Guillaume Apollinaire híres Búcsú című versét többen is lefordították. Bár ma már a költő erre a versre vonatkoztatott magánélete is eléggé ismert, az elhagyott szerelmesé, mégis a versforma hű visszaadása és az értelmezés minden esetben komoly gondot okozott.
A legelső és legismertebb Vas István fordítása:

Erica cinerea – hamvas hanga. A kép forrása: Wikimedia

A francia nyelvű verset eredetiben idézzük:

A la bruyère, vagyis a ’hanga’ a francia nyelvben nőnemű. Talán ezért lesz a halott ősz is a költőnél a megszokott hímnem helyett nőnemű, „L’automne est morte” mint la femme morte – ha nem véletlen elírás – mert az ősz-halott (ősszel meghaló) a la bruyère szóra vonatkozik, tehát a ’hanga’ „hal meg” ősszel, s születik újjá jövőre, ezt várja, reméli – talán hiába – a költő. Így lehet ez valóban egy egyszerű természeti kép, az elmúlás és a megújulás jelképe, de a múló és visszavárt szerelemé, kedvesé is. (le brin hímnemű, szál, mint le brin d’herbe, fűszál.)

Zsálya – Ercsi

A zsálya, hasonlóan a levendulához, a magyar olvasó számára közismertebb, ismertebb illatú gyógynövény, mint a hangaszál, ezért fordításomban ezt választottam.

Az eredetihez hű, központozás nélkül változat több áthallásra is lehetőséget nyújt:

Eredetileg a második sor végén „ősz-halott” áll, de a rím és az egyértelműség kedvéért ezt elvetettük.
A „fordító” – e sorok írója – személyes véleménye, megérzése szerint az eredeti gondolat hasonló Shelley Óda a nyugati szélhez végkicsengéséhez, utolsó sorához:

Az elmúlás és megújulás, újjászületés gondolata Tóth Árpád Március című versében szintén, még erőteljesebben visszatér:

Kis Domokos Dániel
(Színháztörténeti és Zeneműtár)

A blogbejegyzés első részében az olvasó áttekintést kaphatott Demetrius Rhodocanakis életéről és impozáns magánkönyvtáráról. A továbbiakban nézzük meg, milyen kötetek kerültek Rhodocanakis magánkönyvtárából az Országos Széchényi Könyvtárba.
A Régi Nyomtatványok Tárában Ant. 5333 jelzet alatt őrzött, 1556-ban Wittenbergben megjelent politikai traktátus a  De capta Constantinopoli anno 1453... az olvasó figyelmét már a külsejével, sárga maroquin kötésével megragadja. A könyvet kinyitva az előtábla tükrén, legalul „Bound by Zaehnsdorf” felirat olvasható, míg a háttábla tükrén, alul pedig egy aranyozott pecsétnyomatot is láthatunk.

A könyvkötő(cég)re utaló jelzések az Ant. 5333 jelzetű nyomtatványban – Régi Nyomtatványok Tára

Némi kutatómunka után sikerült kideríteni, hogy a könyvkötő(cég) magyarországi vonatkozással bír, ugyanis Joseph Zaehnsdorf Pesten látta meg a napvilágot 1816-ban, és itt is végezte el a gimnáziumot. A könyvkötő szakmát Stuttgartban, majd Bécsben sajátította el, majd vándorévei alatt Zürichben, Freiburgban, Baden-Badenben és Párizsban is megfordult. Londonba 1837-ben érkezett meg és állt könyvkötő cégek alkalmazásába, míg végül 1842-ben megalapította saját vállalkozását, aminek vezetését 1886-ban bekövetkezett halála után fia, Joseph William Zaehnsdorf vett át.
A háttábla tükrén látható pecsét nyomat képét Joseph Zaehnsdorfs és az általa alapított könyvkötő műhely egyaránt használta márkajelzésként vagy klasszikus bélyegzőként bőrbe nyomtatva aranyozás nélkül, vagy olykor a vaknyomott felületet aranyozva. Ez alapján nehéz megmondani, hogy maga Joseph Zaehnsdorf kötötte be a könyvet, vagy a jelzés alatt már a céget kell sejtetnünk. A pecsétnyomat képe egyébként egy könyvkötőt ábrázol munkája közben, és valószínűleg a 16. századi, svájci festő és fametsző, Jost Amman Könyvkötő című fametszete szolgálhatott ihletül Joseph Zaehnsdorf számára. Oly annyira a márka jelzésének számított a kép, hogy az általuk lakott londoni épület falának egyik domborműve is ezt ábrázolja.
Ez a könyv is remekül példázza, hogy Rhodocanakis a könyvtárának igazán impozáns megjelenést akart biztosítani, ami illik egy bizánci herceghez, ezért nem sajnálta a pénzét, hogy az általa vásárolt könyveket a legfinomabb anyagba és a legismertebb könyvkötőkkel (pl. Edouard Pagnant, Thierry) köttesse be.
Az Ant. 5333 jelzetű könyvben Demetrius Rhodocanakis mindkét fajta ex librise szerepel. Ezek az ex librisek külső körvonaluk mentén erősen körbe vágottak. Az előtábla tükrén Rhodocanakis ex librise mellett Ex Bibliotheca C. Alexandri Apponyi Rariora felirattal gróf Apponyi Sándoré is megtalálható. Mivel a De capta Constantinopoli anno 1453 szerepel az árverési katalógusban (1147. tétel), így minden bizonnyal az 1904-es árverésen vásárolhatta meg a gróf. 1924-ben írt végrendeletében Apponyi teljes magánkönyvtárát a nemzeti könyvtárra hagyta, így 1925-ben bekövetkezett halála után került a könyvtárba ez a könyv.

Gróf Apponyi Sándor ex librise az Ant. 5333 jelzetű nyomtatványban – Régi Nyomtatványok Tára

Apponyi Sándor Rariora-gyűjteménye mellett a Hungarica-gyűjteményben is találkozhatunk a görög kereskedő, Demetrius Rhodocanakis ex librisével ellátott nyomtatvánnyal. Az kolligátum első darabja Martinus Crusius Turcograciae libri octo című műve, ami görögök helyzetét tárgyalja az Oszmán Birodalomban a Bizánci Birodalom bukásától a 16. századig. Az egyes könyvek kitérnek a kulturális vonatkozásokra, az egyházi életre és a politikára is. Ezt követi Sigismund von Herbersteinnek a Moszkvai Nagyfejedelemségről szóló földrajzi, történeti és az ottani szokásokat elbeszélő írása, a Rerum Moscovitarum commentarii.

Rhodocanakis ugyanazon címere az App. H. 1869/2. péld. (balra) és az Ant. 5333 (jobbra) jelzetű nyomtatvány előtáblájának tükrén Régi Nyomtatványok Tára

Ebben a könyvben Rhodocanakisnak csak az egyik ex librise szerepel, az előtábla tükrén a „ΜΕΓΑΣ ΔΙΔΑΣΚΑΛΟΣ ΤΟΥ ΕΝ ΕΛΛΑΔΙ ΤΕΚΤΟΝΙΚΟΥ ΤΑΓΜΑΤΟΣ” feliratú könyvjegy fogadja az olvasót. Az Ant. 5333 jelzetű példányban lévő ex librissel ellentétben ez nincs a körvonal mentén körbe vágva, itt még látszódik a nyomólemez okozta mélyedés is a papíron. Az előtábla tükrén emellett Apponyi Sándor ex librise is szerepel, hiszen ahogyan a másik nyomtatványt, így ezt is Rhodocanakis könyvtárának 1904-es vette a gróf.

Gróf Apponyi Sándor és Demetrius Rhodocanakis

Ez a könyv Rhodocanakis kapcsán is tartogat még érdekességeket azok számára, akik kézbe veszik. Ebben az esetben nemcsak arról van információnk, hogy mikor került Apponyi tulajdonába ez a példány, hanem arról is, hogy Rhodocanakis mikor vette meg. Úgy tűnik, hogy a görög „trónkövetelő” nemcsak a könyvkötéséről kiállított számlákat köttette be előszeretettel saját példányába – az 1904-es árverési katalógus 59. tételének leírásában olvasható, hogy Rhodocanakis a könyv beköttetéséről kiállított 20 font sterling (500 frank) összegű számlát is beköttette –, hanem olykor a megvásárolt könyv árverési katalógusát is. Ezek alapján tudjuk, hogy Rhodocanakis a Turcograeciae librit Ludwig Rosenthal német könyvkereskedőtől vette meg 1887-ben, és az árverési katalógus (Bibliotheca Slavica. Catalogue 51.) szerint ez a nyomtatvány Crusius Germanograeciae-jével és Acta et scripta theologorum Wittenbergensium, et patriarchae Constantinopolitani... című munkájával volt egybekötve.
Az 1887-ben vásárolt Crusius-kolligátum két darabja szerepel Rhodocanakis 1904-es árverési katalógusában, a Germanograeciae az 509. tétel alatt, míg a Turcograeciae libri (immár a Rerum Moscovitarummal egybekötve) az 510. tétel alatt.
Herberstein művét is Ludwig Rosenthaltól (Bibliotheca Slavica IV. Catalogue 54.) vásárolta meg 1888-ban. Azt nem tudni, hogy milyen megfontolásból szedte szét a Crusius műveit tartalmazó kolligátumot Rhodocanakis, de az biztos, hogy a Turcograeiciae és a Rerum Moscovitarum köttetésére sem sajnálta pénzét: a könyv egy Lavellière barna árnyalatú marokkói kötést kapott aranyozott metszéssel. A könyvkötő műhely/személy az antikvával ellentétben sajnos ismeretlen.

Rosenthal katalógusaiból néhány lap bekötve az App. H. 1869/2. péld. végére – Régi Nyomtatványok Tára 

A könyv másik érdekessége, hogy Rosenthal katalógusának lapjai mellett francia Messageries Maritimes hajózási társaság vonalazott levélpapírjára írt levelet is beragasztották a könyv végére, amit Marseilleben kelteztek 1888. április 14-én, és arról tájékoztatja az igazgató Rhodocanakist, hogy megkapta az április 6.-i levelét, hogy indítsa útnak a könyvcsomagot Londonból Syrába, és igyekszik eleget tenni ennek.

App. H. 1869/2. péld. jelzetű nyomtatvány végére beragasztott francia nyelvű levél – Régi Nyomtatványok Tára

A halvány rózsaszín, vonalazott géppapírt fény felé tartva jól kivehetővé válik a papír 15×116 mm befoglaló méretű monogramos vízjele: L-J D L & C°. A betűk feloldása a következő: L-J = Laroche-Joubert, D = Dumergue, L = Lacroix, & C° = Compagnie. A papír tehát annak a papíripari vállalatnak a terméke, amelyet Jean-Edmond Laroche-Joubert (1880–1884) tett valódi óriásvállalattá.
A vállalat több helyszínen is működtetett papírgyárat (Nersac; l’Île d’Espagnac; l’Escalier; Girac; Chantoiseau; la Rochandry; le Petit Rochefort). A Laroche-Joubert cég kiváló minőségű papírjairól volt ismert, amelyeket Európa-szerte használtak. Magyarországon is találkozhatunk a vállalat egyik korábbi vízjelével Jókai Mór egy 1861-ben kelt levelében.
A Laroche-Joubert cégnevet 1863-tól használták. Külön figyelmet érdemel, hogy a Laroche fivérek dolgozták ki azt az eljárást, amellyel a vonalazott papír gépi úton is előállíthatóvá vált. Ezt a módszert szabadalmaztatták is. A levél megszületésekor a cég virágkorát élte, azonban a különböző összeolvadások, tulajdonosváltások során a vállalat neve a 20. század első felében eltűnt, gyárai viszont még sokáig működtek.

L-J D L & C° monogramos vízjel

A kétrészes blogban két olyan régi nyomtatványt ismerhettek meg az olvasók, amelyek egykor Demetrius Rhodocanakis, a szélhámos bizánci herceg, könyvtárához tartoztak, majd árverés útján gróf Apponyi Sándor gyűjteményébe kerültek, aki végül az Országos Széchényi Könyvtárra hagyta azokat. Az is kiderülhetett, hogy egy-egy régi nyomtatvány nemcsak szövegként értékes, hanem fizikai tárgyként is számos történeti információt hordozhat magán és ha megfelelően kérdezzük, felfedi titkait. Ez az írás is jól példázza, hogyan válik feltárhatóvá egy-egy könyv tulajdonlástörténete a különleges könyvkötések, az ex librisek, az árverési katalógusok és vízjelek segítségével.

Ezúton szeretném köszönetemet kifejezni Dede Franciskának, aki lefordította számomra a francia nyelvű levelet, valamint Szebelédi Zsoltnak, hogy a levélpapírral és azon látható vízjellel kapcsolatos ismereteit megosztotta velem.

Felhasznált irodalom:

• Gertz, Stephen J.: The Mark of Zaehnsdorf. In: Booktryst. Interesting and curious rare and antiquarian Books, & c., November 2, 2011 
• Jahn, Regina: Die Bibliothek des Demetrios Rhodokanakis. Untersuchungen im Zusammenhang mit dem Auktionskatalog der Büchersammlung (Rom 1904), Universität Wien, 2016 [szakdolgozat]
• Rhodocanakis, Demetrius: The Imperial Constantinian Order of St. George. A Review of Modern Impostures and a Sketch of its True History, London,  Longmans, Green & Co., 1870
• Rosenthal, Ludwig: Bibliotheca Slavica. Catalogue 51., München, 1887
• Rosenthal, Ludwig: Bibliotheca Slavica IV. Catalogue 54., München, 1888
• Rossi, Dario G.: Catalogue des livres anciens et modernes composant la bibliothèque de feu son altesse impériale le prince Demetrius Rhodocanakis de Chios, Róma, Dario G. Rossi, 1904
• Végh Gyula: Rariora et Curiosa gróf Apponyi Sándor gyűjteményéből, Budapest, MNM Könyvtára, 1925
• William Younger Fletcher: Zaehnsdorf, Joseph. In: Dictionary of National Biography, Volume 63, Smith, Elder & Co., 1885-1900
• Dimitrios Rodokanakis (1840-1902) Agios Andreas Lodge. In: Grand Lodge of Greece

Csapó Fanni
(Régi Nyomtatványok Tára)

Egy-egy könyv számos érdekes részletet tár fel olvasója számára. Egy ismeretlen ex libris után való nyomozás során egy különös és ellentmondásos férfi élete, valamint az áhított társadalmi rangot reprezentálni kívánó magánkönyvtár képe rajzolódhat ki a kutató számára, számos egyéb érdekes mellékszálat is magával hozva. A soron következő írásban egy szélhámos bizánci herceg két régi nyomtatványának „rejtélyeit” és érdekességeit szeretném blogunk olvasója számára megmutatni. A két könyv bemutatása előtt érdemes azok egykori tulajdonosával is megismerkedni.

Ismeretlen fényképész: Demetrius Rhodocanakis, 1902–1903 körül. A kép forrása: Wikipedia

A görög származású Demetrius Rhodocanakis (1840–1902) irodalomtörténeti és teológiai témájú felsőfokú tanulmányait Athénban kezdte, majd más európai egyetemeken is tovább képezte magát, Heidelbergben például filozófiát is hallgatott. Tanulmányai befejezése után, 1860-ban Manchesterben telepedett le, négy évvel később a brit állampolgárságot is megszerezte. A fivérével közösen 1862-ben kereskedő céget alapítottak, majd annak csődbe jutása után saját kereskedő céget hozott létre immár London székhellyel. Rhodocanakis kevésbé a könyvgyűjteménye, mint inkább magánélete miatt került a kortársak érdeklődésének középpontjába. Az 1860-as évektől a bizánci császári dinasztia, a Palaiologos-ház közvetlen leszármazottjának vallotta magát, ekkortól kezdi nevét a Dimitrios Rhodokanachi helyett a latinosabb Demetrius Rhodocanakis alakban használni. 1895-ben, apja halála után Rhodocanakis magának követelte a konstantini Szent György lovagrend* nagymesteri címét, azon a jogalapon, hogy Demetrios II Dukas Angelos Komnenos Palaiologos Rhodokanakis néven ő Konstantinápoly jogos császára.
Természetesen halála után nyilvánvalóvá vált, hogy szélhámos, hamis trónkövetelő, ugyanakkor az vitathatatlan tény, hogy igazi bibliofil volt és igazán impozáns magánkönyvtárat hozott létre.

Nem véletlen, hogy 1867-ben Foglietta könyvét más nyomtatványokkal együtt ennek a könyvtárnak adományozta Rhodocanakis, ugyanis vidéki rezidenciája nem messze, körülbelül három kilométernyire feküdt a Chetham’s Librarytől.
Rhodocanakis egykori könyvtárának rekonstrukcióját segítheti, hogy a görög bibliofil tulajdonbélyegzővel és/vagy ex librisszel látta el könyveit, így általuk azok könnyen beazonosíthatóvá válnak. Jahn a szakdolgozatában az alábbi négy változatot különítette el ezekből: Rhodocanakis szárazbélyegzője, a tulajdonbélyegzője, és végül két ex libris.

Rhodocanakis által használt címer

Az egyik ex libris Rhodocanakis fentebb már bemutatott címeréhez hasonló képet mutat, a díszes címerpajzsot ugyanúgy Pegazus és egy szfinx tartja két oldalról egy „ΕΝ ΡΟΔΩ ΑΝΘΩ” feliratú szalagon állva, ugyanakkor itt a pajzson nem korona, hanem lovagi sisak látható. A címert körben görög nyelvű felirat díszíti:

Jelentése: A görögországi szabadkőműves páholy nagymestere. A másik ex libris esetében is központi helyen szerepel Rhodocanakis címere a pajzsot tartó két mitikus lény nélkül, immár a konstantini Szent György lovagrend jelképeivel kiegészítve. Körben görög nyelvű felirat olvasható:

Jelentése: A görögországi Rend legfőbb mestere.

Rhodocanakis ex librisei

Itt érdemes megemlíteni, hogy Demetrius Rhodocanakis a szabadkőműves társaságnak is aktív tagja volt, az edinburghi Szent András páholyban lépett be, de az 1868-ban alakult görög nagypáholy (Grand Lodge of Greece) működésében is szerepet vállalt. A görög szabadkőművesek 1869 októberében kérték fel Rhodocanakist, hogy töltse be a nagymesteri posztot. 1871 szeptemberében meg is érkezett Görögországba és sorra látogatta az egyes páholyokat, hogy elsimítsa a nézeteltéréseket. Végül 1872-ben választotta meg a görög nagypáholy Rhodocanakist nagymesternek.
A fenti életrajzi adatok tükrében kijelenthető, hogy az ex libriseket legkorábban 1872-től használhatta Rhodocanakis. Arra vonatkozóan nem találtunk adatot, hogy a nagymesterré való megválasztása után a tulajdonbélyegzőket használta-e Rhodocanakis párhuzamosan az ex librisekkel, vagy 1872 után megszerzett könyveit már csak a két ex librisszel vagy azok valamelyikével látta el. Az viszont kitűnik, hogy míg a bélyegzők esetében a hangsúly kizárólag Rhodocanakis konstantinápolyi császári származásán van, addig az ex librisek esetében már a szabadkőműves mivolta is kifejezésre jut.

*Az eredetlegenda szerint a konstantini Szent György lovagrendet (Sacred Military Constantinian Order of Saint George) maga I. (Nagy) Konstantin római császár (306–337) hozta létre, egy másik változat szerint II. Iszaakiosz Angelosz bizánci császár (1185–1195, 1203–1204) a nyugati lovagrendek mintájára alapította meg, vagy élesztette fel újra a Szent György lovagrendet. A valóságban azonban egy velencei nemes, Angelo Flavio Comneno, aki 16. században élt, nevéhez kötődik a rend létre jötte.

Csapó Fanni
(Régi Nyomtatványok Tára)

Az Országos Széchényi Könyvtár podcastjának 47. epizódjában a kora újkori történetírás világába utazunk. Vendégünk Kasza Péter, a Kulcsár Péter Historiográfiai Kutatócsoport vezetője, akivel nemcsak a magyar historiográfia kulcsfiguráiról beszélgetünk, hanem arról is, hogyan születnek és formálódnak történeti narratíváink a források mögött.

A műsor házigazdája Tóth Péter, a nemzeti könyvtár kulturális megosztója, a beszélgetést pedig Solymosi Ákos hangmérnök rögzítette és vágta.

Szó esik arról, miért viseli a kutatócsoport Kulcsár Péter nevét, és milyen örökséget hagyott a magyar irodalom- és történettudományban. Megismerjük a kutatócsoport tevékenységét, az OSZK és a Szegedi Tudományegyetem együttműködését, valamint azt is, hogyan kapcsolódnak be fiatal kutatók ebbe a munkába.

A beszélgetésben konkrét kutatások is előkerülnek: Wolfgang Lazius udvari történetíró szerepe a Habsburg-kori történeti narratívák kialakulásában, az új Zermegh János-kiadás vagy Szerémi György különös történetei a Magyarország romlásáról című műből.

A beszélgetés végén már a Mohács 500-ba is belecsapunk: milyen kutatások, konferenciák és együttműködések várhatók a jubileum kapcsán, és hogyan segíthetnek a régi krónikások szövegei abban, hogy újraértelmezzük a magyar történelem egyik legfontosabb korszakát. 

Petőfi Sándor A tavaszhoz című versét és verskéziratát, valamint Szegedi-Szabó Béla kollégánk Tavaszi sorok című versét ajánljuk olvasóink figyelmébe.

Tavasz. A kép forrása: Az OSZK honlapja

Petőfi Sándor (1823–1849): A tavaszhoz, Pest, 1848. április. Jelzet: Fond VII/8. – Kézirattár. A kép forrása: Copia. Digitalizált kéziratok

Szegedi-Szabó Béla
(Állománygyarapítási és - nyilvántartási Osztály)

1851 és 1854 között Székelyföldön az osztrák abszolutista, elnyomó uralom ellen szervezett felkelés, szabadságmozgalom robbant ki. A székelyföldi fegyveres felkelésnek a nemzeti függetlenség, az 1848/49-es forradalom és szabadságharc folytatása és győzelemre vitele volt a célkitűzése. A mozgalmat az osztrák kormányzat elfojtotta és kivégzésekkel torolta meg. 1854. március 10-én a marosvásárhelyi Postaréten, valamint 1854. április 29-én a sepsiszentgyörgyi Őrkőnél az ellenállás szervezőit kivégezték. Az események és a kivégzett székely vértanúk emlékére a Székely Nemzeti Tanács 2012 januárjában döntött arról, hogy minden esztendő március 10-e legyen a székely szabadság napja, ami egyben a székelység összetartozásának szimbólumát is jelenti.

A nemzeti nyelvű egyházi ének Közép-Európában I. Zsoltárok című konferencia meghívója

2025. december 8-án a Szent Adalbert Közép-és Kelet-Európa Kutatásokért Alapítvány hagyományteremtő jelleggel elindította konferenciasorozatát, amelynek címe: A nemzeti nyelvű egyházi ének Közép-Európában. A sorozat ezen első konferenciájának témája a zsoltáréneklés volt. Társszervezője volt az Eötvös Loránd Tudományegyetem Bölcsészettudományi Kar és a Pázmány Péter Katolikus Egyetem Bölcsészettudományi Kar mellett kiemelt partnerintézményként könyvtárunk is. Munkatársunk, Kovács Eszter Biblikus cseh nyelvű verses zsoltárok a régi magyarországi nyomtatványokban címmel tartott előadást a konferencián.
 

Kovács Eszter előadása A nemzeti nyelvű egyházi ének Közép-Európában című konferencián. A kép forrása: A Szent Adalbert Közép-és Kelet-Európa Kutatásokért Alapítvány honlapja

A 17. századi biblikus cseh, illetve  szlovák nyelvű magyarországi költészet elsősorban a liturgiához és a magánáhitathoz kötődött, a versek többsége rímekbe szedett imádság vagy templomi ének. A zsoltárok éneklése minden felekezet liturgiájában kiemelkedő jelentőséggel bír, ezért a szlovák katolikusok énekeskönyve a Cantus catholici és az evangélikus Cithara Sanctorum is tartalmaz önálló zsoltáros fejezetet, valamint más fontos énekszerzők, Adam Plintovic, Daniel Pribiš, Štefán Pilárik, Jiřík Joannides, Samuel Martinius z Dražova, Ján Ábrahamffy és Juraj Babčani énekes- és imádságoskönyveiben is találhatók verses zsoltárfordítások vagy parafrázisok. A zsoltárokat nemcsak versben fordították, például Philipp Kegel Dvanáctero přemyšlování… [Tizenkét elmélkedés] című művében szerepel a hét bűnbánati zsoltár, de prózai formában. Jiřík Třanovský Phiala odoramentorum, modlitby křesťanské… [Keresztény imádságok] című imádságoskönyve ezeket a prózai fordításokat vette át. Samuel Martinius z Dražova Modlitby, též přemyšlování, i jiné potěšitedlné věci… [Imádságok, elmélkedések és más vigasztaló dolgok] című könyvének első kiadásában is prózában fordította a zsoltárokat. Ezek azonban éppen prózai formájuk miatt kiesnek vizsgálódási körünkből.
A 17. századi magyarországi biblikus cseh irodalomra jellemző az evangélikus művek dominanciája. A zsoltárok felekezeti megoszlása is hasonló képet mutat, a legtöbb evangélikus kiadványokban jelent meg. Ezek együtt sem ölelik fel a teljes Zsoltárok könyvét, a 17. században a 150 zsoltárból csak ötvennek ismeretes magyarországi nyomtatványban biblikus cseh nyelvű verses fordítása vagy parafrázisa. Ezek között azonban találhatók olyanok is, amelyeknek több feldolgozása és fordítása is ismeretes. A legnépszerűbb zsoltár a 130-as, katolikus számozás szerint a 129-es volt (De profundis), ennek 1701-ig összesen hat feldolgozása jelent meg különféle énekeskönyvekben. De több változatban maradt fenn biblikus cseh nyelven az első, a 6, 19/18, 23/22, 27/26, 42/41, 51/50, 100/99, 102/101, 143/142 és néhány más zsoltár is.
Példaként vegyük az első zsoltárt, amelynek egyik korai változata („Blahoslavený muž, kterýž nechodí…”) a húsvéti énekek között szerepel a Cithara Sanctorum minden kiadásában, más énekeskönyvek azonban nem vették át. Ugyanennek a zsoltárnak egy másik verses fordítása („Ó Blahoslavený člověk, kterýž v dobrém strávil svůj věk…”) a keresztény életvezetésről szóló énekek között található, és a Cithara Sanctorum kiadásai mellett a Cantus catholicinek is része volt. Az 1684-as lőcsei Cithara Sanctorum kiadásban jelenik meg egy harmadik szövegváltozat, Jan Blahoslav műve („Ó Blahoslavený člověk, kterýž tak v dobrém tráví svůj věk…”), amely a későbbi változatokban is szerepel, és a hasonló kezdet ellenére nem variánsa az előzőnek, hanem mind a kettő önálló mű.
Egy fordításváltozat a három közül, a Cantus catholiciben szerepelő módon és magyar fordítással:

Ugyanezen ének kevésbé szlovakizáló helyesírással az evangélikus Cithara Sanctorum kiadásaiban is megtalálható.
A tanulmány, amelyből ez a blogbejegyzés készült, és a konferencia többi előadása várhatóan 2026 decemberében tanulmánykötetben publikálásra kerül.

Irodalom:

• Szöllősi Benedek: Cantvs catholici. Pýsne katholjcke latinské y slowenské, nowé y starodawné, z kterymi krestiané w Pannoňygi..., [Levoča] [Lőcse], [Brewer], 1655.
• Kovács Eszter: Cseh és szlovák verses emlékek a régi magyarországi nyomtatványokban (17. század) – České a slovenské veršované památky v starých uherských tiscích (17. století), Esztergom, Szent Adalbert Kelet –és Közép Európa Kutatásokért Alapítvány, 2022, 1131. 
• Kovács Eszter: A régi magyarországi énekköltészet biblikus cseh nyelvű nyomtatott emlékei a kezdetektől 1701-ig (Tanulmány és szövegkiadás magyar fordítással), Esztergom–Budapest, Szent Adalbert Közép- és Kelet-Európa Kutatásokért Alapítvány – MNMKK Országos Széchényi Könyvtár, 2024, 163–165. (zsoltárszöveg kritikai jegyzetekkel és a magyar fordítással) 

Kovács Eszter
(Régi Nyomtatványok Tára)

Munkatársunk, Szabóné Kozma Katalin A tanítók szerepe a himlő elleni védekezésben a XIX. század elején című előadásával vett részt a 2025. november 13. és 15. között Szegeden megrendezett XXV. Országos Neveléstudományi Konferencián.

A XXV. Országos Neveléstudományi Konferencia absztraktkötetének címlapja

A himlő

A himlő évszázadokon át Európa egyik legveszélyesebb, rendkívül fertőző betegsége volt. Az évről évre visszatérő, kiütésekkel járó kór gyorsan terjedt emberről emberre, és igen magas halálozási aránnyal járt. A 18. századi források szerint ez a betegség évente mintegy 400–450 ezer ember halálát okozta Európában. Magyarországon és Erdélyben évente körülbelül 350 ezer fő fertőződött meg, közülük mintegy 42 ezren vesztették életüket a betegség következtében (Kováts, 1822, 30.). A betegségnek elsősorban a gyermekek voltak kitéve, de azt a felnőttek is elkaphatták.
A magas halandóság mellett a himlő súlyos szövődményeket is okozott: gyakori volt a vakság, a siketség és a maradandó bőrelváltozások kialakulása. A betegség nemcsak az embereket, hanem a háziállatokat is – így a lovakat, juhokat és szarvasmarhákat – érintette (Felkai, 2022, 196.).
A fertőzöttek elkülönítése mellett a himlő kezelésére különféle népi gyógyászati eljárásokat alkalmaztak. Ilyen volt például a „forró vaj és tikmony belének” keveréke (P. Antony M., 1790, 41.). Azt tapasztalták, hogy a betegségen való átesés tartós védettséget biztosított a további himlőjárványokkal szemben. További hasznos népi megfigyelés volt az is, hogy a tehénhimlőn átesett személyek az emberi himlőt enyhébb lefolyással vészelték át. Ennek nyomán Európa-szerte elterjedt egy sajátos megelőzési gyakorlat: a gyermekeket himlős tehén tejében fürösztötték annak reményében, hogy a betegséget később enyhébb formában kapják majd el. 

A himlő elleni orvosi védekezés

Az 1720-as évektől kezdődően a himlő elleni védekezés egyik formájaként a mesterséges megfertőzést alkalmazták. Az eljárás első hazai képviselője volt Raymann János Ádám (1692–1770) eperjesi orvos, aki himlővel fertőzött gyermeke nyirokváladékával szándékosan megfertőzte másik, egészséges gyermekét, hogy amaz védettséget szerezzen a betegség ellen. Ez az eljárás volt az úgynevezett varioláció – azaz az emberhimlővel történő szándékos megfertőzés –, amely a természetes fertőzésnél jóval kisebb kockázattal járt: halálozási aránya körülbelül 2% volt. A 18. század folyamán Európa-szerte széles körben alkalmazták ezt a módszert a himlő elleni védettség kialakítására.

Edward Jenner portréja. In: Vasárnapi Ujság, 32. évf. 47. sz. (1885. november 22.), 749. – Elektronikus Periodika Archívum. A kép forrása: Digitális Képarchívum

A század végén Edward Jenner (1749–1823) angol orvos felfigyelt arra a jelenségre, hogy az állati himlővel fertőzött tehenekkel kapcsolatban álló fejőnők az emberi himlőt rendszerint enyhébb formában vészelték át. Ezen tapasztalat alapján dolgozta ki a vakcináció módszerét, amely során tehénhimlő-alapú oltóanyagot alkalmazott. Ezzel tulajdonképpen egy népi körökben régóta ismert megfigyelést tett át az orvosi gyakorlatba. Jenner 1796-ban adta be az első tehénhimlő-alapú vakcinát. Az eljárás hatékonysága és a variolációnál lényegesen nagyobb biztonsága miatt a módszer rövid időn belül egész Európában elterjedt. Magyarországon 1801-ben alkalmazták először a tehénhimlő-alapú oltást.
A varioláció elnevezése a himlőt jelentő latin variola szóra vezethető vissza, míg a vakcináció neve a latin vacca (‘tehén’) kifejezésből származik. Az oltás beadása mindkét esetben hasonló módon történt: a bőrt tűvel megkarcolták, majd a sebbe juttatták az oltóanyagot (Felkai, 2022).

A himlő különböző fázisai és az oltáshoz használt szike. In: Váradi Sámuel: A’ tehén himlő avagy a’ vaktzina' természetének, és terjesztése' módjainak rövid elő adása, Bécs, Schrämbl Ferentz Antal, 1802. – Törzsgyűjtemény

Ellenérvek a himlőoltással szemben

Az új oltási eljárást a hatékonysága ellenére a lakosság körében számos előítélet és ellenérzés övezte. Elterjedt nézet volt például, hogy „a hólyagos himlő magva velünk születik”, ezért sokan értelmetlennek tartották a védekezést ellene. A korábban évtizedekig alkalmazott módszer, a varioláció során fellépő – bár a természetes fertőzéshez képest ritkább – szövődmények szintén hozzájárultak a bizalmatlansághoz.
A falusi közösségekben az orvosokkal szembeni általános fenntartások tovább erősítették az elutasítást. Ennek legfőbb oka az volt, hogy vidéken kevés orvos praktizált, a lakosság inkább a helyben ismert gyógyítókhoz – javasasszonyokhoz, kuruzslókhoz – fordult. Mivel az oltás beadása orvosi feladatnak számított, sok falusi közösség elzárkózott a beavatkozástól, míg a városi lakosság körében nagyobb volt annak elfogadottsága.
Egy Pest megyére vonatkozó, 1817/1818 második félévéből származó kimutatás szerint több településen is elmaradt az oltás. Ennek okai két fő csoportba sorolhatók: egyrészt „a’ lakosok a Himlő oltástól igen idegenek” voltak, másrészt a (seb)orvos nem jelent meg, vagy egyáltalán nem állt rendelkezésre. A dokumentum megjegyzése szerint „nehéz is volna a’ Felsőség segedelme nélkül a’ népet a’ himlő oltásra bírni”, ami jelen problémát illetően az állami támogatás szükségességére utal (Pest vármegyei oltási kimutatások, 1817/1818).

Tehénhimlő-oltás. 1. Az oltóanyag kivétele a borjútól; 2. Gyermekek beoltása. In: Vasárnapi Ujság, 30. évf. 3. sz. (1883. január 21.), 41. – Elektronikus Periodika Archívum. A kép forrása: Digitális Képarchívum

Egészségügyi felvilágosítás és a himlőoltás népszerűsítése

Ahogy láttuk, a 18. században már rendelkezésre álltak a himlő megelőzésére szolgáló eljárások, társadalmi elfogadottságuk azonban korlátozott maradt (Felkai, 2022). A varioláció – azaz az emberi himlővel történő mesterséges fertőzés – valóban számottevő kockázatot hordozott: az így beoltott személyek mintegy 2%-a életét vesztette, míg a természetes fertőzés halálozási aránya 20–30% között mozgott. A tehénhimlővel végzett oltás ezzel szemben lényegesen biztonságosabbnak bizonyult. Az oltást követő halálesetek többsége nem magából az eljárásból fakadt, hanem abból, hogy az érintett szervezetében a természetes fertőzés már a beavatkozás előtt ott lappangott. Ezt a problémát érzékletesen fogalmazta meg Nyulas Ferenc kolozsvári orvos 1802-ben megjelent munkájában, amikor hangsúlyozta, hogy az oltást követően időre van szükség a védettség kialakulásához, és a korai megbetegedések nem az oltás eredménytelenségét bizonyítják.

Nyulas Ferenc: Kolosvári tehén himlő, Kolozsvár, Hochmeister Márton, 1802. – Magyar Elektronikus Könyvtár

Az oltás elfogadtatásában meghatározó szerepet játszott az egészségügyi felvilágosítás. Ennek célja a korszerű orvosi ismeretek terjesztése, a félelmek és a tévhitek eloszlatása, valamint a tehénhimlőoltás biztonságosságának és hatékonyságának bemutatása volt. A felvilágosító tevékenység több szinten zajlott, egyrészt az orvosok között folytatott szakmai diskurzusban, másrészt az egyház és az oktatás közvetítésével a laikus rétegek felé történt.
Az orvosok eredeti művek kiadásával, külföldön megjelent munkák fordításával, esetismertetések és statisztikai adatok közlésével igyekeztek meggyőzni a kétkedő kollégákat az oltás hasznáról. A természetes himlő, a varioláció és a tehénhimlő következményeit összehasonlító kimutatások a korabeli orvosi érvelés fontos eszközei voltak.
A társadalom szélesebb rétegeihez az orvosi tudás közvetítő személyeken keresztül jutott el. Azok a csoportok, amelyek ritkán kerültek kapcsolatba orvosokkal, gyakran bizalmatlanabbak voltak az oltással szemben. Számukra a helyi közösségben tekintéllyel bíró személyek – papok, lelkészek és tanítók – jelentették a hiteles információforrást.
Az orvosok külön műveket írtak a számukra – ilyen volt Nyulas Ferenc műve 1802-ből, vagy Szotyori József munkája 1831-ből –, hogy felkészítsék őket az egészségügyi téren történő felvilágosító munkára. Emellett a papok és a lelkipásztorok közérthető kiadványokat is készítettek a falusi lakosság számára. E művek célja a bizalmatlanság csökkentése és az oltás melletti elköteleződés erősítése volt.
Az egyházi embereket kötelezték arra, hogy évente több alkalommal beszéljenek a templomban a himlőoltás fontosságáról. A prédikációkban többféle érvelési stratégia jelent meg. Egyrészt hangsúlyozták a himlő súlyosságát és a szülői felelősséget, másrészt az oltást isteni gondviselésként értelmezték. A vallási érvelés mellett érzelmi hatáskeltéssel is éltek: a betegséggel járó szenvedés és maradandó következmények felidézésével igyekeztek a szülők lelkiismeretére hatni. Az oltást gyakran „mentő” és „oltalmazó” eljárásként mutatták be, pozitív jelentéstartalommal ruházva fel a beavatkozást.
Nézzünk egy jellemző részletet egy 1800-as évek elején a szülők számára megjelent, oltásra buzdító felhívásból:

Jó Szülők! A Természetnek Mindenható Alkotója megáldván benneteket Magzatokkal, egyszersmind Szent kötelességtekké tette, hogy azoknak életjeket minden veszedelem ellen, [S.l.], [s.n.], [s.a.] – Térkép-, Plakát és Kisnyomtatványtár

Az iskola szintén fontos színtere volt a himlőoltás népszerűsítésének. Tóth Ferenc református püspök által kiadott A’ mentő himlőnek beoltását.illető … instructiója (1822) az iskolai tanítók feladatává tette a lelkészek munkájának a segítését, miszerint a vallásos szövegekből kiindulva beszéljenek az iskolában a himlőoltás fontosságáról. Az 1808-ban megjelent Utasítás a’ tehén himlő’ oltásnak kormányozására, és folytatására Erdélyben című irat is felhívja többek között a figyelmet a tanítók oltásnépszerűsítő feladatának fontosságára.
A tanítóknak is fontos szerep jutott a himlőoltással kapcsolatban. Az oktató tevékenységük részeként alapvető egészségügyi ismereteket közvetítettek, beleértve az oltás jelentőségének a megismertetését is a tanulókkal. De nemcsak a tanórákon kellett a himlőoltás hasznáról beszélniük, hanem a betegséghez kapcsolódó adminisztratív feladatokat is elláttak: nyilvántartották a beoltott gyermekeket, és jelentették a megbetegedéseket. Elvárás volt továbbá, hogy személyes példát mutassanak: saját magukat és gyermekeiket is beoltassák, ezáltal erősítve a közösség bizalmát az oltással szemben.
A himlőoltás témája a pedagógiai irodalomban is megjelent. Az erdélyi Józsa János (1761–1820) 1816-ban megjelent olvasókönyvének egyik olvasmánya egy tanító és tanítványai közötti beszélgetést rögzített. A párbeszéd az iskolások szemszögéből szólt az oltással kapcsolatos félelmekről. A tanító a himlőoltás hasznát és annak elmaradásának súlyos következményeit ecsetelte a tanítványainak.

Józsa János: Olvasásba szoktató, elmét világosító, s erkölcsöt formáló kis olvasókönyv, az alsóbb oskolákbéli fiú és leány gyermekek számára, Brassó, Scholbeln Ny., 1816. Címlap – Törzsgyűjtemény

Gustav Nieritz (1795–1876) német ifjúsági író egyik könyvében Jenner felfedezésének állított emléket. Az eredetileg 1834-ben megjelent művet a nevelőként dolgozó Szilvágyi József (1814–1848) fordította magyarra tíz évvel később.

Gustav Nieritz: Beti és Tamás, vagy Jenner orvos és találmánya, Pest, Trattner Károlyi Ny., 1845. Címlap– Törzsgyűjtemény

Összefoglalás

A fentiek alapján látható, hogy a himlőoltás magyarországi elfogadtatása a 19. század elején nem pusztán orvosi, hanem összetett társadalmi és kommunikációs folyamat volt. A variolációt felváltó, biztonságosabb vakcináció viszonylag gyorsan eljutott Magyarországra, tényleges elterjedése azonban jelentős társadalmi ellenállásba ütközött. Az oltással kapcsolatos félelmek, bizalmatlanság és hiányos ismeretek szükségessé tették a széles körű felvilágosító tevékenységet.
A korszak egészségpolitikai törekvései ezért túlmutattak az orvosi szakma keretein: a vakcináció népszerűsítésében az orvosok mellett papok, lelkészek és tanítók is szerepet kaptak. A himlőoltás hazai elterjedése jól példázza tehát, hogy a 19. század elején az orvosi innováció sikere nem csupán tudományos megalapozottságukon, hanem a társadalmi kommunikáció és a helyi közösségekbe ágyazott szereplők együttműködésén is múlott. A vakcináció története így egyben a modern egészségügyi felvilágosítás korai fejezeteként is értelmezhető.

Felhasznált irodalom:

• Deáky Zita: A medicina pastoralis és a papok egészségügyi felvilágosító tevékenysége a XVIII. század végétől a XIX. század közepéig. In: S. Lackovits Emőke – Mészáros Veronika (szerk.): Népi vallásosság a Kárpát-medencében 5., Veszprém, Veszprémi Múzeumi Igazgatóság, 2001. 343–360.
• Felkai Péter: A járványok története, Budapest: Medicina, 2022.
• Antony M.: Gyógyító eljárások, 1790. (Kézirat) Néprajzi Múzeum Adattára, EA 5607
• Pest vármegyei oltási kimutatások 1817/1818. Semmelweis Orvostörténeti Múzeum, Daday Gyűjtemény
• Kiss László: A védhimlőoltás hatósági megszervezése Magyarországon a 19. század első felében. A megyék viszonyulása a közegészségügyi kérdések megoldásához a vakcináció tükrében. In: Orvostörténeti Közlemények, 2014. 60. 1–4. sz. 109–125.
• Kováts Mihály: Értekezés a’ himlő kiirtásáról. Szerzé a’ lelkitanítók számokra, Pest, Trattner, 1822.
• Krász Lilla: Az „oltalmazó himlőről”. A himlőoltás magyarországi népszerűsítése és bürokratizálása. In: Századok, 2022. 156. évf. 1. sz., 61–80.
• Nyulas Ferenc: Kolosvári tehén himlő, Kolosvár, Hochmeister Márton, 1802.
• Szotyori József: Diététikai rövid kátékhezis, 2. mégjobb kiad., Maros Vásárhely, Ref. Koll. Ny., 1831. 
• Szőkefalvi-Nagy Zoltán – Spielmann József – Vida Tivadar: Részletek Nyulas Ferenc újonnan megtalált műveiből. A’ Tehén himlő’ Oltásnak Kormányozására, és folytatására Erdélyben (1808.) (Részletek). In: Orvostörténeti Közlemények, 1971. 60–61. sz., 317–324.
• Váradi Sámuel: A’ tehén himlő avagy a’ vaktzina’ természetének, és terjesztése’ módjainak rövid elő adása, Bécs, Schrämbl Ferentz Antal' betűivel, 1802.
  
  

Szabóné Kozma Katalin
(Retrospektív Könyvfeldolgozó Osztály)

400 koronás, kitöltetlen részvényjegy részlete, 1895. Jelzet: SZT Irattár, Vígszínház 374/1 – Színháztörténeti és Zeneműtár

 1890 augusztusában Fekete József és Silberstein-Ötvös Adolf benyújtotta a színházalapítási kérvényt a fővárosi közgyűléshez, amelyet ugyanaz évi októberi tárgyalásán még támogatott a főváros, de 1891 áprilisában a Telekadó Bizottság és a Pénzügyi és Gazdasági Bizottság is leszavazta.
További procedúrák után 1891. június 15-én végül mégis megkapták a színháznyitási engedélyt.
A kül- és belpolitikai változások és az ebből fakadó játszmák (a főváros teljes elmagyarosítására való törekvés került szembe a Monarchia németországi orientációjával) megnehezítették a színházalapítást. Fekete József röpiratában az 1790-ben alakult első magyar színtársulat megalapításával állítja párhuzamba a Vígszínház létrehozásának igényét (ezért használja a II. Kelemen Lászlót álnévként); szerinte égető szükség van arra, hogy a Nemzeti Színházról „levegyék a terhét” a szerteágazó, valamennyi műfajt magában foglaló repertorárnak. Ennek érdekében az új színház „a tiszta komikum és a humor szépségeit művészi tökéllyel juttatná kifejezére.”

Az 1892. évi utolsó, december 18-án tartott közgyűlésen bizottmányt alakítottak, amelynek feladata az volt, hogy a kormánnyal és bankokkal, pénzintézetekkel tárgyalva a színház építési költségeit előteremtse.
1893-ban úgy döntöttek, hogy az Egyletet Részvénytársasággá alakítják át, mert pusztán az adományokból nem lehetett volna finanszírozni az építkezést. Ennek eredményeképpen 1894 elején megalakult a Magyar Vígszínház Részvénytársaság, amelynek az elnök Andrássy Tivadar gróf, az alelnök Lipthay Béla báró és a szintén alelnök Keglevich István gróf mellett más arisztokraták, gazdag polgárok és jelentős politikusok is tagjai voltak.

 Az évek során több helyszín is szóba került, a Fővárosi Tanács saját aktuális fejlesztési terveit preferálva hatályon kívül helyezte a Náday Ferenc, Silberstein-Ötvös Adolf és Fekete József számára 1891-ben kiadott engedélyt, és új engedélyt adott ki a Vígszínház Részvénytársaságnak. A végleges helyszín kiválasztásában az is szerepet játszott, hogy a mai Szent István körúton található telek megvásárlása a Magyar Jelzálog Hitelbanktól felvett kölcsön egyik feltétele volt.

A részvénytársaság léte azonban önmagában még mindig kevésnek bizonyult a megvalósuláshoz: a várható költségeket 900.000 forintra becsülték, az építkezés megindításához szükséges 200.000 forintnyi tőkéből csak 50.000 forint gyűlt össze. Ezért folyamodtak állami támogatásért: 200.000 forint kamatmentes kölcsönt szerettek volna kapni (250.000 forintot „törlesztési kölcsönből” fedeztek volna, és arra számítottak, hogy a fővárostól ingyen kapják meg a telket). A kamatmentes kölcsönhöz az országgyűlés jóváhagyása kellett volna, ezt azonban az ellenzék leszavazta – azzal az indokkal, hogy a kormány egy olyan magánvállalkozásnak készült kamatmentes kölcsönt adni, amelynek még az előfeltételként megkövetelt összeg sem állt a rendelkezésére, ráadásul hajlandó lenne német nyelvű előadásokat is tartani. Az állami támogatás elutasítása miatt a vállalkozás kizárólag magántőkéből valósult meg, Fekete József, Silberstein-Ötvös Adolf és Náday Ferenc szerepét Faludi Gábor, Wagner Géza, Andrássy Tivadar és Széll Kálmán vették át.
Faludi Gábor vezetésével Szécsi Ferenc és Váradi Antal szövetségében egy Bérlőtársaság is alakult – ennek a nevében vett fel a Vígszínház részvénytársaság a Magyar Jelzálog Hitelbanktól, a Kereskedelmi Banktól és a Pesti Hazai Első Takarékpénztár Egyesülettől összesen 400.000 forintnyi kölcsönt színházépítésre, a bankok vezetői (a Magyar Jelzálog Hitelbanké Széll Kálmán, a Kereskedelmi Banké Lánczy Leó, a Hazai Takaréké Hatvani Deutsch Sándor) pedig a Vígszínház Részvénytársaság igazgatóságának tagjai voltak.

Faludi Gábor a kölcsönhöz saját 100.000 forintos tőkét adott hozzá, Szécsi Ferenc szintén ennyit.
A még hiányzó összeget részvényeladásokból kellett fedezni. A jegyzés annyira sikeres volt, hogy a színház megnyitásáig majdnem 1600-at adtak el a részvényekből. A siker kulcsa Faludi Gábor személye volt: a Bérlőtársaság és a Vígszínház Rt csak jogilag volt két különböző vállalkozás, a gyakorlatban mindkettőt Faludi Gábor tartotta kézben – a Vígszínház létrejöttének és kezdeti működésének üzleti-anyagi háttere még abban a korban is finoman szólva szokatlan megoldás volt.
Andrássy Tivadar megszerezte Ferenc József támogatását is, évi 4000 forintot, amelyet később még emeltek is; a támogatás egészen a király haláláig megmaradt.

A Vígszínház Részvénytársaság – miután újra megkapta a fővárostól a színháznyitási engedélyt – 1895. január 12-én megkötötte a telek megvásárlásáról szóló szerződést, 1895. április 24-én pedig megkezdődött az építkezés.

Felhasznált irodalom:

• Magyar Bálint: A Vígszínház története alapításától az államosításig: 1896–1949, Budapest, Szépirodalmi, 1979.
• Juhász Gabriella: Ferdinand Fellner és Hermann Helmer magyarországi színházépítészete, doktori disszertáció, 2024, PPKE
• Magyar színházművészeti lexikon, [főszerk.] Székely György, Budapest, Akadémiai, 1994.

Patonai Anikó Ágnes
(Színháztörténeti és Zeneműtár)

Sorozatunk címe Hésziodosz Munkák és napok című művére utal. Az ókori szerző a földműves kitartó, gondos munkáját jelenítette meg. Könyvtárunk kutató munkatársai ehhez hasonló szorgalommal tárják fel a gyűjtemények mélyén rejlő kincseket. Ezekből a folyamatos feldolgozó munka nyomán felbukkanó kincsekből, témákból, érdekességekből adunk közre egyet-egyet blogunkban. A sorozat százharmincötödik részében Vasné dr. Tóth Kornélia, a Térkép-, Plakát- és Kisnyomtatványtár tudományos munkatársa „Ex libris gyűjtők, gyűjtemények” címmel indított alsorozatában a tárban található ex librisek készíttetői közül ezúttal Pinterits Tibort és gyűjteményét mutatja be.

A 20. század első felének kiemelkedő gyűjtője volt Pinterits Tibor, aki 1897-ben született. Az első világháború elején munkába állt, de a háború a harctérre sodorta. Ezt követően újra a budapesti Sokszorosító Ipar Rt.-nél dolgozott, 1922-ig főköny­velője, majd ügyvezető igazgatója lett, a cég 1932-es megszűnéséig. Kisebb üze­meknél (Angerer és Göschl, majd a Kurcz és Lajta Rt.) eltöltött évek után 1939-ben a Királyi Magyar Egyete­mi Nyomda élére került.
Az 1930-as években Nagy József és Arady Kálmán mellett fontos szerepet töltött be a Magyar Exlibrisgyűjtők és Grafikabarátok Egyesülete, a MEGE (1932–1944) létrejöttében, egyik életre hívója, főtitkára volt.

Haranghy Jenő alkalmi grafikája (1938). Forrás: Palásthy Lajos ex libris gyűjteménye

Az egyesület folyóirata, a MEGE Kisgrafika (1937–1944) szerkesztésében és kiadásában is jelentős részt vállalt, ennek nyolc év alatt 19 száma látott napvilágot. Pinterits Tibor cserepartnerként a debreceni Ajtósi Dürer Céh cserelistáin is szerepelt. Gyűjteménye kialakításában nagy szerepe volt édesapjának, Pinterits Károly (1869–1931) tanárnak és törvényszéki írásszakértőnek, aki már az 1890-es évek végén elkezdte a gyűjtést, a századelőn tagja volt a Szent-György-Czéh Magyar Amatőrök és Gyűjtők Egyesületének. A Pinterits Károly nevére készült ex librisek közül Szügyi Elemér könyvjegye Egyiptomot idézi piramissal, szfinxszel.

Szügyi Elemér grafikája. Jelzet: Exl.P/323 – Térkép-, Plakát- és Kisnyomtatványtár

Pinterits Károly gyűjteményét fiára, Tiborra hagyta. A 20. század első felében még főként a klisétechnikájú ex libris volt az uralkodó. Maga Pinterits Tibor is készí­tett néhány klisérajzot 1915 és 1919 között, de később ezt hivatásos művészekre bízta. Levelezést folytatott külföldi és magyar gyűjtőkkel, grafikusokkal, cserekapcsolatban állt többek között Gianni Manteróval, Dagmar Novačekkel, Petry Bélával, Illyés S. Lászlóval és Réthy Istvánnal. Fery Antal grafikus igen jó véleménnyel volt róla, mivel sokat segített ifjú te­hetségeken. Felesége, Pinterits Tiborné is támogatta ez irányú tevékenységét, ő 1938-ban lépett a MEGE tagjai sorába.
Pinterits körülbelül 90 féle, a nevére készült ex librisszel rendelkezett, gyűjteményében sok volt a rézkarc, illetve a klisé. Utóbbi lapok többségét Haranghy Jenő alkotta. Párizst idézi Szajna-parti könyvárussal és sétáló emberekkel az alábbi Haranghy-grafika.

Haranghy Jenő grafikája (1931). Jelzet: Exl.P/324 – Térkép-, Plakát- és Kisnyomtatványtár

A könyvjegyek gyakori szereplői az állatok, például a következő lapon könyvet olvasó bagoly látható fején kis énekesmadárral, mellette fácán és papagáj.

Haranghy Jenő grafikája (1924). Jelzet: Exl.P/346 – Térkép-, Plakát- és Kisnyomtatványtár

Pinterits Tibor a „Majom” gúnynévre hallgatott, ezzel magyarázható, hogy ez az állat gyakran fordul elő a számára készített ex libriseken, a legkülönbözőbb élethelyzetekben: karosszékben könyvet olvasva, ketrecben, verekedés közben, könyvért civakodva, bűvészkedés közben stb.

Haranghy Jenő grafikája (1930). Jelzet: Exl.P/325 – Térkép-, Plakát- és Kisnyomtatványtár

Haranghy Jenő mellett Mühlbeck Károly, Petry Béla, Balázsfy Rezső, Tábor János, Radványi-Román Károly, Révész Kornél, Kolozsváry Sándor, Sterbenz Károly és Otto Tauschek neve említhető a Pinterits nevére szóló lapok grafikusai között. Sterbenz Károly alábbi, groteszk humorú ex librisén majmok játszadoznak és ugrálnak ki a Pinterits-gyűjteményt jelképező ládából.

Sterbenz Károly grafikája (1939). A kép forrása: Palásthy Lajos ex libris gyűjteménye

Mesebeli jelenetet ábrázol várral, királykisasszonnyal, sárkánnyal vívó királyfival Kolozsváry Sándor ex librise.

Kolozsváry Sándor (1922) grafikája. Jelzet: Exl.P/350 – Térkép-, Plakát- és Kisnyomtatványtár

Pinterits Tiborné Lagler Anna nevére is készült több grafika. „Pinterits Tiborné. Én is gyűjtök, de csak alkalmi grafikát! Sammelt auch! Aber nur Gelegenheitsgrafik” – szól az egyik lap részben német nyelvű felirata, Révész Kornél alkotása. Férj és feleség („Tibiék”) számára született a következő humoros Petry Béla-grafika, a nyitott könyv lapjain szokatlan kettős portréval.

Petry Béla grafikája (1931). A kép forrása: Palásthy Lajos ex libris gyűjteménye

Pinterits Tibor, aki a MEGE oszlopos tagjaként is a grafika ügyét szolgálta, 1936-os adományával – Lustig István mellett – egyik megalapozója volt a szegedi Somogyi Károly Városi és Megyei Könyvtárban található ex libris gyűjteménynek.
Kisgrafikai kollekciója legnagyobb kiterjedésében már több mint 2000 rézkarcot, 2800 fa- és linómetszetet, 7000 feletti klisét, illetve 328 eredeti rajzot tartalmazott; az egyéb technikákkal együtt összesen mintegy 13 ezer darabot tett ki. Komoly mennyiséget birtokolt Haranghy Jenő és Petry Béla grafikáiból, majdnem teljes volt gyűjteményében Adolf Kunst müncheni művész, valamint Franz von Bayros osztrák grafikus munkáinak sorozata.
A fiatalon, 1942-ben elhunyt gyűjtőt fájó szívvel búcsúztatták a család mellett a kisgrafikakör tagjai. A MEGE Kisgrafika hasábjain dr. Pokorny Ferenc az alábbi szavakkal emlékezett a grafika szerelmesére: 

Radványi-Román Károly in memoriam lapja naplementében kopjafával, a grafikát keretező „Most van a nap lemenőbe, kimegyek a temetőbe” Kósa Lajos-dalszövegrészlettel állít emléket.

Radványi-Román Károly linómetszete (1942). A kép forrása: Palásthy Lajos ex libris gyűjteménye

A Pinterits-gyűjtemény sorsáról annyit tudunk, hogy a gyűjtő halála után a feleség leltárt készített az anyagról, de már nem gyarapította tovább. A Kisgrafika Értesítő 1968. augusztusi számában megjelent egy hír, mely szerint az Országos Széchényi Könyvtár a gyűjtemény megvételéről tárgyal, a vásárlás azonban nem valósult meg. Pinterits nevére szóló ex librisekből így is részesült a könyvtár. A Pinterits-kollekciót 1981-ben Palásthy Lajos gyűjtő vette meg, akinek fia, Palásthy Imre jóvoltából a gyűjtemény darabjai napjainkban digitalizált formában megtekinthetők az 1. Magyar Virtuális Exlibrismúzeum honlapján.

Irodalom:

• 1937. évi cserejegyzék. In: MEGE Kisgrafika, 1937/1. sz., 4.
• Exlibrist gyűjtenek és cserélnek. In: Magyar Exlibris, 1935/1. sz., 16. és Magyar Exlibris, 1935/2. sz., 32.
• Egyesületi élet. In: MEGE Kisgrafika, 1943/1–2. sz., 14.
• Grafofil: Pinterits is említi Grohmannt. In: Grafológiatörténet blog, 2019. augusztus 13.
• Magyar Mária, F.: Tények és remények. Ex libris gyűjtés a szegedi Somogyi-könyvtárban. In: Kisgrafika, 1974/3. sz., 23–27.
• Az Országos Széchényi Könyvtár… In: Kisgrafika Értesítő, 1968. augusztus, 485.
• Palásthy Imre (Palásthy Lajos gyűjtő fia) levélbeli közlései (2024, 2025)
• Palásthy Lajos: Emlékezés nagy gyűjtőkre I., Pinterits Tibor. In: Kisgrafika, 1984/1–2. sz., 76.
• Palásthy Lajos: Pinterits Tibor (1897–1942). In: Kisgrafika különszám, 1994., 25–26.
• Pokorny Ferenc, Dr.: Pinterits Tibor 1897–1942. In: MEGE Kisgrafika, 1942/3–4. sz., 13–14.
• Szászné Mara: Megkérdeztük. Ünnepi beszélgetés a 80 esztendős Palásthy Lajossal. In: Kisgrafika, 2012/1. sz., 5.
• Vasné dr. Tóth Kornélia: Pinterits Tibor (1897–1942). In: Uő.: Múltunk neves ex libris gyűjtői, lexikon, Budapest, Kisgrafika Barátok Köre Grafikagyűjtő és Művelődési Egyesület, 2019, 145–146.

Vasné dr. Tóth Kornélia
(Térkép-, Plakát- és Kisnyomtatványtár)

Az Ex libris gyűjtők, gyűjtemények című sorozatunk további részei: 1. rész; 2. rész; 3. rész; 4. rész; 5. rész; 6. rész; 7. rész; 8. rész; 9. rész; 10. rész; 11. rész; 12. rész; 13. rész; 14. rész; 15. rész; 16. rész; 17. rész; 18. rész; 19. rész; 20. rész; 21. rész; 22. rész; 23. rész; 24. rész; 25. rész; 26. rész; 27. rész; 28. rész; 29. rész; 30. rész; 31. rész; 32. rész; 33. rész; 34. rész; 35. rész; 36. rész; 37. rész; 38. rész; 39. rész; 40. rész; 41. rész; 42. rész; 43. rész; 44. rész; 45. rész; 46. rész; 47. rész; 48. rész; 49. rész; 50. rész; 51. rész; 52. rész; 53. rész; 54. rész; 55. rész; 56. rész; 57. rész; 58. rész; 59. rész; 60. rész; 61. rész; 62. rész; 63. rész; 64. rész; 65. rész; 66. rész; 67. rész; 68. rész

A Munkák és napok – és kincsek című sorozatunk további részei: 1. rész; 2. rész; 3. rész; 4. rész; 5. rész; 6. rész; 7. rész; 8. rész; 9. rész; 10. rész; 11. rész; 12. rész; 13. rész; 14. rész; 15. rész; 16. rész; 17. rész; 18. rész; 19. rész; 20. rész; 21. rész; 22. rész; 23. rész; 24. rész; 25. rész; 26. rész; 27. rész; 28. rész; 29. rész; 30. rész; 31. rész; 32. rész; 33. rész; 34. rész; 35. rész; 36. rész; 37. rész; 38. rész; 39. rész; 40. rész; 41. rész; 42. rész; 43. rész; 44. rész; 45. rész; 46. rész; 47. rész; 48. rész; 49. rész; 50. rész; 51. rész; 52. rész; 53. rész; 54. rész; 55. rész; 56. rész; 57. rész; 58. rész; 59. rész; 60. rész; 61. rész; 62. rész; 63. rész; 64. rész; 65. rész; 66. rész; 67. rész; 68. rész; 69. rész; 70. rész; 71. rész; 72. rész; 73. rész; 74. rész; 75. rész; 76. rész; 77. rész; 78. rész; 79. rész; 80. rész; 81. rész; 82. rész; 83. rész; 84. rész; 85. rész; 86. rész; 87. rész; 88. rész; 89. rész; 90. rész; 91. rész; 92. rész; 93. rész; 94. rész; 97. rész; 98. rész; 99. rész; 100. rész; 101. rész; 102. rész; 103. rész; 104. rész; 105. rész; 106. rész; 107. rész; 108. rész; 109. rész; 110. rész; 111. rész; 112. rész; 113. rész; 114. rész; 115. rész; 116. rész; 117. rész; 118. rész; 119. rész; 120. rész; 121. rész; 122. rész; 123. rész; 124. rész; 125. rész; 126. rész; 127. rész; 128. rész; 129. rész; 130. rész; 131. rész; 132. rész; 133. rész; 134. rész