A magyar szabadságharc diadalmas tavaszi hadjáratának lezárásaként 1849. május 21-én a honvédsereg három hetes ostrom után visszafoglalta Buda várát. Ennek emlékére 1992-től a kormány határozata alapján e napon ünnepeljük a magyar honvédelem napját.

A tavaszi hadjárat győztes csatáit követően a haditanács Klapka György javaslatára és Kossuth elképzeléseinek megfelelően nem a császári csapatok üldözése, hanem Buda ostroma mellett döntött. A magyar vezetés abban bízott, hogy az ország fővárosának visszafoglalása meghozza Magyarország számára a nemzetközi elismerést és a császárai hadsereg sorozatos vereségei után ez a magyar haditett az osztrák udvart is békekötésre készteti.

Buda 4914 fős császári védőseregével – melynek tüzérsége 85 ágyút számlált – állt szemben az összesen 142 ágyúval rendelkező ostromlók serege, melynek létszáma 34 277 fő volt.

A magyar csapat parancsnoka Görgey Artúr, a magyar fősereg ideiglenes fővezére volt. A várat Heinrich Hentzi von Arthurm vezérőrnagy védte, akinek vezetésével a vár védelmét az év elejétől jelentősen megerősítették. Az ostrom május 4-én kezdődött meg. Hentzi von Arthurm vezérőrnagy talán egyik legismertebb és leghírhedtebb cselekedete, hogy ágyútűzzel lövette a szemközti Pestet, megsemmisítve a Duna-sor klasszicista palotáit, valamint az ostrom utolsó szakaszában sikertelen kísérletet tett a Lánchíd felrobbantására is.
Buda 1849-es visszafoglalásának jelentőségét növeli, hogy 1541 óta először foglalta vissza magyar hadsereg saját erejéből az ország fővárosát.
A 19. század legnagyobb magyar hadvezére, Görgey Artúr honvédtábornok hatvanhét évvel később ezen a napon, 1916. május 21-én hunyt el kilencvennyolc éves korában.

Than Mór: A budai vár visszavétele – Digitális Képarchívum 

„A fehérvári rondellán a tűz – hála a mi réstörő és leszerelő ütegünk működésének – inkább ritkult, mint sűrűsödött, de még folyvást tartott. De a réstől délre, kissé távolabb véltünk egy ellenséges oszlopot, amely éppen gyülekezett, hogy a rés felé előnyomulva annak látszólag elhagyott környékét újra elfoglalja. Hosszú ideig szemmel tartottuk őket, de nem láttuk, hogy tért nyernek a rés irányában. Ezt eleinte jó jelnek tartottuk, mondván, hogy a mieink, akik már behatoltak a résen át, még nincsenek legyőzve, és ők nem engedik, hogy gyülekező ellenséges csapat a falon a rés felé előretörjön. De a résig terjedő egész falszakaszon egyetlen puskalövés sem esett, a szuronyviadal lehetőségét pedig megcáfolta a szóban forgó csapat mozdulatlan volta.
A terjedő nappali világosság végre megoldott minden talányt. Az az osztag a várfal tetején egy honvédzászlóalj háromszínű lobogója körül sorakozott! Részben azokból a hősökből állt, akik elsőnek mászták meg a rést, és megvetették itt a lábukat, részint olyanokból, akik a rés helyett a fal említett lépcsőzetes szakaszán létrán jutottak fel fokról fokra. De a létrán való feljutást is megnehezítette a fehérvári rondelláról ide zúduló – jóllehet a nagyobb távolság miatt a rés elleninél kevésbé hatásos – tűz, ráadásul a legfelső falszakaszon már csupán egyetlen létrán juthatott fel a gyér erősítés a bástyán elszigetelten álló osztaghoz.

Görgey Artúr: Életem és működésem Magyarországon 1848-ban és 1849-ben. (Részlet), Budapest, Európa, 1988. – Magyar Elektronikus Könyvtár 

Morelli Gusztáv: Görgei Arthur tábornok 1849-ben. Metszet a Vasárnapi Ujságban, 45. évf. 5. sz. (1898. január 30.) – Digitális Képarchívum 

„Tehát holnap.
Ez lesz az a nap, melyen Attila kardja megüti hegyével az égen a korona csillagképletét.
A rendelet ki lett adva az általános rohamra.
Május 21-ikén éjfélkor áltámadás lesz intézve a bástyák ellen, mely után a csapatok mind visszavonulnak.
[…]
A megelőző nap estéjén Baradlay Ödön meglátogatta öccsét, Richárdot. Az akkor a Gellérthegy alatti lovassági táborban tanyázott.
A minapi összezördülés óta nem találkoztak. Valami feszültség maradt közöttük. Richárd nagyon örült, midőn bátyját meglátta. »Mégis ő az okosabb. Ő kezdi a kibékülést« – gondolá magában.
Annálfogva a legszívélyesebben igyekezett fogadni a közeledőt.
Ödön olyan volt, mint máskor; se derültebb, se borultabb.
Ezúttal nemzetőri egyenruháját viselte. Ami magyarázatát találhatta abban, hogy a katonák nem szívesen néztek a közöttük őgyelgő polgári öltözetre. Azt tartották, hogy aki ilyenkor kardot nem visel, az mind pipogya ember.
– Holnap reggel tehát döntő ostromra megyünk – monda Ödön Richárdnak.
– Tudom, bátya. Éjfélkor áltámadás, hajnalban ostrom.
– Jól jár az órád? – kérdé Ödön.
– Nem nézegetem én azt – felelt félvállról Richárd –, majd mikor az ágyúszó jelt ád, akkor tudom, hogy kezdődik a tánc.
– Nem jól tudod; az első ágyúszó előtt fél órával meg kell indulni az önkénytes csapatoknak, amik a III-ik hadtestből a nagy köröndöt, s a II-ik hadtestből a várkertet fogják megrohanni. Azért nagyon jó lesz, ha az órádat az enyimhez igazítod, ami a főparancsnokság órája szerint jár.
– Hát jól van, öreg. Azt is megteszem.”

Jókai Mór: A kőszívű ember fiai. Második rész. Zenit. (Részlet). Sajtó alá rend.: Szekeres László, Budapest, Akadémiai, 1964. 

Az idős Görgey Artúr. Fotó: Strelisky Sándor – Magyar Digitális Képkönyvtár (Kézirattár) 

Melyik magyar nem szégyenlé előbb hogy
Sors átkából magyarnak született?
S melyik nem büszke most reá, hogy isten
Kegyelméből e nemzet tagja lett?
Méltóbb vagy a legdrágább koszorúra,
Mint bárki más, méltóbb vagy igazán;
Oh hol keressek, hol lelek virágot,
Dicső fejedre illőt, szent hazám?

De béfejezve nincsen még a munka,
Amelyet néked béfejezni kell.
Csak félig van még a csomó elvágva,
Mit szét kell vágnod kardod élivel.
Majd akkor illet a koszorú téged,
Ha e munkát végkép bevégezéd,
S akkor nem én foglak megkoszorúzni,
Hanem az egész nagy emberiség!

Előre hát, oh nemzetem, ne állj meg,
Hogy állanál meg pályád közepén?
Félútadon vagy, fölértél a hegyre,
S könnyű már annak, aki völgybe mén.
Elő, elő a zászlóval, kezedben,
Egész Európa te utánad jő.
Te vagy, hazám, most a világ vezére...
Mily nagy szerep, milyen lelkesitő!

Petőfi Sándor: Jött a halál [Pest, 1849. május 21.] - Magyar Elektronikus Könyvtár

Pünkösd a feltámadást, a húsvétot követő ötvenedik nap (pentékoszté) – a harmadik isteni személy, a Szentlélek kiáradásának és az Egyház megszületésének, valamint a missziós munka elindulásának ünnepe – amely lezárja az ún. húsvéti időt is. A pünkösdi csodát a Szentírás egyik könyve, a Lukács evangélistának tulajdonított Apostolok Cselekedetei örökíti meg:

„Amikor elérkezett pünkösd napja, ugyanazon a helyen mindnyájan együtt voltak. Egyszerre olyan zúgás támadt az égből, mintha csak heves szélvész közeledett volna, és egészen betöltötte a házat, ahol ültek. Majd lángnyelvek jelentek meg nekik szétoszolva, és leereszkedtek mindegyikükre. Mindannyiukat eltöltötte a Szentlélek, és különböző nyelveken kezdtek beszélni, úgy, ahogy a Lélek szólásra indította őket. Ez idő tájt vallásos férfiak tartózkodtak Jeruzsálemben, az ég alatt minden népből. Amikor ez a zúgás támadt, nagy tömeg verődött össze. Nagy volt a megdöbbenés, mert mindenki a saját nyelvén hallotta, amint beszéltek.
Nagy meglepetésükben csodálkozva kérdezgették: »Hát nem mind galileaiak, akik ott beszélnek? Hogyan hallja hát őket mindegyikünk a saját anyanyelvén? Mi pártusok, médek, elamiták és Mezopotámiának, Júdeának, Kappadóciának, Pontusznak, Ázsiának, Frigiának, Pamfiliának, Egyiptomnak és Líbia Cirene körüli részének lakói, a Rómából való zarándokok, zsidók és prozeliták, krétaiak és arabok: halljuk, hogy a mi nyelvünkön hirdetik Isten nagy tetteit.«”

ApCsel 2,1–11 (Pünkösd) – A Szent István Társulat által kiadott Biblia a Magyar Elektronikus Könyvtárban

[Pünkösd vasárnap; S iniciálé („Spiritus”)] – In: Mátyás-Graduale, korvina, 1480–1488 között; Cod. Lat. 424., f.64r (Kézirattár)

„A pünkösdi csoda ábrázolása ritka, s nem követi pontosan a Szentírásban foglaltakat. A 6–6 apostol karéjában, középen rendszerint ott ül Mária (az anyaszentegyház képviseletében), s míg az apostolok feje felett 12 lángocska lebeg, Mária fölé a Szentlélek terjeszti ki szárnyait galamb képében.”

[Pünkösd] (részlet) – Jankovics Marcell Jelkép-kalendáriuma a Magyar Elektronikus Könyvtárban

———

„Jöjj Szentlélek Isten, jöjj
s áraszd ki a mennyekből
fényességed sugarát!
Jöjj, ki árvák atyja vagy,
jöjj, ki szívek lángja vagy,
ajándékos jóbarát!

Jöjj áldott vigasztalás,
drága vendég, lelkitárs,
legédesebb enyhülés:
fáradságra nyugalom,
hőség ellen oltalom,
zokogásban könnyülés!”

Veni sancte spiritus (részlet, Babits Mihály fordítása) – In : A tűz cselekedetei. (Magyar ünnepek), összeállította: Lukácsy Sándor, Pécs, Jelenkor, 2000. (Magyar Elektronikus Könyvtár)

Pünkösdi királynéjárás − a felkeresett ház udvarán a pünkösdölők körülállják a királynét. (Nemesládony, Vas m., 1952.), Magyar Néprajzi Lexikon (Magyar Elektronikus Könyvtár)

„Felele Jézus és monda néki: Ha valaki szeret engem, megtartja az én beszédemet: és az én Atyám szereti azt, és ahhoz megyünk, és annál lakozunk. A ki nem szeret engem, nem tartja meg az én beszédeimet: és az a beszéd, a melyet hallotok, nem az enyém, hanem az Atyáé, a ki küldött engem. Ezeket beszéltem néktek, a míg veletek valék. Ama vígasztaló pedig, a Szent Lélek, a kit az én nevemben küld az Atya, az mindenre megtanít majd titeket, és eszetekbe juttatja mindazokat, a miket mondottam néktek. Békességet hagyok néktek; az én békességemet adom néktek: nem úgy adom én néktek, a mint a világ adja. Ne nyugtalankodjék a ti szívetek, se ne féljen! Hallottátok, hogy én azt mondtam néktek: Elmegyek, és eljövök hozzátok. Ha szeretnétek engem, örvendeznétek, hogy azt mondtam: Elmegyek az Atyához; mert az én Atyám nagyobb nálamnál. És most mondtam meg néktek, mielott meglenne: hogy a mikor majd meglesz, higyjetek. Nem sokat beszélek már veletek, mert jön a világ fejedelme: és én bennem nincsen semmije. De, hogy megtudja a világ, hogy szeretem az Atyát és úgy cselekszem, a mint az én Atyám parancsolta nékem: keljetek fel, menjünk el innen.”

Jn 14,23–31 (Pünkösd ünnepe) – Károlyi Gáspár Vizsolyi Bibliája a Magyar Elektronikus Könyvtárban

Pünkösdi rózsa –  (Digitális Képarchívum)

„Áldott szép Pünkösdnek gyönyörű ideje,
Mindent egészséggel látogató ege,
Hosszú úton járókot könnyebbítő szele!

Te nyitod rózsákot meg illatozásra,
Néma fülemile torkát kiáltásra,
Fákot is te öltöztetsz sokszínű ruhákba.

Néked virágoznak bokrok, szép violák,
Folyó vizek, kutak csak néked tisztulnak,
Az jó hamar lovak is csak benned vigadnak.”

Balassi Bálint: Tizenegyedik: Borivóknak való, In laudem verni temporis [Áldott szép Pünkösdnek gyönyörű ideje…] (részlet) (Magyar Elektronikus Könyvtár)

Balassi-honlapunkon a vers meghallgatható  Lázár Csaba színművész, Szabó András előadóművész, valamint Kobzos Kiss Tamás és a Kecskés együttes előadásában.

−s−

A Múzeumok Nemzetközi Tanácsának kezdeményezésére 1978. május 18-án rendezték meg először a Múzeumi világnapot. Az elmúlt esztendőben már 129 ország mintegy 32 ezer múzeuma csatlakozott a nemzetközi megmozduláshoz. Az idén is számos szabadtéri rendezvény és kiállítás várja a látogatókat – hazánkban is.

Könyvtárunkban rendszeresen kiállításokon mutatjuk be a magyar és a magyar vonatkozású kulturális örökség legszebb darabjait. A gyűjteményünkben őrzött több mint tízmillió könyvtári dokumentum és a kiállításokra kölcsön kapott további értékes tartalmak így nem csupán a kutatók számára érhetők el, bárki megtekintheti azokat a különböző összeállításokban, a változatos tárlatokon. Kövesd könyvtárunkat Twitteren és Facebookon, hogy azonnal értesülj új programjainkról, kiállításainkról! Ha beiratkozol, minden kamarakiállításunk ingyenes, az olvasójeggyel nem rendelkező látogatóink pedig 400 Ft-os jegy ellenében láthatnak – most éppen tíz tárlatot.  

Az Internet világnapját – amely szervesen összetartozik az 1868 óta megtartott Távközlési világnappal (május 17.) – 2001-ben rendezték meg először a Nemzetközi Távközlési Egyesület kezdeményezésére. (A Távközlési világnap előzménye, hogy 1865-ben május 17-én Párizsban 20 ország – köztük hazánk is – aláírta a Nemzetközi Távközlési Egyesület, az ITU: International Telecommunications Union, alapító okiratát.) Az Internet világnapját az ENSZ még nem ismerte el hivatalosan, de a világháló használatának elterjedése és sokrétegű felhasználása miatt a kiemelt nap egyre jelentősebb figyelmet kap. Napjainkban a múzeumok és a közgyűjtemények is törekszenek arra, hogy gyűjteményük egy részét a világhálón is hozzáférhetővé tegyék és hogy – felhasználva a web2 alkalmazásokat is – népszerűsítsék rendezvényeiket, bemutassák különlegességeiket

Katalógusterünkben látható Shakespeare stratfordi szülőházának makettje, amely könyvszekrényként tartalmazza a nagy angol költő és színműíró műveinek és életrajzának Knight-féle nyolckötetes kiadását. A homlokzati oromrészen, háromszögletű ezüstlapon a következő angol nyelvű szöveg olvasható: „Angol hölgyek és urak vásárolták 9215 pennyért, hogy Kossuth Lajosnak ajándékozzák, aki oly mesteri fokon sajátította el az angol nyelvet. Használtassék a legnemesebb célra. Shakespeare műveiből.”

„Én hiszek a múzeumok értelmében. Értelmében és hivatásában. Hivatásában és szépségében. Nem az idő kriptái a múzeumok! Nem a történelem halottas-könyvei! Nem a múlandóság szarkofágjai! Én hiszek bennük, mert nemcsak a jövőben hiszek, de hiszek a múltban. A múzeumok éppúgy az élet jelentései, mint a természet, mint a társadalmak, mint az ember. A múzeumok éppúgy lét-önmagunkat őrzik, mint a mítoszok, az őskönyvek és az époszok. Nemcsak a természet kőzet-maradványait, a kővé-vált csontokat, tollakat, pikkelyeket, leveleket, virágporokat és koponyákat, nemcsak az ősi tegnap kő-üzeneteit őrzik, de őrzik az emberiség tegnapi-önmagát is: az álmokat, hiteket, vágyakat, mámorokat, bűnöket, önzéseket, tébolyokat, gyalázatokat, szerelmeket és halálokat. Ha jutok bárhova is a világon: mindíg megnézem a múzeumokat. Önmagamat keresem bennük, titkos létem volt tartalmait.”

Juhász Ferenc: A múzeumok szerelme (részlet) – Uő.: Versprózák, Budapest, Szépirodalmi, 1980. 254. o. (Törzsgyűjtemény)

Könyvtárunk internetes szolgáltatásaiból

„Az irodalom részben tehát ott marad köz- és magánkönyvtárainkban, részben azonban elszakad az ő anyagi valóságától, a félezer éves könyvtől, és digitális suhanássá változik. Sőt az is lehet, hogy a szemtelen olvasó azt csinál a szövegünkkel, amit akar, kiemel belőle részeket, amelyek tetszenek neki, másokat elhagy, interaktív gazdája lesz annak, hogy mit olvas el, és mind gyakrabban követi azt az utálatos szokást, amelyet a diákok gyakorolnak, hogy fejezeteket, oldalakat, szemelvényeket olvasnak tanáraik biztatására művekből, amelyeket szerves egésznek szánt a szerző, aki eleve rossz szemmel néz mindenféle húzási, tömörítési, vagdalási intervencióra.”

Konrád György: Az élettárs marad (részlet) – Uő.: Áramló leltár. Budapest, Pesti Szalon, 1996. 27–28. o. (Törzsgyűjtemény)

„A nemzet könyvtára – a szolgálat műhelye” című állandó kiállításunk az 1802 és 1985 közötti szellemi-tárgyi környezetet mutatja be a műemléki és könyvtártörténeti értékű bútorok, egykori intézményi feliratok, irodaszerek, a feldolgozó- és műhelymunkában használt gépek és eszközök, dokumentumok és fényképek segítségével.

Dsida Jenő (1907–1938) a két világháború közötti erdélyi és az egyetemes magyar költészet kiemelkedő alakja. Az avantgárd vívmányait is alkalmazó kiváló formaművész és a klasszikus hagyományok megújítója, amely a Nyugat folyóirat nagy lírikusainak rokonává teszi. Szívelégtelensége miatt korai halálának tudatában alkotott. Költészete sem betegsége, sem pedig megpróbáltatásokkal teli kisebbségi sorsa ellenére nem komor hangvételű, nagy érzékenység, elmélyültség és a teremtett élet iránti szeretet és derű jellemzi.

Dsida Jenő – Magyar Elektronikus Könyvtár 

„Vagy félezernyi dalt megírtam
s e szót: magyar,
még le nem írtam. Csábított minden idegen bozót,
minden szerelmet bujtató liget.
Ó, mily hályog borult szememre,
hogy meg nem láttalak,
te elhagyott, te bús, kopár sziget,
magyar sziget a népek Óceánján!
Mily ólom ömlött álmodó fülembe,
hogy nem hatolt belé
a vad hullámverés morzsoló harsogása,
a morzsolódó kis sziget keserű mormogása.
Jaj, mindenből csak vád fakad:
miért kímélted az erőt,
miért kímélted válladat,
miért nem vertél sziklatöltést,
erős, nagy védőgátakat?”

Dsida Jenő: Psalmus Hungaricus. (Részlet) In. Dsida Jenő összegyűjtött versei. Új összegzés, szerk.: Láng Gusztáv és Urbán László, [Szombathely], 2008. – Magyar Elektronikus Könyvtár 

---

„Dsida Jenő költői pályája tehát mindössze egy évtizedre tehető. (Igaz, hogy erre a rövid pályafutásra gondosan felkészült; diákkori zsengéinek, korai műhely-gyakorlatainak száma eléri az ötszázat.) Erdélyi írótársai elismerték tehetségét, formaművészetét, de szélesebb körben, a magyar irodalom egészében csak halála után kezdték felfedezni. A Nyugat, melynek irányához legközelebb állt, egyetlen versét sem közölte, sem kritikát köteteiről. Az 1940-es években két ígéretes jele is van »a költő feltámadásának«, ahogy egyik versében a posztumusz elismertséget nevezte. Egyik Válogatott verseinek budapesti megjelenése 1944-ben Rónay György szerkesztésében és előszavával, a másik Vajthó László 1941-ben megjelent Mai magyar költők című antológiája, melyben József Attilával azonos terjedelemben szerepel. A költőnek így induló elismerését azonban megszakította a fegyverek zaja, majd a háború utáni politikai változások.”

Láng Gusztáv: Dsida Jenő élete és költészete. Bevezető tanulmány részlete a Dsida Jenő összegyűjtött versei. Új összegzés, szerk.: Láng Gusztáv és Urbán László, [Szombathely], 2008. – Magyar Elektronikus Könyvtár 

Dsida Jenő. Zsögödi Nagy Imre tusrajza,1938. – Magyar Elektronikus Könyvtár

„Ó, virrasztások évszaka!
Vastagon fog a tinta, zordul.
A rozsdalevü éjszaka
már hatkor a kertekre csordul:
Reves fák nyirka folydogál
s te arra gondolsz: mennyi éved
van hátra még? Jaj meg-megáll
a láb, mert fél, hogy sírba téved.
...Mondd, kissé mártottál-e már
hófehér cukrot barna lébe,
egy feketekávés pohár
keserű, nyirkos éjjelébe?
S figyelted-e: a sűrü lé
mily biztosan, mily sunyi-resten
szivárog, kúszik fölfelé
a kristálytiszta kockatestben?”

Dsida Jenő: A sötétség verse. (Részlet) In. Dsida Jenő összegyűjtött versei. Új összegzés, szerk.: Láng Gusztáv és Urbán László, [Szombathely], 2008. – Magyar Elektronikus Könyvtár 

---

„Ezt a kávéba mártott cukrot, ezt megnézte Dsida Jenő. Egyébként mindnyájan megnéztük. A hasonlatok e csoportjának jellegzetessége, hogy nem a meglepetéssel dolgozik, hanem a ráismertetéssel. Hát persze – gondoljuk. De még mennyire – gondoljuk. És nem adunk számot róla, hogy észrevételeinknek milyen óriási, szürke csoportjából emelte ki a képet a költő, és szögeztette rá a szemünket. Kivágott valamit a környezetből, kinagyította, észrevétlen tussal utánahúzta a körvonalait (ilyen tus vagy retus Dsida versében néhány jelző, mily sunyi-resten… keserű éjjelébe), aztán odakapcsolta a kivágatot, egy vers határáig tartó végérvényességgel, a hasonlítotthoz. Lehet különben, hogy nem ebben a sorrendben csinálta. Hanem fordítva. Vagy egyszerre. Ami az eredmény szempontjából teljesen mindegy. Mindenesetre verssé élesítette a látványt, összekavarva egy kávéscsészében a cukrot a halálfélelemmel.”

Nemes Nagy Ágnes: A költői kép. A tárgyak. Liliom és kockacukor. (Részlet) In. Uő.: Szó és szótlanság, Budapest, Magvető, 1989. – Törzsgyűjtemény 

Dsida Jenőről készült tréfás felvétel. In: A Dunánál: Magyarok a 20. században (1918–2000), Budapest, Enciklopédia Humana Egyesület, (Encyclopaedia Humana Hungarica 9.), 2001. – Magyar Elektronikus Könyvtár 

„Semmikép sem bírom magam rávenni,
– jaj-jaj!! –
nem merek a túloldalra átmenni,
– zirr-zurr –
szeretem az életet általában,
– tú-tú! –
drága nekem nyakam, kezem és lábam,
– cirr-cirr! –
Örzőangyal, akihez hajdanában
– zirr-zurr! –
fohászkodtam sötét gyermekszobában,
– töf-töf –
nagyon kérlek, az Úrjézus nevére:
állj kicsit a sarki rendőr helyére!”

Chanson az őrangyalhoz. (Részlet) In. Dsida Jenő összegyűjtött versei. Új összegzés, szerk.: Láng Gusztáv és Urbán László, [Szombathely], 2008. – Magyar Elektronikus Könyvtár 

---

„A megfagyott öbölben
jégbe szorult a csolnak.
A hallgatás bárányai
melletted vándorolnak.
Mégy lankadón és szelíden,
glóriásan és nézelődőn
a vattás békesség felé
véget nem érő jégmezőkön.”

Dsida Jenő: Túl jégmezőkön. (Részlet) In. Dsida Jenő összegyűjtött versei. Új összegzés, szerk.: Láng Gusztáv és Urbán László, [Szombathely], 2008. – Magyar Elektronikus Könyvtár 

Dsida Jenő: Gyakran várlak. (Autográf verskézirat) – Kézirattár

Gyakran várlak. Elüldögélek olykor
órák hosszat is így: a messze hamvas
kékjét nézem, az ösvényt és az ormot.
Elfáradt szememet mihelyt lehúnyom,
érkezel... Ragyogó, napos mezőről
lassudan közelegsz: a régi hellén
földek játszadozó pásztor leánya.
Kebleden kifeszül habkönnyű inged.
Tejfehér, pamacsos bárányka kisér
mindenütt. Csupaszon tapossa tiszta,
barna lábad a friss füvet, dalolva
állsz meg kis kalyibám előtt s köszöntesz...

Gyakran várlak. Elüldögélek. (Részlet) In. Dsida Jenő összegyűjtött versei. Új összegzés, szerk.: Láng Gusztáv és Urbán László, [Szombathely], 2008. – Magyar Elektronikus Könyvtár 

Dsida Jenő síremléke a kolozsvári Házsongárdi temetőben. − Magyar Elektronikus Könyvtár 

„Ha felmegyünk a házsongárdi temető domboldalára Kolozsvárt, ott, a sok évszázadra emlékező, méltóságos sírkövek között, ott, a nagy törzsű, nagy lombú fák félsötétjében, amely csak foltokban engedi át a napfényt, amely növeli, burjánoztatja az árnyékkedvelőket: mohákat, páfrányokat, repkényeket, ott, abban a fölhabzó sűrű-zöldben rátalálhatunk erre a sírfeliratra:
Megtettem mindent, amit megtehettem,
kinek tartoztam, mindent megfizettem.
Elengedem mindenki tartozását,
felejtsd el arcom romló földi mását.”

Nemes Nagy Ágnes: Dsida Jenő. (Részlet). In. Uő.: A magasság vágya. Összegyűjtött esszék II., Budapest, Magvető, 1992. – Törzsgyűjtemény 

Nepomuki Szent János (†1393) ünnepe. A 14. században élt papnak, akit – legendája szerint – IV. Vencel cseh király dobadott a Moldva folyóba, mert nem volt hajlandó elárulni a gyónási titkot, a prágai Szent Vitus székesegyházban őrzik földi maradványait. Legendája azt is elbeszéli, hogy szentté avatása (1729) előtt, amikor az eljárás során sírját föltárták, a nyelvét mint a szentgyónás titkainak megőrzőjét, épen találták meg. Nepomuki Szent János Csehország védőszentje. A szent Közép-Európában, s így Magyarországon is általános és elterjedt tiszteletéről tanúskodik, hogy szobra – mint a hajósok, a vízimolnárok, hídvámosok és az átkelés védőszentje – számos helyen áll az utak szélén, folyók partján és hidakon. A barokk korban elterjedt és azóta is egyik gyakori ábrázolása szerint, János pap mutatóujját ajkára téve, csendre inti magát és másokat.

Nepomuki Szent János szobrának részlete, Monor, Nagyboldogasszony-főplébániatemplom (Digitális Képarchívum)

„Pap lett belőle. Fényes tehetsége, jámbor élete hamar kitűnvén, a prágai székesegyház kanonoka, hitszónoka, a királynak alamizsnaosztogatója, az erényes királynénak pedig gyóntatóatyja lett. A kegyetlen természetű király Jánostól meg akarta tudni, hogy felesége miről gyónik neki, de hiába faggatta. Egy alkalommal az udvari szakács nem a király szájaíze szerint sült kappant szolgált föl, mire Vencel a boldogtalan embert nyársra kötöztette és elevenen kezdte süttetni. Az udvari emberek megrettentek, de szólani senki sem mert. János azonban keményen megdorgálta, mire a király börtönbe vetette, és ott számos napig éhen-szomjan tartotta.
Vencel azt hitte, hogy Jánost most már szóra tudja bírni. Követet küldött hozzá, aki elmondta neki, hogy a király bánja, amit hirtelenségből elkövetett és ebédre kéreti. Jánost a király nagy tisztelettel fogadta, de utána négyszemközt megint a királynéról, gyónásairól kérdezgette, ő azonban a gyónás szentségi pecsétjére hivatkozva, most sem árult el semmit. Erre Vencel kegyetlenül megkínoztatta, de cselekedetétől maga is megrettenve, elbocsátotta.
János ezután elzarándokolt a boleszlávi búcsújáróhelyre, ahol eljövendő, előrelátott újabb szenvedéseihez Mária segítségét kérte. Visszatérvén Prágába, a király megfenyegette: hallod-e pap, meg kell halnod, ha mindjárt elő nem számlálsz mindent, valamit néked gyónt Johanna. Haszontalan minden mentséged, el kell veszned. Az Istenre esküszöm, vizet iszol. Ezzel előre jelezte, hogy milyen halállal akarja elemészteni.
Elközelgetvén az éjszaka, kivezetteték Szent János a Moldava vizén való hídra, és megkötöztetett kezekkel és lábakkal, a király parancsolatja szerént, kegyetlenül a Moldava vizébe vetették. Krisztus Urunk mennybemenetele előtt való éjszakán, 1383. esztendőben. Így nyeré el a mártíromságnak koronáját.”

Május 16. (részlet) – Bálint Sándor: Ünnepi kalendáriuma a Magyar Elektronikus Könyvtárban

A prágai székesegyház szentélye  – In: Lovagkirályok: Az Anjou- és Zsigmond-kor Magyarországon (1301–1437) CD-ROM,. Budapest, Enciklopédia Humana Egyesület, 1997. (Magyar Elektronikus Könyvtár)

„E szobrokhoz még a 20. században is sok helyen az ünnepen vagy annak nyolcadán a templomból körmenet indult. A hívők a szobornál énekeltek, litániát imádkoztak, majd megkoszorúzták azt. Az ájtatos szertartást így emlegették: Szent Jánost járunk.
Baja városában századunk közepéig virágzott a Jánoska-eresztés szokása. Nepomuki Szent János ünnepén litánia után, estefelé a szent faszobrát egy feldíszített dereglyén vagy kompon sok kivilágított és feldíszített csónak kíséretében végigvitték a Sugovicán. Elsősorban a vízimolnárok kísérték. Részt vettek az ünnepségen a város vezetői és papjai is. A vízi körmenet után nagy mulatozás kezdődött a főtér alatti Sugovica-parton.”

Nepomuki Szent János, május 16. (részlet) – In: Magyar néprajz, VII. kötet, Folklór 3. népszokás, néphit, népi vallásosság (Magyar Elektronikus Könyvtár)

Fellner-Schweiger: Nepomuki Szent János szobor, Tata, 1770 – In:. A Habsburg-uralom Magyarországon (1699–1790) CD-ROM, Budapest, Enciklopédia Humana Egyesület, 2000. (Magyar Elektronikus Könyvtár)

[…] „És igaz, hogy a gyónási titok olyan szent, ahogy tanítjátok? – kérdezte aztán, rám villantva apró szemét, mely alig látszott ki arca vastag párnái közül.
Ettől a kérdéstől lepődtem csak meg igazán, hiszen testvéröcsém mindeddig soha, semmilyen érdeklődést nem tanúsított vallásunk szentségei iránt. S bár nem tudtam elképzelni, hová kíván kilyukadni, kötelességemhez s az igazsághoz híven azt feleltem, hogy valóban így van. A gyónási titok szent és sérthetetlen. A pap a gyóntatófülkében tudomására jutott vallomásokat soha, senkinek, még magának a Szentatyának sem árulhatja el. – Tehát csak amit a gyóntatófülkében hallasz? – kérdezte öcsém bizalmatlanul. Siettem megnyugtatni, hogy ez csak képletesen értendő; Isten mindenütt jelen van, s felkent szolgáját minden esetben kötelezi a titoktartás tőrvénye, bárhol is hallgatja meg a bűnbánók szavait. Öcsém erre több történelmi példát sorolt fel, amikor egyes megtévedt lelkipásztorok mégis megszegték ezt a törvényt. Ezeket az eseteket nem tagadhattam – meg kell vallani, hogy igen jól ismerte szegény a történelmet –, de felhívtam a figyelmét arra az ugyancsak letagadhatatlan tényre, hogy ilyesmi már évszázadok óta nem fordult elő, s akkor is olyan borzalmas eszközökkel kényszerítették szerencsétlen testvéreinket erre az eléggé nem kárhoztatható bűnre, amilyeneket ma már elképzelni sem lehet. Épp ezért napjainkban semmiképp sem adódhat ilyen helyzet. – És ha mégis? – kérdezte öcsém, szerintem túlzott gyanakvással. – Akkor – mondottam szent meggyőződéssel – kötelességünk inkább a halált is vállalni, mintsem hogy eme parancsolat megszegésére vetemedjünk.”

Gyurkó László: Bűnösök (részlet) – In. Uő: A halál árnyéka – Bűnösök – Csütörtök – Halálugrás. Budapest, Magvető, 1982. 140–141. o. (Törzsgyűjtemény)

−s−

Szent Pongrác, Szent Szervác, Szent Bonifác, (néhol Szent Orbán is) az ún. fagyosszentek közé tartozik. A népi megfigyelések szerint május12.,13., 14. ill. 25. környékén az időjárás hirtelen hűvösre fordul, sokszor még fagy is jön, amely a rügyeket, a virágokat és a sarjadó vetést tönkreteheti.

„Göcsejben fagyosnapok néven tartja számon Pongrác, Szervác, Bonifác (máj. 12, 13, 14) alakját és napjait a közép-európai, tehát a hazai néphagyomány is. […] Mindszent idősebb népe úgy véli, hogy e szentek úgy fagytak halálra: nyomorult betegeket a maguk ruhájába takargattak. Ezek megmaradtak, ők azonban belehaltak a névünnepükön hirtelen támadt hidegbe. A szegedi tanyák öregjei szerint a garabonciások valamikor el tudták űzni a fagyosszentek haragját, mert ezekben a napokban könyvükből ráolvastak az időre.
Pereked baranyai faluban mondogatják: sok bort hoz a három ác, ha felhőt egyiken sem látsz. A rábaközi Vág népét a környékbeliek azzal ugrasztják, hogy a fagyosszentek nevét és ünnepét furfangosan decemberre írták át. Ha májusi fagy éri a szőlőt, Eger szőlőművesei így fakadnak ki: a fagyosszentek megszüreteltek.
Ha a fagyosszentek napjaiban az idő hidegre fordult, az eleki németek trágyát égettek és félreverték a harangokat.”

Bálint Sándor: Fagyosszentek – Bálint Sándor Ünnepi kalendáriuma a Magyar Elektronikus Könyvtárban

Szent Pongrác ókeresztény vértanú volt, akit a Diocletianus császár nevéhez fűződő üldözésekor fogtak el és a Via Aurelia mentén fejeztek le (†304), Szent Bonifác szintén Diocletianus és Maximianus császárok idején Tarsus városában szenvedett vértanúhalált a 3 és a 4. század fordulóján, Szent Szervác püspök pedig – legendája szerint – pünkösd hétfőn halt meg (†384) és sírját soha nem fedte be a hó.

[Szent Pongrác] fametszet – In: Jacobus de Voragine (ca 1230-1298) Legenda aurea sanctorum, Nürnberg, 1475. (Régi Nyomtatványok Tára)

„Pongrác igen nemes szülőktől származott. Frígiában veszítette el atyját és anyját. Ekkor Dénes, atyai nagybátyja gyámságára maradt. Együtt tértek vissza Rómába, ahol atyja nagy öröksége várt rájuk. Az ő negyedükben bujkált híveivel Kornél pápa, s tőle vette fel a keresztséget Dénes és Pongrác. Végül Dénes békében elhunyt, Pongrácot pedig elfogják, és a császár elé hurcolják. Pongrác ekkor mintegy tizennégy éves volt.

Azt mondja neki Diocletianus császár: „Gyermekem, nem szeretném, gonosz halállal kellene meghalnod! Te még kisfiú vagy, könnyen rá lehetett szedni téged. Mivel nemes vagy és egy számomra oly kedves embernek voltál a fia, kérlek, hagyj föl ezzel az őrültséggel! Úgy fogok bánni veled, mint saját fiammal.” Pongrác erre így válaszolt: »Ha a testem szerint gyermek vagyok is, szívemben vénséges vén vagyok. Az én Uram, Jézus Krisztus erejénél fogva annyit számít nekem a ti fenyegetésetek, mint ez a képmás itt, amit nézünk. Ezek az istenek, akiket szerinted tisztelnem kellene, csalók és saját nővéreik megrontói, akik még szüleiknek sem irgalmaztak. Ha ma ugyanez valamelyik szolgádról derülne ki, rögtön megöletnéd. Csodálom, hogy nem szégyelled tisztelni ezeket!« A császár látta, hogy a gyermek legyőzte, s parancsot adott, hogy fejezzék le a Via Aurelián. Ez az Úr 287. esztendeje táján történt. Pongrác testét Cocavilla, egy szenátor felesége temette el nagy buzgósággal.”

Szent Pongrác [május 12.], részlet (fordította: Madas Edit) – In: Legenda Aurea. Budapest, Helikon, 1990. (Magyar Elektronikus Könyvtár)

[Szent Szervác], fametszet – In: Jacobus de Voragine (ca 1230-1298) Legenda aurea sanctorum, Nürnberg, 1475. (Régi Nyomtatványok Tára)

„Szervác a rajnavidéki Maastricht püspöke volt (†384). Pünkösd hétfőjén halt meg, amely akkor május 13-ára esett. A legenda szerinte szabadban lévő sírját soha nem lepte be a hó, bár körülötte magasan állott a hóesés. Később templomot emeltek föléje és búcsújáró hellyé vált. Sírjánál, ereklyéinél sok beteg, ördöngös meggyógyult. Szervác hajdani jámbor népszerűségére jellemző, hogy legendája szerint ősei Jézus Krisztusnak voltak rokonai, éspedig Szent Anna húgának ivadékai..”

Május 13. (részlet) – Bálint Sándor Ünnepi kalendáriuma a Magyar Elektronikus Könyvtár

———

„[Bonifác] Egy Aglaes nevű nemes hölgy vagyonának volt a sáfára, akivel paráznaságba keveredett. Később isteni intésre töredelmesen megbánták bűnüket, és elhatározták, hogy Bonifác a vértanúk holttesteinek megkeresésére indul, hátha ily módon, engedelmesen szolgálván, imáik révén üdvöt nyerhetnek. Néhány nap múlva megérkezett Bonifác Tarsus városába, és azt mondta társainak: „Menjetek és kerítsetek szállást, én pedig megkeresem azokat, akik után nagyon vágyódom: a küzdő vértanúkat.” Odasietett tehát, és látta a boldogságos vértanúkat: az egyiket a lábánál fogva akasztották fel és tüzet gyújtottak alája, a másikat négy fa közé feszítve lassan kínozták, egy harmadikat vaskarmokkal hasogattak […] Bonifác távolról szemlélte őket, és Krisztus szeretetétől hevítve kiabálni kezdett: „Nagy a szent vértanúk Istene!” Odafutva leült lábaikhoz, bilincseiket csókolgatta, és szólt: „Tapodjátok meg az ördögöt, Krisztus küzdő vértanúi! Csak még egy kicsit tartsatok ki! Rövid a szenvedés, amit örök nyugalom és kimondhatatlan megelégülés követ majd. E kínzások, amiket Isten iránti szeretetből elszenvedtek, csak ideig-óráig tartanak, egy pillanat alatt el is múlnak, és rövidesen az örök boldogság örömébe juttok, ahol Királyotok látásának örvendeztek, néki mennyei énekek dicséretét zengitek, az angyalok kórusában a halhatatlanság díszébe öltözve meglátjátok majd, amint az örök szenvedés poklában gyötrődnek pribékjeitek.”

Szent Bonifác vértanú [május 14.], részlet (fordította: Sarbak Gábor) – In: Legenda Aurea. Budapest, Helikon, 1990. (Magyar Elektronikus Könyvtár)

Meggyfavirágzás (Digitális Képarchívum)

„Pedig e három jámbor szentje az Istennek igazán nem tehet róla semmit, ha kalendáriuma évfordulójuk épp e rosszhírű napokra esik. Ők igazán semmivel sem szolgáltak rá sem életükben, sem halálukban, hogy ily szomorú dicsőségre tegyenek szert a hagyományos meteorológia révén. Csakhogy ez nem sokat törődve az ő ártatlanságukkal, bizony megtette őket annak a jelenségnek az okaivá, amely rendesen az ő emléknapjaikhoz fűződik. Erre vall a magyar nevükön a »fagyosszentek« címén kívül az is, amelyet Dél-Németországban viselnek, ahol »Eismänner« (jégemberek) néven ismeretesek, holott Észak-Németországban „Die drei gestrengen Herrn” (a három rideg nagyúr) a még ünnepélyesebb titulusuk.”

A „fagyosszentek” – Katona Lajos Folklór-kalendárium című kötete a Magyar Elektronikus Könyvtárban

———

Harangvirág csöngettyűz,
apró csengők nyelvelnek.
Harangvirág a pohárban,
mint a szelek viharában,
békét kondít egeknek.

Meggyfa: fehér menyasszony,
kivirul minden tavaszon,
nem tudja, miért fakasszon

öntestéből virágokat,
semmiből, magból világokat
s ősszel veszítsen lombokat,

csak növeszti méhnek, égnek,
zümmögve nyarat ígérnek –
súlyos mámornak, holdtöltének;

s még jönnek a fagyosszentek,
fagyot hoznak, rendet tesznek,
fagyos ujjal ölelgetnek

Csukás István: Harangvirág, meggyfa – In: Uő.: Csukás István Összegyűjtött versek, Budapest, Kossuth, 1996. (Törzsgyűjtemény)

−s−

Május 11-én született Salkaházi Sára szerzetes, a Szociális Testvérek Társasága tagja, akit 1944. december 27-én az általa bújtatottakkal együtt a nyilasok lőttek agyon a Duna-parton. Örökfogadalmas szerzetesként választotta mottóként: „Alleluja! Ecce ego, mitte me!” (Alleluja! Itt vagyok, engem küldj!). 1943-ban tudatosan felajánlotta életét az üldözöttekért:

„Tele van a szívem-lelkem lobogó lelkesedéssel! – Az indítást, hogy életemet, ill. halálomat ajánljam fel a testvérekért, követhetem. Előterjesztettem elöljáróknak, lelkiatyának, s engedélyt kaptam! S a boldogságnak első mámorában eltűnt az a természetes borzongás, ami eddig kavargott bennem. De arra számítok, hogy újra előjön. Nem baj. A fölajánló imát már összeállítottam. Most még meg kell várnom Margit testvért. S akkor, akkor felajánlhatom magam. Hála Neked teljes Szentháromság!”

[1943. szeptember 14.] – A szeretet tüzével. Válogatás Salkaházi Sára naplójából. Budapest, Új Ember, 2008. 48. o. (Törzsgyűjtemény)

Salkaházi Sára 14 éves korában Szűzanya éremmel – In: Boldog Salkaházi Sára Emlékkönyv. Budapest, Szent István Társulat, 2006. (Törzsgyűjtemény)

„Ahová viszel, oda akarlak követni. Örömmel, boldogan, készségesen szabadon. … Teljesedjék bennem és általad a Te akaratod. Legyen bármily nehéz, szeretni és imádni kívánom a Te akaratodat! Akarategység Veled, én Jegyesem, én Szerelemem.”

[1937. július 27.] – A szeretet tüzével. Válogatás Salkaházi Sára naplójából. Budapest, Új Ember, 2008. 48. o. (Törzsgyűjtemény)

Salkaházi Sára (1899–1944) 1929-ben lépett be a Szociális Testvérek Társaságába. A II. világháború idején óriási kockázatot vállalva menekítette az embereket, elsősorban az öregeket, a betegeket és a gyengéket: üldözött zsidók, nők és gyerekek százait rejtegette budapesti rendházukban. Miután valaki följelentette őket, a nyilasok – az általa bújtatottakkal együtt – a Duna-partra hajtották utolsó állomáshelyéről, a Bokréta utcából…

„1944. december 27-én a nyilasok … körülzárták a Bokréta utcai munkásnőotthont, amely Sára testvér vezetése alatt állt. Zsidók után kutattak, s négy gyanús személyt, valamint Bernovits Vilma hitoktatónőt őrizetbe vették. Sára testvér éppen nem tartózkodott a házban, csak végszóra érkezett meg. Kikerülhette volna a letartóztatást, de nem tette meg. Mint az otthon felelős vezetőjét, őt is elhurcolták, s egy szemtanú szerint még aznap este mind a hatukat – mezítelenre vetkőztetve – a jeges Dunába lőtték Budapesten, a Szabadság-híd lábánál. A kivégzés előtti percben Sára testvér gyilkosai felé fordulva letérdepelt, és égre emelt tekintettel nagy keresztet vetett magára. Isten elfogadta felajánlását, vértanúsága beteljesedett.”

Salkaházi Sára életútja – A szeretet tüzével. Válogatás Salkaházi Sára naplójából. Budapest, Új Ember, 2008. 48. o. (Törzsgyűjtemény)

Salkaházi Sára szociális testvér – In: Boldog Salkaházi Sára Emlékkönyv. Budapest, Szent István Társulat, 2006. (Törzsgyűjtemény)

„Mindentől elszakadni. Mindentől szabadnak lenni! Ne kössön se anyagi, se szellemi, se vérségi kötelék! Egyedül a szeretet kössön!” 

[1943. november 24.] – A szeretet tüzével. Válogatás Salkaházi Sára naplójából. Budapest, Új Ember, 2008. 74. o. (Törzsgyűjtemény)

2006. szeptember 17-én, XVI. Benedek pápa felhatalmazásával Erdő Péter bíboros, prímás, esztergomi érsek a Szent István-bazilika előtti téren a boldogok sorába emelte Salkaházi Sára vértanút, szociális testvért. (Salkaházi Sára boldoggá avatása azért is jelentős esemény, mert kilencszáz év elteltével ez volt az első boldoggá avatás Magyarországon. Hasonló szertartás legutóbb 1083-ban volt, amikor Szent Istvánt és fiát, Szent Imre herceget, valamint az őt nevelő Szent Gellért püspököt avatták boldoggá.)

 [A Szentszék hivatalos levele a boldoggáavatásról] – In: Boldog Salkaházi Sára Emlékkönyv. Budapest, Szent István Társulat, 2006. (Törzsgyűjtemény)

„Megfosztottak ruháidtól,
s Te beburkolóztál a keresztbe.
Úgy tekintettél rájuk, mintha drága ékszerrel is
felékesítettek volna,
térden állva fogadtad a menyegzős köntöst
s hozzá a koronát, amit készített neked a Mester,
s éppen általuk, akik nem tudták mit cselekszenek,
éppen általuk s talán értük is,
meg azokért, akiket magfosztottak ruháiktól,
mielőtt hosszú sorokban elhajtották őket a soha
vissza nem térés kapujáig […]”

Schéda Mária: X. állomás. Salkaházi Sára emlékére (részlet) – In: Uő. Boldog vagy, Sára? Salkaházi Sára útja a vértanúságig. Budapest, Új Ember, 2006. 112. o. (Törzsgyűjtemény)

Salkaházi Sára szerzetes emlékét tábla hirdeti a Szabadság-híd pesti hídfőjénél és a Bokréta utca 3. alatt.

Nagyobb térképre váltás

„Magyarországon először emel az Egyház a boldogok sorába egy egyszerű, középosztályból származó nőt, aki nem királylány, nem főnemes. Salkaházi Sára valóban testvérünk, kortársunk és sorstársunk, aki arra hív bennünket, hogy győzzük le a korszellemet, hiszen élni csak másokért érdemes.” – írják egykori rendtársuk boldoggáavatása kapcsán a szociális testvérek honlapjukon. 

−s−

Ottlik Géza író matematika–fizika szakon végzett a budapesti egyetemen a világhírű Fejér Lipót matematikus tanítványaként, aki szerinte „Óriás volt. Földöntúli vigasztalás a puszta lénye.” Ottlik életének meghatározó élményei mégis a kőszegi katonai alreáliskolában, majd a budapesti katonai főreáliskolában 1923-tól eltöltött négy évhez kötődnek, melyek sorsdöntően határozták meg írói magánmitológiáját is. Alkotói módszere volt, hogy műveit évtizedeken át érlelte és többször átírta. Teljes, csupán néhány kötetes életműve mintha ugyanazt a mindent meghatározó kérdéskört boncolgatta volna egy témára írt sokszínű variációkként, kommentárokként. A fő mű az 1959-ben megjelent. Iskola a határon  volt, és az maradt a Tovább élők címmel 1948-ban elkészült első változat 1999-es első kiadása, valamint az ikerdarab, a Buda című nagyregény megjelenése (1993) után is.

Ottlik Géza arcképe. In: Hegedüs Géza: A magyar irodalom arcképcsarnoka, Budapest, Trezor, 1995. – Magyar Elektronikus Könyvtár 

„A hálóteremnek három irányba néztek az ablakai, délnyugatra, északnyugatra és északkeletre. M. az egyik délnyugati, vagyis az épület homlokzata felőli ablakban könyökölt. Alkonyodott. A nap már lebukott a hegyek mögött, de még nem volt este. Egyáltalán nem volt este, majdnem világos nappal volt. A napot csak eltakarták a Keleti Alpok nyúlványai, de voltaképpen még nem szállt le. Tisztán meg lehetett különböztetni odalent a színeket, a lombok zöldjének többféle árnyalatát is. Csak a főalléba kezdett betelepülni lassacskán az esti sötétség, amelyet a fasor gyéren elhelyezett vasoszlopos lámpái sem tudnak majd eloszlatni. Erős hegyi levegő mart jólesően M. arcába; elkalandoztak a gondolatai; elindultak kifelé a hosszú főallén, a százéves fák emeletmagas sátra alatt, vissza az úton, amerre reggel befelé jött az anyjával; keresztül a park ölén, ki a főkapun, át a patak kis hídján meg a másikon, a felduzzasztott malomág kőhídján s a sikátorszerű utcácskán vissza a kisvárosba, végig a főutcán, elhagyva a várfal maradványait, a templomot, a bencés gimnáziumot meg a kis tér sarkán az Arany Strucc Szállodát, ahol az előző éjszakát töltötték, ki az állomásra és még tovább, az ismeretlen-ismerős nagyvilágba, amely Verne-regények tájaiból, francia nyelvkönyve képeiből, emlékeiből és vágyaiból tevődött össze, végtelen volt és rejtélyesen izgalmas, s melyet egy szokatlan arc, furcsa világítás, új íz vagy ismeretlen szag bármikor fel tudott idézni. M. távoli, magányos lovasokra gondolt, a trieszti öbölre, egy régi-régi, talán három vagy négy évvel ezelőtti karácsony éjszakára, a tegnap esti kocsizásra a városka aszfaltos főutcáján, Kehrling Béla teniszbajnokra, kovászos uborkára, mohos sziklára, fehér vitorlára; így jött az esti lehűlés. De még nem volt este, csak leszállt a nap a hegyek mögé. M. nézte az eget, és látta is, amit néz. Közel kilencszázszor fog még így leszállni a nap az Alpok nyúlványai mögé, de ő soha többé, vagy legalábbis rettenetesen sokáig nem fogja látni, amit néz.”

Ottlik Géza Iskola a határon című regénye a Magyar Elektronikus Könyvtárban. (Részlet.)

A Nyugat folyóirathoz való kötődéséről így írt Ottlik: „Ma is féltékenyen óvom az irodalomtörténeti skatulyában a helyemet, mint »a Nyugat harmadik nemzedékéhez tartozó elbeszélő«”. Bár a Nyugatba is keveset írt, 1939 júniusában itt jelent meg A Drugeth-legenda című elbeszélése. Nyugatos szerzővé azonban csak a folyóirat megjelenésének utolsó évében, 1941-ben vált, amikor második itt megjelent elbeszélésével, a Hamisjátékosokkal  egyértelműen kivívta Babits tetszését. Mesterei is a Nyugat köréhez tartoztak, Márai és Kosztolányi prózája jelentettek kezdetben döntő élményt a számára. A kortárs magyar irodalom meghatározó alakjai, mint Tandori Dezső vagy Esterházy Péter pedig őt tekintették mesterüknek. Az utóbbi Ottlik hetvenedik születésnapjára egy képet készített: egyetlen papírlapra leírta az Iskola a határont, egymásra másolva annak sorait.

Ottlik egyike volt azoknak az íróknak, akik a Nyugat újraindítását tervezték, és ennek hagyományát folytatva a szellemi Magyarország értékeit szerették volna minél szélesebb körben elterjeszteni a háború utáni Magyarországon.

Ottlik tág érdeklődési körű, sokoldalú személyiségét mutatja, hogy nemcsak a matematika és általában a természettudományok iránt érdeklődött, hanem a sport is vonzotta, fiatal korában versenyszerűen atletizált, valamint a bridzs legnagyobb magyarországi szakértője is volt. Egyetemistaként a Budapesti Hírlap bridzsrovatát szerkesztette, és az 1934-es bécsi Európa-bajnokságról is ő tudósította a lapot. Adventures in Card Play címmel 1979-ben angol nyelvű szakkönyvet is írt a bridzsről szórakoztató szépprózai stílusban. (Szerzőtársa Hugh Kelsey volt.) A könyv Kalandos hajózás a bridzs ismeretlen vizein címmel 1997-ben magyarul is megjelent.

Az Ottlik szerkesztette bridzsrovat a Budapesti Hírlap Vasárnapi Újságjában, 1934. június 22. (Törzsgyűjtemény)

A Magyar Rádió dramaturgjaként 1946-ban írta meg hangjáték formájában természettudományos krimijét A Valencia-rejtélyt, mely azonban csak húsz év késéssel, 1988-ban jelent meg. Az ötvenes években sok írótársához hasonlóan ő is fordításokból élt. Többek közt Gottfried Keller és Thomas Mann elbeszélései, Hemingway Az öreg halász és a tenger című kisregénye, továbbá Bernard Shaw és Osborne színművei mellett mindenekelőtt Dickens regényeit fordította szívesen és dolgozott át már meglevő fordításokat (A Jarndyce-örökösök; Martin Chuzzlevit élete és kalandjai; Copperfield Dávid; A Pickwick Klub; Twist Olivér.) Fordítói munkájának elismeréseképpen az angol kormány meghívására 1960 őszén londoni tanulmányútra utazott. 1957-ben publikálhatott újra, ekkor jelent meg elbeszéléseivel együtt Hajnali háztetők című kisregénye.

„Egyszer láttam Petárt komoly arccal. Kőszegen egyszer almát loptunk az intézeti kis kórház kertjében, és Péter leesett a fáról. Nem nagyon magasról, de elég szerencsétlenül. Beakadt a lába, és a fejére esett. Elvesztette az eszméletét; ketten cipeltük fel a hálóterembe, rettenetesen meg voltunk ijedve, ma sem értem, hogy sikerült észrevétlenül feljutnunk vele a második emeletre. A faágak összekarcolták, s az arca véres volt és sáros. Törölgettem egy vizes törölközővel. Az volt a baj, hogy a vér és a sár alatt krétafehér, szederjes, penészes-sajtszínű volt ez az arc; ettől rémültem meg igazán, mert még mindig nem tért magához. Halottnak hittem, de nem volt szép halott. Duzzogó, komoly, sajtszerű, csúnya arca volt.”

Ottlik Géza Hajnali háztetők című kisregénye a Magyar Elektronikus Könyvtárban. (Részlet.)

———

A gyanútlan olvasót már-már becsapja Ottlik Géza novelláskötete, a Hajnali háztetők. Azt hiheti, könnyed, fordulatos elbeszéléseket olvas, amelyhez tárgy szerint – ha ugyan egyáltalában szabad akár novellák, akár versek tárgyát lemeztelenítve összefoglalni – nagyobbrészt a két háború közti korszakkal foglalkoznak, s szinte el is kápráztatnak az író pazar életismeretével. Mindezt – folytathatná elmélkedését – olyan előadásban, mintha az író megfogadta volna egyik hősének tréfás tanácsát a modern prózaírás módszeréről: látszatra csakugyan „összekuszálja az időrendet”, „belekever kívülálló személyeket”, „oda nem tartozó dolgokról bölcselkedik”, de aztán egy mozdulatára az egész mégis összeáll, s nagy hirtelen befejeződik, hogy az ember (mármint az a bizonyos olvasó) töprenghet: hát mi is volt ez? Miféle ravasz vibráltatása az élet felszínének? Vitorlázásoknak, pezsgőzéseknek, kávéházi beszélgetéseknek és külföldi bolyongásoknak? Miféle pazar, néha nosztalgikus, néha meg viszolyogtató felszín? De aki jobban odafigyel, vagy aki ismeri már Ottlik Géza írásművészetét, olvasta nagyszerű regényét, az Iskola a határon-t – azt nem téveszti meg a felszín csevegése, az tudja, hogy itt másról van szó. Miről is? Valami nagyon erős, nagyon tartós erkölcsi mélységről, amely a csillogó és érzékletes külszín mögött elmondja a világról a maga ítéletét.

Lengyel Balázs: Ottlik Géza elbeszélései. In. Uő.: Hagyomány és kísérlet, Budapest, Magvető, 1972. (Részlet.) 

1969-ben megjelent elbeszéléskötetében csak a könyv címét is adó Minden megvan volt új, amely azonban egyike remekműveinek.

„Istenem, gondolta, jártam ezen a földön. Láttam érdes követ horzsoló alkonyati napfényt. Mutattál nekem füvet, kavicsot, gyereket popók közt. És almát, ablakot. De mire ismertem rá ebben a kőben? Álltam egyszer ebben a kapuban márciusban, utazás előtt voltunk, és ráismertem egy előbbi márciusra: és most ráismertem erre a régebbi ráismerésre. Vagy valamire, aminek még a halmazállapotára, még a mivoltára sincs szó az emberi nyelvben. Érzés, állapot, éghajlat? Főnév, jelző, ige, határozószó? Talán, gondolta Jacobi, a teremtés egyetlen pillanata, a maga néven nevezhetőség előtti teljességében, egyszerűségében. Megelőzi a nyelvet, a hegedűszót, hogyan jelentsem hát az angyaloknak? Be kell érnem a pillanat megfogható parányi részecskéivel.”

Ottlik Géza Minden megvan című novellája a Magyar Elektronikus Könyvtárban. (Részlet.)

Ottlik Géza emléktáblája Budán a Krisztinavárosban, az Attila út 45. számú ház falán – Magyar Elektronikus Könyvtár 

„Ahová olyan csodálatosan visszakerültünk, Buda a magyar fővárosnak a Duna folyam jobb partján fekvő része. Ősi település. Már a bronzkorban város volt. Túlélte sorra a lakóit, keltákat, rómaiakat, hunokat, gótokat, longobárdokat, avarokat, valószínűleg túl fog élni bennünket, magyarokat is, és mindig fiatal maradt, mert folyton lerombolták. Első kerület: Vár, Krisztinaváros, Tabán. Második kerület: Víziváros, Országút. A hűvösvölgyi katonai főreál a Törökvész dűlőn volt, a második kerület dombjai között húzódó Ördögárok mellett. A Retek utcai huroknál kellett átszállni a nyolcvanhármasra. »Kadétiskola!« – mondta a kalauz, régi nevén, ahogy mindenki hívta. A városi villamos itt már töltésen, talpfákon csörömpölt. Amíg elhaladt, elnyomta a távoli tárogató-szót. A kert közepén, egy szobortalapzatnál gyülekeztünk. Szeptember elején jártunk. Ebben az évben, a locarnói szerződés ratifikálása után, és az angliai általános sztrájk előtt, R. A. Locke Nebraskában húsz ötöt futott kétszázon, ami három tizeddel jobb volt Paddock világrekordjánál. Mindenki Szeredy új gitárját próbálgatta.”

Ottlik Géza: (Új szeptember). Részlet a Buda című regényből – Magyar Elektronikus Könyvtár

Összeállította: M. J.

Pünkösd hava – Tavaszutó – Ígéret hava

„A latin Maius hónapot Ovidius szerint a meglett korúak (maiores) tiszteletére nevezték volna el. Valószínűbb azonban, hogy a régi római Maia istennő vagy férfi párja Maius volt a névadó. A görögöknél Maia a pleiászok egyik csillaga volt, Zeusz szeretője, és a főistennek együtt töltött éjszakák eredményeként Hermész (latin Mercurius) anyja. Ez a planétaistenfi az asztrológia májusi Ikrek jegyében van „otthon”. […] A görög maia „anyácskát”, „dajkát”, „bábát”, a dór nyelvjárásban „nagyanyát” jelentett, s abból kiindulva, hogy az istennő a 12 olümposzi egyikének volt az anyja, fel kell tételeznünk, hogy neve magának a Nagy Istennőnek egyik megszólítása volt. Maia a növekedés és a szaporulat felett bábáskodott, s a május valóban a növekedés hónapja. Bizonyos értelemben Ovidius fején találta a szöget, hisz maior, maius a latin magnus, „nagy” melléknév közép- és felsőfoka, és a növekedést fejezi ki.”

Május (részlet) – Jankovics Marcell Jelkép-kalendáriuma a Magyar Elektronikus Könyvtárban

Falinaptár egy lapja. A Plakát- és Kisnyomtatványtár falinaptár-gyűjteményének legkorábbi, 1897-ben kiadott, díszes darabja.

„Szinte sercent, hogy nőtt a fű,
Zengett a fény, tüzelt a Nap,
Szökkent a lomb, virult a Föld,
Táncolt a Föld, táncolt az Ég
S csókolt minden az Ég alatt
S csókolt minden az Ég alatt.”

Ady Endre Májusi zápor után című verse a Magyar Elektronikus Könyvtárban. (Részlet.)

———

„Ej-haj, gyöngyvirág,
Teljes szegfű, szarkaláb,
Bimbós majoránna!
Ha kertedbe mehetnék,
Piros rózsát szedhetnék,
Szívem megújulna.

Ej-haj, gyöngyvirág,
Teljes szegfű, szarkaláb,
Levendulavirág.
Ha kertedbe mehetnék,
És ott kertész lehetnék,
Mindjárt meggyógyulnék.”

Az Ej-haj, gyöngyvirág kezdetű népdal a Magyar Elektronikus Könyvtárban

———

„Kettős hóban vidámodván
Plánta, állat párral szép.
Párost tojik, párosodván,
Párost költ a tollas nép.
Most palántot ültetgettess,
Kendert, lent vess, téglát vettess,
Rajzik a méh, fogj rajat,
Sajtot nyomj, köpülj vajat.”

Földi János Május, az égi jegy szerént Kettős hava című verse a Magyar Elektronikus Könyvtárban

Fehér orgona – Digitális Képarchívum

„Az orgona kezdte! Szinte csobbant,
mikor a kertben megcsapott:
fűszere gázként gyült a roppant
éj tavába, a völgybe, ahogy
nyomta a párás ég: nehéz
volt, mint sűrű zene, mint sürü méz,
de mint tündér meglepetés
lengett körűl, mint álmodott hang
vagy holdfényfátylas csillagok.”

Szabó Lőrinc: Májusi orgonaszag (részlet). In. Szabó Lőrinc összes versei, szöveggondozás: Kabdebó Lóránt és Lengyel Tóth Krisztina, Budapest, Osiris, (Osiris klasszikusok), 2000. – Törzsgyűjtemény

———

„Örök tavaszban járnék, melyben a rügyek barna
Puháján új levél görbül már szeliden,
Mint enyhe nap verőjén, ha kismacska pihen,
S bársony talpából lágyan ferdül ki gyenge karma...
Tavaszban, amikor a hősugár se karmol,
Csak mintha illatos közelü szűzkisasszony
Csiklándná pajkosan lágy fűszállal az arcom:
A zsenge napsugár, mely barnára se kormol...”

Tóth Árpád: Örök tavaszban járnék című verse a Magyar Elektronikus Könyvtárban. (Részlet.)

Könyvtárunkban rendszeresen kiállításokon mutatjuk be a magyar és a magyar vonatkozású kulturális örökség legszebb darabjait. A gyűjteményünkben őrzött több mint tízmillió könyvtári dokumentum és a kiállításokra kölcsön kapott további értékes tartalmak így nem csupán a kutatók számára érhetők el, bárki megtekintheti azokat a különböző összeállításokban, a változatos tárlatokon. Kövesd könyvtárunkat Twitteren és Facebookon, hogy azonnal értesülj új programjainkról, kiállításainkról! Ha beiratkozol, minden kamarakiállításunk ingyenes, az olvasójeggyel nem rendelkező látogatóink pedig 400 Ft-os jegy ellenében láthatnak – most éppen tíz tárlatot.

Hasonmáskiállításunkon látható a Gutenberg Biblia másolata, még megnézheted B. Müller Magda filmforgatásokon készült standfotóit, s nemrég nyílt Tóth István fotókiállítása is. Könyvtárunkban most kézműves termékekkel is találkozhatsz, s megnézheted az eredeti Kossuth-bankókat és egy különleges régészeti felfedezés dokumentumait is. Érdemes elutazni Zircre is, hiszen kiváló előadássorozat is hallható a műemlékkönyvtárunkban.

Június elsejéig látható a nagy magyar játékfilmek rendezőit, operatőreit, színészeit munka közben bemutató standfotókból készült kiállítás.

Ajánlataink:

Árvízi krónika – az 1838-as pest-budai jeges ár
A VII. emeleti katalógustérben tekinhető meg július 13-ig. 

Zágon Géza Vilmos – kamarakiállítás
Május 31-ig látható a Zeneműtár folyosóján.

Hasonmások – Válogatás az OSZK gyűjteményeiből
A katalógustérben július 13-ig látható.

Magyar kézművesség – 2013. Szent István és kora – kézműves szemmel
Megtekinthető június 1-jéig a Corvina termekben. 

Tóth István fotóművész kiállítása
Június 14-ig látható a Nemzeti Ereklyetérben. 

Talpra magyar! – Kultusz és emlékezet
Megtekinthető június 22-ig a Nemzeti Ereklyetérben. 

"Monumentum Ancyranum – kiállítás
Megtekinthető a Kézirattár folyosóján, június elsejéig. 

Filmgyári capriccio – fotókiállítás
Június 1-jéig látható az Ars Librorium kiállítótérben.

Szemelvények a középkori magyar egyháztörténetből – előadás-sorozat Zircen
Folyamatos programok október 11-ig. Zirc, Rákóczi tér 1., Országos Széchényi Könyvtár Reguly Antal Műemlékkönyvtár

Állandó kiállításaink, A nemzet könyvtára – a szolgálat műhelye. Válogatás az Országos Széchényi Könyvtár Múzeumának anyagából az V. emeleti főlépcső melletti folyosón, A Budavári Palota – a világörökség része című tárlatunk a gyorslift folyosóján, Bolgár Imre minikönyvgyűjteménye a VII. emeleti könyvkiadóval szemben tekinthető meg. 

Kiállításaink 9 és 18 óra között láthatók keddtől szombatig.

Szeretettel várunk a nemzeti könyvtár programjaira!

Illyés Boglárka a Zágon-tárlat megnyitóján.