezőt és szakszervezeti titkárt ültették a képzeletbeli vádlottak padjára. Az ő sírása eredménye az volt, hogy színészként maradhat a színház kötelékében. Ezután Orbók Endre elnök az én nevemet olvasta fel. Sustorgás, pusmogás, hangok, majd bekiabálás.
»Egon maradjon!«
Én felálltam, és a kezemben egy kulcscsomót tartva megkérdeztem: Kinek adhatom át a kulcsokat? A nézőtérről baráti beszólások, a színpadon tanácstalanság. A kérdésemet még kétszer megismételtem. A bizottmány tanácskozott, majd közölték, hogy holnap Bakcsy Gábor főpénztáros úr veszi át a kulcsokat. (Senki sem tudta, milyen kulcsokról van szó.) Aztán Kassay Médit megpusziltam, Fülöp Kálmánnal kezet fogtam, és halk, bátortalan tapsocska kíséretében elhagytam a nézőteret.”

Lázár Egon: Visszapillantó. Színházi évtizedek, Bp., Corvina, 2014, 77–78. o. – Törzsgyűjtemény

Rajnai Edit (szerk.) – Színháztörténeti Tár

komment

Címkék: 1956 1956 szinhaz szilágyi lajos lázár egon

1956 – Színháziak színházakról, forradalomról. 5. rész

2016. október 27. 07:41 - nemzetikonyvtar

Sorozatunk színészek, színházi emberek visszaemlékezését idézi fel az 1956-os forradalom napjaira a hatvanadik évforduló alkalmából.

1956. október 27., Nagy Attila

A beszélő – Mario Vargas Llosa azonos című regényében – az egymástól távol, szétszórtan élő amazonasi indián törzs kis csoportjait járja sorra. Mindig úton van. Amikor megérkezik valahová, valakikhez, leül és beszél. Szimbólumokkal teli történeteit hallgatósága feszült figyelemmel követi, elbeszélése összeköti az egymástól térben is időben távol élőket.

Mi is történt 1956 októberében a színházakban és a színházak körül? Szöveg, adatokat tartalmazó forrás kevés maradt, összeszedegetve sincs. Blogsorozatunk színészek, színházi emberek memoárjait – emlékezetüket – hívja segítségül, remélve, hogy a kérdésre legalább töredékes válasz adható, és számolva azzal, hogy az idő, az egyéniség, a világszemlélet, az életutak egyéb történései, az 1956-ban elfoglalt és az 1956 utáni helyzetek és pozíciók az emlékezőket utólag is irányítják. A történetek 1956 októbere-novembere eseményeinek csak néhány részletét idézik. Az előzmények és a folytatás ott olvasható az emlékiratokban.

Nagy Attila (Pácin, 1933–Bp., 1992) színész, rendező 1955–56-ban a Miskolci Nemzeti Színház tagja volt. 1956 novemberében letartóztatták és 12 év börtönre ítélték. 1961-ben szabadult.

Forrás: Nagy Attila-szócikk. In. Magyar színházművészeti lexikon, [főszerk.] Székely György, Budapest, Akadémiai, 1994 – Magyar Elektronikus Könyvtár és Nagy Attila: Az ember elpusztíthatatlan. Bertha Bulcsú beszélgetése Nagy Attilával. In Uő.: Írók, színészek, börtönök, Bp., Új Idő, (Új Idő könyvek), 1990

Vargha Irén mint Melinda és Nagy Attila mint Bánk Katona József Bánk bán című tragédiájában. Bemutató: Miskolci Nemzeti Színház, 1956. decenber 14. Ismeretlen fényképész felv. OSZK Színháztörténeti Tár, jelzet: SZT KA 6857/18

1956. okt. 27–28., Miskolc

„– Néhány kollégám vállalkozott rá, hogy eljönnek velem egy lincselő tömeg feloszlatására, amelyik éppen a megyei tanács épületét ostromolta. Elmentünk oda és arról beszéltem az embereknek, hogy mi a különbség a lincselés és a forradalom igazsága között. A tömeg föllazult, és amikor bementünk a megyei tanács épületébe, kiderült, hogy csak két reszkető kiskatona volt az épületben, már mindenki elmenekült. A kiskatonák is rögtön megszöktek. Az épületből az első, úgynevezett Rozgonyi-féle munkástanács már rég megszökött. Akkor kialakult egy olyan helyzet, amit a miskolci Fehér Könyv mint színészkormányt emleget. Mindenesetre 27-én délután 4 órától 28-án este hat óráig én minden néven nevezendő kérdésben intézkedtem, mint Nagy Attila. Nem volt semmi címem, csak ilyeneket csináltam, hogy a rádióban mondtam egy beszédet arról, hogy a nemzet milliárdos értékeit nem érdemes elpusztítani, mert arra a jövőben is szükség lesz. A munkások jelenjenek meg a munkahelyükön és ülősztrájkot folytatva gondozzák gépeiket. Tartsák fűtve a kohókat, a diákok menjenek el az iskolába, ne kószáljanak az utcán a kiszabadult bűnözők között. A városi rendőrkapitány vállalta, hogy a diákokból közbiztonsági szolgálatot szervez. A helyőrség parancsnokával is beszéltem, s ez a szerencsétlen ember elvállalta, hogy a három nap alatt számolatlanul kiszórt fegyverek tulajdonosaiból nemzetőrséget szervez. Utána őt is keményen elítélték. Kihirdettük, hogy a helyőrség parancsnokságon fegyverviselési engedélyt lehet kapni, ha a fegyvereket a társadalom szolgálatába kívánják állítani. Aki ezt nem vállalta, leadta a fegyverét. Aztán felkértem a munkástanácsokat, hogy egy-egy személyt delegáljanak a megyei tanács épületébe, ahol törvényes munkástanács-választás történik. Kimentem a közlekedési vállalathoz és megkértem őket, hogy reggel hat órakor indítsák el a villamosokat és a buszokat, hogy a helyzet konszolidálódjon. Kértem az üzleteket, hogy nyissanak ki, leveleket írtam a járási központokba, hogy a város élelmiszer-ellátását legyenek szívesek segíteni.”

Nagy Attila: Az ember elpusztíthatatlan. Bertha Bulcsú beszélgetése Nagy Attilával. In Uő.: Írók, színészek, börtönök, Bp., Új Idő, (Új Idő könyvek), 1990, 219–220. – Törzsgyűjtemény

Rajnai Edit (szerk.) – Színháztörténeti Tár

komment

Címkék: színház 1956 nagy attila színháztörténeti tár 1956 szinhaz

1956 – Színháziak színházakról, forradalomról. 4. rész

2016. október 26. 07:40 - nemzetikonyvtar

Sorozatunk színészek, színházi emberek visszaemlékezését idézi fel az 1956-os forradalom napjaira a hatvanadik évforduló alkalmából.

1956. október 26., Berek Kati, id. Magyar Bálint

A beszélő – Mario Vargas Llosa azonos című regényében – az egymástól távol, szétszórtan élő amazonasi indián törzs kis csoportjait járja sorra. Mindig úton van. Amikor megérkezik valahová, valakikhez, leül és beszél. Szimbólumokkal teli történeteit hallgatósága feszült figyelemmel követi, elbeszélése összeköti az egymástól térben is időben távol élőket.

Mi is történt 1956 októberében a színházakban és a színházak körül? Szöveg, adatokat tartalmazó forrás kevés maradt, összeszedegetve sincs. Blogsorozatunk színészek, színházi emberek memoárjait – emlékezetüket – hívja segítségül, remélve, hogy a kérdésre legalább töredékes válasz adható, és számolva azzal, hogy az idő, az egyéniség, a világszemlélet, az életutak egyéb történései, az 1956-ban elfoglalt és az 1956 utáni helyzetek és pozíciók az emlékezőket utólag is irányítják. A történetek 1956 októbere-novembere eseményeinek csak néhány részletét idézik. Az előzmények és a folytatás ott olvasható az emlékiratokban.

Berek Kati (Makó, 1930–) színésznő 1952 és 1970 között a Nemzeti Színház tagja volt.

Forrás: Berek Katalin-szócikk. In. Magyar színházművészeti lexikon, [főszerk.] Székely György, Budapest, Akadémiai, 1994 – Magyar Elektronikus Könyvtár

Berek Kati mint Barbara Hilton Háy Gyula Erő című színművében. Bemutató: Katona József Színház, 1952. február 25. Farkas Tamás felv. – OSZK Színháztörténeti Tár, jelzet: SZT KA 7053/1

1956. okt. 26., Kossuth Rádió

„Október 26-án délben éppen otthon voltunk. Csengettek, Hont Ferenc és Horváth Ferenc álltak az ajtóban.
– Gyere velünk!
– Hová?
– A Parlamentbe!
Lent várt egy orosz autó. Amikor anyám meglátta, nem akart elengedni. Andris sem. [Simor András, Berek Kati férje.] De elmentem velük. Mint kiderült , azért szedték össze a művészeket, hogy csináljunk műsort, mert addig egyfolytában csak zene szólt, időnként szakították meg a hírek. Megérkeztünk a Parlamentbe, rögtön fogadott minket Nagy Imre. Ott volt Gobbi és Major is. Nekem kellett elmondanom az Altatót és a Mamát, Gobbi szavalta a Szózatot.
Az egész forradalomra jellemző, hogy mire megjelenik egy újság, már semmi nem aktuális. A Rádió az egyetlen, amely percről percre készen tudósít. De az események akkor már maguktól görögtek, nem lehetett őket irányítani.
Este nem mehettünk haza. Kaptunk ennivalót, bent töltöttük az éjszakát. A kiskatonák halottsápadtan őrizték a parlamentet. Gyerekek voltak és féltek. Leültünk közéjük. Tildy Zoltán mesélt nekünk a házifogságáról. Hogy az unalom meg ne ölje, paprikát termesztett, ami óriási méretűvé nőtt. Locsolta, gondozta azt az egyetlen paprikát. Kimegy egy reggel és látja, hogy a kertész vígan eszi a paprikát a szalonnához.
– Tildy úr, hogy ez milyen finom! – mondta gyanútlanul.”

Berek Katalin: Tájkép magammal, lejegyezte Ézsiás Erzsébet, Bp., Papirusz Book, 2004, 110–111. – Törzsgyűjtemény

Id. Magyar Bálint, lakásában, 1964 körül. Forrás: Fortepan

Id. Magyar Bálint (Bp., 1910–Bp., 1992) író, színháztörténész, színházigazgató volt. 1945 és 1955 között a Nemzeti Színház főtitkári, 1955-től 1958-ig A Magyar Néphadsereg Színházának igazgatója volt.

Forrás: Magyar Bálint-szócikk. In. Magyar színházművészeti lexikon, [főszerk.] Székely György, Budapest, Akadémiai, 1994 – Magyar Elektronikus Könyvtár

A Magyar Néphadsereg Színháza [Vígszínház]

„Bementem a színházba. A színházban is alakult félig-meddig Forradalmi Bizottság. Velem nem nagyon beszéltek róla, nem is igen funkcionált, azt viszont egy okmányból tudom, hogy tagja volt a párttitkár és a szakszervezeti titkár is. A Bizottság lelke Szakáts Miklós volt, ez a furcsa, ellentmondásos ember, akiről még lesz szó, a leghangosabb a Bizottságban pedig Ajtay Andor. Ajtay a színpadon kívül mindenütt bottal járt, esetleg, ha a szerep megengedte, a színpadon is. A színház társalgójában szokás szerint a falon lógott egy szovjet tárgyú fényképekkel teli, beüvegezett tabló. Ajtay Bandi ezt botjával leszaggatta, és rátiport, miközben azt ordította: »Ezt én téptem le, Ajtay Andor, mindenki tudja meg!« Nálam az igazgatói irodában nemigen célzott senki ilyenféle témákra.
A Szabad Kossuth Rádió jelentkezése után feldúltan rohant be igazgatói szobámba Szakáts Miklós, és ezt kiabálta: »Hát ezért csináltuk mindezt, hogy megint a Major és megint a Gobbi?« Aztán elviharzott.”
„Levettük a csillagot is (a vörös csillagot) a színház homlokzatáról. Akkoriban vezető intézményeken, gyárakon, középületeken neon pálmákból formált vörös csillag volt mindenfelé. Levétele indulatomból fakadt. Bejött ugyanis hozzám a színpadmester, kérve, igazgató elvtárs nem kellene-e nekünk is levennünk a vörös csillagot? »Nem« – Mondtam, de ebben a pillanatban belépett a titkárnőm, és közölte a Honvédelmi Minisztérium üzenetét, vegyük le a csillagot, »ne ingereljük a népet«. Nekem eszembe jutott a Čapek Fiaim előadását követő jelenet, amikor ugyanez a telefonáló tábornok minősített defetistának a darabbal együtt. »Hát akkor vegyük le!« – mondtam.”

Magyar Bálint: Bukásra ítélt siker. A Vígszínház élén 1955–1958, Bp., Mundus, 2004, 112–113. – Törzsgyűjtemény

Rajnai Edit (szerk.) – Színháztörténeti Tár

komment

Címkék: színház 1956 magyar bálint berek kati színháztörténeti tár 1956 szinhaz

1956 – Színháziak színházakról, forradalomról. 3. rész

2016. október 25. 08:23 - nemzetikonyvtar

Sorozatunk színészek, színházi emberek visszaemlékezését idézi fel az 1956-os forradalom napjaira a hatvanadik évforduló alkalmából.

1956. október 25., Szabó Sándor

A beszélő – Mario Vargas Llosa azonos című regényében – az egymástól távol, szétszórtan élő amazonasi indián törzs kis csoportjait járja sorra. Mindig úton van. Amikor megérkezik valahová, valakikhez, leül és beszél. Szimbólumokkal teli történeteit hallgatósága feszült figyelemmel követi, elbeszélése összeköti az egymástól térben is időben távol élőket.

Mi is történt 1956 októberében a színházakban és a színházak körül? Szöveg, adatokat tartalmazó forrás kevés maradt, összeszedegetve sincs. Blogsorozatunk színészek, színházi emberek memoárjait – emlékezetüket – hívja segítségül, remélve, hogy a kérdésre legalább töredékes válasz adható, és számolva azzal, hogy az idő, az egyéniség, a világszemlélet, az életutak egyéb történései, az 1956-ban elfoglalt és az 1956 utáni helyzetek és pozíciók az emlékezőket utólag is irányítják. A történetek 1956 októbere-novembere eseményeinek csak néhány részletét idézik. Az előzmények és a folytatás ott olvasható az emlékiratokban.

Szabó Sándor (Bp., 1915– Bp., 1997) színész 1951 és 1957 között A Magyar Néphadsereg Színházának tagja volt. 1956-ban külföldre távozott. 1976-ban hazatért.

Forrás: Szabó Sándor-szócikk. In. Magyar színházművészeti lexikon, [főszerk.] Székely György, Budapest, Akadémiai, 1994 – Magyar Elektronikus Könyvtár

Szabó Sándor az 1950-es években. Inkey Tibor felv. OSZK Színháztörténeti Tár, ltsz.: 163/11/1998

1956. okt. 25., Kossuth tér

Reggel nyolc óra. Barna fiam robog be az ajtón: – Apu, nagy tömeg vonul az utcán, köztük van Pécsi Sándor is egy tank tetején. Mennek a Parlamenthez. Mi miért nem megyünk? – Gyorsan felöltöztünk, nemzetiszínű kis szalagokat vittünk magunkkal. Odaérve hatalmas tömeg közepén találtam magam. – Szabó Sándor mondja el a Nemzeti dalt! – hallatszott mindenfelől. Feleségem [Bárczy Kató színésznő] és a két gyerek húzott a lépcsők felé, már szinte láttam magam, akárcsak Petőfi a múzeum előtti lépcsősor végén. A lépcsők alján ebben a pillanatban egy tornacipős fiú állt. Nem tudom, hogyan és miért, nagy félelem fogott el. Feleségem és a gyerekek már a lépcsősor közepén jártak. Rájuk ordítottam: – Azonnal gyertek vissza! – Csodálkozva megfordultak. Kisebbik fiam megvetően azt mondta: – Szar az apám! – Tizenhárom éves volt. Ebben a pillanatban eldördült az első lövés, és az első halott a tornacipős fiú volt. Még két perc, és lehet, hogy én lettem volna az a »tornacipős«! Gyakorta gondolkodtam az élet kiszámíthatatlanságán, és a szerencsén, ami sűrűn mellém szegődött. Akkor sokan meghaltak, mi csak egy kicsit.”

Szabó Sándor: „Országom visszanyertem én…” : Visszaemlékezés, Bp., Nap Kiadó, 1994, 9. – Törzsgyűjtemény

Rajnai Edit (szerk.) – Színháztörténeti Tár

komment

Címkék: 1956 kossuth tér szabó sándor rajnai edit színháztörténeti tár 1956 szinhaz

1956 – Színháziak színházakról, forradalomról. 2. rész

2016. október 24. 07:50 - nemzetikonyvtar

Sorozatunk színészek, színházi emberek visszaemlékezését idézi fel az 1956-os forradalom napjaira a hatvanadik évforduló alkalmából.

1956. október 24., Nagy Attila

A beszélő – Mario Vargas Llosa azonos című regényében – az egymástól távol, szétszórtan élő amazonasi indián törzs kis csoportjait járja sorra. Mindig úton van. Amikor megérkezik valahová, valakikhez, leül és beszél. Szimbólumokkal teli történeteit hallgatósága feszült figyelemmel követi, elbeszélése összeköti az egymástól térben is időben távol élőket.

Mi is történt 1956 októberében a színházakban és a színházak körül? Szöveg, adatokat tartalmazó forrás kevés maradt, összeszedegetve sincs. Blogsorozatunk színészek, színházi emberek memoárjait – emlékezetüket – hívja segítségül, remélve, hogy a kérdésre legalább töredékes válasz adható, és számolva azzal, hogy az idő, az egyéniség, a világszemlélet, az életutak egyéb történései, az 1956-ban elfoglalt és az 1956 utáni helyzetek és pozíciók az emlékezőket utólag is irányítják. A történetek 1956 októbere-novembere eseményeinek csak néhány részletét idézik. Az előzmények és a folytatás ott olvasható az emlékiratokban.

Nagy Attila (Pácin, 1933–Bp., 1992) színész, rendező 1955–56-ban a Miskolci Nemzeti Színház tagja volt. 1956 novemberében letartóztatták és 12 év börtönre ítélték. 1961-ben szabadult.

Forrás: Nagy Attila-szócikk. In. Magyar színházművészeti lexikon, [főszerk.] Székely György, Budapest, Akadémiai, 1994 – Magyar Elektronikus Könyvtár és Nagy Attila: Az ember elpusztíthatatlan. Bertha Bulcsú beszélgetése Nagy Attilával. In Uő.: Írók, színészek, börtönök, Bp., Új Idő, (Új Idő könyvek), 1990

Nagy Attila az 1960-as években. Ismeretlen fényképész felv. OSZK Színháztörténeti Tár, ltsz: 766/1/2011

1956. okt. 24., Miskolc

„– 24-én délelőtt Az ember tragédiáját próbáltuk, én a Lucifer szerepére készültem. A szünetben bekapcsoltuk a rádiót, és akkor hallottuk, hogy Budapesten tűzharcok vannak. Félbeszakadt a próba, a rádió reggeltől estig ellenforradalmi csőcselékről, ultimátumról, a szovjet csapatok segítségéről beszélt. 24-én délután már személyes kapcsolatom is keletkezett a budapesti eseményekkel, mert az én húgom taxisofőrként dolgozott Miskolcon, és 23-án reggel valakit Budapestre fuvarozott. 24-én átlőtt karral érkezett haza. Valahogyan a rádióhoz vonuló társasághoz keveredett és ott lőtték keresztül a karját. Ő mesélte el a diáktüntetést, a Gerő beszédet és Nagy Imre megjelenését. Amikor egy színész új szerepre készül, betölti egész életét. Teljesen váratlanul zuhantam bele az eseményekbe. Ráadásul előző este, október 23-án Szabó Lőrinc szerzői estjén verseket mondtam, és Illyés Gyula volt az előadó. 23-án este tíz órakor még Illyés Gyulával, Szabó Lőrinccel és társaságukkal beültünk egy vendéglőbe, és hosszan beszélgettünk, diskuráltunk…
[…]
– A színház is rettenetesen fel volt bolydulva. Fiatal színészekkel összeszövetkeztünk, hogy megkérdezzük Földvárit, aki akkor a megyei pártbizottság első titkára volt, és már korábban engedélyezte a munkástanács megalakítását, hogy mondja meg, mi van itt, mi a helyzet? A pártbizottságra be sem engedtek bennünket, közölték velünk, hogy Földvári Rudolf Budapestre ment tájékozódni. Az utcán nagy volt a nyüzsgés, a rendőrök négyes csoportokban jártak. Déltájban meglátogatta a színházat Illyés Gyula és Szabó Lőrinc, és éppen velük beszélgettünk, amikor jött a hír, hogy a diósgyőri munkások elindultak az egyetemi városba, mert tömeggyűlést hirdettek meg. Soha nem tisztázódott, hogy ki hirdette meg ezt a tömeggyűlést, de a pletyka szerint a megyei pártbizottság. Rövid időn belül 10-20 ezres tömeg vonult a főutcán. Jelszavakat kiabáltak: »Szabadságot! Sajtószabadságot! Mars ki ruszki« Ezt, hogy »Mars ki ruszki« skandálták. Szabó Lőrinc odafordult Illyéshez: »Te Gyula, hogy ezt a rímet nem én találtam ki!«”

Nagy Attila: Az ember elpusztíthatatlan. Bertha Bulcsú beszélgetése Nagy Attilával. In Uő.: Írók, színészek, börtönök, Bp., Új Idő, (Új Idő könyvek), 1990, 215–216. – Törzsgyűjtemény

Rajnai Edit (szerk.) – Színháztörténeti Tár

komment

Címkék: 1956 nagy attila rajnai edit színháztörténeti tár 1956 szinhaz