Sorozatunk színészek, színházi emberek visszaemlékezését idézi fel az 1956-os forradalom napjaira a hatvanadik évforduló alkalmából.

1956. október 23., Berek Kati, id. Magyar Bálint és dr. Székely György.

A beszélő – Mario Vargas Llosa azonos című regényében – az egymástól távol, szétszórtan élő amazonasi indián törzs kis csoportjait járja sorra. Mindig úton van. Amikor megérkezik valahová, valakikhez, leül és beszél. Szimbólumokkal teli történeteit hallgatósága feszült figyelemmel követi, elbeszélése összeköti az egymástól térben és időben távol élőket.

Mi is történt 1956 októberében a színházakban és a színházak körül? Szöveg, adatokat tartalmazó forrás kevés maradt, összeszedegetve sincs. Blogsorozatunk színészek, színházi emberek memoárjait – emlékezetüket – hívja segítségül, remélve, hogy a kérdésre legalább töredékes válasz adható, és számolva azzal, hogy az idő, az egyéniség, a világszemlélet, az életutak egyéb történései, az 1956-ban elfoglalt és az 1956 utáni helyzetek és pozíciók az emlékezőket utólag is irányítják. A történetek 1956 októbere-novembere eseményeinek csak néhány részletét idézik. Az előzmények és a folytatás ott olvasható az emlékiratokban.

Nemzeti Színház

Berek Kati az Életjel című film (1954) egy jelenetében. Rendezte: Fábri Zoltán. Csépány Sándor felv. OSZK Fényképtár 

A Magyar Néphadsereg Színháza [Vígszínház]

Id. Magyar Bálint, lakásában, 1964 körül. Forrás: Fortepan

Fővárosi Operettszínház

Dr. Székely György a Színháztudományi és Filmtudományi Intézetben, az 1950-es évek végén. Rékai János felv. OSZK Színháztörténeti Tár, ltsz.: 894/1996

Nemzeti Színház

Id. Magyar Bálint, 1966 körül. Forrás: Fortepan  

Rajnai Edit (szerk.) – Színháztörténeti Tár

2016. november 8-án Könyvlopások, védési eljárások és könyvmanipulációk címmel beszélgetést kezdeményezünk könyvgyűjtők, antikváriusok és könyvtárosok részvételével. Vendégünk lesz Borda Lajos (Borda Antikvárium), Buzinkay Péter (Forster Központ Műtárgyfelügyeleti Iroda) és Monok István (MTA Könyvtár- és Információközpont).

A beszélgetés elindítója Farkas Gábor Farkas, a Régi Nyomtatványok Tára vezetője minden jelentkezőnek eljuttatja írását a régi könyvek körforgásáról. Most a blogban is olvasható a vitaindító.

Miért?

• Ne üzleti szempontok alapján konstruáljunk eddig nem létező példányokat.
• Ne váljunk cinikus orgazdává.
• Ne váljunk a múltat (provenienciát, bejegyzéseket, régi raktári jelzeteket, metszeteket) végképp kitörlő korlátolt gyűjtővé.

A címről

Kopernikusz az égi szférák körforgásáról írt nagy hatású művének – De revolutionibus orbium coelestium – példányai 1543 tavaszán kerültek ki Johann Petreius nürnbergi sajtója alól. A kötet előszavát jegyző Andreas Osiander német teológus matematikai hipotézisként értelmezte az ott leírt heliocentrikus kozmoszelméletet. Maga Kopernikusz is olyan könyvként határozta meg munkáját, amely matematikus írása matematikusok számára és minden szorgalmas olvasóját óva intette attól, hogy azt a geometria ismerete nélkül kézbe vegye. A címadásom egyrészt jelenti a régi könyvek körforgását, visszafordulását, egy korábbi (tulajdoni) állapothoz való visszatérését, másrészt jelenti a régi könyv feltekercselését, újraolvasását és újraértelmezését, harmadrészt utal a jól ismert modern fogalomra, vagyis jelenti a régi könyvek forradalmát. A legtöbb esetben szándékosan hagyok el neveket és egyértelmű adatokat (a régi könyvekkel foglalkozó szakma jól ismeri ezeket, könnyen ellenőrizhetők, vagy mindenki által eleve tudottak). A konkrét ügyek példájuknál fogva fontosak számunkra, nem a hozzájuk kapcsolódó nevek és adatok miatt. Pár linket beteszek segítségképpen.

A tárgyról

Miután megszületik a könyv – a szerző, a nyomdász és a kiadó munkája révén – belekerül egy bonyolult körforgásba: a könyvgyűjtő, a könyvkereskedő és a könyvtáros egymást keresztező pályájára. E hármas rendszer számtalan függőségi viszonyt teremtett, melynek fő szabályzójává lépett elő a könyvkereskedő. Ennek sok előnyével és sok hátrányával. A történelem során a könyvek kétirányú mozgást hajtottak végre ezeken a pályákon. Az egyik mozgás a magángyűjteményekből a közgyűjteményekbe irányult, a másik pedig éppen ellenkezőleg, a közgyűjteményekből a magángyűjteményekbe. Mind a kétféle mozgás esetében szerepet játszhatott a racionális kultúrpolitikai döntés vagy a nemzeti kataklizma, de felsorolhatjuk még a patrióta könyvtáralapító és -gyarapító bibliofileket, illetve az adott gyűjtemény siralmas anyagi helyzete orvoslására meghirdetett tervszerű aukciókat. És hozzátehetjük még azt is, amikor az állam erőszakszervezete vagy egy ügyes tolvaj írta fölül a tulajdonjogot. Kizárólag a 21. századi könyvmozgásokról szeretnék beszélni folyamatos történelmi visszapillantásokkal, hogy megértsük, miért fontos ezekben a mozgásokban rendet vágni.

A cél

Roppant egyszerű és megvalósíthatatlan. Ez nem egy olcsó retorikai fogás, hanem a szomorú valóság: szinte teljesen kizárt dolog, hogy e – műfaját tekintve – esszének bármiféle haszna lenne, bármit is megfontolás tárgyává tenne a történet három szereplőjéből minimum kettő. Akkor mi értelme van ennek?

Az idő jól eltöltésének módján túl szeretném elmondani, hogy ami bonyolult mechanizmusnak látszik a szereplők érveléséből, az voltaképpen könnyen átlátható tiszta szerkezet, és amit sokan egyszerű kérdésnek hisznek a régi könyvekről vitatkozva, az egy hihetetlenül sok munkával megválaszolható, embert próbáló feladat. A cél pedig nem más, mint a muzeális könyv visszahelyezése a centrumba: a könyv művelődés- és iparművészeti értékéből következzen a mozgása e viszonyrendszeren belül. Ne üzleti szempontok alapján konstruáljunk addig nem létező példányokat, ne váljunk cinikus orgazdává, vagy a múltat (provenienciát, bejegyzéseket, régi raktári jelzeteket, metszeteket) végképp kitörlő korlátolt gyűjtővé.

Mit jelent ez? A fent vázolt viszonyrendszer szervezője a pénz: a könyvkereskedő és a könyvgyűjtő sok pénzt akar a könyvéért, a könyvtáros meg szeretné azt olcsón megszerezni (érthető okokból ritkán tűnik fel a piacon eladóként). A tranzakció szépen működne, ha – játsszunk a szavakkal – a könyvtáros is piaci szereplőként jelenne meg (speciális tudásával, nyilvántartásával) és árképzőként vehetne részt ebben a körforgásban. Ennek azért lenne racionalitása: egy-egy régi könyv árát komolyan befolyásolja (mint ahogyan a múltban is) a ritkasága, a művelődéstörténeti értéke és az egyedi jellegzetességei (proveniencia, bejegyzés, kötés, melléklet). E tudás alapvetően a régi könyves szakembernél van – nem feledve az igen kevés, ám magas szinten képzett antikváriust és bibliofilt –, aki praktikusan meg tudja mondani, hogy egy adott régi magyar könyvből van-e példány közgyűjteményben, vagy szerte-szét a világon. És ott van a speciális ismerete – no meg persze tudja, hogy hol kell keresni az interneten és a segédkönyvtárban –, amellyel el tudja mondani, hogy ez a nyomtatvány, vagy ez a példány miért fontos a magyar vagy az európai művelődéstörténet számára. Persze ezt azért gyakran megteszi magától is, a Magyar Könyvszemle több mint 130 éve erre épül, és mindenki számára elérhető információkat kínál (a számos konferencia, bibliográfia és adatbázis mellett).

A régi könyvek magyar piaca torz képet mutat a könyvtáros számára. Ennek van előnye is, hiszen néha meglepően olcsón juthatunk értékes nyomtatványhoz, ha bölcsen eltitkoljuk a kutatási eredményeinket a tétel leütésig. A túlárazás sok mulatságos jelenetet szült már, de ott van az örökérvényű kereskedői mondás: minden annyit ér, amennyiért megveszik. Ez olyannyira igaz, hogy egy drága könyvet pár évvel később olcsóbban is megszerezhetünk, ha van türelmünk hozzá, mivel sok esetben csak a divat – néha a hozzá nem értés – generálja ezeket a magas árakat. Persze a türelem erényét könnyű úgy gyakorolnunk, ha a fenntartónk jóvoltából esélyünk sincsen komoly vásárlóként fellépnünk sem a külföldi – a nagy aukciós házak rendületlenül küldik az elektronikus katalógusaikat szebbnél szebb példányokat árulva –, sem a magyar antikváriusi piacon. Pedig nem ördögtől való dolog, hogy a nemzeti könyvtár évente komoly milliókat költsön régi hungarikumok pótlására. Így joggal vághatna vissza a piac két valódi szereplője – a könyvkereskedő és a könyvgyűjtő –, hogy a nemzeti könyvtár pénz hiányában akar korlátozásokkal élni, gátolva a régi könyvek szabad mozgását az ügyfelek között.

A szabad mozgás

Van egy visszatérő vád a nemzeti könyvtár felé, hogy a védési eljárásokkal akadályozza a régi nyomtatványok mozgását a könyvgyűjtők között (idevehetjük a könyvkereskedőket is, hiszen sok esetben nemcsak az eladásban érdekeltek). A tüzes vádak mögött azonban nincsenek tények. Ez olyannyira sikeres legenda, hogy a könyvtáros kollégákat megkérdezve – természetszerűleg nekik nem kell számon tartaniuk a védések pontos számát – öt-tízszeres védési eljárást tippeltek meg egy adott időszakban. De nézzük a konkrét számokat, nézzük meg az elmúlt öt év adatait! Mindössze 10 esetben (az adatbázisban még csak hét szerepel) nyert a kezdeményezésem alapján védettséget – a Kulturális Javak Bizottsága egyhangú döntése alapján – régi nyomtatvány 2012–2016 között. Ez az évi két példány áll szemben az évente akár 10 000 könyvet is aukcióra bocsátó magyar könyvkereskedelemmel.

Már-már atavisztikus félelem és indulatos elutasítás övezi az egyszerű eljárást – pedig számát tekintve nem éri el az egy ezreléket sem –, amely számos előnyt nyújt a piac két szereplőjének is. A könyvgyűjtő és a könyvkereskedő egyaránt árfelhajtó tényezőként tekinthet a védési eljárásra, hiszen egy szakértői procedúra végén pecsétes papír igazolja a könyv művelődéstörténeti jelentőségét, számos más – ugyanazon aukcióra bocsátott – kötettel ellentétben. Igaz, van korlátozása is (ez a magyar piacra vonatkozik), hiszen a védett könyvet (a legtöbb esetben) nem viheti ki a tulajdonosa az országból. Ugyanis a kivitel még bizonyos speciális helyzeteknél (kiállítás, tudományos vizsgálat, restaurálás) is engedélyköteles. De végignézve a levédett régi nyomtatványokat, nehezen találnánk olyat, amelyik komoly összegért eladható lenne az országhatáron kívül. Egy régi magyar nyelvű könyv csak nekünk értékes. Ilyen például a most nyáron aukcióra került Heltai-féle katekizmus, amelyből ez a legteljesebb ismert példány a világon (egy levéllel több az Országos Széchényi Könyvtárban őrzöttnél is). Vagyis a lappangó lőcsei és az ismert töredékpéldányokon túl ez (az egyébként igen magas áron kikiáltott és elkelt) könyv a magyar művelődéstörténet becses kincse és a hazai nyomdászattörténet fontos adaléka (az aukcióra bocsátott kötet eldöntött egy 150 éves vitát, nevezetesen létezett-e az „L” ív vagy sem).

És ne feledjünk még egy fontos előnyt: a biztonság kérdését. A mechanikus és elektronikus védelem mellett egy könyvgyűjtő leginkább két eszközzel védekezhet a lopás ellen (a kettő erősítheti is egymást): a védettséggel és a katalógussal. Ugyanis amiről közismert, hogy ki a tulajdonosa, jól dokumentált a története és egyedi jellegzetességei, azt nem érdemes ellopni, hiszen szinte lehetetlen lesz legális piacon értékesíteni (a lebukás utána is komoly eshetőség), így túlságosan nagy a rizikó, kétszer is meggondolja magát a tolvaj, hogy mit érdemes ellopnia. Csak egy-egy friss hazai és nemzetközi példa: a nápolyi Girolamini könyvtár 2012-es kirablása, illetve a Malvasia-kötet visszakerülése 2013-ban a pesti Egyetemi Könyvtárba.

A védettség ugyanakkor komoly segítséget nyújt a könyv- és irodalomtörténészeknek. A sok pozitív példából – jelzésszerűen – felsorolok hármat: egy ősnyomtatványba bejegyzett magyar nyelvemléket, egy 16. századi kalendáriumot, és Pázmány Péter egyik könyvének munkapéldányát. Vagyis ezek a történetek egy olyan kölcsönösségen alapuló rendszer jó példái, amely kiterjeszthető a teljes szakmára (antikváriusokra, könyvgyűjtőkre és könyvtárosokra). És nem hallgathatom el azt sem, hogy van arra is példa, amikor maguk a könyvkereskedők vagy a könyvgyűjtők hívják fel a figyelmünket egy-egy kötet bibliográfiai vagy művelődéstörténeti (possessor, kötés, margináliák) jelentőségére, illetve ritkaságára. Mint ahogyan az történt nemrég egy 17. századi debreceni énekeskönyv esetében. Ezekért nagyon hálásak vagyunk, hiszen így válik lehetővé a történelmi okokból megtépázott Kárpát-medencei könyvműveltség egy-egy darabjának a kiegészítése. Az pedig különösen szép gesztus, ha így sikerül akár egy évszázados irodalomtörténeti vitát eldönteni, vagy akár egy lappangó – ám a szakirodalom által jól adatolt – példány nyomára bukkanni.

A finanszírozás

Munkakörünk része, hogy állandó figyelemmel kísérjük a hazai könyvaukciókat. Szerencsésebb helyzetben ehhez természetszerűleg kapcsolódna a nevesebb európai kereskedőházak aukcióin való részvétel is, ám az ismert körülmények miatt csak az online és nyomtatott katalógusaik keserű böngészése marad számunkra. És nem elég elmondani: idehaza is tudnánk többet vásárolni minden évben, hiszen a régi nyomtatványok jelentős része elérhető, korrekt áron kerül leütésre. Így szívesen elkerülnénk azt a szomorú állapotot, hogy a Régi Nyomtatványok Tára a szibériai permafroszt talajhoz hasonlóan egy megfagyott történeti formát őrizne meg az utókor számára. Míg az éghajlatváltozás hamarosan a szibériai földréteget is felmelegíti (ezzel számos kellemetlen és prognosztizálhatatlan folyamatot is elindít majd), addig nekünk semmi reményünk nincsen, hogy a kulturális kormányzat klimatikus viszonyai ebbe az irányban változnának. Pedig ennek nem is lennének olyan kártékony mellékhatásai, mint a globális felmelegedésnek.

Azzal főzünk, amink van, pedig a magyar régi könyv (de meg merem kockáztatni: műkincs-kereskedelmi) piacára jótékony hatással lenne a komoly és hatékony állami szerepvállalás. Magyarul a kulturális kormányzat ne csak egy-egy látványos műkincsegyüttes (Seuso), vagy erkölcsileg vitatható presszió (Munkácsy) révén játsza el a mecénás állam szerepét, hanem nyújtson lehetőséget a magyar könyvtárosoknak, levéltárosoknak és muzeológusoknak a folyamatos és nagy összegű vásárlásra a hazai és az európai piacokon. Addig komoly előrelépés nem lesz ebben az ügyben, amíg a felelős politikusok nem gondolják át ezeket a kérdéseket. Pedig a komolyabb állami szerepvállalás lehetővé tehetné azt, hogy a szürke (vagy akár a fekete) zónában lévő régi könyvek előbukkanjanak és közgyűjteménybe kerüljenek (mindenki örömére). És a deformált piac nem kényszerülne könyvmanipulációkra és -lopásokra, hanem a régi könyv művelődéstörténeti értékét, valamint a törvényességet és erkölcsöt szem előtt tartva történhetne meg a példányok körforgása.

A manipulációk és a lopások

A négy ismert történetre (a szétszedett és újra összerakott Zrínyi-példányok, az eperjesi evangélikus líceum, a székelykeresztúri unitárius kollégium és a marosvásárhelyi Teleki Téka kötetei) felesleges részletesen kitérnem. Nézzük csak a tanulságokat.

Az irreális árfelhajtás áldozata lett szegény Zrínyi. Holott a két példányt együtt árulva – reális áron – a nemzeti könyvtár érdeklődését is felkeltette volna (a tulajdonosi és más, irodalomtörténeti szempontból izgalmas bejegyzések miatt) és mind a kettőt igényesen restaurálva megőrizhettük volna a példányok történetét. Ezért kell felelősségteljesebben gondolkodni. Rengeteg esetben keresnek meg bennünket a könyvgyűjtők, hogy segítsünk a példányaikat kiegészíteni (sokszor a címlap, vagy metszetek hiányoznak). Ehhez szívesen járulunk hozzá, hiszen egy digitális fájlról készített nemes másolattal már egy ügyes kezű restaurátor a teljesség illúzióját tudja kelteni (és ez a legtöbbször elég is). Aztán olyan is akad, hogy egy gyűjtő a nála lévő teljesebb kötetet szeretné a máshonnan megszerzett töredékekkel kiegészíteni (ebben is nyújtottunk már segítséget). Amit mindenképpen el kellene kerülni, az az, hogy a könyv művelődéstörténeti jelentősége sérüljön. Egy-egy antikvárius indulatosan azt vágja a fejemhez, hogy így arra kényszerül a könyvkereskedő (no persze nem ő, hanem mindig a másik), hogy a címlapot „kimossa”, eltüntesse a könyvben található állománybélyegzőket, tulajdoni bejegyzéseket (vagy nemes egyszerűséggel kivágja, ilyenre is volt példa). Ezzel megint kiemelhetjük a körforgás jelentőségét: nemcsak a tulajdonosi körben képzelhető el körforgás, visszatérés az eredeti állapothoz, hanem magával a példánnyal is ez történhet, sőt, ennek kellene történnie: csak a történeti rekonstrukciónak van helye, tehát semmit sem szabad eltüntetni, tönkretenni, ami a könyvhöz tartozik (beleértve akár a kötéstáblából előkerült töredékeket is). Ebben megint felajánljuk a segítségünket, akár aukció előtt a könyvkereskedőnek, akár aukció után az új tulajdonosnak.

Tudom, hogy néha nagyon nehéz megítélni egy régi könyv provenienciáját (mi naponta szembesülünk ezzel). Azt is tudom, hogy a könyvkereskedők óriási stressz alatt dolgozva a családjuk megélhetését szeretnék biztosítani, és nem a Svábhegyen laknak egy villában. Ezért érdemes lenne a régi könyvek körforgásában nagyobb figyelmet fordítani a példányok származására is. Ha bizonytalanság van, szívesen segítünk – ha tudunk, de vállaljuk azt, hogy mi magunk sem tudunk megválaszolni minden kérdést – annak eldöntésében, hogy ki volt a könyv tulajdonosa, jogtalanul kerülhetett-e ki közgyűjteményből. Természetesen erre is volt már jó példa, hiszen megkerestek bennünket pár hónapja egy aukció előtt, hogy nézzük meg, a kérdéses kötet tartalmaz-e olyan jegyeket, ami alapján kérdésessé válhat jogi (esetleg morális) szempontból az eladása. Semmi erre utaló jelet nem találtunk, a könyv – tudomásom szerint – elkelt.

Összegzés

Mi a javaslatom? Érdemes lenne a magyar kultúrpolitikának komoly összeget szánni – évi szinten – arra, hogy a közgyűjtemények a muzeális anyagukat gyarapíthassák. Ezzel az állam (a könyvtárakon keresztül) meghatározó szereplővé válna a régi könyvek körforgásában és nem kényszerítené a tulajdonosokat és a gyűjtőket lopott könyvek adásvételére, régi nyomtatványok csonkítására és manipulatív átszabására. Ki lehetne bővíteni ezzel a Magyar Nemzeti Bank Értéktár programját. Mindenki jól járna, az állam mecénásként értelmesebb dolgokra költené a pénzünket, amely akár a hatalmi és művészeti reprezentáció hívószavává is válhatna (azt hiszik, hogy viccelek, amikor a Bibliotheca Corviniana interpretációját hozom elő, pedig nem). A politikai elit évente többször is megmutathatná magát, mint művelt és az értékek iránt elkötelezett patrióta. És ezzel megmutathatná, hogy nemcsak a nemzeti sport (stadionok, foci), hanem a nemzeti kultúra is fontos a számára.

A körforgásról

Jó eséllyel semmi sem fog történni. Marad, ami eddig volt: távolról figyelhetjük a körforgásokat, az ostoba alkukat, a manipulációkat, a korlátolt indulatokat, a pénztelenséget, a motiválatlanságot. És „felkiáltanak majd, s követelik, hogy tűnjön el a színről, aki ilyen nézeteket vall…” írta Kopernikusz könyve dedikációjában lassan fél évezreddel ezelőtt.

Könyvlopások, védési eljárások és ...

Két részes írásunk megjelenéséhez az apropót Zichy Mihály (Zala, 1827. október 14. – Szentpétervár, 1906. március 1.) és Mihail Jurjevics Lermontov (Moszkva, 1814. október 15. – Pjatyigorszk 1841. július 27.) egymást követő születésnapja alkalmából A Démon című költemény híres illusztrátorának és költőjének közös szellemi öröksége adja.

A Zichy megrajzolt hősei című kiállításunkon fő helyet kapott a Démon című költemény. A vers megszületésének előzményeiről szólunk az alábbiakban, kiemelve a két művész életéből néhány figyelemreméltó, lényeges párhuzamot.

Nem túlzás azt állítanunk, hogy A Démon című elbeszélő költeményt szerző Mihail Jurjevics Lermontovot Puskin mellett a mai napig az orosz irodalom legjelentősebb költőjeként tartják számon. Elsősorban lírai munkáival vált ismertté. Zichyhez hasonlóan gondolkodtatni akart és részvétet ébreszteni, miközben felhívta a figyelmet a szociális különbségekre és az ezzel járó társadalmi problémákra. Orosz és nyugat-európai olvasói által kedvelt elbeszélő költeményeiben is az érzelmeket mindig lírai részekkel fejezte ki.

Lermontov, Pjotr Zabolotszkij festménye 1837-ből, forrás: Wikipédia

Az orosz szerző életében a cenzúra A Démon kiadását cár ellenes fellépésére hivatkozva megtiltotta. Érdekes életrajzi elem azonban, hogy bár befolyásos nagyanyja közbenjárására a Kaukázusból visszatérhetett, 1841. július 27-én egy párbajban pisztolygolyó által vesztette életét, akár nagy példaképe Puskin. Eddig Puskinról, ez után Lermontovról is az a hír járta, hogy szándékosan ölték meg.

A mű első teljes kiadása a költő halála után 1856-ban, külföldön jelent meg. A Démon orosz kiadása 1860-ban vált lehetővé. Már ez az első kiadás felkeltette Zichy figyelmét. A mű illusztrálásához – bejárva a korábban a költőt is inspiráló Kaukázust –, számos vázlatot és több kompozíciót készített. A Orosz Irodalmi Intézet múzeuma ezek közül tizenkettő, a művész által aláírt, eredeti rajzot őriz. Lermontov költészete (a legjelentősebb művei: A Démon, Korunk hőse) élete végéig hatással volt Zichy Mihály művészetére, amit tetten érhetünk az alkotásaiban megjelenő visszatérő motívumokban is.

Zichy Mihály csókábrázolása Lermontov Démonjához

Zichy A Démon című elbeszélő költeményhez készült rajzaiban jelent meg például az egész életét végigkísérő, más irodalmi élményeken át is megerősített, romantikus démonkép. Lermontov byroni ihletésű költeményében a Démon a szerelemtől várja, hogy tiszta angyalként újjászülessen. Bukott angyal, aki soha nem adja fel. A magasban, a hegyek fölött lebegő, magányos, szenvedélytől gyötört Démon alakját többször is megfogalmazta Zichy. A híresen virtuóz rajzkészségű Zichy az elbeszélő költemény illusztrálásakor a maga ellentmondásos démontípusát jelenítette meg. A démon-jelenség valójában a Biblia egyik főszereplőjéhez a Sátánhoz (héber szó, jelentése: ellenség) vezethető vissza. Az ördög szerepéről az Apokalipszis 12. fejezete beszél részletesen, ahol a Föld teremtése előtti mennyei lázadásról van szó. Akár a Bibliában vizsgáljuk az ördög, akár a Zichyre nagy hatást gyakorló Gustave Doré francia festő vonatkozó művészetében nézzük az ábrázolt alakot, a démon egyértelműen negatív figura, míg Zichy és Lermontov közös démona, egy érző, esendő, már-már szerethető férfialak.

Zichy művészetében számos példát találunk az ördög és az angyal képének visszatérésére. Fontos hangsúlyozni, hogy az ő általa rajzolt gonoszt, mindig épp csak egy hajszál választja el az jótól, ezért válik mind inkább emberivé. Démonjai allegorikus tartalmakat hordoznak, de mind a történelem jeles eseményeiben, mind a hétköznapokban megállják a helyüket, akár Goethe Faustjának vagy Madách Az ember tragédiájának Zichy által illusztrált szereplőire gondolunk.

Zichy Mihály a Tragédia XV. színéhez készített, Az Úr: „Küzdj’ és bízva bízzál!” című illusztrációja

A Lermontov Démonjához a Kaukázusban készült illusztrációkkal egy évben alkotta meg Zichy Mihály az 1878-as párizsi világkiállításra A pusztítás géniuszának diadala (más néven: A Démon fegyverei) című 25 négyzetméteres vásznát, amelynek központi figurájává szintén a démont tette meg. Fő művének szánta a képet, és a kiállítás magyar pavilonjában láthatta volna a közönség, de a festmény hatalmas botrányt kavart, mert Zichy szokásához híven igen erős kritikával illette az európai állapotot, támadta az uralkodókat és a pápát, ezért először csak a fő helyről (ahova egyébként végül Munkácsy díjjal jutalmazott Miltonja került) távolították el, majd teljesen kizárták a kiállításról. A képet a magyar állam 1903-ban megvásárolta, de közel hetven évig raktárban porosodott. a hetvenes években szállították át Budapestről a kaposvári megyeházára, ahonnan pedig a művész szülőfalujába, a Somogy megyei Zala faluba került, ahol a mai napig látható a Zichy Mihály Emlékmúzeumban.

Tulajdonképpen ez a történet is egyfajta allegóriaként értelmezhető (akár Lermontov tragikus halála), hiszen Zichy démonja éppúgy nem találta helyét a világban, ahogy a csaknem ötven évet az orosz cári udvarban töltő, de mindig hazavágyó művész sem. Végül mindketten megtalálták céljukat, a kép a mai napig hatást gyakorol látogatóira, Zichy pedig illusztrációs tevékenységével elismertté vált Magyarországon. Ami nem sikerült egy monumentális olajfestmény létrehozásával, az sikerült irodalmi művekhez készült illusztrációival. Hogy miért szeretjük Zichyt? Választ kaphat az olvasó, amennyiben október 28-ig megtekinti a Zichy Mihály által illusztrált díszalbumokból rendezett kiállításunkat.

Szűts-Novák Rita, a kiállítás kurátora

Minden reggel a korai órákban egy adott napra szóló OSZK-s emléket olvashatnak Facebook-oldalunk követői. A #napom hashtag-gel jelzett rovatunkban a mai napon egy 118 évvel ezelőtti eseményre emlékeztünk.

Mi a hír? Az írógép vásárlása, vagy az első női munkatárs alkalmazása?

Mindkettő.

• A magyar könyvtárak közül nem az OSZK volt az első, amelyik írógépet vásárolt. Ebben megelőzte könyvtárunkat az Egyetemi Könyvtár 1897-ben és a Képviselőház Könyvtára 1898 tavaszán. Mindkét helyen Remington márkájú írógépet vásároltak.
• A könyvtári jelentésekben egyszer, az 1899. éviben szerepel a személyzet létszámában egy írógépkezelő-nő, igaz, a többi jelentés nem, vagy csak ritkán közli a személyzet besorolás szerinti létszámát.
• Az írógépet valószínűleg a könyvtári munkában közvetlenül nem használták, csak a hivatali levelezésben – legalábbis erre utal, hogy nincs semmi nyoma a könyvtár jelentéseiben.
• Az Egyetemi Könyvtár katalóguscédulák másolására szánta az írógépét.
• A második írógépet 25 év múlva, 1923-ban vásárolta a könyvtár számára Hóman Bálint könyvtárigazgató, de nincs nyoma annak, hogy az elsőt használták-e még.

Somkuti Gabriella már megírta az első női alkalmazottunk történetét az OSZK Híradó 1995-ös 9/10. számában. Az írásban többféle dokumentumra hivatkozik, melyek terjedelmi korlátok miatt egy nyomtatott kiadványban nem jelenhettek meg.

A blog szinte mindent elbír, kellően alá is tudjuk támasztani egykori kolléganőnk írását:

Somkuti Gabriella feltételezte, hogy Tóth Erzsébet már a kinevezése, október 15. előtt is a könyvtárban dolgozhatott. 

Úgy gondoljuk, hogy a „próbaidő” után akkor kezdeményezték a végleges alkalmazását, amikor egy díjnoki állást erre fel tudtak használni. És árulkodó az is, ahogy az értesítő levelet címezték: „T. Tóth Erzsébet kisasszonynak. Helyben.”. Tehát nem a lakáscímére küldték. Vajon hogyan fizették, ill. fizették-e egyáltalán a kisasszonyt korábban? Erre sincs válasz, mint ahogy az írógép megrendelésének idejéről sem találtunk eddig dokumentumot, sőt a megrendelőlevelet sem.

Fejérpataky László, az akkori könyvtárigazgató a Tóth Erzsébet kinevezését előterjesztő, okt. 13-i levelében is úgy fogalmaz, hogy „a könyvtár az elmúlt hónapokban megszerezvén egy Hammond-féle írógépet...”

Fejérpataky László levele 1898. október 13. 

Az akkoriban elterjedt Remington írógépről a Pesti Hírlapban írtak vásárlást ösztönző cikket. Ma pr-cikknek mondjuk az ilyen típusú írásokat. (Az idézetben meghagytuk az akkori helyesírás szerinti írásmódot.)

Milyen volt az OSZK írógépe, a Hammond Ideal?

Hammond typewriters – Typewriter.be

A képen lévő írógép nem, de a könyvtár Hammond Ideal írógépe ismerte a magyar ékezeteket is! Nem tudjuk, vajon ez speciális igény lehetett-e, vagy a magyar piacra eleve ilyet gyártottak? Csak a hosszú í-t nem találjuk a levelekben, nem tudjuk eldönteni, hogy a gépről hiányzott, vagy az akkori helyesírási sajátosság miatt nincs a szövegben, mint ahogy a rövid ü-t és rövid u-t használták a hosszúk helyett.

Országos Hírlap 1898. II. évf. 100. sz. (1898. április 10.) – Elektronikus Periodika Archívum

Kanitz C. és Fiai egy évi jótállást vállaltak az írógépre, mely nem tartalmazta az esetleges töréskárt. A vásárláskor 32 forintot kért a forgalmazó, majd havonta 22 forintos részletekkel fizette ki a könyvtár a 275 forintos vételárat. (Összehasonlításul: az 1899 nyarán szervezett új segédőri álláshoz évi fizetésként 800 forint járt, amit évi 350 forint „lakpénz” egészített ki.)

Kanitzék a levélben „Angolország” és Amerika kulturális intézményeire hivatkoztak, ahol a „legnagyobb megelégedéssel működnek” az írógépek.

A Hammond írógép számlájának kísérőlevele

A számla kísérőlevelének a dátuma 1898. június 20., tehát az ezt megelőző napokban kerülhetett az írógép a könyvtárba. Nyilván használatba is vették azonnal, és kellett a hozzáértő személy: Tóth Erzsébet. 

A számla maga is egy műalkotás, melyet 1898. szeptember elsejére dátumozva állítottak ki.

Mutatjuk az írógéphasználat első bizonyítékát, mely a portómentesség kibővítéséről szól. Az irat további érdekessége Fejérpataky László könyvtárigazgató kézi javítása és aláírása.

Visszatérve a mai naphoz rendelt hírünkhöz, azaz Tóth Erzsébethez. Vagy Tóth Katalinhoz?  Az október 15-i kronológiai tételben két „kétes” adat is van: Az egyik az írógépvásárlás dátuma. A szeptember 1. az a nap, amelyet a Magyar Nemzeti Múzeum Széchényi Országos Könyvtára (mai nevén: OSZK) kérésére a kereskedő a számlára írt június 20-án. Az írógépet feltehetően nyár elején vásárolták meg, talán a kezelőnő is akkor került a könyvtárba. Nincs új a nap alatt: az OSZK-t akkor is olyan kevéssé dotálták, hogy csak egy év alatt, havi részletekben tudta kifizetni a 275 forintos, elég magas vételárat.

A másik „kétes” adat a hölgy neve. Minden kétséget kizáróan Erzsébet szerepel Fejérpataky kézírásos előterjesztésében és a hölgynek szóló levélben is. Utána azonban sehol sem fordul elő ez a név, csak Tóth Kataliné. 1908-ban az összesen 36 főnyi személyzetben a „tisztviselőkön”, azaz a könyvtárosokon és a „szolgákon”: raktáros, olvasótermi felügyelő stb. kívül 8 napidíjas gyakornokot – korábban őket nevezték díjnoknak – és egy írógépkezelőt alkalmaztak. Somkuti Gabriella kézírásos kutatási feljegyzéseiben a neve is szerepel: Tóth Katalin.

Tóth Katalin 1915-ben, egészségügyi okokra hivatkozva kérte a nyugdíjba helyezését. A nyugdíjaztatási kérelem továbbításakor „Katalinnal” kapcsolatban hivatkozik Fejérpataky arra, hogy 1898. október 13. óta dolgozott a könyvtárban.

Egyre erősebb a gyanúnk, hogy Fejérpataky László elírhatta a könyvtár első női munkatársának a nevét 1898-ban, vagy esetleg két keresztneve közül csak az egyiket tüntette fel.

Tehát a hír, a kutatásunk mai napi állása szerint:

Rácz Ágnes, Tóth Péter

Két részes írásunk megjelenéséhez az apropót Zichy Mihály (Zala, 1827. október 14. – Szentpétervár, 1906. március 1.) és Mihail Jurjevics Lermontov (Moszkva, 1814. október 15. – Pjatyigorszk 1841. július 27.) egymást követő születésnapja alkalmából A Démon című költemény híres illusztrátorának és költőjének közös szellemi öröksége adja.

A Zichy megrajzolt hősei című kiállításunkon fő helyet kapott a Démon című költemény. A vers megszületésének előzményeiről szólunk az alábbiakban, kiemelve a két művész életéből néhány figyelemreméltó, lényeges párhuzamot.

A két, egyaránt október közepén született alkotót kortársakként aligha említhetjük, hiszen Zichy – társai között második eminensként – épp az ötödik osztályt fejezte be (akkoriban az első humanitas tanulójának számított) abban az évben a budapesti Piarista Gimnáziumban, amikor Lermontov Oroszországban meghalt. A kis Zichy tehetsége azonban már ekkor megmutatkozott. 1840-ben készült Önarckép című művén sajátos humorral ábrázolta magát ünnepi öltözékben, büszke fiúként. Lermontov egy régi legenda szerint apai ágon skót nemesi származású és a család eredeti neve Learmonth volt. Miután kisgyermek korában elvesztette édesanyját, irodalomban jártas apai nagyanyja nevelte kastélyában. Zichy szintén nemesi család sarja, és bár a Zichy-család a 13. századig tudja visszavezetni családfáját, Mihály már az elszegényedett nemesi ág tagjaként látta meg a napvilágot. A nagyszülői támogatás azonban nála sem hiányzott, az azonos nevű alispán foglalkozású nagyapának, Zichy Mihálynak is hatalmas könyvtára volt a Somogy megyei Zicsen, úgy mint Lermontov nagyanyjának Tarhaniban. Az ifjú Zichy gyakran húzódott vissza ide, leginkább a népviseletekkel kapcsolatos albumok tanulmányozása vonzotta. Mindkét művész sokat merített gyermekkoruk helyszínének, a falu világának sokoldalúságából, ami később művészetük alapját is biztosította.

Lermontov tizennégy éves korában egy moszkvai bentlakásos iskolába került, ahol kitűnt zenei és képzőművészeti tehetségével. 1830-ban a Moszkvai Egyetemen tanult irodalmat, történelmet, klasszikus és élő nyelveket. A szabadelvű fiút konzervatív tanárai eltávolították az iskolából. A szintén konvenciók ellen lázadó Zichy, szembeszállva anyja akaratával, Antal bátyjával ellentétben egy évet sem végzett el a jogi egyetemen Bécsben, amikor hivatalosan is a képzőművészetnek szentelve az életét, felfogadta magántanárának a neves osztrák biedermeier festőt Ferdinand Georg Waldmüllert. Mai szóhasználattal éve, ő lett a fiú mentora, aki néhány évvel később a húsz éves fiút maga helyett küldte, hogy szolgáljon az orosz cár öccsének, mint a cár unokahúga, Katalin hercegnő magántanára.Zichy Mihály kaukázusi illusztrációja A Démonhoz

I. Miklós érdekes, ambivalens szerepet játszott mindkét művész életében. Lermontov Puskin-halálára írta meg 1837-ben A költő halála című művét, amely a cári udvar felelősségét tárgyalja Puskin halálának kapcsán, cáfolva az öngyilkosságot. A költemény megjelenése után Lermontovot elkapták, de a cár megkegyelmezett neki, ezért nem ítélték el, csupán száműzték őt, neki többé nem volt felhőtlen viszonya az uralkodóval. A száműzetés Zichy esetében csak a cári udvarból történt, aminek körülményeit több legenda övezi. Elképzelhető, hogy a fiatal rajztanárt azért mentették fel hivatalából, mert túl szoros kapcsolatba került a hercegnővel, de sokkal valószínűbb az a nézet, hogy Zichynek nem tetszett, hogy I. Miklós jelentős szerepet vállalt az ekkor zajló magyar szabadságharc leverésében.

Zichy Mihály: Önarckép, 1840, forrás: Zichy Mihály élete és munkássága: 1827-1906 / Berkovits Ilona – Budapest : Akadémiai Kiadó, 1964

A siker Zichyt és Lermontovot is Szentpétervárott érte el. A költő kadétiskolát végezve kezdetben a testőr huszárezred tisztje, majd lovashadnagy lett, így került be a pezsgő, szentpétervári társasági életbe. Hamarosan a közönség is megismerhette Lermontov korai verseit, aminek egy része száműzetése ideje alatt a Kaukázusban született. Zichy is a tisztekkel kialakított jövedelmező kapcsolatai révén tett szert a „cári udvari örökös tagságra”, amikor portréfestést is vállalt Wenninger fotográfusnál, és dagerrotípiák retusálásával biztosította megélhetését havi 90 rubel fizetésért. Az első kevéssé sikeres próba után Zichy, még többször visszatért a cár udvarába, összesen négy uralkodó mellett dolgozott személyes festőként, megörökítve azok mindennapi életét. Az igazi orosz sikert II. Sándor cár koronázási albumának illusztrálásával érte el, ennek folyományaként 1858-ban az Orosz Művészeti Akadémia tagjává választották és 1859-ben Őfelségének, az Imperátornak udvari festője címet kapott.

Zichy Mihály tanítványa, Mary által készített portréja

A kor és családjuk elvárásának megfelelően, mind Lermontov, mind Zichy már fiatalon magas szinten beszélt angolul, franciául, németül, latinul, így a költő – a pályája csúcsán lévő Puskin alkotásai mellett – már fiatalkorában megismerkedett a lírájára nagy hatást gyakorló Byron költészetével is. A dacos ifjúban ekkor még gyakran támadtak disszonáns érzelmek nagy példaképei iránt, a következő versben például elhatárolódik attól, hogy Byron örökösének kiáltsák ki:

Zichy ifjúkorában inkább Voltaire és Rousseau műveit, Schiller drámáit forgatta, de mint ismeretes, felnőtt korában olvasta Byront, Puskint, Gogolt, és Lermontov művei mellett, az ő alkotásaikat is lelkesen illusztrálta az 1880-as évektől Szentpétervárott.

Szűts-Novák Rita, a kiállítás kurátora

#zichy #exhibition #painting Zichy-kiállítás

Irodalmi és kultúrtörténeti programsorozatunk, a Könyvtárlat idén a Testes Évad jegyében zajlik, következő állomása, „testrésze” a TEKINTET. Mire és hogyan TEKINT a fotóművész, ha fényképez? Főként, ha portréalanya maga is művész? Erre a kérdésre is keressük a választ az MTI számos hazai és nemzetközi díjjal kitüntetett fotóművészével, Czimbal Gyulával 2016. október 13-án 17 órától a könyvtárban.

Czimbal Gyula 1958-ban született Budapesten. Érettségi után a Magyar Távirati Iroda fotószerkesztőségében helyezkedett el, mint világosító, majd elvégezte a fotós szakiskolát. Közben a legnagyobb fotóművészek mellett sajátíthatta el szakmája mesterfogásait. Ekkor főképp kulturális témák feldolgozásával foglalkoztak: színészeket, festő-, szobrász- és zeneművészeket, színházi előadásokat fényképeztek, ami meghatározta későbbi érdeklődését. Ezt követően az MTI fotóüzletkötője lett. Számtalan szerkesztőség fotórovatának munkájába nyert beletekintést. Itt igazi műhelymunkával, sokféle stílusú, nézetű, műfajú fotográfussal ismerkedett meg. A MÚOSZ Bálint György Újságíró Akadémián képszerkesztőként képezte tovább magát, majd tanítani kezdett a Matild Média iskolában. 2011 óta az MTVA - Médiaszolgáltatás-támogató és Vagyonkezelő Alap munkatársa, a Fotóarchívum képszerkesztője. Hazai és nemzetközi művész- és sajtófotó pályázatok rendszeres díjazottja. 2008-ban elnyerte az MTI Év fotóriportere díjat. A Magyar Fotóművészek Szövetsége és a Magyar Alkotóművészek Országos Egyesülete tagja.

Sajtó-foto.hu

A fotózás a vizuális művészetek egyik legérzékenyebbike, hiszen művelője minden művésznél inkább „ki van szolgáltatva” a látható világnak. A természet és az épített környezet észrevételére, emberekkel való találkozásokra „szorul”, hogy alkothasson. Az észrevevés pillanatát ugyanakkor intenzív szellemi és érzelmi tevékenység előzi meg, majd kíséri, hogy a „témából” igazi művészet legyen. Pedig fotózni – gondoljuk – mindenki tud…

Czimbal Gyulát kérdeztük.

Nehéz volt „cipelni” a nagy fotósok cuccait a Magyar Távirati Irodában?

Czimbal Gyula: A cipekedés szó szerinti volt, mert mint világosító, tényleg a táskák halmazával, bennük komoly fényképezőgépekkel „rohangáltunk”. Nálunk, az MTI Fotóban szinte mindenki nagy volt a maga szakterületén. 

Mi volt a legfontosabb tapasztalata, és volt-e olyan, amit akkor megfogadott, hogy nem csinál a nagyok után? 

Czimbal Gyula: Mindenkitől nagyon sokat tanultam, a protokollosoktól a sportfotósokon át a kultúrásokig. Tolonganak a személyes élmények, egy-egy fotózásra visszaemlékezve, akad köztük nagyon humoros emlék is. Magam számára azt vontam le tanulságul, hogy a személyesebb „hangvételű” anyagokat nem lehet kilóra készítenem.

Az alkalmazott fotós a megrendelő által elképzelt képet mennyire tudja befolyásolni?

Czimbal Gyula: A „megrendelő” már eleve azt a fotóst választja ki – szerintem – akit alkalmasnak talál az elképzelései megvalósításához, akivel tud együtt dolgozni és feltételezi a rugalmasságát. Ez a rugalmasság persze kölcsönös kell, hogy legyen. A „megrendelőnek” elképzelése van, a fotósnak érzéke, gyakorlata és tudása van, hogy az elképzelt képet megvalósítsa.

Sípos Barbara festőművész alkotásaival. Fotó: Czimbal Gyula.

Különleges képei a művész és a művek lefotózása egy kockába. Gondolt-e arra, hogy ún. átlagemberek műveit is lefotózza hasonlóképpen?

Czimbal Gyula: Rendszeresen fényképezek un. „átlagembereket”, hiszen nagyon nagy többségünk ebbe a kategóriába tartozik. Így nincs különbség, és nem is szeretnék különbséget tenni személy és személy között.

Van-e kompakt gépe, fotózik-e az egyre jobb minőségű mobilokkal?

Czimbal Gyula: Nincs kompakt gépem. Sok barátom hord magánál ilyent, hogy szükség esetén gyorsan tudja használni. Nálam mindig ott a gépem. Néha fényképezek mobillal is, elég ritkán, de nagyon érdekes a végeredmény.

Ma már mindenki fotós, írja az Internet, érdemes-e még tanulni fotózást, vagy a jó szemű mobilosok úgyis megcsinálják a legjobb képeket, mégha azt sem tudják, mi az, hogy rekesz?

Czimbal Gyula: Igen. Szinte mindenkinek van, akár több gépe is és mobilja is, sok ember filmezni és fotózni is használja ezeket. A fotografálás megtanulásában – és ezért is ajánlom a tanulást, akár egy „mester” véleményére hagyatkozást – nemcsak a komponálás, a technikai felkészültség a nagy, hanem a másik emberhez való közeledés is, ha személyt fényképezünk. De mint az első részben is utaltam rá, az alkotás – bármilyen műfajban is dolgozik az ember – azért több, mint fotózgatás vagy egy-egy sikerült kép.

KönyvTÁRlat: A festők és a fotográfus – Czimbal Gyula 2016. október 13-án 17 órától!

KönyvTÁRlat: A festők és a fotográfus - Czimbal

Az aradi vértanúk emléknapja – Gróf Batthyány Lajos kivégzésének napja – nemzeti gyásznap

Az Aradi vértanúk albumát Arad város közönsége és az Aradi Kölcsey-Egyesület megbízásából a Franklin Nyomda (később a Lampel R. – Wodianer F. és Fiai) jelentette meg 1890-ben. A reprezentatív album Arad kultuszáról tanúskodik: a kor jelentős szerzőinek (Palágyi Lajos, Marczali Henrik, Irányi Dániel) szövegeit neves képzőművészek (Magyar-Mannheimer Gusztáv, Benczúr Gyula, Jendrássik Jenő, Baranszky Emil László) több mint száz kisebb képe és rajza illusztrálja.

Aradi vértanúk albuma. Szerk. Varga Ottó, Budapest, Arad sz. kir. város, 1890. Címlap. – Törzsgyűjtemény. Kossuth Lajos könyvtára. Jelzet: 2642

A dokumentum a tizenhárom aradi vértanú arcképes leírása mellett a vonatkozó esemény egyéb szereplőit mutatja be, valamint a szóban forgó helyeket, a szabadságharc hadi felszerelését, a vértanúk különböző múzeumokban tárolt ereklyéit, és az aradi vértanúk emlékszobrát, amely mellé irodalmi emlékként hozták létre az albumot.

Az emlékalbum facsmileként közli a felkért híres kortársak leveleit, többek között Klapka György válaszlevelét és Kossuth Lajos üdvözletét, amely sok ponton megegyezik az aradi vértanúk emlékműve felavatására szánt ünnepi beszédével, amelyet 1890. október 20-án Turinban rögzítettek fonográfhengerekre.

 Az aradi vértanúk emlékszobrának avatási ünnepségén az agg és emigrációban élő Kossuth nem vehetett részt, de hagyatékában fönnmaradt az a pálmalevél, melyet Arad polgármestere, Salatz Gyula küldött neki a koszorúk egyikéről.

Pálmalevél az aradi vértanúk emlékszobra avatási ünnepségének (1890. okt. 6.) egyik koszorújáról, melyet Arad polgármestere, Salatz Gyula küldött az emigrációban élő Kossuth Lajosnak. Kossuth-gyűjtemény

Az emlékalbum Kossuth könyvtárában fennmaradt példányának 65. oldalán Kossuth kézírásos széljegyzete olvasható, melyben a könyv egyik állítását cáfolja egy Damjanich János tábornok által levezényelt hadmozdulattal kapcsolatban. A könyv állítása szerint Damjanich „Bem helyzetéről értesülve, – mert Erdély visszafoglalásának nagy fontosságát belátta, – határozott utasítása és saját érdeke ellenére, Bemnek jelentékeny segélyosztagot küldött és saját hadtestét gyöngítette, egyedül a maga felelősségére.” Kossuth széljegyzete szerint „ez tévedés, én rendeltem. Damjanich teljes készséggel engedelmeskedett rendeletemnek.”

Kossuth széljegyzete a Damjanich Jánosról szóló megemlékezésben. In. Aradi vértanúk albuma. Szerk. Varga Ottó, Budapest, Arad sz. kir. város, 1890. 65. o. – Törzsgyűjtemény. Kossuth Lajos könyvtára. Jelzet: 2642

A hat kiadást megért album Zichy Mihály, Munkácsy Mihály, Benczúr Gyula képeit is közli, melyek közül a vitathatatlanul legszebb kompozíciók Zichy Mihály művei, a Múlt és a Jelen címet viselő képek.

Szerk.: Mann Jolán

Az Aradi vértanúk albuma megtekinthető az október 28-ig nyitva tartó Zichy megrajzolt hősei című kiállításunkon. 

Tavalyi blogbejegyzésünk Az aradi vértanúk emléknapján: A magyar Golgota

Ez év januárjában emlékeztünk Blaha Lujzára halálának 90. évfordulóján. Most, a pályatárs-kortárs Jászai Mari elhunytának napján, ismét az előző századforduló körüli évtizedekre esik pillantásunk. Jászai és Blaha Lujza egyazon esztendőben született és halt meg – mintha szimbolikus volna az életüket keretező két évszám: 1850 és 1926.

Jászai Mari a magyar színjátszás legnagyobbnak tartott tragikája volt, az önerejére építő nő példája sokak számára.

Kripl (Krippel) Mária Anna, a Komáromhoz közeli Ászáron élt szegény iparoscsalád gyermek leánya pesztonka (ma úgy mondanánk, babysitter) volt és Bécsben cseléd. Pesten sörmérő csaposként dolgozott, majd cirkuszosokhoz csatlakozott. Aztán a königgrätzi csatában – amikor 1866 nyarán az osztrákok döntő vereséget szenvedtek a poroszoktól – markotányosnő volt, kitéve a katonák erőszakoskodásának. Hazatérve a háborúból, a tizenhat éves Mari Székesfehérvárra szökött, Hubay Gusztáv ott állomásozó színtársulatához. Előbb kis szerepeket kapott, de hamarosan már Budán, majd Kolozsváron lépett föl.

Hivatalosan mindössze két évig tartott házassága Kassai Vidor komikus színészhez kötötte, akinek mesterségbeli segítségére ekkor, barátságára később is számíthatott. Utóbb nem ment újra férjhez, bár kapcsolatai nyilvánosan ismertek voltak, különösen a Feszty Árpáddal, vagy a költő Reviczky Gyulával folytatott viszonyai. Naplója tanúsága szerint (ami Dérynéével ellentétben valóban a szerző aktuális bejegyzéseiből szerkesztve került kiadásra először a halála utáni évben) elsősorban Petőfi alakja és szelleme, Shakespeare, valamint a legnagyobb magyar, Széchenyi István gondolatai voltak hatással rá minden idők nagy férfiúi közül. Nagyasszony volt. Erős, önálló, de magányos és meg nem alkuvó.

Jászai 1872-ben szerződött a Nemzeti Színházhoz, s mindvégig tag maradt, igaz, a színház művészi válságkorszakában egy évadra – provokáció gyanánt – a Vígszínházba ment át (1900-ban). Amikor visszatért a Nemzetibe, örökös tagsággal tüntették ki, hogy mindenképpen ott tartsák. Első szerepe a Kerepesi úti színpadon 1872-ben, 22 évesen a Bánk bán Gertrudisa volt.

Jászai Mari Gertrudis szerepében Katona Bánk bánjából. Nemzeti Színház, 1890-es évek. Erdélyi felvétele. A szerepet Jászai 1872. ápr. 3-i nemzeti színházi debütálásától játszotta

S már fiatalon eljátszotta azokat a nagy világirodalmi szerepeket, melyekért és melyekkel az érett színésznőknek is meg kell küzdeniük. Elektrát játszotta, Antigonét és Shakespeare-szerepeket. Gonerilt a Lear királyban, Capuletnét a Rómeó és Júliában, Hyppolitát a Szentivánéji álomban és Portiát, A velencei kalmár hősnőjét. Királynőket játszott, ő volt Margit, Lady Macbeth, Kleopátra, Katalin és Constantia. Jászai Mari volt az első Mirígy és az első Éva.

Jászai Mari az első Éva Madách Az ember tragédiája című drámai költeményének ősbemutatóján. Nemzeti Színház, 1883. szept. 21. Éva a párizsi színben. Strelisky felvétele

Kora híres és népszerű szerzőjéhez, Ibsenhez személyes szálak fűzték. Szinte még kamasz csodálója, Szomory Dezső neki írta a Nagyasszonyt. Pályája végén már inkább szavalati esteket tartott.

És írt. Pontosan elemző, mélyen látó és érző íróként. Nemcsak naplót, de könyveket, cikkeket, tanulmányokat. És olvasott. S mert beszélt németül, angolul, franciául, olaszul, görögül is, hát fordított. Például Ibsentől a John Gabriel Borkmannt. Minden érdekelte, a színház, az esztétika, a technika új csodái, a lélektan, a politika.

Jászai elkötelezettje volt a nemzeti színjátszásnak, s miután színháza egyik ideiglenességből a másikba zuhant a századfordulón és utána, majd 1908-ban a régi házat is el kellett hagyniuk, a bontás alatt álló első Nemzeti Színház köveiből megépíttette sírját a Kerepesi temetőben (ma Fiumei úti Nemzeti Sírkert). A halotti emlék 1913-tól várta a színésznőt, aki végül 1926. október 5-én lelt benne nyugalmat.

Jászai Mari nem szép volt, de sugárzó. Ösztönös tehetség volt, de kezdettől önképzéssel fejlesztette tudását és képességeit, kiemelkedő lélektani realizmussal hitelesítette szerepeit, az antik hősnőket és Shakespeare történeti vagy fiktív figuráit épp úgy, mint a kortárs nőalakokat. Ugyanakkor nem formált sosem hétköznapi vagy értéktelen, érdektelen nőket – sem a színpadon, sem a civil életben. Ő volt a legtökéletesebb tragika.

Sirató Ildikó

Sok könyvtáros és könyvtárrajongó szíve kezd el hevesebben verni, ha előkerül egy régi papírosra írt vagy nyomtatott katalóguscédula. Ez a forma megszűnőben van. Elvétve még katalógusszekrények is vannak könyvtárakban, láttunk már olyat, hogy zoknit tárolnak bennük papírcédula helyett.
Mert az idő halad, gyorsan szaladsz, manapság már telefonon is nézhetjük a könyvtári katalógusokat, el is jutottunk az elektronikusan rögzített katalógusrekord-nosztalgia korába. Az ELTE Egyetemi Könyvtár 20 éve vezette be elektronikus katalógusát, 5 évvel ezelőtt azonban lecserélte egy másikra. Hová lettek a régi rekordok? Természetesen áttöltötték az új adatbázisba, de mégis az akkori eszköz, amin tárolták a könyvek adatait, nincs meg. Pár képernyőkép lappang azért még valahol.
Itt az első online rekordra való emlékezés, ami azért is különleges, mert az Egyetemi Könyvtár legrégebbi nyomtatványának „ecédulája” a nosztalgia tárgya.

Farkas Gábor Farkas írása.

Még idén áprilisban gondoltam arra, hogy megkeresem az első régi könyves rekordomat. Természetesen a rekordot elsöpörte már a digitális nagytakarítás, de egy képernyőkép még őrzi az 1996-os állapotot (amit, úgy tűnik, 2004-ben javítottam valamelyest). Egy feszes rendrakás a merevlemezemen, és elő is került ez a kép.

rekord: A dokumentum formai és tartalmi adatait géppel olvasható formában, mezőkbe és almezőkbe rendezve tartalmazó tétel. Katalógus vagy bibliográfia számára készülő, a dokumentum formai és tartalmi adatait szabvány által előírt sorrendben és formában tartalmazó, besorolási adatokkal kiegészített tétel. 

1996 áprilisában még nem létezett számunkra a mai internet az ELTE Egyetemi Könyvtárában. Nem volt e-mailem (ezt valamikor 1996 őszén kaptam a zseniális pine programmal), telnet és gopher jelentette a kapcsolatot egy OS/2 warpon futó gépen (a merevlemeze elérte az egy gigát, de ez nem biztos) és talán volt Yahoo, de olyan lassan töltődött be, hogy előtte feltettük a kávét a rezsóra (we like our Internet slow, okay?).

Látszik, hogy a bibliográfiai fájlt 1996. április 26-án hoztam létre, ez érdekes, mert ez egy pénteki nap volt. A kutatónapomon, ami mindig erre a napra esett, lejártam Szegedre tanítani: a könyv művelődéstörténete volt a téma a régikönyv szakosoknak. Ám az is lehet, hogy akkor már vége volt ennek a korszaknak, és éppen ez volt az első „szabad” péntekem 1991 óta, s talán azért vágtam bele a rekord létrehozásába, mintegy új életet kezdve.

Volt előzménye a történetnek. 1995 őszén a kézirattárból a tájékoztatóba kerültem, ahol egy fiatal sráccal – szintén Szegeden végzett – Barabás László Barnával azon tanakodtunk, hogyan lehetne egy régi könyves adatbázist létrehozni. Pár héttel később egy konferenciát rendezett az Országos Széchényi Könyvtárban a XVI-XVIII. századi könyvek számítógépes feldolgozásának problémáiról a Magyar Könyvtárosok Egyesületének Társadalomtudományi szekciója. Az alábbi vicces mondattal kezdődött az előadásunk: „Nemcsak a könyveknek, hanem az őket őrző könyvtárosoknak is megvan a sorsuk.” Az előadásunk egy adatbázis lehetőségéről szólt, amely az Egyetemi Könyvtár legrégebbi állományát szándékozott informatikai módszerekkel feldolgozni.

Az Egyetemi Könyvtár integrált rendszere, a Horizon egy Sybase adatbázisban tárolja az adatokat, amelyeket OS/2 vagy Windows98 vagy Windows NT operációs rendszer alatt működő kliensekkel lehet elérni. A bibliográfiai adatokat USMARC formátumban kell rögzíteni. Ez lehetővé teszi mind a modern, mind a régi nyomtatványok adatainak rögzítését és visszakereshetőségét. Az olvasók részére egy egyszerű, Windows 3.1 alatt futó OPAC szolgál keresőfelületül. A program kezeli a bibliográfiai rekordok közötti kapcsolatokat, valamint a bibliográfiához csatolt egyéb fájlokat. Így teremtődik meg az a lehetőség, hogy képfájlokat kössünk a bibliográfiához. A csatolt képek az adott gépen a rendelkezésre álló (ez minden számítógépen változó) programmal automatikusan meg tudja jeleníteni.
A modern könyvekhez képest a régi nyomtatványok feldolgozása – speciális tulajdonságaik miatt – elkülönítve történt, más lelőhely azonosítóval, hiszen a kötetek fizikailag is külön tároljuk. Az előkészítő szakaszban számos kérdés vetődött fel, többek között a nevek egységesítésének problémái, a régi nyomtatványok tárgyszavazása, speciális jegyeinek (kötésére, tulajdonosaira, használatára vonatkozó adatok) feltárása és megjelenítése. Megoldást kellett találni az adatelemek visszakeresésére.
Az alaprekord mezőihez továbbiakat kellett illeszteni. 1997 májusától kezdődött el a rendszer feltöltése, jelenleg 300 régikönyv található már a RARE elnevezésű lelőhelyünkön. 

Virtuális Régi Könyvtár és az Egyetemi Könyvtár régi könyvei. Networkshop Gödöllő, 2000. április 18 - 20. – Networkshop

Az Egyetemi Könyvtár – ezt talán nem tudja mindenki – jó pár évtizeddel idősebb a Pázmány Péter esztergomi érsek által alapított nagyszombati intézménynél. Dümmert Dezső már az 1960-as évek elején felfigyelt arra, hogy több 15–16. századi nyomtatvány címlapján különös szövegek szerepelnek: a különböző jezsuita rezidenciák és kollégiumok tulajdoni bejegyzései. Világossá vált számára, hogy a nagyszombati, znióváraljai és vágsellyei jezsuita könyvtárak darabjaira épült fel az 1635-ben alapított egyetem könyvtára. A kutatások alapján 1561-re teszik a Ferenciek terén álló könyvtárpalota gyűjteményének a megalapítását, tehát jóval hét évtizeddel megelőzően már létezett a bibliotéka, amelynek egyes darabjait még ma is őrzi a könyvtár.

A rekord is ezt a történeti réteget kívánta megjeleníteni: a 651-es mezőkben szerepel időrendi sorrendben a tulajdoni bejegyzések feloldása és értelmezése. Ráadásul két ősnyomtatvány összekeveredése révén sikerült rendet tenni abban a kérdésben, hogy melyik könyv a legrégebbi ismert darabja az Egyetemi Könyvtárnak, magyarul melyiket őrzi a legrégebb óta. Sokat változott azóta a régi nyomtatványok feltárása – hála Istennek – egyes mezők nem rendeltetésszerű használata ma már sikeretelen amicus-vizsgát vonna maga után, de talán jól tükrözi a 20 évvel ezelőtti kísérletező világunkat.

A rekord mai szövegének részlete és képernyőképe a katalógusban:

FMT     BK
LDR          cam  2200157 c 4500
001     000415098
005     20150326112723.0
008     071128s1487    it     fr     000 0 lat d
0248    |a HCR_5194
0248    |a GW_6841
0248    |a CIH_995
040     |a ELTE
0410    |a lat
090     |a LIV_a
1001    |a Cicero, Marcus Tullius |d Kr. e. 106-Kr. e. 43
24510   |a Epistolae ad familiares |c Marcus Tullius Cicero
260     |a Venezia |b Andreas de Paltaszichis |c 1487 |g 18. Jun. 1487
300     |a 206 fol. |c 32 cm
562     |a A nyomtatványból 2 folio hiányzik
563     |a Félbőr kötés a XIX. századból
584     |a Margináliák
7001    |a Ubertino da Crescentino |d ca 1405-1500 |4 comm.

Farkas Gábor Farkas

A poszt címének forrása: Tandori Dezső: Egy talált tárgy megtisztítása

150 éve született Todoreszku Gyula (1866−1919), a nemzeti könyvtár harmadik legnagyobb adományozója, akinek munkásságát nyolcrészes sorozatban mutatjuk be. 8., utolsó rész.

Horváth Aranka 1919. december 4-én, tehát már egy héttel Todoreszku halála után hivatalosan is bejelentette a Nemzeti Múzeumnak a „Dr. Todoreszku Gyula és neje Horváth Aranka Régi Magyar Könyvtára” elnevezésű gyűjtemény örök letétként való adományozását.

„Boldogult férjem, néhai Dr. Todoreszku Gyula már életében többízben kinyilatkoztatta azt a szándékát, hogy „hungarica” könyvgyűjteménye, melyet közel 40 év fáradságos munkájával összegyűjtött: halála után az Országos Széchényi könyvtárban foglaljon helyet.”

Maga az adománylevél viszont csak 1920. január 6-án kelt, mert a bonyolult jogi feltételek teljesítéséhez idő kellett. Az adományozó legfontosabb kikötései a következők voltak:

„Az adományozott gyűjtemény a Magyar Nemzeti Múzeum Országos Széchényi Könyvtárában »Dr. Todoreszku Gyula és neje szül. Horváth Aranka könyvtár« elnevezés alatt egy külön − éspedig a Széchényi-terem mellett levő − teremben, együttesen helyeztessék el oly módon, hogy az általam adományozott gyűjtemény egyes kötetei, avagy adományom más része más gyűjteményben el nem helyezhető, át nem ruházható, be nem olvasztható, − viszont ezen gyűjtemény elhelyezésére szánt, illetve lekötött terembe más gyűjteményből eredő vagy másnemű bármily könyv elhelyezhető ne legyen s ezen könyvgyűjteményből a könyvtáron kívüli használatra semmi ki nem adható. [...] Az örökletéteményként kezelendő és általam adományozott gyűjtemény fejlesztésére és gyarapítására bizonyos − később meghatározandó és a hagyatéki eljárás eredményétől függő − jelentékeny összeggel is hozzájárulni kívánok s emellett a könyvgyűjteményen kívül átadni óhajtom [...] a könyvtár elhelyezésére szánt könyvszekrényeket, tartályokat és bútorfélét, s általában azt az általam meghatározandó miliőt, melyben néhai férjem ezen könyvtár létrehozásában dolgozott − élt és munkálkodott.”

A pénzbeli támogatás összegét Horváth Aranka 1921. február 7-én kelt levelében évi 10 000 koronában jelölte meg. Infláció lévén, ez az összeg állandóan emelkedett, így 1922-ben már 138.629 koronát fordított a gyűjtemény gyarapítására és a berendezésre.

A könyvtár átvételéhez 1920. január 3-án fogtak hozzá, de csak március 1-jén fejezték be. A pontos lajstromozást és gondos csomagolást személyesen Melich János vezette Todoreszkuék Népszínház u. 36. szám alatti, az egész első emeletet elfoglaló lakásában. A 46 ládába csomagolt gyűjtemény átszállítása a Múzeum épületébe 1920. március 22-én történt, május 14-én pedig megérkeztek a könyvszekrények és az egyéb bútorok is. A hivatalos átadásra november 17-én került sor, amikor Haller István vallás- és közoktatásügyi miniszter, Pekár Gyula államtitkár és Czakó Elemér miniszteri tanácsos kíséretében a kormány nevében átvette özv. Todoreszku Gyuláné Horváth Arankától a rendkívül értékes könyvtárat.

A Todoreszku−Horváth Könyvtár először értékéhez méltatlan helyen szorongott a Nemzeti Múzeum épületében a földszint (nyugati szárny) két szobájában. Véglegesnek szánt elhelyezésére csak 1927-ben került sor, amikor a Széchényi-teremmel szomszédos 100 m2 területű, ún. kiállítási teremben kapott helyet. Emiatt kiürítették a zenei anyagot és a háborús-forradalmi gyűjteményt. A belső átalakítás költségeit az adományozó vállalta magára. A mennyezet fehér stukkódíszétől kezdve az amerikai tölgyfaszekrényekig minden megújult a teremben, amelyben a könyvtár legszebb darabjait kiállításszerűen helyezték el.

A Todoreszku-terem a Nemzeti Múzeumban

A nagy értékű anyag feldolgozása sem váratott sokáig magára: 1922-ben Akantisz Viktor publikálta a könyvtár leltárszerű katalógusát, majd Pukánszkyné Kádár Jolán − aki hivatalból irányította a gyűjtemény szakszerű felállítását is − mutatta be 1929−1930-ban (négy közleményben) a gyűjtemény unikumait a Magyar Könyvszemlében.

A Todoreszku−Horváth-Könyvtár nagyobb változáson esett át, amikor 1928 júniusában 20 kéziratát és 10 ősnyomtatványát 40 RMK-másodpéldányra cserélték az OSZK állományából. A második világháború idején a gyűjtemény felügyeletét Bartoniek Emma látta el, ahogy a Kézirattár, az RMK-, és az Apponyi-gyűjteményét is. Mivel nem menekítették külföldre, szerencse, hogy az 1945-ös akna-, illetve bombatalálat, amely a Todoreszku-termet érte, nem okozott kárt benne. 1945 májusa után az anyag a Régi Magyar Gyűjtemények Tára gondozásába került, melyet Varjas Béla vezetett.

1947-ben Tolnai Gábor bejelentette a Magyar Nemzeti Múzeum Tanácsának, hogy „az Országos Széchényi Könyvtár Széchényi-terme a háborús károsodás következtében annyira megrongálódott, hogy az abban elhelyezett Régi Magyar Könyvtár anyaga most, a ládákból való kicsomagolás után hely nélkül maradt. Minthogy ezen igen értékes anyag elhelyezésére más lehetőség nem volt, ideiglenesen a Todoreszku-teremben, a Todoreszku-gyűjtemény anyagába osztottuk be. […] A régi Magyar Könyvtár anyagának a Todoreszku gyűjteménybe való beosztása azonban csak látszólag bontja meg a Todoreszku-gyűjtemény egységét, tulajdonképpen az továbbra is megbontatlan, önálló egységet képez.”

Tudományos olvasóterem a Todoreszku-teremből 1953.

Az 1950-es években a könyvtár új szervezeti felépítést kapott, ezzel megszűnt a Todoreszku-gyűjtemény önállósága, a Todoreszku-teremből tudományos olvasóterem lett, a könyvtár pedig a Régi Nyomtatványok Tára raktárába került. Innen 1977-ben adták át a Todoreszku gyűjtemény nem RMK-anyagát a törzsgyűjteményi raktárnak, ahol ezt ma is elkülönítve őrzik. A Régi Nyomtatványok Tárában maradtak az ősnyomtatványok, az 1711 előtt megjelent régi magyar nyomtatványok (RMK), a ritka kalendáriumok, a cirillika-gyűjtemény, valamint a vízjelek gyűjteménye, melyet Fazakas József, a Régi Nyomtatványok Tára egykori munkatársa tovább gyarapított.

Tudományos olvasóterem 1983-ban

Legutóbb a vízjelek és a román nyelvű nyomtatványok kapcsán irányult újra a gyűjteményre a kutatás fokozottabb figyelme, de a többi állományrészt is folyamatosan használják a kutatók, jelezve, hogy a nagylelkű adomány máig kimagasló értéke nemzeti könyvtárunknak. Létrehozóinak és adományozóinak adósai vagyunk.

Varga Bernadett