1970. április 22-én Denis Hayes amerikai egyetemi hallgató mozgalmat indított a Föld védelmében (Earth Day). Azóta a diákból az alternatív energiaforrások világhírű szakértője lett, ötletéből pedig – melyhez már megindulásakor több mint 25 millió amerikai csatlakozott – az egész Földre kiterjedő mozgalom, melynek keretében számos civil kezdeményezés sürgeti az összefogást a környezetet károsító hatások és az ezek okozta sokszor visszafordíthatatlan változások (ipari szennyezés, óceánok szennyezése, őserdők irtása, sivatagok terjeszkedése, üvegházhatás, savas eső, ózonlyukak, veszélyes hulladékok, túlnépesedés) ellen.

Az elmúlt évtizedekben a Föld napja világméretűvé vált. Egyes felmérések szerint ezen a napon több mint egymilliárd ember vesz részt valamilyen a világnaphoz kapcsolódó eseményen.

A Krakkóban első ízben kiadott „Rudimenta cosmographica” két példányához még egy egyleveles nyomtatványt is kötöttek. Ez utóbbi a Föld térképét tartalmazza „Universalis geographiae typus” címmel In: Borsa Gedeon Könyvtörténeti írások - Magyar Elektronikus Könyvtár

„E héten volt a Föld napja, április huszonkettedikén, s mi ismét fogadkoztunk, jók és rendesek leszünk, gondoskodni fogunk róla, hogy még sokáig élhessen. Nem leszünk hálátlanok, hanyagok, felelőtlenek, mondtuk, szeretni fogjuk nemcsak az ünnepén, hanem mindig és szakadatlanul. Ezen a napon reggeltől estig, vagy estétől reggelig, ahogy fordult a bolygónk, szerte a világban szóhoz jutottak a környezetvédők, a tudósok; gyermekkórusok zengték a Föld dicséretét, minden kontinensen megemlékeztek róla gyermekei, az emberek. Figyelmeztették egymást, hogy már számos egyezményt írtak alá nemzetközileg a védelmére, de tenni is kell valamit, nemcsak kinyilatkoztatni a jóra való szándékot. Igyekezzenek hát a kormányok, a társadalmi szervezetek és általában az emberek óvni a természetet, mert bajban van a Föld.
Bajban van, s rajta persze mi magunk is, még ha nem vesszük is komolyan a veszélyt. Vékonyodik az ózonréteg, savas esők marják a növényzetet, pusztulnak az erdők, rozsdásodnak a zöld fenyvesek, új területeket hódít a terméketlen sivatag, ivóvizünk, levegőnk szennyezett, mérgezett a talaj, mérgezettek a tavak, folyók, patakok.
Beteg a Föld, gyógyítani kell. Kórságok gyötrik az emberek kapzsisága, hányavetisége, a háborúkban elszabadított romboló vegyi anyagok, az ipari melléktermékek, a szertelenül használt növényvédőszerek és egyebek miatt.”

Szakonyi Károly: Földanyánk hátán (részlet) – Uő. Ember az alagútban. Korrajz az átmeneti évekről tárcákban, Széphalom Könyvműhely, 1994. 217. o. (Törzsgyűjtemény)

Vörösiszap-katasztrófa (Digitális Képarchívum) – A 2010. október 4-én kiömlő többszázezer köbméter erősen lúgos, maró hatású ipari hulladék tíz emberéletet követelt, sok sebesülést okozott és felbecsülhetetlen gazdasági és ökológiai károkat okozott az Ajkai kistérségben. A szennyeződés kipusztította a Torna-patak és a Marcal folyó a Torna torkolata alatt fekvő részének teljes élővilágát is.

„Az ember, mérhetetlen gőgjében és hiúságában, hajlandó elhinni, hogy a világ törvényei ellen is élhet, megmásíthatja azokat és büntetlenül lázadhat ellenök. Mintha a vízcsepp ezt mondaná: »Én más vagyok, mint a tenger.« Vagy a szikra: »Rajtam nem fog a tűz.« De az ember semmi más, mint egyszerű alkatrésze a világnak, éppen olyan romlandó anyag, mint a tej vagy a medve húsa, mint minden, ami egy pillanatra megjelenik a világ nagy piacán, s aztán, a következő pillanatban, a szemét- vagy a pöcegödörbe kerül. Az ember, testi mivoltában, nem is magas rangú eleme a világnak; inkább csak szánalmasan pusztulásra ítélt anyagok összessége. A kő, a fém is tovább él, mint az ember.”

Márai Sándor: 9. Arról, hogy az ember része a világnak (részlet) – In: Uő: Füveskönyv, Budapest, Helikon Kiadó 2000. 12. o. (Törzsgyűjtemény)

Az arany Tisza (Digitális Képarchívum) – 2000. január 31-én a Szamos felső folyásának vízgyűjtő területén működő román-ausztrál tulajdonú Aurul nevű bányavállalat cianiddal és nehézfémekkel szennyezte a Szamos és a Tisza folyókat Romániában. A szennyeződés február 1–12. között vonult le a Tiszán ökológiai katasztrófát okozva a folyó élővilágában.

„Megállunk a tónál, a töltésen csak egy világosabb vízszintes agyagsáv jelzi az egykori áttörés helyét. A tavat töltés zárja körül, keresünk egy rést a védőhálón és felkapaszkodunk az oldalon. Fenn, a koronán megállunk és körülnézünk: a töltést homokkal kevert agyagból húzták fel, a látszólag száraz talajon lépéseink nyomában kirajzolódik a cipőnk körvonala és feltolul benne a víz.
– Az itt bevezetett technológiát csak sivatagi környezetben, például éppen Ausztráliában lehetne alkalmazni, mert a talajvízszint hirtelen megemelkedése bármikor katasztrófát idézhet elő. Túlfolyás következik be, és a szivattyúk nem győzik átemelni a vizet, elindul a Lápos folyó felé, aztán bejut a Szamosba és a Tiszába – a román mérnök körülmutat. – Egyébként nézze meg: most sem tárolnak itt egyetlen biztosító homokzsákot sem. Nem azon kell csodálkozni, hogy katasztrófa történt, hanem azon, hogy nem következik be minden nap kettő-három.
Maga a tó 109 hektárt tesz ki, a felülete befagyott, állagából semmit sem lehet látni.
– Mennyi aranyat termelnek az »Aurul« gyárban?
– Ez titok, de azt hallani, hogy nem sokat; 150 kilót egy évben.
– És érdemes ezért ekkora környezetszennyezési kockázatot vállalni?
– A román ipar és a mezőgazdaság egyaránt csődbe jutott, az egyetlen biztosnak látszó pénzforrást az ásványi kincsek képezik.
Az ausztrálokon kívül egy angol cég is működik ezen a területen, rezet, ólmot dolgoz fel, elektrolízissel. A régi aranybányát be kellett zárni, illetve csak a fele kapacitással működik, mert az árbevételt kétszer annyi költség terheli. Valamiből élni kell, vállalkozások nem indulnak. 70-80 százalékos munkanélküliséget nem lehet vállalni a környéken, az »Aurul« tovább működik majd. – Hát, így állunk – mondja U. Karcsi –, kártérítést innen nem fogunk kapni. Lehet, hogy jobb lett volna csendben maradnunk, nem beszélni katasztrófáról, talán nem esett volna az idegenforgalmunk. Így senki sem jön hozzánk.”

Moldova György: VI. Hidak a semmibe… Romániai utak. – Uő. Európa hátsó udvara. Riport Keletről, Urbis Könyvkiadó, 2000. II. kötet 152–153. o. (Törzsgyűjtemény)

———

„Én vagyok a magyarság
Csöndes, nemes folyója,
Kevély, heves folyója,
Anyám csupán ez ország
És ringatóm e róna.”

Juhász Gyula: Tisza (részlet)  – Juhász Gyula összes versei a Magyar Elektronikus Könyvtárban

A magyar országgyűlés 2000. június 16-án elfogadott határozatának 10. pontja értelmében a ciánkatasztrófának külön emléknapja is van: február 1-je, a Tisza élővilágának napja.

„A Föld felszínét borító természetes növényzetet az ember teljesen átalakítja saját közvetlen igényeinek megfelelően. Az átalakítás a szárazföldek vonatkozásában az ezredfordulóra már kb. 50%-os, ugyanennyi őrzi az eredetihez még hasonló vegetációt. Tovább súlyosbítja a helyzetet, hogy ez a maradék 50% jelentős részben terméketlen sivatagi és sarkvidéki területeket foglal magában, melyek a földi bioszféra működése szempontjából kevésbé fontosak. Európában a legrosszabb a helyzet. Itt alig több mint 10% a természet közeli terület. A 90%-ot épületek, utak, kertek, gyepek, szántók, gyümölcsösök és ültetvényerdők foglalják el.
[…]
Érthetetlen, hogy egy ennyire lényeges, szó szerint életbevágó kérdéssel milyen kevéssé törődünk. Napi gondok, rövid távon elérhető célok megvalósítása köti le az emberek figyelmét. Még a tudományos kutatók között is csak egy elenyésző kisebbség az, aki megengedheti magának a nagy globális kérdések feszegetését.”

Vida Gábor: A vadvirágos réttől a bioszféráig  – Vida Gábor Helyünk a bioszférában című könyve a Magyar Elektronikus Könyvtárban

Vadalmavirágzás a Gellérthegyen (Digitális Képarchívum)

„Ó, áprilisi út-szél,
Tréfás, arcomba fútt szél,

Rügyecskék, zöldacél-rugók,
Ó, fuvolás aranyrigók,

Ó, csermelyhangu csízek,
Illatos, édes ízek,

De jó most elfeledni, hogy
Az élet rút és vad dolog”

Tóth Árpád: Áprilisi capriccio (részlet) – Tóth Árpád összes versei a Magyar Elektronikus Könyvtárban

Április 22. nemcsak a Föld napja. Erre a napra virradóra lép át Föld a Kos csillagképből a Bika csillagképbe.

„A Bika (Taurus) a Zodiákus talán legszebb csillagképe. A Kost követi, és az Ikreket előzi meg az állatövi sorban. A Bika jegy az április 21/22. és május 21. közötti időszak „védjegye”. A hozzá fűződő mitologikus és tárgyi emlékanyag igen gazdag. Ennek fő oka az lehet, hogy az ókori magaskultúrák felvirágzása kezdetén az évkezdő tavaszpont még a Bikába esett (kb. i.e. 4400–2200 között). Ez az időszak a bikaistenek és tehénistennők tiszteletének virágkora. Amikor a tavaszpont továbbhátrált a Kos csillagképbe, a bikamítoszok értelme is megváltozott. Sok ismert rege a héroszoknak a bikával vívott küzdelméről szól. Ezek egy része a tavaszpont birtoklásáért folyik a régi tulajdonos, a Bika, és az utód, a Kos képviselője között.”

„…Bika,…” (részlet) – Jankovics Marcell Jelkép-kalendáriuma a Magyar Elektronikus Könyvtárban.

A Bika jegyében – Flamand Kalendárium, 1470-es évek; Cod. Lat. 396., 5r (Kézirattár)

Bika Hóban a’ bikákat
Ismét a’ tsordába verd.
Szőllőt köss, a’ báránykákat
El-választni meg ne merd.
Vess a’ mit még nem vetettél,
Kőfalat most jól kezdettél,
Méheket ki-menni hagyj,
Plántáidnak vízet adj.

Földi János: Aprilis, az Égi jegy szerént Bika hava – Földi János összes költeménye a Magyar Elektronikus Könyvtárban

Író, esszéista, műfordító, orvos, pedagógus, a XX. századi magyar próza megújítója és európai szintű művelője. Életműve a tanulmánytól, a kritikától és az esszétől a regényen és drámán keresztül az önéletírásig terjed. Enciklopédikus műveltsége leginkább esszéiben nyilvánul meg, melyeknek tárgyköre az irodalmon túli területekre (történelemre, tudományra, ideológiára, pedagógiára) is kiterjed. Igazi harmadikutas, sem a jobb- sem a baloldalhoz, sem a népi, sem pedig az urbánus irányzathoz végleg soha nem csatlakozó, de mindkettővel szót értő, mindkettőre nyitott alkotó ember volt. Az ő pályája is a Nyugatban indult, amelynek novellapályázatát 1925-ben megnyerte a Horváthné meghal című írásával.

Németh László, Illyés Gyula, Babits Mihály, Farkas Zoltánné, Németh Lászlóné, Török Sophie Erdélyi József, Németh Lászlóéknál 1930 szilveszterén. Fotó: Farkas Zoltán – Kézirattár 

Nem szólt többet. A nagy drámai jelenet kimerítette. Még egyszer utoljára megmutatta, mit tud. Győzött a vejein. Mégis ő a nagyobb hatalom, aki engedelmességet szoptatott a lányaiba. Most már elégedetten várhatta a halált. Ő elvégezte a hivatalát. A ház, a szép, régi nemesi ház, amit az urával szereztek az egyik tönkrement megyei úrtól, nem kerül idegen kézre, nem lesz licitáció: a fiáé lesz, a vérié, ahogy ő azt annak idején kitervelte.
A szobán nagy-bús csönd gyújtózott végig. Órák hosszat ültek így, eszükbe sem jutott, hogy társalgást kezdjenek. Egyszer az egyik lány megkérdezte: – Hogy van, nyanya? Az nem felelt, még csak a fejét sem rázta. A fejekben tétova gondolatok kelebaláltak, s a három asszony szürke ködön át leste a mozdulatlan eseményeket.
Este kilenckor az öregasszony rúgott egyet: sóhajtott és meghalt. A lányai elvégezték körülötte, ami a kegyelet feladata, azután hazaszedelőzködtek. Cseresnyésné befogatott, mert ő a szomszéd faluban lakott, a másik kettő gyalog bandukolt. Sándor kikísérte őket a kapuig, közben a temetésről és az építendő kriptáról beszéltek. Az írás szóba sem került.

Németh László: Horváthné meghal. (Részlet). In. Nyugat, 1925. 23–24. szám. – Elektronikus Periodika Archívum

Trianon után az új Magyarország megalapításán dolgozó értelmiségiek egyik legtermékenyebbike volt. 1932-ben elindította Tanú című folyóiratát, melyet „egyedül, az idő szükséglete szerint, esszékkel írt tele” négy és fél év alatt tizenhét kötetben. 1934-ben Fülep Lajossal és Gulyás Pállal elindította a Válasz című folyóiratot, a népi írók fórumát. Meghirdette a minőség forradalmának irodalmi és társadalmi programját, eszméjét (tanulmányait 1940-ben e címmel gyűjtötte kötetbe). A Kert-Magyarország terve a szövetkezett minőségi gazdaságokból fölépített, okosan iparosított, kertész színvonalon álló gazdáktól megművelt magyar föld látomása. Kiutat keresve az ország magába fordulásának állapotából, érdeklődését kiterjesztette a szomszéd népek és Kelet-Európa népeinek – akiket a sors teremtette közös vonásoknál fogva tejtestvéreinknek nevezett – kultúráira, négy eredeti nyelven tanulmányozva e népek irodalmait. Most punte silta című cikkében, mely a három kelet-európai nyelvcsalád, a szláv, a román és a finn nyelvén ismételte meg a „híd” szót, a kelet-európai népek összetartozásáról írt. 1940-ben a Kelet Népében ő figyelt föl elsőként a horvátok legnagyobb írójára, Miroslav Krležára is.

Tanú. Németh László folyóirata, 1932–1933. In: A Dunánál: Magyarok a 20. században (1918–2000), Budapest, Enciklopédia Humana Egyesület, (Encyclopaedia Humana Hungarica 9.), 2001. – Magyar Elektronikus Könyvtár 

A háború után pedagógiai kérdésekkel is foglalkozott. A hatosztályos elemi és hatosztályos középiskola elkötelezett híveként A tanügy rendezése című írásában az iskolarendszer átalakításának lehetőségeit fogalmazta meg. Bár tanügyi reformelképzelései nem valósulhattak meg, a pedagógiát szívügyének tekintő író 1945 őszétől három éven keresztül egy hódmezővásárhelyi középiskolában tanított. Tanári működésének tapasztalatait számos művében megörökítette. A vásárhelyi gimnáziumban tanítva, óráira készülve mélyedt el Galilei életének történetében. E témából készült drámája lesz az ötvenes évek kényszerű hallgatása után első újabb írói sikere. A Galileit három nappal az 1956-os forradalom kitörése előtt mutatta be a Katona József Színház.

A történelmi dráma Illyés és Németh László műhelyében lesz igazán naggyá. A korszak két kiemelkedő műve, Illyés Dózsája és Németh László Galileije nemcsak megformáltságuk, míves nyelvezetük, a jellemek, az alakok hitelessége és a drámai szerkesztés miatt váltak fontossá a magyar dráma történetében. Hanem azért is, mert mindkét mű, noha a messze múltból veszi tárgyát, a jelenről és a jelennek is szól: a korszak ellentmondásai, társadalmi, politikai válsága fogalmazódik meg bennük – nem az aktualitások közvetlenségével, hanem áttételesen, a jelenségek mélyére hatolva. […] A kiemelkedő történelmi személyiség itt is szemben áll a kisszerű, elmaradott jelennel – ám ezúttal megalkuszik, kompromisszumot köt, hogy személyét megmentse a jövő, a tudomány számára. Van-e értelme a megalkuvásnak? Vállalni kell-e hitünkért, nézeteinkért a megpróbáltatásokat, a kínt, a szenvedést is? Meddig terjedhet a megalkuvás – teszi fel a kérdést Németh László Galilei híres pöre kapcsán.

Erdődy Edit: A sematizmustól az új magyar drámáig: 1949–1975. A történelmi dráma.  In: A magyar irodalom története 1945–1975. III./1–2. kötet. A próza. Szerk.: Béládi Miklós, Rónay László, Budapest, Akadémiai, 1981–1990. – Magyar Elektronikus Könyvtár

Németh László: Galilei (autográf fogalmazvány) – Kézirattár 

A Galilei megszületése utáni hónapokban zajlott a dráma „pere”. Sokan – köztük barátok is – azzal vádolták az írót, hogy megrendelésre, utasításra antiklerikális drámával vezekel. Hivatalos szakmai körök pedig a dráma lényeges módosítását, végül pedig az utolsó felvonás teljes átírását várták el Németh Lászlótól. Az író végül engedett és átírta a negyedik felvonást. Az első változatban azzal végződik a dráma, hogy Galileinek érdemes volt megmentenie magát, mert az elkövetkező tíz év munkái igazolják majd őt: ekkor alkotja életművében a legfontosabbat. A második változatban Galilei ráébred, kár volt a gyalázatot vállalnia, a tudományt s a fáklyákat tanítványai nélküle is továbbviszik. A darabot ezzel az új befejezéssel mutatta be 1956. október 20-án a Katona József Színház és később is általában ezt játszották. Történeti drámáinak gyűjteményes kiadásában (1963) és életműsorozatának drámakötetében (1974) is így jelent meg. Németh László nem sokkal halála előtt azt kívánta, hogy egy esetleges későbbi kiadásban mindkét befejezés szerepeljen, ám erre csak 1994-ben került sor.

GALILEI egy ideig némán ül a széken, mindenki szótlanul nézi, aztán maga elé horgasztott fővel, mint aki magának beszél, vallani kezd. Az 1610-es évben a távcső olyan felfedezésekhez segített, amelyek értelmem számára lehetetlenné tették, hogy azokat a ptolemaioszi világképbe beillesszem. Igaz, hogy az emberi elme tökéletlen, s amit ma igaznak hiszünk, egy más kor másképpen látja. De míg ellenfeleim érvelésében a tökéletlenség nyilvánvaló volt, a magaméban, annak az értelemnek a sajátságainál fogva, amely szintén Istentől ered, s amelyet én mint fizikus, fáradhatatlan munkával tökéletesítettem, nem tudtam hibát találni. Ugyanez az értelem a pápai tilalmat, amely Kopernikusz tanát eretnekséggé nyilvánította, fájdalmas hibának tekintette. A teológia hatásköre, úgy gondoltam, ott kezdődik, ahol a természetes vizsgálódás véget ér, s nagy hiba volna egy vasdarabról dogmával bebizonyítani, akár, hogy mágnesezhető, akár hogy nem. Az ilyen tilalomból úgy véltem, nemcsak a tudományra, de az egyház hitelére is nagy kár származik. Épp ezért, midőn őszentsége, VIII. Orbán pápa, a nála járt német tudósoknak a hír szerint azt mondta, hogy ez a tilalom nem tőle ered, s ő sohasem szabta volna ki, más égető terveim félretéve, újra előszedtem s befejeztem Párbeszédeimet, abban a hiú reményben, hogy a tilalom iránti tiszteletet is megőrzöm, őszentségét pedig a tilalom feloldására bírom. Ez az én szerencsétlen szándékom, és munkám legigazabb története. Csönd.
SINCERI. S mért kellett ezt a vallomást szigorú vizsgálattal kiszednünk?
GALILEI. Mert akit ragaszkodása az igazsághoz egy boldogtalan korban hazudni kényszerít, annak nincs többé megállása, újra és újra hazudnia kell.

Németh László: Galilei. In. Uő: Szerettem az igazságot. Drámák, 1931–1955, Bp., Magvető, Szépirodalmi, 1974. – Magyar Elektronikus Könyvtár

Az 1956-os forradalmat a beteg, fáradt író újult lelkesedéssel fogadta:

„Az elmúlt hét azért volt óriási élmény a számomra, mert ez a néhány nap mutatta meg, nemcsak nekem, de az egész világnak, hogy a magyarság erkölcsileg mekkorát emelkedett. Hiszen nem mondom: voltak jelek rá eddig is. Még a tömlöcszerű elzártságban élő, elfeledtetett ember is érezte, hogy az ifjúságból más levegő csap felé, mint kortársai közül. De hogy a nemzet a gyötrésben és megaláztatásban így összeforrt, hogy diákok, munkások, katonák minden előzetes szervezkedés nélkül közös elszántságukkal így megszerveződhettek, a vezér nélküli felkelésnek ez a csodálatos látványa meghaladta nem reményemet, de képzeletemet. […] Még csak annyit láttam, amennyit a rádió s a vidéki események látni engedtek, s már ott állt előttem a veszély: a közeli, hogy a nemzet szent felindulásában a bosszúvágy sugalmazóira hallgatva olyasmit talál elkövetni, amit nem lehet többé jóvátenni, s a kissé távolabbi hogy mialatt a fegyvert fogott nép figyelme a szovjet csapatok kivonása felé fordul, az új pozíciók felé csörtető emberek, akik régi fényük visszatérését várják, megfelelő hadállást foglalnak el, s a forradalomból ellenforradalmat, 1956 magyar szabadságharcából holmi 1920-as kurzust csinálnak.”

Németh László: Emelkedő nemzet. (Irodalmi Újság, 1956. november 2.) In. Az 1956-os forradalom és szabadságharc története, 1956-os Intézet – Magyar Elektronikus Könyvtár

Németh László: Ha ma lennék fiatal (gépirat, autográf aláírással) – Kézirattár

… már az 1945 előtt írt regények is két nagyobb vonulatba látszottak rendeződni. Legélesebben a Gyász immanens lélekteremtése és az Utolsó kísérlet elkészült darabjainak szélesebb, szociologikusabb rajzolatú világa jelezte az epikai modell bizonyos kétarcúságát. Később az Iszony és az Égető Eszter mintegy újrafogalmazta a képlet „kettősségét”, sőt, Németh László maga is látott ilyen jellegű különbséget regényei építkezésmódja között.

Kulcsár Szabó Ernő: Németh László. In: A magyar irodalom története 1945–1975. III./1–2. kötet. A próza. Szerk.: Béládi Miklós, Rónay László, Budapest, Akadémiai, 1981–1990. – Magyar Elektronikus Könyvtár

———

Az Iszony tökéletes regény, az új magyar prózairodalom hibátlan remekműve. Fordulatot hozó jelentősége révén értékét csak a legnagyobb művekhez való hasonlítás fejezheti ki. A Móricz utáni irodalomnak ez a regény a legnagyobb teljesítménye. […] Németh László maga nevezi regényeit „tudatregénynek”, azt értve e meghatározáson, hogy „regényem olvasójának a főhős lelkéből kell kinézni a világra. A főhős megy, vándorol, folyton új élmény rétegekbe fúrja tudatát.” A környezet, a társadalom képe, de a mellékszereplők is mind a főhős szemléletében jelennek meg. Az élményrétegek egybeszövése – az élet különböző síkjainak vagy nézőpontjainak egybejátszása – az Iszonyban járt a legnagyobb sikerrel.

Béládi Miklós: Németh László. In: A magyar irodalom története 6. (1919-től napjainkig), Szabolcsi Miklós, Sőtér István (szerk.), Budapest, Akadémiai, 1980. – Magyar Elektronikus Könyvtár

———

A legnagyobbat, nőalakjaimat azonban Szophoklésztől s tán Olümpia szobraitól kaptam: attól a férfiak fölé nőtt női nagyságot (mely szép egységet kínált a bennem levő férfiszenvedélynek s nőies érzékenységnek), ezektől a becsvágyat, hogy az emberi külsőhöz ragaszkodva isteni lényeget teremthessenek. Az első mű, amelyben ez, amennyire korunkban lehetséges, sikerült is: a Gyász volt. […] A regény helyes címe mégis inkább „Büszkeség” lehetne; ez dermesztette bele a falu szemétől ellenőrzött parasztasszonyt, aki méltó akart a csapáshoz maradni, a vágyakozó élet egy-egy moccanása után, mind vadabb elzárkózásba, míg csak élő szobor nem lett belőle.

Németh László: Negyven év. Tájékoztató pályámról és munkásságomról, Budapest, Magvető, Szépirodalmi, 1969. – Magyar Elektronikus Könyvtár

———

Alig néhány hónap telt el az ura halála óta, és Zsófinak már erőltetni kellett az eszét, hogy arra a napra s ami azelőtt volt, vissza tudjon emlékezni. A gyerek sok dolgot adott, s az öregasszony, amióta a fia úgy járt, keveset mozdított a gazdaságban, még botot is vett, csakhogy mutassa, mennyire megtörte a baleset: nem tud ő már a majorság után szaladgálni. Zsófi nem zúgolódott, hogy a mamának nagy bánata mellett olyan szép piros a bőre. Még kapóra is jött neki, hogy az öreg kihúzza magát a dologból: hajnaltól estig sürgött-forgott, úgy el tudott feledkezni a munkában, mint régebben soha.

Németh László: Gyász. (Részlet) In. Uő.: Negyven év – Horváthné meghal – Gyász. Németh László munkái, Budapest, Magvető, 1969. – Törzsgyűjtemény

———

Nagyon kulturált Don Quijote volt, de olyan Don Quijote, akitől végül is egész nemzete megtanulta, hogy nincs mód Don Quijotének lenni, sőt helytelen is erre törekedni. Élete java részében minden jobboldali baloldalinak, minden baloldali jobboldalinak gyanította vagy éppen vádolta. De még aki vádolta is, első személyes találkozáskor menthetetlenül megszerette, miközben aki rajongott érte, az sem érezhette, hogy mindenben egyetért vele. Mindig azt mondta és írta, amit valóban hitt, nemegyszer nagyon is meghökkentve azokat, akik éppen eszmetársuknak tudták, s nem kevésbé azokat, akik ellenfelüknek hitték azt, aki most csodaképpen egyetért velük. Így azután ez az alkatilag társasági ember, a bölcs igehirdető és kellemes csevegő, akit szakadatlanul népének és az emberiségnek közös gondjai és lehetőségei izgattak, miközben valahogy minden olvasó emberre hatott, végérvényesen légüres térben, elszigetelt magányban tudhatta magát.

Hegedűs Géza: Németh László Tóth Árpád. In: A magyar irodalom arcképcsarnoka. (Arcképvázlat), Budapest, Trezor, 1995 – Magyar Elektronikus Könyvtár

M.J.

1944. április 16-án kezdődött meg a magyarországi zsidók gettókba gyűjtése Kárpátalján. Ezt követően több mint 400 000 zsidót zártak gyűjtőtáborokba, majd hurcoltak el Magyarországról a náci haláltáborokba. 2001 óta ez a nap a holokauszt magyarországi áldozatainak emléknapja.

„Az antiszemitizmus tehát, a zsidók ellen elkövetett bűntett révén, az érvényes szerződés és e szerződésre még nagyon is fogékony-érzékeny lélek ellen elkövetett bűntett. Így jelentette be tehát igényét a náci mozgalom az egyetemességre – másrészt így vált halhatatlanná rémtette. Megszegte azt a szerződést, amelyre az érvényben lévő szellem nemrég még büszke volt, és amelyet megszeghetetlennek tekintett. Akárhogy analizáljuk is, a holocaust füstje hosszú, sötét árnyékot borított Európára, miközben lángjai eltakarhatatlan jelet égettek az égboltra. Ebben a kénes fényben az elbeszélés szelleme újramondta a kőbe vésett szavakat; ebbe a lidérces új fénybe állította most az ősi történetet, valósággá tette a példázatot, életre keltette az emberi szenvedésről szóló örök passiójátékot. A holocaust első számú színtere: Auschwitz lett minden időkre a náci táborok gyűjtőneve, jóllehet száz meg száz tábor működött még, és jól tudjuk, hogy még magában Auschwitzban is a nem zsidók tízezreit tartották fogva és pusztították el.”

Kertész Imre: Táborok maradandósága. (részlet) – In. Uő: A holocaust mint kultúra. Három előadás, Budapest, Századvég, 1993. (Törzsgyűjtemény)

A Dohány utcai zsinagógához csatlakozó Hősök udvarában áll a magyar zsidó mártírok emlékműve, az „Emanuel Emlékfa”, (Varga Imre 1990-ben készített alkotása), amelynek „leveleire” a holokauszt áldozatainak neveit jegyezték föl. – Digitális Képarchívum 

„A zsidóságom »életproblémám«, mert azzá tették a körülmények, a törvények, a világ. Kényszerből probléma. Különben magyar költő vagyok... s nem érdekel, (csak gyakorlatilag »életileg«) hogy mi a véleménye erről a mindenkori miniszterelnöknek, Maróthy-Meizlernek, Féjának, vagy Sós Endérnek. Ezek kitagadhatnak, befogadhatnak, az én »nemzetem« nem kiabál le a könyvespolcról, hogy mars büdös zsidó, hazám tájai kinyílnak előttem, a bokor nem tép rajtam külön nagyobbat mint máson, a fa nem ágaskodik lábujjhegyre, hogy ne érjem el a gyümölcsét.”

Radnóti Miklós: Napló (részlet), Budapest, Magvető, 1989. 210. o – (Törzsgyűjtemény)

Radnóti Miklós: Járkálj csak, halálraítélt (borító); [Budapest], A Nyugat kiadása, 1936 – Nyugat-honlapunk galériájában 

„Auschwitz ma múzeum. Falai közt a múlt – és bizonyos értelemben valamennyiünk múltja – azzal a véghetetlen súllyal és igénytelenséggel van jelen már, ami a valóság mindenkori legbensőbb sajátja, s attól, hogy lezárult, csak még valódibb, még érvényesebb. Legotthonosabb tárgyaink, hétköznapi civilizációnk szinte valamennyi eszköze – az utolsó elhányt bádogkanálig – soha nem látott metamorfózison ment itt keresztül. Egyrészt puszta funkciójára süllyedt, oda, ahová annak előtte csak a kínzószerszámok, másrészt ugyanezek a tárgyak, beleértve az eredendően kínzásra szánt eszközöket, lettek végül is a század legsajátosabb ereklyéi. Valamennyit egyazon jelentés elvéthetetlen jegyei borítják. Ütések és kopások, miknek kibetűzésére alig tettünk valamit. Pedig ezek a század betűi; ezek a kor betűformái.
A passé realitásába egyedül az áldozatok jutottak el. Övék ma minden jelentés. A botránykeltők eleve megrekedtek valamiféle örökös conditionnel-ben.
Mindaz, ami itt történt, botrány, amennyiben megtörténhetett, és kivétel nélkül szent, amennyiben megtörtént.”

Pilinszky János: Ars poetica helyett (részlet). – In. Uő: Nagyvárosi ikonok., Budapest, Szépirodalmi, 1970. 146–165. (Törzsgyűjtemény)

Ahova estél, ott maradsz.
A mindenségből ezt az egyet,
ezt az egyetlen egy helyet,
de ezt azután megszerezted.

Menekül előled a táj.
Lehet az ház, malom vagy nyárfa,
minden csak küszködik veled,
mintha a semmiben mutálna.

De most már te nem is tágitasz.
Megvakitottunk? Szemmel tartasz.
Kifosztottunk? Meggazdagodtál.
Némán, némán is reánkvallasz.

Pilinszky János Egy KZ láger falára – Pilinszky János Összegyűjtött versei a Magyar Elektronikus Könyvtárban 

Az auschwitzi koncentrációs tábor főbejárata. – In. A Dunánál. Magyarok a 20. században (1918–2000), Budapest, Enciklopédia Humana Egyesület, 2001. (Magyar Elektronikus Könyvtár)

„A diktatúrából a demokráciába
vezető, ingatag palló, a kilencvenes évek –
ki gondolta volna, hogy a fertőző elmebaj
hatvan év után föltámad és újra fertőz,
s hogy Auschwitz után nem csak verset írni,
de ugyanúgy, mint korábban, zsidózni is lehet?
A háborús nemzedék még joggal hihette,
hogy a kazánfűtő okult a hamuvá égett világból;
hiú remény, mint annyiszor – az emberfajt két dolog jellemzi igazán,
a lángesze és sérthetetlen butasága.”

Orbán Ottó: Ostromgyűrűben (részlet) – A kilencvenes évek – In: Uő: Ostromgyűrűben. Versek, Budapest, Magvető, 2002. (Törzsgyűjtemény)

---

„A túlélő a kor emberi állapotának szélsőségesen tragikus hordozója csupán, aki megélte és elszenvedte ennek az állapotnak a kulminációját: Auschwitzot, mely, akár egy elborult elme szörnyű világlátomása mered a hátunk mögötti horizonton, s ahogy távolodunk tőle, körvonalai nemhogy elenyészni nem tudnak, de paradox módon inkább egyre tágulni és növekedni látszanak. Ma már nyilvánvaló: a túlélés nem a megmaradtak személyes problémája, a holocaust hosszú, sötét árnyéka az egész civilizációra rávetül, amelyben megtörtént, és amelynek tovább kell élnie a történtek súlyával és következményeivel.”

Kertész Imre: A holocaust mint kultúra. (részlet) – In. Uő: A holocaust mint kultúra. Három előadás, Budapest, Századvég, 1993. (Törzsgyűjtemény)

Cipők a Duna-parton – CanTogay ötletéből a szobrot Pauer Gyula alkotta. A budapesti emlékhely három pontján öntöttvas táblákon magyarul, angolul és héberül olvasható a felirat: „A nyilaskeresztes fegyveresek által Dunába lőtt áldozatok emlékére állíttatott 2005. április 16-án.” (Digitális Képkönyvtár)

És fölzúgnak a hamuszín egek,
hajnalfele a ravensbrücki fák.
És megérzik a fényt a gyökerek
És szél támad. És fölzeng a világ.

Mert megölhették hitvány zsoldosok,
és megszünhetett dobogni szive –
Harmadnapra legyőzte a halált.
Et resurrexit tertia die.

Pilinszky János: Harmadnapon – Pilinszky János Összegyűjtött versei a Magyar Elektronikus Könyvtárban 

Tóth Árpád születésnapja – 1886

Április, ó, Április,
Minden csínyre friss!
Faun-bokáju, vad suhanc,
Újra itt suhansz!
Vásott cigánykereked
Porozza a tereket,
Repül a szemét,
Levegőbe parazsat
Hintegetsz és darazsat,
Illatot s zenét!

Tóth Árpád: Április. [1918.] (Részlet) – Magyar Elektronikus Könyvtár 

A kétségkívül és vitán fölül nagy, de szerény és halk szavú költő életműve a magyar irodalom talán legegységesebb hangú költészete. Babits Mihály ritkaságát is kiemeli, azt az egységességében rejlő harmonikusságot, amely Berzsenyivel, Kölcseyvel rokonítja Tóth Árpád költészetét:

„Tiszta volt, egységes, töretlen, az első pillanattól kész, az utolsó percig változatlan. [...] Gáncstalan, nemes és magas poéta, mindvégig hű a költő igazi hivatásához, amely mégis csak a »szépségek teremtése«, s amelyhez mind többé-kevésbé hűtelenek lettünk e »káromkodó és nyers-dalú« korban. Szépséget teremteni abból az anyagból, ami éppen van – kicsiny és szomorú életünk anyagából!”

Babits Mihály: Tóth Árpád arcképe. In: Nyugat, 1928. 22. szám, november 16. (Tóth Árpád-emlékszám) 

———

Vak volt a hajnal, szennyes, szürke. Még
Üveges szemmel aludtak a boltok,
S lomhán söpörtek a vad kővidék
Felvert porában az álmos vicék,
Mint lassú dsinnek, rosszkedvű koboldok.
Egyszerre két tűzfal között kigyúlt
A keleti ég váratlan zsarátja:
Minden üvegre száz napocska hullt,
S az aszfalt szennyén szerteszét gurult
A Végtelen Fény milliom karátja.

Tóth Árpád: Körúti hajnal. [1923] (Részlet) – Magyar Elektronikus Könyvtár 

Tóth Árpád, Beck Ö. Fülöp, Kosztolányi Dezső, Babits Mihály, Osvát Ernő, Gellért Oszkár. A budapesti múzeumkertben (Budapest, 1923. május 30.) Fotó: Török Sophie; az eredeti, sérült üvegnegatívról készített digitális kép – Kézirattár 

Magam vagyok.
Nagyon.
Kicsordul a könnyem.
Hagyom.
Viaszos vászon az asztalomon,
Faricskálok lomhán egy dalon,
Vézna, szánalmas figura, én.
Én, én.
S magam vagyok a föld kerekén.

Tóth Árpád: Meddő órán. [1921] (Részlet) – Magyar Elektronikus Könyvtár 

———

„Uralkodó hangja kezdettől végig a fájdalom, a szeretetre, boldogságra hiába váró ember szomorúsága. Állandó gesztusa a lemondás. Az állandóság s a meg-megújuló búcsú azonban maga is jelzi, hogy a költő ragaszkodása álmaihoz sohasem lankad el, hogy bármily befejezettnek tűnik is a lemondás, az élet varázsa változatlanul fogva tartja. A tüdőbaj és a szegénység nyomása alatt él egész életében, de egy nagyszabású haladó szellemi mozgalom, a Nyugat vonzásában, és gazdag belső forrásaiból: a jóságból, az emberségből, a szelídségből is haláláig futotta újulásra. Az egyazon tónus mögött tehát a gazdagodás biztos folyamata zajlik, a lemondás mögött csendes hódítás.”

Kiss Ferenc: Tóth Árpád. In. A magyar irodalom története 1905-től 1919-ig V. kötet. Főszerk.: Sőtér István, szerk.: Szabolcsi Miklós, Budapest, Akadémiai, 1965. 

Babits Mihály: Tóth Árpád arcképe. In: Nyugat, 1928. 22. szám, november 16. (Tóth Árpád-emlékszám) 

Az Öröm illan, ints neki,
Még visszavillan szép szeme,
Lágy hangja halkuló zene,
S lebbennek szőke tincsei.
Itt volt hát? jaj, nem is hiszem,
Már oly kusza a tünde rajz.
Mint visszafénylő, kedves arc
Szétrezgő képe vad vizen.
Mint lázálomkép, lenge árny,
Cikázó galambsziluett
Lánggal égő város felett:
Füst közt vonagló gyenge szárny.

Tóth Árpád: Az öröm illan. [1919] (Részlet) – Magyar Elektronikus Könyvtár 

———

„Az elégia a líra műfajának az ókor óta ismert műneme: a szomorúság emelkedett hangú kifejezése, a bánat költészete. A XX. század legnagyobb magyar elégiaköltője Tóth Árpád. A szomorúság olyan egyértelműen jelenik meg költészete nagyobbik részében, mint keveseknél. Ez a bánat azonban pompás, zeneien zengő, gondosan csiszolt formában nyer megfogalmazást. Tóth Árpád a XX. század egyik legnagyobb magyar formaművésze, e téren egyenrangú Babitscsal és Kosztolányival. Ő is a Nyugat nagy nemzedékének első gárdájához tartozik.”

Hegedűs Géza: Tóth Árpád – A magyar irodalom arcképcsarnoka. (Arcképvázlat), Budapest, Trezor, 1995 – Magyar Elektronikus Könyvtár 

———

Elnyúlok a hegyen, hanyatt a fűbe fekve,
S tömött arany diszét fejem fölé lehajtja
A csónakos virágú, karcsú, szelíd rekettye,
Sok, sok ringó virág, száz apró légi sajka.
S én árva óriásként nézek rájuk, s nehéz
Szívemből míg felér bús ajkamra a sóhaj,
Vihar már nékik az, váratlan sodru vész,
S megreszket az egész szelíd arany hajóraj.

Tóth Árpád: Elégia egy rekettyebokorhoz. [1917] (Részlet) – Magyar Elektronikus Könyvtár 

Tóth Árpád Hajnali szerenád című kötetének borítója (Budapest, Nyugat kiadás, 1913.) – Törzsgyűjtemény 

Virrad. Szürkül a város renyhe piszka,
De túl, az enyhe, tiszta messzeségben
Új rajzlapját kifeszíti az égen
A hajnal, a nagy impresszionista.
Ezüst ónnal szeszélyes felhőt rajzol,
És álmodozva pingál enyhekéket,
S ragyogva tűzi az isteni képet
Az űrbe a hold, nagy rajzszög, aranyból.

Tóth Árpád: Hajnali szerenád. [1912] (Részlet) – Magyar Elektronikus Könyvtár 

Tóth Árpád műfordításai a magyar irodalom remekei, Babits szerint „a legszebb magyar vers” Shelley Óda a nyugati szélhez című költeménye Tóth Árpád fordításában. Babits Mihállyal és Szabó Lőrinccel megalkották a magyar Baudelaire-kötetet, A romlás virágait (1923). Az ő fordításában ismerjük Arthur Rimbaud versét, A magánhangzók szonettjét és Paul Verlaine Őszi chansonját. Bár Babits és Kosztolányi mellett ő is a „szép hűtlenekhez” tartozott, fordításaiban nemzedéktársainál nagyobb mértékben törekedett az eredeti visszaadására. Egyikük, Szabó Lőrinc, szintén a műfordítás mestere, aki Tóth Árpád összes verseit 1935-től több kiadásban nagy gondossággal rendezte sajtó alá, így írt barátja műfordítói munkásságáról:

„Tóth Árpád külföldi antológiája így is gyönyörű gyűjtemény, kétségtelenül egy nagy és tudós költő jelentős műve. Éppúgy beletartozik irodalmunkba, mint Babits vagy Kosztolányi munkáinak megfelelő kötete. Mennyit szegényednék a magyar nyelvű líra, mennyit előadóművészeink műsora, mennyit az a versanyag, amely az új meg új költői nemzedékeket neveli, ha nem beszélne magyarul az a nyolc Milton-vers! Ha nem zengene nyelvünkön az ötvenhárom Baudelaire-darab  rengeteg érett, majdnem törvénynek ható lélektani vagy művészi szépsége és igazsága! Gondoljunk az öt emberi érzék minden mámorától csurranó Keats-ódákra!  [...] Minden nagy költő-műfordító nevel, könyve talán iskolát nyit, mindenesetre szemeket nyitogat. Látjuk, tapasztaljuk, hogy a tolmácsolt művek nyelvi, formai és szerkezeti nehézségek megoldásával a nemzeten belül éppúgy hatnak a fejlődésre, az új költőnemzedékek gazdagodására, mintha eredeti versek volnának. Így tartozik Tóth Árpád a magyar ifjúság európai irodalmi nevelői közé, túl azon a hatáson, azokon a még fontosabb eredményeken, melyeket az eredeti verseivel tett és elért.

Szabó Lőrinc: Tóth Árpád, a versfordító. In. Uő.: Könyvek és emberek az életemben. Prózai írások, Budapest, Magvető, 1984. – Törzsgyűjtemény

A Nyugat folyóirat Tóth Árpád-emlékszámának címlapja (1928. 22. szám, november 16.)  – Törzsgyűjtemény

Előttünk már hamvassá vált az út,
És árnyak teste zuhant át a parkon,
De még finom, halk sugárkoszorút
Font hajad sötét lombjába az alkony:
Halvány, szelíd és komoly ragyogást,
Mely már alig volt fények földi mása,
S félig illattá s csenddé szűrte át
A dolgok esti lélekvándorlása.

Tóth Árpád: Esti sugárkoszorú. [1923] (Részlet) – Magyar Elektronikus Könyvtár 

1241. április 11–12-én Muhi mellett ütközött meg IV. Béla magyar király az országra támadó hatalmas tatár erőkkel. A néhány évtized alatt világméretű hatalommá növekedett Mongol Birodalom támadása voltaképpen nem érte váratlanul Magyarországot. 1223-ban az alánok, a kunok pusztulásáról, majd az egyesült orosz-kun haderő vereségéről, a Kalka menti csatáról is érkezett hír. Később a kun fejedelem (Kötöny, Kuten vagy Köten néven) maradék népével bebocsátást kért az országba, felvéve a keresztény hitet. 1240/41 telén elesett Kijev is.

„Én, a Kán, az égi király küldötte, akinek hatalom adatott a földön a nekem meghódolókat felemelni és az ellenállókat elnyomni, csodálkozom feletted, Magyarország királya, hogy midőn már harmincadik ízben küldöttem követeket hozzád, miért nem küldesz vissza közülük senkit, de még követeidet és válaszlevelet sem küldesz nekem. Tudom, hogy gazdag és hatalmas király vagy, sok katonád van, és egyedül kormányzol egy nagy országot. Ezért nehéz önként alám vetned magadat; mégis jobb és üdvösebb volna neked, ha önként behódolnál nekem! Megtudtam ezenfelül, hogy kun szolgáimat oltalmad alatt tartod. Ezért utasítlak téged, hogy ezeket a jövőben ne tartsd magadnál, és miattuk ne kerülj velem szembe. Nekik könnyebb elmenekülni, mint neked, mivel nem lévén házaik, sátraikkal vándorolva talán el tudnak menekülni, de te, aki házakban lakol, váraid és városaid vannak, hogy fogsz menekülni kezeim közül?”

[Batu kán levele Magyarország királyához] – Julianus második útjáról készült jelentése 1237–38-ból a Julianus barát és Napkelet fölfedezése című kötetben a Magyar Elektronikus Könyvtárban 

Magyarországon ekkor indult csak meg a kétségbeesett készülődés. 1241 márciusában a magyar határőrséget legyőzték a tatárok és a Vereckei-hágón át betörtek az országba. IV. Béla Pestre gyűjtötte össze a hadait. Közben a kunok pusztítva kivonultak az országból, mivel a magyar főurak – igaztalanul – a tatárokkal való összejátszással vádolták meg őket. A maradék magyar haderő a Sajó partján, Muhinál véres, megsemmisítő vereséget szenvedett: 1242. április 12-én hajnalban a 20-25 ezer főt számláló sereget bekerítették Batu kán seregei. A király is csak nagy nehézségek árán tudott megmenekülni.

A tatárjárás. Részlet a Képes Krónikából, 1358 után – A középkori magyar történelem eseményeit és egyéniségeit bemutató Képes Krónika 147 forrás értékű miniatúrával. Mind történeti, mind művészeti szempontból gyűjteményünk egyik legbecsesebb dokumentuma; Országos Széchényi Könyvtár, Kézirattár

„Maga Batu Magyarország közepébe nyomulva egy folyónál szembe találkozott a két testvérkirály hatalmas seregével: a Béláéval, aki most is uralkodik, és a megboldogult Kálmánéval, aki a folyó hídjáról saját kezűleg döntötte a halál poklába a tatárok fővezérét lovastól és fegyverestől. Így állott ellent másodszor és harmadszor is, mindaddig, amíg a tatárok futásnak nem eredtek. Időközben azonban Batu sereget küldött a folyón át, egy-két napi járóföldre magasabban, mely hátulról rohanta meg a hídnál harcolókat. Így történt, s a dolog szerencsétlen véget ért. A magyarok megvetették Kálmán király intését, s így a tatárok átkeltek a hídon. Maguk a tatárok mesélték, hogy a magyarok elől menekülő tatárokat Batu karddal kergette vissza csatára, és míg a magyarok biztonságban pihenve lebecsülték a tatárokat, az történt velük, mint az egymást lenéző és gyűlölködő lengyelekkel. A tatárok ugyanis megrohanva őket sokakat levágtak, és Béla királyt a tengerig üldözték.”

C. De Bridia jelentése 1247–ből – Julianus barát és Napkelet fölfedezése című kötetben a Magyar Elektronikus Könyvtárban 

IV. Béla magyar király egészalakos, baldachin alatt trónoló képmása; a háttérben, bal oldalon a tatár seregek és az égő város. – In: Nádasdy Ferenc: Mausoleum potentissimorum ac gloriosissimorum regni apostolici regum et primorum militantis Ungariae ducum. Nürnberg, 1664; Országos Széchényi Könyvtár, Régi Nyomtatványok Tára – A kép a Digitális Képkönyvtárban található. 

Ezután kezdődött az a hatalmas vérontás, amelyet a magyar nyelvi emlékezet tatárdúlásnak, tatárjárásnak nevez. 1242 januárjában a tatárok átkeltek a Dunán. A pusztításnak egyedül a jól megerősített kővárak tudtak ellenállni, mint pl. Pannonhalma vagy Esztergom. Az egyik sereg a magyar királyt vette üldözőbe, aki végül Trau (Trogir) váráig menekült.

Ah, kegyetlen tatárok,
Odavannak a várok,
A nemes uraságok,
A szegény jobbágyok,
Ifjak és leányok!
Ti kegyetlen tatárok,
Pokolbeli hóhérok,
Jöjjön rátok az átok!

[Ah, kegyetlen tatárok, …] – Magyar népdalok (Szerkesztette és a bevezetőt írta Ortutay Gyula) a Magyar Elektronikus Könyvtárban 

A kétségbeejtő helyzetben a tatár seregek azonban váratlanul kivonultak az országból vélhetően azért, mert teljesítették feladatukat: Megfélemlítették és kifosztották a hódításra kiszemelt országot. A mongol birodalom bomlásának köszönhetően nem került sor második támadásra, amellyel végleg alávetették volna Magyarországot. 

Az emlékmű Muhinál (Digitális Képarchívum)

A történészek körében ma is vita tárgya, hogy mit jelentett az ország számára a tatár pusztítás. Az egykorú források arra engednek következtetni, hogy szinte csoda, hogy újrakezdődött az élet Magyarországon. Ennek az újrakezdésnek fontos szerepelője a hazatérő király, IV. Béla, „a második honalapító.”

De micsoda képzetek, képek azok, amelyek az életérzést hordozzák! Ismerősök meg újak is, a legjellemzőbb, a legnagyobb József Attila-képek közül valók. Micsoda versszakkezdet ez például: Én a széken, az a földön / és a Föld a Nap alatt… Az a megdöbbentő ebben a két sorban, az a gyorsaság, a gondolatoknak a fénysebessége, ahogyan a széktől a naprendszerig eljut, a kicsitől, a mindennapitól a kozmoszig. Félek némileg a „kozmosz” szót használni, húzódózva írom le, mert jó ideje már túl gyakori lett, kényelmetlenül divatossá fakult. A „kozmosz” képzetének a megjelenése azonban nem utolsósorban József Attilának köszönhető a magyar irodalomban. Az ő képzelete űrhajósfantázia. Itt is, még a naprendszeren is túlfut a kép: a naprendszer meg a börtön / csillagzatokkal halad. – A börtön és a csillag: hányszor kapcsolódik össze az ő költészetében, rakásra lehet idézni a példákat. (A csillagok, a Göncölök / Úgy fénylenek fönn, mint a rácsok…) E képekben – mint másokban is – a determináltság kínja és boldogsága jelenik meg minduntalan; a meghatározottság félelmes tudata éppúgy, mint az örök emberi szabadságvágy. Többek között e kettőnek is csatatere József Attila versvilága.

Nemes Nagy Ágnes: József Attila: „Költőnk és Kora”. (Részlet). In. Nemes Nagy Ágnes: A magasság vágya. Összegyűjtött esszék II., Budapest, Magvető, 1992. – Digitális Irodalmi Akadémia

———

Az ember végül homokos,
szomorú, vizes síkra ér,
szétnéz merengve és okos
fejével biccent, nem remél.

Én is így próbálok csalás
nélkül szétnézni könnyedén.
Ezüstös fejszesuhanás
játszik a nyárfa levelén.

A semmi ágán ül szivem,
kis teste hangtalan vacog,
köréje gyűlnek szeliden
s nézik, nézik a csillagok.

Reménytelenül. Lassan, tünődve. 1933. márc.  In. József Attila minden verse és versfordítása, Budapest, Szépirodalmi, 1980. – Magyar Elektronikus Könyvtár

———

Költő vagyok – mit érdekelne
engem a költészet maga?
Nem volna szép, ha égre kelne
az éji folyó csillaga.

József Attila: Ars poetica. (Részlet). 1937. febr.–márc.  In. József Attila minden verse és versfordítása, Budapest, Szépirodalmi, 1980. – Magyar Elektronikus Könyvtár

Thomas Mann és József Attila. In: A Dunánál. Magyarok a 20. században (1918–2000), Budapest, Enciklopédia Humana Egyesület, 2001. – Magyar Elektronikus Könyvtár

Szállj költemény, szólj költemény
mindenkihez külön-külön,
hogy élünk ám és van remény, –
van idő, csipjük csak fülön.

Nyugtasd a gazdagok riadt
kis lelkét – lesz majd kegyelem.
Forrást kutat, nem vért itat
a szabadság s a szerelem.

Szólitsd mint méla borjuszáj
a szorgalmas szegényeket –
rágd a szivükbe – nem muszáj
hősnek lenni, ha nem lehet.

József Attila: (Szállj költemény...). 1937. márc.  In. József Attila minden verse és versfordítása, Budapest, Szépirodalmi, 1980.– Magyar Elektronikus Könyvtár

József Attila: Thomas Mann üdvözlése. (Az autográf verskézirat első oldala.) – Kézirattár 

Én úgy vagyok, hogy már száz ezer éve
nézem, amit meglátok hirtelen.
Egy pillanat s kész az idő egésze,
mit száz ezer ős szemlélget velem.

Látom, mit ők nem láttak, mert kapáltak,
öltek, öleltek, tették, ami kell.
S ők látják azt, az anyagba leszálltak,
mit én nem látok, ha vallani kell.

Tudunk egymásról, mint öröm és bánat.
Enyém a mult és övék a jelen.
Verset irunk – ők fogják ceruzámat
s én érzem őket és emlékezem.

József Attila: A Dunánál. (Részlet). 1936. jún.  In. József Attila minden verse és versfordítása, Budapest, Szépirodalmi, 1980.– Magyar Elektronikus Könyvtár

A Dunánál, 1980. Marton László szobra a pesti Duna-parton – Digitális Képarchívum

Nem emel föl már senki sem,
belenehezültem a sárba.
Fogadj fiadnak, Istenem,
hogy ne legyek kegyetlen árva.

Fogj össze, formáló alak,
s amire kényszerítnek engem,
hogy valljalak, tagadjalak,
segíts meg mindkét szükségemben.

József Attila: Nem emel föl. (Részlet). 1937. febr.–márc.  In. József Attila minden verse és versfordítása, Budapest, Szépirodalmi, 1980. – Magyar Elektronikus Könyvtár

———

„Az ősfélelmek között didergő lélek szenvedélye a tisztánlátás. Minél vonzóbb a mélység csábítása, annál merészebb egyensúlyjátékokkal tesz bizonyságot fölötte szelleme erejéről. A rend zűrzavarban megvalósítható, csak makacsul hinni kell e lehelőségben és még akkor sem ábrándulni ki belőle, ha tömegmutatványként kínálják az egyén régi álmait. József Attila egy kiábrándult és fanatikus világban is hű tudott maradni az egyszerű meggyőződéshez, mert a társadalmi törvényeket éppen úgy magában hordozta, magából vonta el, mint felháborodásait és panaszát. Az ő igazságtalan és egyensúlytalan, elnyomatással, küzdelemmel és kétségekkel teli történelmi valósága a lelke volt, minden külső történés csak a belső sivárságnak felerősített, durvává nagyított képe; a külváros ő maga volt és jöhetett-e olyan forradalmi megoldás, amely ezen a sorson, alkaton, elrendeltségen segíteni tudott volna?

Halász Gábor: József Attila. Összes versei megjelenése alkalmából. Cserépfalvi kiadása. (Részlet).  In. Nyugat, 1938. 8. szám. – Elektronikus Periodika Archívum

———

Mióta éltem, forgószélben
próbáltam állni helyemen.
Nagy nevetség, hogy nem vétettem
többet, mint vétettek nekem.
Szép a tavasz és szép a nyár is,
de szebb az ősz s legszebb a tél,
annak, ki tűzhelyet, családot,
már végképp másoknak remél.

József Attila: [Íme, hát megleltem hazámat...] (Részlet). 1937. nov.  In. József Attila minden verse és versfordítása, Budapest, Szépirodalmi, 1980. – Magyar Elektronikus Könyvtár

———

Csak az olvassa versemet,
ki ismer engem és szeret,
mivel a semmiben hajóz
s hogy mi lesz, tudja, mint a jós,

mert álmaiban megjelent
emberi formában a csend
s szivében néha elidőz
a tigris meg a szelid őz.

József Attila: [Csak az olvassa...]. 1937. máj.–jún.  In. József Attila minden verse és versfordítása, Budapest, Szépirodalmi, 1980. – Magyar Elektronikus Könyvtár

1964 óta József Attila születésnapján, április 11-én ünnepeljük a költészet napját. Ebből az alkalomból minden évben irodalmi előadóestekkel, könyvbemutatókkal, költőtalálkozókkal és -versenyekkel tisztelgünk a magyar líra előtt.

Reménységnek és tulipánnak
Kicsikis deszka alkotmányba
1905-ben ígyen
Iktattak be az alkotmányba.

A kártyás munkásnak fiúként,
S a szép, ifjú mosóasszonynak,
Ligetnek, sárnak, vágynak, célnak,
Fejkendőbe kötözött gondnak.

A szegényasszony rég halott már,
De fiát a szél el nem hagyja,
Együtt nyögünk az erdőn éjjel
S együtt alszunk el virradatra.

József Attila: Április 11. (Részlet). 1925. ápr. 11. In: József Attila minden verse és versfordítása, Budapest, Szépirodalmi, 1980. – Magyar Elektronikus Könyvtár 

József Attila. Fénykép. [Hódmezővásárhely, 1929] – Kézirattár 

Lapulj a források tiszta fenekére,
Símulj az üveglapba,
Rejtőzz a gyémántok fénye mögé,
Kövek alatt a bogarak közé,
Ó, rejtsd el magad a frissen sült kenyérben,
Te szegény, szegény.
Friss záporokkal szivárogj a földbe –
Hiába fürösztöd önmagadban,
Csak másban moshatod meg arcodat.
Légy egy fűszálon a pici él
S nagyobb leszel a világ tengelyénél.

József Attila: Nem én kiáltok. (Részlet). 1924 első fele.  In: József Attila minden verse és versfordítása, Budapest, Szépirodalmi, 1980. – Magyar Elektronikus Könyvtár

Pákozdy Ferenc, Gereblyés László, Illyés Gyula, Szántó Imre, József Attila és Székely Béla (Csillebérc, 1931. április 12.) fotó: Arató Tibor (?); fotómásolat – Kézirattár 

Ne légy szeles.
Bár a munkádon más keres –
dolgozni csak pontosan, szépen,
ahogy a csillag megy az égen,
úgy érdemes.

József Attila: (Ne légy szeles...) 1935–1937.  In: József Attila minden verse és versfordítása, Budapest, Szépirodalmi, 1980. – Magyar Elektronikus Könyvtár

———

Ő sose fabrikál verset, inkább a vers fabrikálja őt... nem egyszer volt az a benyomásom róla, hogy percről-percre ő maga is szívesen megváltozna, csakhogy az ihletnek kedvezzen. S ez a tulajdonsága olyannyira szeretetreméltó... de még annyira szuggesztív is: az ember egy pillanatig sem kételkedik benne, hogy költővel van dolga. S ez nagy szó csakugyan, ha meggondolom, hogy ma már, hogy az idő elmúlott felettem, egyre ritkábban győz meg engem efelől költeményes kötet ilyen ékesszólón. S e tekintetben nékem ő a legkedvesebb kortársai között. Nem hagyhatom továbbá szó nélkül azt sem, hogy mennyire rokonszenves előttem tehetségének eredetisége is. Mert csakugyan eredeti, csakugyan nem tartozik senkihez. Ő maga is tisztában van ezzel s dédelgetni látszik e tulajdonságát s nékem ebben igazat is kell adnom néki ama tiszteletnél fogva, amelyet bennem a megszokással, beidegzettséggel és előítélettel szemben való bátor kiállás mindenkor kelt. Mert mégiscsak megkapó e nagy magány, amelyre e fiatal lélek elszánta magát, – hogy támasz nélkül akar állni s az elődök és ősök minden segítő sugallatát elutasítja magától.

Füst Milán: József Attiláról. (Részlet). In: Nyugat, 1935. 3. szám. – Elektronikus Periodika Archívum 

József Attila: A Nagyon fáj című kötet borítója (Cserépfalvi kiadása [1936]) – Törzsgyűjtemény 

Magamban bíztam eleitől fogva –
ha semmije sincs, nem is kerül sokba
ez az embernek. Semmiképp se többe,
mint az állatnak, mely elhull örökre.
Ha féltem is, a helyemet megálltam –
születtem, elvegyültem és kiváltam.
Meg is fizettem, kinek ahogy mérte,
ki ingyen adott, azt szerettem érte.
Asszony ha játszott velem hitegetve:
hittem igazán – hadd teljen a kedve!
Sikáltam hajót, rántottam az ampát.
Okos urak közt játszottam a bambát.
Árultam forgót, kenyeret és könyvet,
ujságot, verset – mikor mi volt könnyebb.
Nem dicső harcban, nem szelíd kötélen,
de ágyban végzem, néha ezt remélem.
Akárhogyan lesz, immár kész a leltár.
Éltem – és ebbe más is belehalt már.

József Attila: Kész a leltár. (Részlet). 1936. nov.–dec.  In: József Attila minden verse és versfordítása, Budapest, Szépirodalmi, 1980. – Magyar Elektronikus Könyvtár

A romák legfontosabb nemzetközi ünnepe. Az 1971. április 8-tól április 16-ig Londonban összeült I. Roma Világkongresszuson a világ romaságának Indiából és húsz országból érkezett képviselői elhatározták, hogy a jövőben folyamatosan együttműködnek, és a nemzetközi közéletben is közösen lépnek fel. A kongresszuson döntöttek a cigányság nemzeti jelképeiről is: a zászlóról, a himnuszról, és az „Opre Roma!” – „Fel, cigányok!” jelmondatot is elfogadták, valamint április 8-át a romák világnapjává, április 16-át pedig a roma kultúra nemzetközi napjává nyilvánították. Minden év áprilisának első hétvégéjén rendezik meg továbbá a „cigányság szent ünnepét”, a roma kultúra napját Magyarországon. Április 8-án folyami szertartásokkal, illetve gyertyagyújtással ünnepelnek a romák a világ mintegy 40 országában, ezzel emlékezve arra, hogy mintegy ezer évvel ezelőtt indultak Indiából máig tartó vándorútjukra. A hazai cigány szervezetek általában kulturális rendezvények (folklórműsorok, kiállítás-megnyitók, író-olvasó találkozók stb.) szervezésével emlékeznek meg a romák világnapjáról. A naphoz kapcsolódó érdekesség, hogy 1487. április 8-án adta ki Hunyadi Mátyás királyunk a sebesszéki cigányoknak szóló privilégiumlevelét, amely „régtől fogva fennálló” jogaikban erősítette meg őket a Nagyszeben város erődítési munkálataiban való részvételükért.

A bódvalenkei Herman Ottó iskola diákjai: Cigány népmesék. (Épületfestmény). – Digitális Képarchívum 

„Akkor a cigánylegény a feleségével együtt mindjárt fogta magát és kihirdette abban az országban, hogy ország-világ jöjjön el a lakodalmára, mert megesküszik a feleségével. Eljött az apja is, az anyja is, a cigánylány anyja is. Olyan ügyes pár lett belőlük, hogy országban-világon nem volt több olyan szép fiatal pár, mint amilyenek ők voltak. Szép lakodalmat csaptak, és az egész világ, az a sok nép, aki csak volt, akik megmenekültek a huszonnégy fejű uralmától, nagyon örvendtek, mindnyájan elmentek a lakodalmára, és köszönték neki, az új királynak, hogy felszabadította azt a világot, és ő hozta újra vissza a boldogságot abba a városba és abba az országba. Egy álló hétig tartott a lakodalmuk. Ott nem volt más, csak evés-ivás, mulatság, vidámság, békesség. Én is ott voltam közöttük, ettem-ittam, én is örvendtem, hogy új világ lett, új boldogság lett, új élet lett. Én is ott hallgatóztam közöttük. Mindenki mondott egy-két szót, s tőlük hallottam én is ezt a szép mesét, s becsületes embereknek mondtam most el. Ahonnét hallottam, én is úgy mondtam. Én mondtam el, Puci Sándor, Mezőbándról.”

A világ bölcse – O incelepto lumi.  (Részlet). In: A gömböcfiú. Erdélyi cigány mesék. Nagy Olga gyűjtése. Vekerdi József fordítása, Budapest, Terebess, 2002. – Magyar Elektronikus Könyvtár

———

Segítsd, Isten, a romát,
Lelhesse meg a hazát.
Segítsd meg az életét,
Mert a világba kell még.

Bejárták a világot,
Nem leltek csak bánatot.
Az életük csak a gyász,
Segítsd, Isten, a romát.

A bűnt, ha elkövették,
Azt már rég megfizették.
Megfizették szívükkel,
Tiszta piros vérükkel.

Choli Daróczi József: Himnusz. (Részlet). Forrás: Roma kincses kalendárium. Romano kalendari 2001. Vál.: Nagy Gusztáv, Choli Daróczi József, szerk. Mezey Katalin, Budapest, Széphalom Könyvműhely, 2001. 12. o. – Törzsgyűjtemény

———

„A költészet terén minden kétséget kizáróan Daróczi József, más néven Choli a legismertebb a magyarországi szerzők között; kötetei – mint a kétnyelvű Pel devlesqo bango muj (Isten homorú arcán, 1990); a Csontfehér pengék között (1991) vagy a csak rromani nyelven írt Ma kar lećhib dukhades (Nyelvek között fájón, 1994) nagy sikert értek el. Témái a bibliai utalásoktól a nagy egyetemes kérdésekig terjednek, a romák által megélt valóságon keresztül, akiket bűntelenül megbélyegeznek, s akik Istentől elfeledve kétségbeesésben élnek. Choli ügyes kézzel fordította rromani nyelvre a magyar és az egyetemes költészet számos remekét, valamint az Újtestamentumot. 1995 óta vezeti a Rrom som (Roma vagyok) című művészeti folyóiratot, melyet ő alapított. 1998-ban bekerült az Európai Unió európai kisebbségi nyelveket képviselő legjobb tíz költőt bemutató dossziéjába.”

Rajko Đurić: A rromani (cigány) irodalom. (Részlet). Forrás: Iskolakultúra 1998. 12. sz. 22–29. o. – OSZK, Elektronikus Periodika Archívum

Szabados Jenő: Kalapos cigánygyerek  (Miskolc). Fotó: Bíró Sándor – Digitális Képarchívum 

A budapesti Lakatos Menyhért (1926–2007) nemzetközi elismerést szerzett magyarul írt Füstös képek (1975) című első, eddig már öt kiadást megélt regényével, amelyet több idegen (bolgár, cseh, finn, francia, holland, lengyel német, szlovén, szlovák) nyelvre is lefordítottak. Életművét több kötetnyi vers, elbeszélés, mese és regény alkotja.

„Egyszercsak kaptam egy levelet. A Szépirodalmi Kiadó igazgatójától. Arra kért, hogy ekkor és ekkor menjek be hozzá. Bementem, leültetett, és legnagyobb meglepetésemre megkérdezte, nem volna-e kedvem most már egy nagyobb lélegzetű regény megírására. Őszintén mondom, hogy nem volt hozzá kedvem. Más egy novella, és megint más egy regény. Erre én nem lennék képes.
Elmentem a barátaimhoz, az ismerőseimhez. Mindegyik azt mondta, hogy üljek neki! Írjam meg! A gyerekeim is nagyon biztattak: menni fog, apu! Jó, hát legyen. Aztán hónapokon át nem is gondoltam rá, hogy mire vállalkoztam - de amikor a kiadó elküldte a fizetésemet – hű, hát most már tenni kell valamit! Nekiültem. Megírtam. Három hónap alatt.
Tele voltam félelemmel. Jó lesz-e? Mit szólnak hozzá? Egy kis igazítás - és a lányom barátnőjének az anyukája legépelte az első könyvemet. Füstös képek. Ezt a címet adtam a regénynek. Szétkapkodták, nagy sikere volt: százezer példányban kelt el a négy kiadás. És utána: novellák, újabb regény, mesék. Felsorolni se tudnám így hirtelenében. Író lettem. De minden könyvemben, novellámban azokat az élményeket vetettem papírra, amiket magam átéltem. S Kandhi nagybátyám csodás meséi voltak az ihletői ennek.

A narancsszínű nap birodalma. Juhász Júlia interjúja Lakatos Menyhérttel. (Részlet).  Forrás: Juhász Júlia (szerk.): Találkoztam boldoguló cigányokkal is, Budapest, Taninfo, 2003. – Magyar Elektronikus Könyvtár

Gypsy Jesus [Cigány Jézus]  – Digitális Képarchívum

Bari Károly (1952) költő, műfordító, képzőművész, folklórkutató. Politikai tartalmú verseiért a hetvenes évek közepén meghurcolták és börtönbe zárták. Fontosabb kötetei: Holtak arca fölé (1970, 1971); Elfelejtett tüzek (1973, 1974); A némaság könyve (1983); Tűzpiros kígyócska (1985); A varázsló sétálni indul (1985); Az erdő anyja (1990). Díszletek egy szinonimához. Képversek (1994).
A József Attila- és Kossuth-díjjal kitüntetett költő versei külföldön is egyre ismertebbekké válnak.

„Keleti dallamra
Elámul egy rózsaszál.
Fényjáró fülemüle zeng.
Ajaj, sír az idő, a szép pásztorlány.

Sípja nincs, elveszett,
sár eszi.
Sár eszi a sípját.
Sziklákat terel.
Hajfonata a halál.”

Bari Károly: Keleti dallamra  Forrás: Holmi, 2004. november – Elektronikus Periodika Archívum

Elsorolni is nehéz azokat a híres épületeket, amelyek Ybl Miklós (1814–1891), a „mester” gazdag életművéhez tartoznak. Sok közülük építészettörténeti és kultúrtörténeti szempontból egyaránt máig meghatározó alkotás. Leghíresebb alkotása, az Operaház (1884) mellett – mely Európa egyik legszebb színházi épülete – nevéhez fűződik a Szent István Bazilika, a Vámház (ma Corvinus Egyetem) főépülete, a napjainkban megújuló Várkert Bazár, valamint számos magánpalota és kastély építése is.

A Magyar Királyi Operaház terve – fametszet után készült nyomat, Kronstein, August Stefan (rajzoló?), Paar A. (fametsző?); a Vasárnapi Újság melléklete (1879. 51. sz. 814. p.); OSZK Színháztörténeti Tár (Digitális Képkönyvtár) 

„Ybl drezdai, párizsi, bécsi operaépületek nyomán kialakult neoreneszánsz elképzelését 1875 októberében kezdték megvalósítani. Lassan haladt a munka. 1878-ban tarthatták csak meg a bokrétaünnepet, 1880-ban készült el a külső burkolat. 1881-ben viszont – a bécsi Ringtheater tűzkatasztrófája után – átmenetileg leállították a belső munkálatokat, majd Ybl javaslatára biztonságos színpadtechnikát, az úgynevezett Asphaleia-rendszert építették be. Végül 1884. szeptember 27-én megnyílhatott az Operaház. Méltóságos külleme, belsejének hivalkodástól mentes pompája, technikáinak újdonsága, nézőterének a régi Nemzeti Színháznál operai célokra sokkal megfelelőbb – bár nem tökéletes – akusztikai viszonyai méltán találkoztak teljes elismeréssel.”

Döntés az építkezésről, részlet – Magyar színháztörténet II. kötet (Magyar Elektronikus Könyvtár) 

A Magyar Királyi Operaház – Bécsben megjelent képeslap 1899-ből, Rosenberger (grafikus); OSZK Plakát- és Kisnyomtatványtár 

„Az operaház nézőtere értette meg velem először Ybl Miklós nagyságát és jelentőségét. Ez a tér nem mutat új dekoratív formákat, ez nem utal egy bizonyos művész egyéniségére. Nem is hívogató. Aki a maga kora architektúrájáról első művészi impresszióit abban az úgynevezett forradalmi időben szerezte, mely a régi formák közt általában s a renaissance-sablonok sorában különösen oly alapos rombolást végzett, annak szemében az operaház egész épülete is először mint lemásolt, átvett részletekkel teli kompozíció jelentkezik, s főként nézőterén támad fel az az érzése – midőn nem áll még vele szemben eléggé tájékozottan –, hogy idegen, távoli világba lépett.”

Lengyel Géza: Ybl Miklós, részlet – A Nyugat 1914. évi évfolyamának 9. számában az Elektronikus Periodika Archívumban 

Magyar Királyi Operaház nézőtere – fametszet után készült nyomat, Dörre Tivadar (rajzoló?), Angerer (metsző?), Goschl (metsző?); a Vasárnapi Újság melléklete (1894. 40. sz. 664–665. p); OSZK Színháztörténeti Tár (Digitális Képkönyvtár) 

Ybl Miklós utolsó munkája a budai várpalota krisztinavárosi szárnyának kiképzése volt. 1891-ben bekövetkezett halála után a munkálatokat Hauszmann Alajos vezetésével fejezték be. Az 1905-ben elkészült épületegyüttes a második világháború idején rendkívül súlyos károkat szenvedett. 1959-ben kormányzati döntés született arról, hogy a palotát kulturális célok számára állítják helyre, s hogy itt kap helyet az Országos Széchényi Könyvtár is. Többszörös határidő-módosítás után csak 1984 októberében kezdődhetett meg a könyvtár beköltöztetése, az intézmény pedig 1985. április 9-én nyitotta meg kapuit az olvasók előtt.

A kapu, melyen keresztül ma az OSZK épületét is meg lehet közelíteni – Hauszmann Alajos A magyar királyi vár (Budapest, 1912) című kötetének egyik fényképe (Digitális Képarchívum) 

Épp egy esztendővel ezelőtt, 2012. április 5-én, Örkény István 100. születésnapján kezdődött el hivatalosan is az Örkény-év a Petőfi Irodalmi Múzeumban. Ezen a napon nyílt meg az Örkény-kiállítás (mely utóbb elnyerte az Év kiállítása címet is), mi pedig bemutattuk a sajtó képviselőinek a már 2009 áprilisa óta működő Örkény István-honlapunkat, mint az Örkény-év hivatalos oldalát, és meghirdettük a középiskolásoknak kiírt Örkény István Prózamondó Versenyt.

„Amikor megszülettem, olyan feltűnően szép voltam, hogy a főorvos karjára vett, és szobáról szobára végigmutogatott a klinikán. Azt mondják, még mosolyogtam is, amitől a többi mamák irigyen felsóhajtottak.
Ez röviddel az első világháború kitörése előtt történt, 1912-ben, s azt hiszem, ez volt egyetlen teljes értékű sikerem. Ettől kezdve életem folytonos dekadencia. Nemcsak szépségemből vesztettem, fogaimból s hajamból hullattam el, hanem a külvilággal szemben is egyre inkább alulmaradtam.”

Örkény István: Egyperces életrajz, részlet (1968) – A teljes szöveg az Örkény István-honlapon olvasható. 

Örkény István az 1930-as évek elején – További életképek honlapunk galériájában

A Petőfi Irodalmi Múzeum (PIM), az Országos Színháztörténeti Múzeum és Intézet (OSZMI) és az Országos Széchényi Könyvtár (OSZK), valamint Örkény István életműkiadásának gondozója, a Palatinus Kiadó összefogott, hogy különféle rendezvényeken keresztül minél többek számára méltó és érdekes, sokakat megmozgató programokat kínáljon az Örkény-évben. Az Örkény István Színházban és a Vígszínházban Örkény-emlékesteket, több helyen számos új Örkény-bemutatót láthattak az érdeklődők, honlapunkon pedig nyomon követtük az ünnepi év eseményeit, a teljesség igényével adva hírt a különböző programokról és a pályázati felhívásokról is. Az ünnepi év eseményeinek hivatalos koordinátora a Hungarofest Nonprofit Kft. volt.

Az Örkény Prózamondó Verseny hét területi versenyéből 22 diák jutott a döntőbe, s a Mácsai Pál vezette zsűri előtt mérte össze tehetségét.

További képek az Indafotó albumában

A verseny győztese, Ignácz Dániel, a váci Piarista Gimnázium, Szakközépiskola és Kollégium diákja két produkciót adott elő (Pepetuum mobile, Az állva maradás joga).

„Auspitz azt mesélte, hogy odahaza péksegéd volt a Veress Pálné utcában. Azt mesélte, hogy reggelente csak úgy a hóna alól befalt egy egykilós kenyeret. Akkor kilencvenkét kiló volt. – Mit gondoltok, most mennyi vagyok?
Ezt nem tudtuk megmondani. Tény, hogy már szükségre se járt ki, ami rossz jel, és csak vizet ivott, ami még rosszabb. Folyton itta a vizet. Nem is szomjazott, csak itta, mint egy lefolyó.”

Örkény István: Perpetuum mobile, részlet – Örkény István Válogatott egypercesek című kötete a Magyar Elektronikus Könyvtárban

Ma, 2013. április 5-én, Örkény István 101. születésnapján, a Thália Színházban megrendezett „Még egy perc Örkénnyel!” című minifesztivál és kerekasztal-beszélgetés zárja az Örkény-évet. A fesztivál kezdeményezője a Veszprémi Petőfi Színház, a kerekasztal-beszélgetés résztvevői az Örkény-évet megrendező intézmények képviselői.

Még egy perc Örkénnyel! – A minifesztivál szórólapja (2013. április 5–6.)

Örkény Istvánhoz kapcsolódó Facebook-oldalunkat szeretnénk az Örkény-rajongók virtuális találkozópontjává tenni. Időről-időre Örkény vonatkozású dokumentumokat, híreket kínálunk minden érdeklődőnek, s várjuk az íróhoz, életművéhez és a különböző rendezvényekhez, színházi bemutatókhoz kapcsolódó megszólalásokat.