A Nyugat ún. első nemzedékének talán legszomorúbb életű költője a szegedi születésű Juhász Gyula (1883–1937) volt, aki – ahogy Babits Mihály fogalmazott – „Szegedet képviselte, még mikor elvágyódott is.”

„Adyhoz ő állt legközelebb, József Attila benne talált első mesterére, minden mozgalom magáénak vallotta, a kor legnagyobb költőihez szoros barátság fűzte, mégis a Nyugat perifériáján tengődött. Írásai zömét vidéki lapokban kellett közölnie, „falusi költőként” élte le életét, száműzöttnek érezte magát.”

Kiss Ferenc: Juhász Gyula. In: A magyar irodalom története 1905-től 1919-ig. V. kötet, Szerkesztette: Szabolcsi Miklós, Budapest, Akadémiai, 1965. – Magyar Elektronikus Könyvtár 

Juhász Gyula (Szeged, 1928). Fotó: Kilényi Irma (?) – OSZK Kézirattár 

Formát keresni minden gondolatnak
És elvérezni egy fonák igén,
A parfümét érezni a szavaknak
És tudni: minden szó gonosz szirén,

Mely holt szépségek barlangjába csábít
S az élettől, amely vár, eltakar
S megunni a szép formák orgiáit
S érezni: meddőn vergődtünk tavaly!

Juhász Gyula: Formát keresni… (Részlet). In: Juhász Gyula összes versei, s. a. r.: Ilia Mihály és Péter László, Budapest, Szépirodalmi, 1959. – Magyar Elektronikus Könyvtár 

A Nyugat című folyóirat mellett a modern magyar irodalom indulásának másik fontos orgánuma a Nagyváradon két kötetben (1908, 1909) megjelent Holnap című költészeti antológia volt. Az antológiában az azonos nevű irodalmi társaság fiatal tagjainak versei jelentek meg. A társaság a magyar kulturális élet Budapest-központúságát kívánta ellensúlyozni, s célja helyszínének a századfordulón gyorsan fejlődő, lendületes Nagyváradot, a „Körös-parti Párizs”-t megfelelőnek találta. Amikor 1908 februárjában a Premontrei Főgimnázium tanáraként Váradra érkezett Juhász Gyula, maga is több neves költőtársát (Babitsot, Oláh Gábort, Balázs Bélát) nyerte meg e nemes célnak.

„A pogányoknak és keresztényeknek különös társasága került össze ebben a könyvben. Juhász Gyula a keresztények közé tartozik. Nem az erényei, hanem a hibái teszik ájtatossá, erkölcsössé. Az itt következő néhány sorban a szépről van szó. A Szép van artisztikusan leírva. Juhásznak főtémája a Szép, még pedig nem az a szépség, amit a természet nyújt, hanem amit más művész produkál. Ezek a megtalált szépségek megihletik őt, így születtek meg ezek a formájukban mindig művészi versek. […] Mi az oka ennek az előkelő krisztianizmusnak, amely felülemelkedik minden anyagi örömön és földi fájdalmon? Mi éleszti a gyönyörködésnek ezt a plátói lángját?”

Részlet Antal Sándor A Holnap (1908) című nagyváradi antológiában Juhász Gyula versei elé írt bevezetőjéből – Magyar Elektronikus Könyvtár 

A tápai templom öregebb apádnál,
Vénebb a kriptában pihenő apátnál,
De az Isten régibb, mint a régi oltár,
Idősebb ő minden kő-kövön templomnál.

A tápai lányok mennek a misére,
A tápai vének várnak az igére,
A földek esőre, a kaszák a nyárra,
Nincstelen szegények egy nagy aratásra.

Tápai nóta. (Részlet). In: Juhász Gyula összes versei, s. a. r.: Ilia Mihály és Péter László, Budapest, Szépirodalmi, 1959. – Magyar Elektronikus Könyvtár 

Juhász Gyula két tápéi gyerekkel (Tápé, 1923. május 21.), fotó: Török Sophie – OSZK Kézirattár 

Az évek jöttek, mentek, elmaradtál
Emlékeimből lassan, elfakult
Arcképed a szívemben, elmosódott
A vállaidnak íve, elsuhant
A hangod és én nem mentem utánad
Az élet egyre mélyebb erdejében.
Ma már nyugodtan ejtem a neved ki,
Ma már nem reszketek tekintetedre,
Ma már tudom, hogy egy voltál a sokból,
Hogy ifjúság bolondság, ó de mégis
Ne hidd szívem, hogy ez hiába volt
És hogy egészen elmúlt, ó ne hidd!

Juhász Gyula: Anna örök. (Részlet). In: Juhász Gyula összes versei, s. a. r.: Ilia Mihály és Péter László, Budapest, Szépirodalmi, 1959. – Magyar Elektronikus Könyvtár 

Juhász Gyula szerelmi költészetének legfőbb ihletője Sárváry Anna színésznő volt. Az alábbi levele később íródott menyasszonyához, Eörsi Júliához.

Nekünk volt legszebb tavaszunk az idén, Kedves, és e tavaszt Magának köszönhetem. De most minden feldúlt, kifordult a világ, idegeimen rettentő erővel hárfáz e nagy, keserű idő. Néma és rab lett az egykor zengő és szabad egyéniség, a mi büszke, szép, új erőnk. Durate et vosmet rebus servate secundis – régi jelmondatomat újra szobám ajtajára kell függesztenem. Higgye el, hogy a vajúdó világ úgy megvisel, hogy felejtem szinte magamat. És higgye el, Magát nem felejtem soha.

Juhász Gyula: Eörsi Júliához, Makó, 1914. október. (Részlet). In. Szeretők és házastársak, vál., utószó és jegyzetek: Erdődy Edit, Budapest, Magvető, 1978. – Magyar Elektronikus Könyvtár 

A rózsák és a vágyak haldokolnak,
Ha jő a két kertész, a tél s halál –
S a rózsák szólnak: ott leszünk maholnap
Az égi kertben, hol örök a nyár!
*
A tengeren eltűnnek a vitorlák
S a fellegek eltűnnek az egen.
Van valahol egy tenger és egy ország,
Mely vitorlátlan és felhőtelen.

Juhász Gyula: Japán módra. (Részlet). In: Juhász Gyula összes versei, s. a. r.: Ilia Mihály és Péter László, Budapest, Szépirodalmi, 1959. – Magyar Elektronikus Könyvtár 

Juhász Gyula halála előtti utolsó fényképe a Szegedi Idegklinika kopár őszi parkjában (1936–37) – OSZK Kézirattár 

Szól a telefón, fáj a hír,
hogy megölted magad, barátom,
hogy konokul fekszel az ágyon.
A bolondok között se bírt

szíved a sorssal. Sehol írt
nem leltél arra, hogy ne fájjon
a képzelt kín e földi tájon,
mely békén nyitja, lám, a sírt.

József Attila: Meghalt Juhász Gyula (Részlet). In: József Attila minden verse és versfordítása, Budapest Szépirodalmi, 1980. – Magyar Elektronikus Könyvtár 

Ma 28 éve, hogy az Országos Széchényi Könyvtár a Budai Várban működik.
„1985. április 2-án ünnepélyesen felavatták könyvtárunk új otthonát a Budavári Palota F épületében. E látszólag egyszerű megállapítás mögött hosszú évtizedek reménykedő várakozása, sok nehéz küzdelme, megfeszített iramú munkája áll. Az 1959-es kormányzati döntés nyomán építők és könyvtárosok egymást váltó nemzedéke dolgozott a tervek valóra váltásán, míg végre elérkezett a nap, amikor a Széchényi Könyvtár – fennállásának 183. évében – végre önálló székhelyhez jutott. Az ünnep mindnyájunké volt: azoké is, akik már nem lehetettek közöttünk, azoké is akik hosszú időn keresztül részesei voltak e nagyszerű munkának s a legfiatalabbaké, akik már az új épületben, a megváltozott körülmények között válnak majd igazán könyvtárosokká. Az ő munkájukon múlik, hogy a nemzeti könyvtár megújított szolgáltatásaival elfoglalja-e valóban az ország kulturális-tudományos életében azt a helyet, amely páratlan értékű gyűjteményei révén méltán megilleti.” – E szavakkal kezdi a krónikás az ünnepi nap összefoglalóját 1985-ben a nemzeti könyvtár korabeli belső újságjában, az OSZK HIRADÓ XXVIII. évfolyamának 3–4. számában.

Országos Széchényi Könyvtár - Fotóséta 2011, Indafotó

Az ünnepélyes megnyitó 11 órakor kezdődött. Felavatták a könyvtáralapító Széchényi Ferenc gróf mellszobrát, majd az OSZK énekkara elénekelte a Himnuszt. Ezt követően Sinkovits Imre színművész eredeti dokumentumokból összeállított szövegmontázst olvasott fel, amely felidézte a könyvtár múltját. Az általa elmondott szépirodalmi és egyéb részletek sorában szerepelt – többek között – Széchényi Ferenc gróf felterjesztése I. Ferenc császárhoz a Nemzeti Könyvtár alapításáról:

„Felséges Uram! Ifjúságomtól kezdve fáradhatatlan gonddal, nagy áldozattal szereztem meg magamnak azt a gyűjteményt, amely részint közvetlenül, részint közvetve Magyarországra vonatkozik, s amely a következő tárgyakból áll: nyomtatott könyvekből, kéziratokból, érmékből és régi pénzekből, rézmetszetekből, címerekből, földabroszokból. Méltóztassék kegyesen engedélyezni, hogy ezen gyűjteményt Magyarországnak adományozhassam. Szabadjon a gyűjteményt életem folyamán a sajátomból továbbra is gyarapítani és amennyire csak lehetséges, teljessé tenni. Ígérem, hogy e célból se a fáradtságot, sem az utánjárást nem fogom sokallani. Méltóztassék megengedni, hogy ezen intézmény az ország főkormányszékének joghatósága alatt álljon, hogy ezáltal is bizonyos tekintélynek örvendjen, fejlődése biztosíttassék és céljának megfelelően vezettessék és a közhasználat számára megerősödjék.”

A könyvtáralapító Széchényi Ferenc gróf 

„A nagyjelentőségű elhatározás valóra váltására csak kb. másfél év múlva került sor. Ez a halasztás nyilván a közállapotok megváltozásában leli magyarázatát. 1801 februárjában ti. a bécsi udvar közel egy évtizedes háborúskodás után békét kötött a francia köztársasággal s úgy látszott, hogy ismét békekor köszönt a Habsburg-birodalom országaira. 1802 tavaszára az uralkodó összehívta a magyar országgyűlést. A társadalmon bizakodó hangulat lett úrrá; mindenki azt várta, hogy immár megkezdődik az 1791-ben kiküldött országos bizottságok reformterveinek megvalósítása. Az általános megújulás várásának ezt az időszakát találta SZÉCHÉNYI alkalmasnak arra, hogy megtegye a szükséges lépéseket az Országos, vagy Nemzeti Könyvtár megalapítására.”

Berlász Jenő: Az Országos Széchényi Könyvtár története, részlet – a Magyar Elektronikus Könyvtárban

Sinkovits Imre aznap ezt jegyezte be a nemzet könyvtára Vendégkönyvébe: „Köszönöm a megtisztelő felkérést, hogy a Nemzet százados álma megvalósulásán itt lehettem! Legyünk tovább is rendületlenül hívek!”

„Hol menedéket leltem a viharban,
hol legtovább nyugodtan szolgálhattam,
bár a hurcolkodást nem helyeseltem,
s új könyvtárat építettem volna szívesebben: –
örülök, hogy mégis otthonra leltek
a könyvek, kéziratok s a mégszebbek:
a Corvinák s azok a régi ősi
nyomtatványok: sok kedves, drága ős;
s hol székelt az országos hatalom
most könyvtárat emel a király-halom,
katona-várból szellem vára lett:
legyen hatalma most már tietek:
őrizzétek, mit a sors meghagyott
és újra-sarjaszt: hű könyvtárosok!”


Keresztury Dezső 1985. április 2-án, a megnyitó napján „hű barátsággal és szeretettel” kelt bejegyzése Vendégkönyvünkben.

Az olvasóközönség számára április 9-én délelőtt 9 órakor nyitotta meg kapuit az Országos Széchényi Könyvtár.

„A könyvtár előcsarnokában dr. Havasi Zoltán mb. főigazgató köszöntötte a beiratkozó pultnál az első olvasót, Keresztury Dezső akadémikust, az OSZK ny. főosztályvezetőjét. A megnyitás napján a posta alkalmi levelezőlapot bocsátott ki Széchényi Ferenc arcképével és a könyvtár épületének rajzával. Az árusítás helyén elsőnapos bélyegzés volt.”

Somkuti Gabriella: Az Országos Széchényi Könyvtár működése 1984–1985-ben, részlet  – Az Országos Széchényi Könyvtár Évkönyve 1984–1985. az Elektronikus Periodika Archívumban.

„Ha a márciust Romulus atyjának, Marsnak szentelték, csak méltányos volt, ha a rákövetkező hónapot Mars kedvesének, Venus-istenasszonynak dedikálták, annál is inkább, mert hiszen a naptárt reformáló Julius Caesar a maga családjának ősanyját tisztelte ebben az istenasszonyban. Márpedig Venus mellékneve »aprilis« volt. Ez a szó az »aperire«, »megnyitni« (tulajdonképpen ad-parire) igéből ered. Venusszal kapcsolatban eredetileg a szülési aktusra vonatkozott ez a »megnyitás«. Mint naptári fogalmat aztán úgy magyarázták, hogy ezen a napon hivatalba lépett konzulok, akikről tehát magát az illető esztendőt elnevezték, hivatalosan „megnyitották” hivatalba lépésük napján, »Aperilis« vagy »Aprilis« elsején az esztendőt.”

Supka Géza: A szerelem hónapja. In. Uő.: Kalandozás a kalendáriumban és más érdekességek, [Bp.], Helikon, 1989. – OSZK, Magyar Elektronikus Könyvtár

Falinaptár egy lapja. Az OSZK Plakát- és Kisnyomtatványtára falinaptár-gyűjteményének legkorábbi, 1897-ben kiadott, díszes darabja.

„Húsvéthétfő, egyes vidékeken vízbevetőhétfő, másként húsvét másnapja már a profán emberi örömnek, elsősorban a fiatalságnak ünnepe. […] Az erdélyi Nyárád mentén a múlt század végén minden valamirevaló székely legény kötelességének tartotta, hogy húsvét napjára virradóra kedvesének kapujára vagy más feltűnő helyre szép fenyőágat tűzzön. Ha a falunak nem volt fenyvese, elmentek érte a negyedik, ötödik határba is. Ha pénzért vagy szép szóért nem kaphatták meg, ellopták. Két-három fenyőágat szépen összekötöttek, és papírszalagokkal, tojásokkal díszítették föl. A legjobb táncosoknak vőfély volt a neve, az ő feladatuk volt húsvéthétfőn a hajnalozás. Minden házba, ahol fenyőágat találtak, bementek a legények, és a lányokat derekasan megöntözték. Azt mondogatták, hogy ez azért történt, hogy a ház virágszála el ne hervadjon.

Egyik háromszéki beköszöntő:

Feltámadt a Jézus, mondják az írások,
Vízöntő hétfűre buzognak források.
Eljöttem hezzátok ifiú létemre,
Hogy harmatot öntsek egy szép növendékre,
Mert ha meg nem öntöm ezen esztendőben,
Nem virágzik szépet nekünk jövendőben.
Virágozzék szépet, ékes virágokat,
Nyerjen az egekben fényes koronákat.”

Bálint Sándor: Húsvét másnapja. In. Uő.: Karácsony, húsvét, pünkösd. A nagyünnepek hazai és közép-európai hagyományvilágából,  Budapest, [Szent István Társulat], 1989. – OSZK, Magyar Elektronikus Könyvtár 

Mór húsvétkor. Országos Széchényi Könyvtár, Digitális Képarchívum 

„A húsvéti tojás a húsvéttal mint egyházi ünneppel szoros kapcsolatban van, az egyházi szimbolika szerint a sírjából feltámadó Krisztust jelképezi. A tojás díszítését és kultikus felhasználását azonban nem a kereszténység kezdeményezte; az egyház egy korábbi gyakorlat kereszténnyé tételére törekedett. A díszített húsvéti tojás elsősorban Európa keleti felén terjedt el, Közép- és Ny-Európában kisebb, körülhatárolt területeken van gyakorlatban, ahol a húsvéti tojást általában egyszínűre festik. Hazánk nagy részén ismert a húsvéti tojás hímzése; legkevésbé az Alföldön. Magyarországon és a tőle keleti, északi és déli irányban fekvő országokban a batikolás a húsvéti tojás díszítésének jellemző módja. Pálcára erősített fémcsövecskét, tollcsévét mártogatnak forró méhviaszba, ezzel írják rá a mintát a nyers vagy főtt tojás felületére, majd festéklében áztatják vagy főzik…”

Húsvéti tojás, hímes tojás, írott tojás, piros tojás  In. Magyar néprajzi lexikon. Főszerk.: Ortutay Gyula, Bp., Akadémiai, 1977–1982. – OSZK, Magyar Elektronikus Könyvtár

„Kelj fel párnáidról, szép ibolyavirág;
Nézz ki az ablakon, milyen szép a világ!
Megöntözlek szépen az ég harmatával.
Teljék a tarisnya szép, piros tojással!”

[Kelj fel párnáidról, szép ibolyavirág …]  In. Magyar népdalok. Szerk.: Ortutay Gyula, Bp., Szépirodalmi, 1976. – OSZK, Magyar Elektronikus Könyvtár

Hímes tojások. Országos Széchényi Könyvtár, Digitális Képarchívum 

„A húsvéti locsolás ősi katarktikus rítus keresztényiesített formája. Eredetének egyházi magyarázata részint a keresztelésre utal, részint arra a legendára, amely szerint a Jézus feltámadását hirdető jeruzsálemi asszonyokat locsolással akarták volna a zsidók elhallgattatni, ill. a Jézus sírját őrző katonák vízzel öntötték le a feltámadás hírét vivő asszonyokat. A gyermekek locsolkodása szagos vízzel, rövid versikék kíséretében, adománykérés céljából újabb keletű, városokon is ismert. A legények előre megszervezett köszöntős felvonulásai zászlóval, zenével szintén nem ősi formát tükröznek. A húsvéthétfő vízbevető, vízbehányó hétfő elnevezése utal a szokás eredeti jellegére. Szeged vidékén pl. a bandákba verődött legények a lányokat a kúthoz hurcolták, egész vödör vízzel leöntötték, nehogy kelésesek legyenek. Az Ipoly mentén szervezetten történt a húsvéti locsolás, öntözködés. A legények már vasárnap este tojást szedtek a lányos házaktól. Másnap reggel, előre megbeszélt helyen szalonnát kaptak, és ott tojásrántottát készítettek és elfogyasztották. A tojáshéjakat annak a lánynak az ablaka alá szórták, akire haragudtak valamiért. Ezután elindultak locsolni…”

Húsvéti locsolás. In. Magyar néprajzi lexikon. Főszerk.: Ortutay Gyula, Bp., Akadémiai, 1977–1982. – OSZK, Magyar Elektronikus Könyvtár

A sokak szerint dél-európai eredetű szokás, a komatál-küldés egy újkori példája. Horvátország ajándéka Budapestnek. Húsvéti tojás a Szent István téren. Országos Széchényi Könyvtár, Digitális Képarchívum 

A középkori egyházi írók a húsvéti tojást is beillesztették jelképrendszerükbe. Érdekes a Sándor-kódex leírása a „Mennyországban található igen szép dolgokról”. Az igen szép dolgok között említi a kókonyát, a húsvéti szentelt ételt is, melyet az emberek egymásnak is küldözgetnek. A tojásfehérjét Krisztus lelkéhez hasonlítja, a tojás sárgáját pedig Krisztus istenségéhez. A kókonyához tartozik még a „koszorúmódra csinált” húsvéti kenyér is. [...] A tojással kapcsolatos a húsvétot követő fehérvasárnap (mátkáló vasárnap) és az ezt követő hétfő, a már többször idézett dies concussionis ovorum szokásanyaga is. E napon a keresztszülők tojást küldöttek keresztgyermekeiknek, és az ifjúság is komatállal tisztelte meg egymást. A komálás, a mátkatál küldés szokása különösen Dél-Dunántúlon maradt fenn. Lényege, hogy az egymásnak ajándékot küldő lányok, fiúk az ajándékkal egy életre szóló kapcsolatot teremtenek:

Komatálat hoztam,
Fel is koszorúztam.
Koma küldte komának,
Hogy váltsa ki komának.
Ha nem váltsa magának,
Küldje vissza komának.

A szokás teljesebb formáira a románoknál és délszlávoknál bukkanunk. Eredetére nézve megoszlanak a vélemények; egyházi eredetűnek is tartják, mások régi délszláv korcsoport-társulások emlékének...”

Dömötör Tekla: Húsvéti tojás – Öntözés – Komatál küldés.  In. Uő.: Naptári ünnepek, népi Bp., Akadémiai, 1979. – OSZK, Magyar Elektronikus Könyvtár

„Szabó Lőrinc a Nyugat és az érett József Attila közti fejlődési szakasz egyik legjelentősebb és legjellegzetesebb képviselője. Költészete a magyar polgári líra egyik csúcsa. […] …az akadémizmussá merevedett szépségkultusz és irodalmiasság helyett az élet napról napra alakuló realitását tette költői mintává, az édességben elvásott ízlést nyers, erős ízekkel frissítette föl. Szerepét a világirodalmi fejlődés ütemével összevetve úgy találjuk, hogy – az »új-tárgyiasság«-ot tovább fejlesztve – alig pár évnyi késéssel hasonló változást valósított meg, mint Eliot az angol költészetben. Még újításaik párhuzama is elgondolkodtató: a műfajok keverése, az élőbeszéd versbe illesztése, mindez alaposabb lélektani megismerés kedvéért, bonyolultabb intellektualizmus jegyében.” 

Rónay László: Szabó Lőrinc. In: A magyar irodalom története 6. (1919-től napjainkig), Szabolcsi Miklós, Sőtér István (szerk.), Budapest, Akadémiai, 1980. – Magyar Elektronikus Könyvtár

„Nem faluba, nem Budapestre
és nemcsak magyarnak születtem,
fél Földre süt a nap felettem,
fél Földdel együtt fed az este.

Tanítóm minden, ami él,
apám a múlt egész világa
s addig terjed hazám határa,
ameddig az agyam elér.”

Szabó Lőrinc: Hazám (részlet). In: Tóth Árpád, Füst Milán, Szabó Lőrinc: A vándor elindul. Válogatott versek, [Szentendre], Interpopulart, 1995. – OSZK, Magyar Elektronikus Könyvtár

Szabó Lőrinc, fotó – Országos Széchényi Könyvtár, Kézirattár 

„A szertelen, forrongó kezdő költőre feltétlenül kiegészítően, gazdagítóan hatott az ellentétes alkatú Babits »műhelyé«-nek megismerése. […] Szabó Lőrinc világirodalmi tájékozódása váltakozó erősséggel kezdettől fogva befolyásolja költészetét, s így a Föld, erdő, isten költészettanán a Babitscsal közös olvasmányok: az antik költők és még inkább a korai Stefan George természetlírájának ösztönzése is meglátszik, – igaz, ez utóbbit az ifjabb költő adta az öregebb kezébe.”

Rába György: Szabó Lőrinc. Klasszicizáló indulása.  In: A magyar irodalom története 6. (1919-től napjainkig), Szabolcsi Miklós, Sőtér István (szerk.), Budapest, Akadémiai, 1980. – OSZK, Magyar Elektronikus Könyvtár

Szabó Lőrinc az Est szerkesztőségében In: A Dunánál: Magyarok a 20. században (1918–2000), Budapest, Enciklopédia Humana Egyesület, (Encyclopaedia Humana Hungarica 9.), 2001.  – OSZK, Magyar Elektronikus Könyvtár

„Az 1920-as évek elején egyszerre robbant be Szabó Lőrinc az irodalmi köztudatba. Kezdetben a Nyugat nagy számban közölte verseit. 1920-ban 4, 1921-ben 13, 1922-ben 10  verse jelent meg […] A versek mellett néhány jó érzékre valló kritikája is napvilágot lát. 1923-ban azonban eltávolodik Babitstól, akit korábban emberi, költői és szerkesztői szempontból egyaránt vezérének tekintett. Nos, ha személyes kapcsolatuk meg is romlott, sőt költői útjaik is látszólag másfelé vezettek, az irodalomszemlélet dolgában Szabó Lőrinc – bár személyére átformálva – végig megmarad a babitsi szemlélet mellett. Hat éven át nem közöl tőle verset a Nyugat, 1929-től is csak ritkán, 4-5 darabot, a 30-as években még kevesebbet. […] Megjelenő műveiről azonban a Nyugat mindannyiszor tudósít, éspedig kiváló kritikusok tollából, Kardos László 3, Halász Gábor 2, Németh László, Radnóti,  Sárközi és mások 1-1 tanulmányt közölnek műveiről. Mindez – a Nyugat részéről is – a személyes nézeteltérésre, nem pedig az elvi különbségtételre vall. Amiben a Nyugattól végig nem szakad el, sőt azzal a legszorosabb egyetértésben van, az az irodalomszemlélet. Akár ott, akár máshol megjelent tanulmányai, kritikái szellemükben, elvárásaikban teljesen megegyeznek a Nyugatéval.”

Lukáts János visszaemlékezése. In: Vita a Nyugatról. (1972. április 27.). Sajtó alá rend.: Kabdebó Lóránt, Budapest, PIM, 1973. – OSZK, Magyar Elektronikus Könyvtár

„Az idő
langyosodik,
a felhő
rongyosodik,
itt is, ott
is lyukakat
éget már
rajta a nap,
s bár közben
zúg az eső,
mindnyájan
tudjuk, ez ő,
ez már az
új hatalom,
a legszebb
forradalom,
mely gyógyít
és kicserél
s mindennek
jó, ami él…”

Szabó Lőrinc: Március a Körúton [1940]  In: Tóth Árpád, Füst Milán, Szabó Lőrinc: A vándor elindul. Válogatott versek, [Szentendre], Interpopulart, 1995. – OSZK, Magyar Elektronikus Könyvtár

„Szabó Lőrinc a magyar műfordítás-történet egyik legkiemelkedőbb alakja. Míg tanítómesterei és barátai, a Nyugat nagy nemzedékének tagjai inkább kedvtelésből járták be a világirodalmat, s abban a sajátjukéival rokon hangokat kerestek, az ő számára a rendszeres fordítói munka nemcsak ismeretet és örömet jelentett, hanem kenyérkereseti forrást is, kivált azokban az években, amikor saját versesköteteivel nem jelentkezhetett. […] 1949-ben, részben a Tücsökzene tapasztalatain edzve, részben épp saját ciklusának ihletőjéről vallva adta ki Shakespeare Szonettjeinek kötetét, majd 1950-ben megjelentek Válogatott műfordításai. […] Ahogy a húszas években Baudelaire-t és Verlaine-t, a harmincas esztendőkben Goethét fedezte föl a maga számára…” [Szabó Lőrinc további műfordításkötetei a Magyar Elektronikus Könyvtárban: Omár Kháyyám: Rubáiyát. A perzsa csillagász költő versei;  William Blake versei;  Robert Burns versei.]

Rába György: A nyugat második nemzedéke. Szabó Lőrinc. A műfordító.  In: A magyar irodalom története 1945–1975. II./1–2. kötet. A költészet/ szerkbiz. Béládi Miklós [et al.], Budapest, Akadémiai, 1981–1990. – Magyar Elektronikus Könyvtár

Szabó Lőrinc a Kisfaludy Társaságban székfoglaló előadást tart, 1936. In: A Dunánál: Magyarok a 20. században (1918–2000), Budapest, Enciklopédia Humana Egyesület, (Encyclopaedia Humana Hungarica 9.), 2001. – Magyar Elektronikus Könyvtár

„Íme, ismét – itt katartikus vershelyzetben – a fütyörészés, a Különbéke és a Nyitnikék, és a Vasárnap, és a »gyönyör óráinak« motívuma, mely legyőzte az öngyilkosságot, mint alternatívát, visszaszorítva olyan következménnyé, amely a Szabó Lőrinc-i sorsnak nem vált szükségszerű végpontjává. A komolyság, amellyel végiggondolta, legalább annyira megvolt e készülődésben, mintha más választása nem is lenne. Saját halálát is »egyszerű megállapítás«-ként közölte önmagával, és végre is hajtotta volna, ha más kiutat nem talál. Ahogy a korból kiérzett borzalmak, úgy a rájuk válaszul megidézett önkéntes halál is csak végiggondolt kísérlet maradt a Szabó Lőrinc-i költészetben. Megoldásul a töredéksors tudatos vállalását fogadta, a kötetcímbe jelzői összetételként is beemelt különbékét. A különbéke mint motívum, mint esély, beosztva a többi mellé, már a Te meg a világ idején is feltűnik, de párba állítva ellenpontjával a »vak változás hazárd remény«-ével. Egy év múlva, 1933-ban ellenben már programmá fogalmazódik:

különbékét azért kötöttem
a semmivel,
ezért van, hogy csinálom, amit
csinálni kell,

ezért becsülök úgy egy-egy jó
pillanatot,
ezért van, hogy a háborúban
verset irok

s a leprások közt fütyörészek
és nevetek
s egyre jobban kezdem szeretni
a gyerekeket.

Kabdebó Lóránt: Berendezkedés a korlátozott életben. Különbéke (1933–36) In. Uő:  Útkeresés és különbéke. Szabó Lőrinc 1929–1944, Bp., Szépirodalmi, 1974. – Magyar Elektronikus Könyvtár

„Töröld könnyed, gyűrd le fájdalmadat,
te nem azért vagy, hogy odaragadj
ügyhöz, multhoz, amely nem a tiéd,
és dac poshasszon és keserüség.
Kaptál ütleget, kaptál eleget
(légy keresztyén s mondd: érdemelteket,
s könnyűlsz tőle!)... Most ne vélt igazad
emlegesd, s ne a hibát, a zavart
(az benned is volt!): nézd a rétet, a
nagy fényt, a Feltámadást!...”

Szabó Lőrinc: Bíztató a tavaszban. (Részlet).  Tücsökzene. Rajzok egy élet tájairól: 1945–1957. In: Szabó Lőrinc összes versei, Bp., Szépirodalmi, 1988. – OSZK, Magyar Elektronikus Könyvtár

„Mi is tulajdonképpen a Tücsökzene? Versek füzére, amelyhez utólag maga a költő is hozzátesz egy újabb ciklust 1957-ben, vagy egy sajátos, csak ezt jellemző kompozíciós törvények szerint alakított egységes műalkotás? […] …a Tücsökzene fogantatásától kezdve nem verses mozaiknak, hanem egységes lírai műalkotásnak készült. Témáját tekintve »életrajzi visszaemlékezésnek« kezdi őket… […] Ugyanakkor az egész művet meghatározó lírai ihlet, amelyet a Nyitány szituációja bemutat, és amelyre vissza-visszatérően az egész mű utal: életbölcseleti irányultságúvá teszi a Tücsökzenét.”

Kabdebó Lóránt: Az életrajzi versciklus mint az életmeditáció alkalma  In. Uő: „A magyar költészet az én nyelvemen beszél”. A kései Nyugat-líra összegződése Szabó Lőrinc költészetében, Bp., Argumentum, 1996. – OSZK, Magyar Elektronikus Könyvtár

Húsvétvasárnap a föltámadás vasárnapja, a liturgikus év legnagyobb és legrégibb ünnepe. Az egész keresztény világ a föltámadt Krisztust, az élet diadalát ünnepli.

[A feltámadás] – A Mátyás Graduale címlapja, (f. 3r). A miniatúra a húsvétvasárnapot, Krisztus feltámadását ábrázolja. Az énekelt hely: Zsoltár 138, 18, 5–6. A címlap alsó részén Mátyás és Beatrix címere látható. A kódex az 1480-as évek második felében készült. Készítési helye vitatott. Feltehetőleg a palotakápolna könyvállományába tartozott – Kézirattár

Kis bárány –  Digitális Képkönyvtár

Minden kedves olvasónknak áldott, békés ünnepet kívánunk!

Nagy csokor tulipán – Digitális Képarchívum

Nagyszombat a csöndes gyász napja, Jézus sírban pihenésének ideje. Jézus nagypénteken bekövetkezett halála után az összeverődött kíváncsi tömeg mellét verve szétoszlott, Jézus ismerősei pedig, köztük az asszonyok is, akik Galileából kísérték, távolabbról látták a történéseket.

Jézus halálának évében – az evangéliumok tanúbizonysága szerint – az ószövetségi húsvét (pészah) szombatra esett. Jézus megfeszítése, halála és eltemetése így az ún. készület napján történt, a szombatot pedig – az ószövetségi törvény előírása szerint – a tanítványok is nyugalomban töltötték.

„Volt egy József nevű tanácsos, derék és igaz férfi, Júdea Arimatea nevű városából származott, és maga is várta az Isten országát. Ő nem értett egyet a határozattal és az eljárással. Ez elment Pilátushoz, és elkérte Jézus testét. Aztán levette, gyolcsba göngyölte, és sziklasírba helyezte, ahol még nem feküdt senki. A készület napja volt, a szombat már beállóban. A Galileából érkezett asszonyok is elmentek és megnézték a sírt, hogyan helyezték el benne a holttestet. Hazatérőben illatszereket és keneteket vásároltak, a szombatot meg a parancs szerint nyugalomban töltötték.”

Lukács evangéliuma 23, 50–56 – A katolikus Biblia a Magyar Elektronikus Könyvtárban

A nagyszombathoz kapcsolódó vallási gyakorlatok és szokások közös vonása az elcsendesülés, az imádság, Jézus szenvedéstörténetének felidézése, a katolikusoknál az ún. szentsírlátogatás. A szentsír Jézus jeruzsálemi Szent Sírjának utánképzése, a sziklasír kőpadján fekvő, gyolcsba göngyölt halott Jézus templomi megjelenítése. 

A Szent Sír kápolnájának bejárata Jeruzsálemben – Fénykép a Vasárnapi Újság 1898. április 10-én megjelent (45. évf. 15. sz.) számában a Digitális Képarchívumban 

Ismerem Jézus éjszakáit,
és a bal lator istentelen magányát.
A jótett szelíd mezejét, s a merénylő
elhagyatott, üszkös kezét a tett után.

És ismerem a bárány vesztét,
úgy is, mint aki veszkődve topog
halálos esése előtt,
és úgy is, mint aki hitével
a meleg belsőt keresi.


Pilinszky János: Ismerem – Pilinszky János összegyűjtött versei a Magyar Elektronikus Könyvtárban

Balló Ede: Piéta – Az Országos Képzőművészeti Társulat téli kiállításából. Fénykép a Vasárnapi Újság 1892. december 11-én megjelent (45. évf. 15. sz.) számában a Digitális Képarchívumban 

Jézus föltámadásának ideje a nagyszombatról vasárnapra virradó éjszaka, vasárnap hajnala. A katolikusoknál ezért nagyszombat este, sötétedés után kezdődik az ún. húsvéti vigília szertartása, amelyben a világ világosságának, Jézusnak győzelmét ünneplik a sötétség fölött, az élet győzelmét a bűn és a halál fölött.

Az ősegyházban a nagyhét három utolsó napján Krisztus halálának emlékezetére eloltották a gyertyákat és csak a föltámadás ünnepére gyújtották meg újra. Az újtűz nagyszombati kultuszát előmozdította a pogány szakralizmus hagyatéka is. A germánok isteneik tiszteletére tavaszi tüzet gyújtottak, hogy elégessék a tél, sötétség, pusztulás démonait, és így földjeiknek termékenységét biztosítsák. Bonifác, a németek apostola, ezt az ősi szokást a nagyszombati tűzszenteléssel, és annak egyházias értelmezésével helyettesítette. Az egyházi szimbolikában a kialvó, majd újra fellángoló tűz jelképezi Krisztust. Más magyarázat szerint a kovakő, amelyből tüzet csiholnak: Krisztus, a tűz pedig: a Szentlélek, amelynek útját, kiáradását a Megváltó előkészítette. A liturgikus gyakorlat ma is él: a gyertyát, a feltámadó Krisztus jelképét megszentelt tűz lángjánál gyújtják meg. Ez általában úgy történik, hogy a tavaly szentelt barkára tüzet csiholnak, és ennél gyújtják meg a gyertyákat, illetőleg az örökmécset.


Nagyszombat, részlet – Bálint Sándor Karácsony, húsvét, pünkösd című kötete a Magyar Elektronikus Könyvtárban

----

„Sírod szélén szinte félve,
iszonyattal üldögélve,
ó - mekkora vád gyötör,
mardos, majdnem összetör:
mily látás a kétkedőnek,
törvény ellen vétkezőnek,
hogy üres a sírgödör.

Nyitott sírod szája szélén
sóhajok közt üldögélvén
szemlélem bús, elvetélt
életemnek rút felét
s jaj, – most olyan bánat vert át,
mily Jacopo és Szent Bernát
verseiből sír feléd.”

Dsida Jenő: Húsvéti ének az üres sziklasír mellett, részlet  – Dsida Jenő összes versei a Magyar Elektronikus Könyvtárban

 Nagypéntek Jézus Krisztus szenvedésének, megfeszítésének, halálának és temetésének napja.

„Maga vitte keresztjét, míg oda nem ért az úgynevezett Koponyák helyére, amelyet héberül Golgotának hívnak. Ott keresztre feszítették, s két másikat is vele, jobb és bal felől, Jézust meg középen. Pilátus feliratot is készíttetett, és a keresztfára erősítette. Ez volt a felirat: »A názáreti Jézus, a zsidók királya!« A feliratot sokan olvasták a zsidók közül, mert az a hely, ahol fölfeszítették Jézust, közel volt a városhoz, héberül, latinul és görögül volt írva. A zsidó főpapok azért kérték Pilátust: »Ne azt írd, hogy a zsidók királya, hanem azt, hogy azt mondta magáról: a zsidók királya vagyok.« De Pilátus azt felelte: »Amit írtam, azt megírtam!« Amikor a katonák fölfeszítették Jézust, fogták ruhadarabjait és négy részre osztották, minden katonának egy-egy részt, majd a köntösét is. A köntöse varratlan volt, egy darabból szőve. Ezért megegyeztek egymás közt: »Ne hasítsuk szét, hanem vessünk rá sorsot, hogy kié legyen.« Így teljesedett be az Írás: Ruhámon megosztoztak egymás közt, és köntösömre sorsot vetettek. A katonák valóban így tettek. Jézus keresztje alatt ott állt anyja, anyjának nővére, Mária, aki Kleofás felesége volt és Mária Magdolna. Amikor Jézus látta, hogy ott áll az anyja és szeretett tanítványa, így szólt anyjához: »Asszony, nézd, a fiad!« Aztán a tanítványhoz fordult: »Nézd, az anyád!« Attól az órától fogva házába fogadta a tanítvány. Jézus tudta, hogy már minden beteljesedett. De hogy egészen beteljesedjék az Írás, megszólalt: »Szomjazom!« Volt ott egy ecettel teli edény. Belemártottak egy szivacsot, izsópra tűzték és a szájához emelték. Amint Jézus megízlelte az ecetet, így szólt: »Beteljesedett!« Aztán lehajtotta fejét és kilehelte lelkét.”

János evangéliuma 19, 17–30. – A katolikus Biblia a Magyar Elektronikus Könyvtárban

Tollrajz a 13 sz. elejéről a Pray-kódexben, 1195 körül; MNY 1 f28r, Országos Széchényi Könyvtár, Kézirattár 

Az első ránk maradt magyar nyelvű vers, az Ómagyar Mária-siralom, amelyet a 13. század végén jegyeztek le. A versben Mária siratja halott fiát, Jézust. A szöveget a Leuveni kódex őrizte meg, amely 1982-ben érkezett haza Magyarországra. 

Az Ómagyar Mária-siralom szövege a Leuveni kódexben, 13. század utolsó negyede, vége, MNy 79f. 134v, Országos Széchényi Könyvtár, Kézirattár

„Világ világa,
virágnak virága,
keserűen kínzatul,
vos szëgekkel veretül!

Uh nëkem, én fiom,
ézës mézűl,
szégyenűl szépségüd,
vírüd hioll vízől”.


Ómagyar Mária-siralom, Mészöly Gedeon olvasata, részlet – A teljes szöveg Vizkelety András „Világ világa, virágnak virága...” Ómagyar Mária-siralom című kötetében (29. o.) a Magyar Elektronikus Könyvtárban

„»Vers... pedig a javából« minősítette Horváth János 1931-ben a magyar líra első szövegemlékét. Nem tudjuk pontosan, mikor keletkezett, azt is csak körülbelül, hogy mikor írták le, létezéséről is csak 1923-ban szerezhettünk tudomást. Előtte nem maradt fenn semmi e műfajban, utána sincs évszázadokig hozzá mérhető remekmű. Nem csoda hát, hogy a verset és az azt megőrző Leuveni kódexet szinte nemzeti ereklyeként tiszteli a magyar kultúrtörténet.”

Vizkelety András írásának részlete – A teljes szöveg a Nyelvemlék-honlapunkon olvasható. 

Pray-kódex, 1195 körül; MNY 1 f27v–f28r, Országos Széchényi Könyvtár, Kézirattár

Az Ómagyar Mária-siralom A. Molnár Ferenc által jegyzett olvasata és értelmezése Györgyi Anna előadásában, valamint Mészöly Gedeon olvasata Sudár Annamária előadásában, az énekelt változat pedig Török Erzsébet és Lovász Irén (13. századi planctus dallamára) előadásában, valamint Vedres Csaba feldolgozásában Gyermán Júlia előadásában
Nyelvemlék-honlapunkon meghallgatható.

Nagycsütörtök az utolsó vacsora, az Oltáriszentség alapításának ünnepe, valamint Jézus elárultatásának és elfogatásának estéje; a katolikusok ún. húsvéti szent három napjának első napja. 

„Amint elérkezett az óra, asztalhoz telepedett a tizenkét apostollal együtt. Így szólt hozzájuk: »Vágyva vágytam rá, hogy ezt a húsvéti vacsorát elköltsem veletek, mielőtt szenvedek. Mondom nektek, többé nem eszem ezt, míg be nem teljesedik az Isten országában.« Aztán fogta a kelyhet, hálát adott és így szólt: »Vegyétek, osszátok el magatok között. Mondom nektek: nem iszom a szőlő terméséből addig, amíg el nem jön az Isten országa.« Most a kenyeret vette kezébe, hálát adott, megtörte és odanyújtotta nekik ezekkel a szavakkal: »Ez az én testem, amelyet értetek adok. Ezt tegyétek az én emlékezetemre.« Ugyanígy a vacsora végén fogta a kelyhet is, és azt mondta: »Ez a kehely az új szövetség az én véremben, amelyet értetek kiontanak. De nézzétek, az áruló keze is rajta az asztalon. Az Emberfia ugyan elmegy, de jaj annak az embernek, aki elárulja.« Erre kérdezgetni kezdték egymást, ki az közülük, aki ilyet tesz.”
Lukács evangéliuma 22, 14–23. – A katolikus Biblia a Magyar Elektronikus Könyvtárban 

Albrecht Dürer (1471–1528) metszete 1510-ből. Nem egykorú, hanem későbbi, valószínűleg 1580 körüli levonat; Országos Széchényi Könyvtár, Régi Nyomtatványok Tára (Digitális Képkönyvtár)

Nem volt csatlakozás. Hat óra késést
jeleztek és a fullatag sötétben
hat órát üldögéltem a kocsárdi
váróteremben, nagycsütörtökön.
Testem törött volt és nehéz a lelkem,
mint ki sötétben titkos útnak indult,
végzetes földön csillagok szavára,
sors elől szökve, mégis szembe sorssal
s finom ideggel érzi messziről
nyomán lopódzó ellenségeit.
Az ablakon túl mozdonyok zörögtek,
a sűrű füst, mint roppant denevérszárny,
legyintett arcul. Tompa borzalom
fogott el, mély állati félelem.
Körülnéztem: szerettem volna néhány
szót váltani jó, meghitt emberekkel,
de nyirkos éj volt és hideg sötét volt,
Péter aludt, János aludt, Jakab
aludt, Máté aludt és mind aludtak...
Kövér csöppek indultak homlokomról
s végigcsurogtak gyűrött arcomon.

Dsida Jenő: Nagycsütörtök – Dsida Jenő összes versei a Magyar Elektronikus Könyvtárban 

A vers a Misztrál együttes által megzenésített és előadott változata Nyugat-honlapunk „zenés versei” között. 

A színházi világnap estéjén folytatjuk Jászai Mari történetét.

Jászai – amint erről naplója is tanúskodik – szüntelen önreflexióval, nagy tudatossággal és sok gyötrelem között készült szerepeire. A Médea kapcsán ezt olvashatjuk egy 1906-os bejegyzésében: „Tegnap Médea. Zsúfolt ház. Ezt nem mertem remélni. El is sírtam magam [...] Ha van még öröm számomra e földön, ez az: telt házak régi tragédiáimra. És az a határtalan lelkesedés! Azok az áttapsolt felvonásközök! Nem szabad panaszkodnom, a legnagyobbat értem el hivatásom terén. Ötvenhat éves koromban Medeát játszom, szűnni nem akaró tapsviharok között.” (1906. június 5-én kelt bejegyzés, Jászai Mari naplója)

Jászai Mari mint Medea Franz Grillparzer tragédiájának címszerepében. Nemzeti Színház, 1887. november 4. Strelisky Sándor 1904-ben készült ikonszerű fotómontázsa az eredeti fényképfelvétel fölhasználásával; Országos Széchényi Könyvtár, Színháztörténeti Tár

1901-ben Jászai Mari a Nemzeti Színház örökös tagja lett (előtte egy évadot töltött a Vígszínházban). 1908-ban a Petőfi Társaság tagjai sorába választotta. Fél évszázados nemzeti színházi tagságát 1922-ben ünnepelték. 1925-ben még két új szerepet játszott el: Madách Imre Mózes című drámájának Jókhebedjét és Gloster özvegyét Shakespeare III. Richárdjában.
Mintegy 300 színpadi szerepe mellett versmondóként imádott Petőfije nagyhatású népszerűsítője volt, az első világháború idején pedig mindvégig a katonáknak szavalt.

„Egressy Gábor szavalói gyakorlatát folytatta és egyénítette a Nemzeti Színház nagy tragikája, Jászai Mari, aki a 20. század első évtizedeiben is életben tartotta a romantika őszinte pátoszát. Szavalói »szerepkörét« éppen olyan komolyan vette, mint színpadi szerepeit. Személyes drámává formálta az előadott verseket. A versmondás számára mindig és minden körülmények között ünnepi alkalom volt, akkor is, ha szerény dobogón lépett fel, ha cselédeknek vagy munkásközönségnek szavalt. Felháborodott, ha egy-egy jótékonysági esten a rendezők nem figyeltek előadására.
Jászai Mari mindig ünneplőbe öltözött a versmondáshoz: fiatalon egyszerű fehér ruhában, később magyaros díszöltözékben, zsinóros, meggyszínű kiskabátban lépett fel. Elvei közé tartozott, hogy »a szavalás kizárja a mozgást«. Szavaláskor – Egressytől és a korabeli szokásoktól eltérően – nem tartott kezében könyvet, noha rendkívül lámpalázas volt, s idős korában néha memóriája is cserbenhagyta.
[…]
Jászai Mari fiatal korától kezdve lelkesedett Petőfi Sándorért – azonban sokáig nem szavalt tőle semmit, úgy érezte, nem tudja megközelíteni a költő természetes egyszerűségét.”


Versmondás és színészet, részlet – Magyar színháztörténet II. 1873–1920 a Magyar Elektronikus Könyvtárban

Jászai Mari 1926-ban hunyt el néhány hónapos betegség után. Még abban az esztendőben napvilágot látott a naplójából készült válogatás Jászai Mari emlékiratai címen.

Jászai Mari emlékiratai Haranghy Jenő plakátja [1926] Országos Széchényi Könyvtár, Plakát- és Kisnyomtatványtár (Digitális Képkönyvtár)  

„Meghalt a legműveltebb magyar asszony. Betegségének második hónapjában, amikor már úgy érezte, hogy minden lehetőséggel számolnia kell, Montaigne Essai-it olvasgatta, régi francia nyelven, szótár nélkül. Az egyik fejezetet megkülönböztetett szorgalommal tanulmányozta. Mondatról-mondatra magyarázta: elvetette vagy helyeselte. Ez a fejezet: Philosphie, c'est apprendre à mourir
Tanult meghalni. Ez volt a legnehezebb szerepe.
– Nagyon erősen éltem ahhoz, hogy könnyen haljak meg – mondta. – Nekem többet adott az élet, mint más ezer embernek. Fáj, hogy itt hagy. Folyton csak adott, bőven örömet és bőven szomorúságot, dicsőséget és megaláztatást. Megveszekedett szerelmesévé tett, rabszolgájává és urává tett, belém adta, hogy minden porcikámban érezzem a lüktetését és most egyszerre elrúg magától, faképnél hagy. Tűrhetem ezt megadással? Most, hogy mindentől búcsúznom kell, még azt sem bírom el, hogy a levegőtől búcsút vegyek. Mindennél jobban szeretem a levegőt. A levegőt is itt kell hagynom, a levegőt, amely édes simogatással becézi az arcom, a levegőt, amelynek belélegzése végtelen gyönyörűség!”

Lehel István Jászai Mari halálára című írása (1926. 20. szám) a Nyugat című folyóirat digitalizált változatában az Elektronikus Periodika Archívumban 

„Mint a munkás, ha elállítja gépeit
gyásza jeléül: állítsd el titokzatos
szövőszéked, Poézis! Zokogj, mostoha
kitagadott Orestes, mert Elektra tünt
az alvilágba, nővéred, ki gondosan
ápolt és dajkált, áldozott és siratott
és siratott...”

Babits Mihály Jászai Mari halálára, részlet  – Babits Mihály összes versei a Magyar Elektronikus Könyvtárban

E napon szerte a világon – az előfüggöny fölgördülte, az előadáskezdet előtt – elhangzik a világnapi üzenet, amit ez évben, az 51. világnapra a Nobel-díjas olasz író-rendező, Dario Fo fogalmazott meg. Szkeptikus sorai a színház társadalmi elfogadottságára, szerepére vonatkoznak, míg a tavalyi, John Malkovich amerikai színész által küldött üzenet a színház örök emberi értékeire hívta föl az alkotók és a nézők figyelmét. A színháznak mint művészetnek, s mint közösségi (és szórakoztató) fórumnak kettős arca abban a tükörben is jól kivehető, melyet a befogadók (a közönség, a kritika és az utókor) és maguk a színházcsinálók tartanak maguk elé az ünnepnapon. Egyrészt meghatározó művészi példaképként, vagy sztárként, „celebként” rajongott „komédiások” tűnnek föl a színes kavalkádban, másrészt a közösségi alkotás és a közönség gyakran megbomló értékrendjének szakadásai sejlenek föl a színházi viták emlegetésekor – a finanszírozásról, a társadalom, a történelem, a nemzet ábrázolásáról, egyáltalán, a színház jelentőségéről és szükségességéről. 
A színháztörténet dokumentumai is mindkét oldalát megmutatják a színjátszásnak: a színházcsinálók minden esti teljesítményét, a színészeket szerepeikben, a színjátékszövegeket, a színpadi látvány elemeinek papír-lenyomatát, s a színház meg a közönség korról korra változó viszonyait, a színház művészi és közösségi szerepeit (a városi játszóhelyeket, a polgárrá váló csepűrágók életét, az előadások társadalmi, akár politikai aktualitásának erejét, a színészek, énekesek, táncosok magánéleti portréját...).
Színház az egész világ – írta Shakespeare. S mintha valóban igaza volna: a színházban a mindenkori jelen egész világa, gazdagsága, összetettsége láthatóvá válik, mint cseppben a tenger, s a színjátszás mindarra érzékenyen reagál, ami a kívüle való világban történik, s persze, arra is, amit mint önreflexiót jeleníthet meg a színen, színházat a színházban.

Sirató Ildikó színháztörténész

A papírlegyezőn a Paulay Ede (balra, nagy ovális kép) irányította Nemzeti Színház társulata 1890 körül. Középen a Nemzeti Színház egykori épülete, bal oldalon középen nagy ovális keretben Jászai Mari képe – Országos Széchényi Könyvtár, Színháztörténeti Tár 

A színházi világnap alkalmából Jászai Mari (1850–1926), az egyik legnagyobb magyar tragika pályájának pillanatait villantjuk fel.
Jászai Mari autodidakta módon lett színész. Rövid vándorlás után Molnár György Budai Népszínházában (1867–1868) és Kolozsvárott (1868–1872) játszott, 1872-ben pedig szerződtette a Nemzeti Színház. 22 évesen már Gertrudist játszott a Bánk bánban.

Jászai Mari Katona József Bánk bánjának Gertrudisaként az 1890-es években készült fényképen. A szerepet Jászai 1872. április 3-ától játszotta a Nemzeti Színház színpadán. Erdélyi felvétele; Országos Széchényi Könyvtár, Színháztörténeti Tár

Az első három évadában Goneril (Shakespeare: Lear király), Lady Milford (Schiller: Ármány és szerelem) és Erzsébet királynő (Schiller: Stuart Mária) szerepét is eljátssza a Nemzeti Színházban. (Később, 1888-ban kapja meg Schiller drámájában a címszerepet, Stuart Máriát, hogy végül Erzsébetként búcsúzzék a színpadtól 1926 januárjában.) Jászai életét végigkísérte Shakespeare III. Richárdjának Margit királynéja, amelyet 1873-ben játszott először. 24 éves volt, amikor eljátszotta Lady Macbethet is! Később Antigoné, Racine Phaedrája és további Shakespeare-szerepek sora következett: Portia (A velencei kalmár), Gertrud (Hamlet), Olívia (Vízkereszt, vagy amit akartok), Volumnia (Coriolanus).

Portia (A velencei kalmár, 1877) – Strelisky Sándor Jászai Mariról készült fényképe a Vasárnapi Újság 1900. április 8-án megjelent (47. évf. 14. sz.) számában a Digitális Képarchívumban  

A Csongor és Tünde ősbemutatóján (1879) Jászai Mari Mirigy szerepét, Az ember tragédiája ősbemutatóján pedig Évát játszotta. Mindkét előadás rendezője Paulay Ede volt.

Jászai Mari mint Éva Az ember tragédiája párizsi színében. Nemzeti Színház, 1883. szeptember 21., Strelisky Sándor felvétele, Országos Széchényi Könyvtár, Színháztörténeti Tár

Jászai Mari 1869-ben feleségül ment Kassai Vidor komikus színészhez; a házasság azonban nem sikerült, s 1879-ben elváltak. Az alábbi levélrészlet 1874 augusztusából való:

„Édes Vidor!

Szomorúan merengek el a múltunkon, és aggódva nézek jövőnk elé. A szeretet, tisztelet, hála és megszokás, mely hozzád köti lelkemet, mindig vonzóbbnak, szebbnek láttatja frigyünket, ha távol vagyunk egymástól, mint mikor együtt vagyunk, és közelről érzem hidegségedet, mely engem megfagyaszt. Erre, tudom, azt mondod, és tán igazad is van, hogy eleget égtem már, tegyek eleget kötelességemnek, és viseljem sorsomat; de milyen jövő, milyen élet lesz ez a valóságban, Vidor?
Ha eddig, míg lelkem kezedben volt, idomítottad volna, ha lett volna erőd és gyöngédséged hozzá, ha addig, míg valóban nem volt más gondolatom, mint Te és szerepeim, nem tudtunk boldogulni.” 

Jászai Mari férjéhez, Kassai Vidorhoz. Pest, 1874. augusztus 24. (részlet) – A teljes szöveg és további két levél a Szeretők és házastársak című antológiában a Magyar Elektronikus Könyvtárban 

Jászai többet nem kötött házasságot, de számos szenvedélyes szerelemi viszony fűzte őt több művészhez is.

„Uj nap ragyog fel életemre,
Egy drága, ritka nő szerelme.
Szivem uj életvágyra lobban,
Csókodtul, ölelő karodban.”

Reviczky Gyula: Édes napok, részlet – Reviczky Gyula összes versei a Magyar Elektronikus Könyvtárban 

Cleopatra (Antonius és Kleopátra, 1885 k.) – színházi fénykép a Vasárnapi Újság 1900. április 8-án megjelent (47. évf. 14. sz.) számában a Digitális Képarchívumban

Az 1880-as és 90-es években Jászai Mari legjelentősebb alakításai Shakespeare Kleopátrája, Grillparzer Médeája és Szapphója, valamint Szophoklész Elektrája.

Jászai Mari Franz Grillparzer Medea című tragédiájának címszerepében. 1876. december 1. Koller felvétele, Országos Széchényi Könyvtár, Színháztörténeti Tár (Digitális Képarchívum) 

Még ma folytatjuk a „legműveltebb magyar asszony” történetét.