Buda 1849-es visszafoglalásának emléknapja május 21. A magyar szabadságharc tavaszi hadjáratának csúcspontjaként 1849. május 21-én a Görgey Artúr vezette honvédsereg háromhetes ostrom után visszafoglalta Buda várát. Ennek emlékére 1992-től a kormány határozata alapján e napon ünneplik a magyar honvédelem napját.
Blogunkban kétszer kétrészes bejegyzéssel emlékezünk meg e jeles napról. Elsőként Hamvai-Kovács Gábor írását közöljük.

Jakobey Károly festménye Buda 1849-es ostromáról. A kép forrása: Wikipédia

Egy állam fennállásának és működésének alapvető feltétele, hogy meg tudja védeni állampolgárait. Ehhez szüksége van fegyveres szervekre. A fegyveres szervek működtetéséhez, pedig szükség van emberekre. Olyan emberekre, akik akár életük kockáztatásával, szükség esetén más életének kioltásával, vagy sajátjuk elvesztésével látják el feladatukat. Persze mai, sokszínű társadalmunkban akadnak olyanok, akik –mindenféle pacifista és általuk humánusnak vélt nézeteiktől vezérelve – ezt másként gondolják. De gondoljunk csak bele! Ha egy állam megszüntetné fegyveres rendvédelmi, és honvédelmi feladatokat ellátó testületeit, akkor olyanná válna, mint egy immunrendszerét elvesztett emberi szervezet. Ezért van szükség katonákra, rendőrökre és egyéb fegyveres erőkre.
Hazánkban komoly hagyománya van annak, hogy megemlékezünk nemzetünk szuverenitását védő és önvédelmi készségét kifejező fegyveres erőinkre. 1940-ben Horthy Miklós kormányzó rendelte el június 28-át honvéd nappá. A rendelet szerint ez a nap a fegyveres erők ünnepe, a katonai szellem és hadsereg belső erejének ünnepélyes megnyilatkozása a nemzet színe előtt. A második világháborút követően a kommunista államberendezkedés az 1848–49-es szabadságharc egy eseményét, az 1848-ban szeptember 29-én lezajlott pákozdi csata évfordulóját nyilvánította a fegyveres erők, illetve a magyar honvédség napjának. A rossznyelvek szerint ennek a napnak a kiválasztásába a Mihály nappal való egybeesés is belejátszott, hiszen (A Tanú című film Bástya elvtárs karakterének alapul szolgáló) Farkas Mihály töltötte be a hadügyminiszteri tisztséget. Ezt a pletykát csak erősíteni látszik az a tény, hogy rendszerváltás után a magyar honvédelem napjának megválasztásánál ugyanúgy az 1848–49-es szabadságharcot tekintették etalonnak, ugyanis a 82/1992. (V.14.) évi kormányrendelet május 21-ét nevezte meg, hiszen 1849-ben ezen a napon vette be a Görgey Artúr vezette magyar honvédség a Hentzi osztrák császári tábornok csapatai által megszállt Buda várát.

A Budai vár ostromának két parancsnoka: Görgey Artúr és Heinrich Hentzi

Korábbi két blogbejegyzésben már bemutattuk a pákozdi csata és Budavár visszafoglalásának eseményeit, történelmi összefüggéseit. Bemutattuk, hogyan látja az utókor ezen eseményeket, ezek idő- és térbeli összefüggéseit, előzményeit és következményeit. De vajon hogyan látták a kortársak mindezeket? Hogyan élték meg Buda várának ostromát az ostromlók, az ostromlottak, vagy az ott élő civil lakosság? Erről viszonylag könnyen képet alkothatunk, hiszen a szabadságharc eseményei – így Buda ostroma is – meglehetősen jól dokumentáltak, mivel hadparancsok, beszámolók, újságcikkek, kortárs visszaemlékezések egész regimentje áll rendelkezésünkre. De mielőtt ezekből szemelvényeznénk, néhány szót ejtenék fővárosunk egyik legfontosabb műemlékéről, a budai várról. Aggházy Kamil tömören és esszenciálisan így fogalmazta meg az erősség szabadságharc előtti történetét:

Buda a török végvárként töltötte be legfontosabb hadászati szerepét (Joris Hoefnagel: Buda és Pest, 1617). A kép forrása: Wikipédia

Buda várának kulturális fénykora egyértelműen Hunyadi Mátyás 15. századi uralkodásához köthető, míg hadászati szempontból a 16–17. században, a török uralom alatt töltötte be legjelentősebb feladatát. Bár ezen feladat sajnos az ellenség szempontjából volt fontos, hiszen Buda, vagy ahogy a törökök hívták, Kizil Elma (Aranyalma) az Oszmán Birodalom tizedik legfontosabb városa, az „Iszlám nyugati védőbástyája”, vagyis az egyik legjelentősebb végvára volt. A Buda történetének ezen része iránt érdeklődők szíves figyelemébe ajánljuk a Buda 1686-os visszafoglalásáról szóló, illetve a török kori Budát bemutató két-két részes cikksorozatainkat. Ezen írásokban szó volt arról, hogy Buda mai, illetve az 1849-es állapotoknak megfelelő falai, továbbá védművei a török uralom alatt, főként a tizenöt éves háború után épültek ki. Az sem volt lényegtelen, hogy a vár rondellákra (körbástyákra) épült védelmi rendszere már a 16. század közepén – a szögletes, ún. olaszbástyák megjelenésekor (amelyből a budai várban összesen egy, az ún. Erdélyi bástya állt) elavultnak számított. Még inkább elavulttá vált az 1848–49-es szabadságharc idejére. De ahogy 1686-ban, a mintegy két és fél hónapnyi, minden erejüket felemésztő, iszonyatosan kemény és véres harcok során, az ostrom keresztény katonái azt megtapasztalták, úgy az 1849 májusában oda sereglett magyar honvédek legendás parancsnokukkal, Görgey Artúrral együtt szintén rá kellett ébredjenek, hogy ennek a már a török korban is elavult erősségnek a bevétele bizony nem egy délutáni teazsúr intermezzójában lezajló tornagyakorlat lesz. Görgey Artúr a következőképpen emlékszik vissza ennek körülményeire:

Ismeretlen festő: Buda ostroma 1849-ben. A kép forrása: Wikipédia

Ha valaki napjainkban végigsétál a Buda várának nyugati szélén végigfutó Tóth Árpád sétányon, ha a Halászbástyáról letekint az alant elterülő pesti tájra, vagy ha egyszerűen csak beül a Széchényi-könyvtárba egy jó könyvet olvasni, akkor nagyon nehezen tudja elképzelni, hogy ezen a helyen valamikor a – nem éppen kék színű – Duna folyón, a környéken termesztett borokon és a kocsmákban csapra vert seritalon kívül más, például vér is folyhatott. Pedig folyt, nem is kevés. Buda várának falai kegyetlenül véres harcokat láttak fennállásuk során. Nemcsak a török kori ostromok, de az 1849-es májusi is kegyetlenül próbára tette az ostromló seregek harcedzett és sokat látott katonáit. De nem csak a harcokban kellett rátermettséget tanúsítani hős honvédeinknek. Buda ostromára való visszaemlékezéseiben Karsa Ferenc honvéd egy különleges harcról is említést tesz, ahol ugyan vér nem folyt, de az égi áldás annál inkább:

Ágyút irányzó tűzérek. A kép forrása: Barcy Zoltán – Somogyi Győző: A szabadságharc hadserege. 1848/49 katonai szervezete, egyenruhája és fegyverzete, Budapest, Corvina, 1986, 144. – Törzsgyűjtemény

Persze Karsai Ferenc honvédnek és bajtársainak akadtak ennél kellemesebb emlékei is, amiről a napló szintén beszámol. Ahogy olvashatjuk, a szabadságharc eseményeinek a harcok során szerzett sérüléseken, vagy jobb esetben kitüntetéseken kívül egyéb tartós következményei is lehettek, sőt lettek is több honvéd számára, akár tiszt, akár egyszerű baka volt az illető. Hogy ez későbbi életükre miként hatott ki, hogy jót, vagy rosszat hozott nekik, azt nehéz megmondani. Leginkább az öreg gazda elkóborolt, majd másodmagával visszatért lovának tanmeséjét lehetne ezekhez az élethelyzetekhez viszonyítani.

Köszönjük Somogyi Győző festőművésznek a képei közlési engedélyét!

Felhasznált dokumentumok:

• Aggházy Kamil: Buda ostroma 1849. május 4–21, Budapest, BFL, 2001.
• Barcy Zoltán – Somogyi Győző: A szabadságharc hadserege. 1848/49 katonai szervezete, egyenruhája és fegyverzete, Budapest, Corvina, 1986.
• Görgey Artúr: Életem és működésem Magyarországon 1848-ban és 1849-ben, Budapest, Európa, 1988.
• Hamvai-Kovács Gábor: „Reggel hat óra volt. Budavár minden ormán trikolor lobogott.” A magyar honvédelem napja. OSZK-blog, 2024. május 21.
• Hamvai-Kovács Gábor: „Sok függött ettől a csatától. Nemcsak egy nép, hanem egy forradalom sorsa is.” A pákozdi csata emléknapja (1848). OSZK-blog, 2025. szeptember 29.
• Hamvai-Kovács Gábor: „A város külső alakja is azt mutatja, hogy ez a török birodalom végvára, mint azt, hogy Magyarország egykori fővárosa.” A török Buda emléknapja. OSZK-blog, 2024. szeptember. 2.
• Nóvé Béla (vál. és szerk.): Kortárs krónika Pákozdtól Aradig, 1848/1849. 2.bővített, javított kiadás, Budapest, Krónika Nova, 2000.

Hamvai-Kovács Gábor
(Olvasószolgálati és Tájékoztatási Főosztály)

Munkatársaink 2026. május 1. és 7. között a Magyar Papírmúzeum szervezésében egyhetes szakmai úton vettek részt Olaszországban, amelynek során három, történelmi papírmalmok és papírgyárak alapjaira épülő papírmúzeumot látogattak meg: a toscolano-madernói Museo della Cartát, a pesciai Museo della Carta di Pesciát, valamint a fabrianói Museo della Carta e della Filigranát. Könyvtárunk Állományvédelmi és Restauráló Osztályát Horváth Diána, Franges Krisztina, Tóth Zsuzsanna, Koppán Orsolya és Érdi Marianne képviselte, míg a Régi Nyomtatványok Tára részéről Szebelédi Zsolt csatlakozott a csoporthoz.

A szakmai út résztvevői

A látogatások során a résztvevők megismerkedtek az intézmények történeti gyűjteményeivel, és az ott dolgozó szakemberek segítségével átfogó képet kaptak a múzeumok szakmai, oktatási és közönségkapcsolati tevékenységéről is. A személyes találkozások egyúttal lehetőséget teremtettek későbbi szakmai együttműködések megalapozására, amelyek a vízjelkutatások előmozdítását is jelentősen segíthetik.
Az első helyszín a Toscolano-völgyben található Museo della Carta volt. A Toscolano-völgy papírmalmainak története közel hét évszázadra nyúlik vissza. Az első biztos adat 1381-ből származik, de a papírkészítés már évtizedekkel korábban megkezdődhetett a térségben. A 15. századra már több malom működött a folyó mentén. A Velencei Köztársaság idején (1426–1797) a környék papírgyártása mennyiségében és minőségében is kiemelkedővé vált, különösen a 16. században, amikor a nyomtatás elterjedése ugrásszerűen növelte a papír iránti keresletet. A helyi papírt a mediterrán kereskedelmi útvonalakon egészen Konstantinápolyig szállították. A fejlődést az 1630-as pestisjárvány törte meg: számos malom bezárt, de a termelés később fokozatosan újraindult. A Velencei Köztársaság bukása után új korszak kezdődött, amely végül a 19–20. század fordulójának iparosodásával zárult le. Magát a múzeumot a völgyben az utoljára, 1960-ban bezárt papírgyár területén alakították ki. A múzeum vezetése rendkívül szívélyesen fogadott bennünket, és tartalmas beszélgetést folytattunk a munkánkról, valamint egy esetleges későbbi együttműködés lehetőségeiről.
A múzeumban megtekintettük a kézi papírkészítés valamennyi fontos eszközét: a kalapácsos zúzóművet, a merítőkádakat, a merítőszitákat és a hollandi őrlőt is.

Papírmerítőkád Toscolano-Madernóban

Gyönyörű, művészi kivitelezésű vízjeleket láthattunk, jóllehet ezek egy része Fabrianóból származott. Hosszú időn keresztül Toscolanóban készítették a biztonsági vízjellel ellátott papírokat is. Különösen látványos volt a régi síkszitás papírgép, amelynek vízjelnyomó hengereit szintén megőrizték. A múzeumlátogatás után bejártuk a természeti adottságait tekintve is lenyűgöző völgyet, ahol számos egykori papírmalom mára romossá vált épületét is megtekinthettük. A múzeum munkatársai elmondták, hogy a látogatók számára bemutató jelleggel ma is készítenek kézi merítésű papírt.
Következő állomásunk a pesciai Museo della Carta di Pescia volt, ahol az intézmény igazgatója, Massimiliano Bini fogadott bennünket. A helyi papírmalom fénykora szorosan összefonódott a Magnani család nevével, amely a 18. század végére a toszkán papírkészítés meghatározó szereplőjévé vált. Giorgio és Domenico Magnani 1783-tól jelentős beruházásokkal építették fel vállalkozásukat: 1813-ra már hét malmot működtettek, több tucat családnak biztosítva megélhetést, és gyakorlatilag uralva a térség papíriparát. A 19. század közepére tizenkét papírmalmukkal Európa élvonalába kerültek, termékeik pedig Brazíliától Észak-Amerikáig világszerte keresettek voltak. Az igazgató elmondása szerint a múzeum gyűjteménye elsősorban a Magnani-korszakhoz kapcsolódik, így a fókusz a 18–20. század történetére irányul.
A malomban egészen 1992-ig folyt papírmerítés, és csak a bezárást követően alakították át múzeummá. Az igazgató vezetésével itt is megtekinthettük a hagyományos papírkészítés eszközeit: a kalapácsos zúzóművet, a merítőkádakat és a vízjeles merítőszitákat.

Zúzóművek a Pescia papírmúzeumban

Toscolano-Madernohoz hasonlóan itt is készül kézi merítésű papír, elsősorban bemutató céllal, de a látogatók helyben készült papírokat szuvenírként is vásárolhatnak. Különösen érdekesek voltak a merítősziták, köztük az árnyalatos vízjelek készítésére szolgáló változatok. A múzeumlátogatás után egy igazi gyöngyszemet is felfedeztünk: Sassoferrato városát.
Harmadik célpontunk az itáliai papírkészítés történelmi fellegvárának tekinthető Fabriano volt. A helyi papírkészítés nem csupán azért bír kiemelkedő jelentőséggel, mert itt már a 13. századtól működtek papírmalmok, hanem azért is, mert a helyi mesterek számos meghatározó technológiai újítást vezettek be. Ilyen volt például a papír állati enyvezése, amely megakadályozta, hogy a tinta szétfolyjon az írás során; a kalapácsos zúzómű alkalmazása, amely jelentősen javította a feldolgozás hatékonyságát és minőségét; valamint magának a vízjelhasználatnak az elterjedése is Fabrianóhoz köthető. Az itt készült papírok kiváló minőségükről váltak Európa-szerte híressé.
A papírkészítés a 17. századtól hanyatlásnak indult, ám a 18. század végén Pietro Miliani új lendületet adott a város papíriparának. 1782-ben egyesítette a helyi papírmanufaktúrák jelentős részét, létrehozva a Cartiere Pietro Miliani vállalatot. A 19. század során a cég jelentős ipari modernizáción ment keresztül, és 1851-ben a londoni világkiállításon aranyérmet nyert. A Miliani-üzemek különösen a biztonsági papírok és a művészpapírok gyártásában váltak világhírűvé. A 20. században a fabrianoi papírgyártás továbbra is meghatározó szerepet játszott Olaszországban: a vállalat állami ellenőrzés alá került, majd Cartiere Miliani Fabriano néven működött tovább. 2002-ben a céget a Fedrigoni csoport vásárolta meg, amely ma is kézzel készített művészpapírokat, akvarellpapírokat, rajzpapírokat állít elő, valamint gépi biztonsági és speciális papírok is gyárt.

Papírmerítő mester Fabrianoban

A Museo della Carta e della Filigranaban – a Papír- és Vízjelmúzeumban – különösen szívélyes fogadtatásban részesültünk. Rövid megbeszélésünket követően az igazgatónő, Francesca Manucci személyesen tartott számunkra tárlatvezetést. A hagyományos papírkészítés folyamatának bemutatása után utunk talán leglátványosabb részéhez érkeztünk: a múzeum páratlan vízjelgyűjteményéhez. Itt egyrészt kiállították a 13. század végéről fennmaradt legkorábbi vízjeleket, másrészt különösen impozáns volt az árnyalatos vízjeleket bemutató gyűjteményük. A vezetés után lehetőségünk nyílt betekinteni a helyi levéltár anyagába is, ahol az itáliai papírgyártás 13. századi kezdeteihez kapcsolódó dokumentumokat tekinthettünk meg. Ezt követően a Gianfranco Fedrigoni nevét viselő alapítvány, a Fondazione Fedrigoni Fabriano gyűjteményében is külön vezetést kaptunk. Először az üzleti levéltárban jártunk, ahol betekintést nyerhettünk az alapítvány által gondozott papírgyári dokumentáció gyűjteménybe, megtekintettük az árnyalatos vízjeleket bemutató kiállítást, illetve bemutatták számunkra a páratlan vízjelkatalógusukat is. Ezt követően látogatást tettünk az egykori Cartiere Miliani Fabriano gyár épületében. Itt lehetőségünk volt betekinteni a valaha ott dolgozó szakemberek, művészek világába, a hagyományos eszközök, gyűjtemények, kiállítás anyagok és videófelvételek segítségével. Végigjárhattuk a papírgépeken időnként ma is használt vízjeles hengerszita gyűjteményt, valamint megtudhattuk azt is, hogyan készülnek viaszba vésett művészi portrék felhasználásával, a galvanoplasztika eljárását is alkalmazva az árnyalatos vízjelek merítőszitái. Igazi különlegességük a 2295 darabos, kézi papírkészítéshez használt vízjeles merítőszita gyűjtemény.

Vízjelszita-gyűjtemény Fabriano

Ez a páratlan kollekció segít megérteni az európai papírkészítés történetét, és fejlődését, ezért a papírtörténet szempontjából kiemelkedően fontos ennek a technikai örökségnek a megőrzése.
Az egyhetes olaszországi szakmai út így nemcsak három különleges papírmúzeum megismerését jelentette. A látogatások során szerzett tapasztalatok és a helyi szakemberekkel folytatott eszmecserék új ismeretekkel gazdagították a résztvevőket, és felvetették a papír- és vízjelkutatás nemzetközi együttműködésének jelentőségét is. A személyes találkozások, a gyűjtemények közvetlen megismerése és a műhelyek működésének áttekintése mind hozzájárultak ahhoz, hogy ez a szakmai párbeszéd kézzelfogható alapokra helyeződjön.
Az út végére kirajzolódott, hogy a papír nem csupán hordozóanyag, hanem kulturális emlékezet, technológiai innováció és kézműves tudás lenyomata is egyben – amelynek megőrzése és kutatása közös európai felelősség.

Árnyalatos vízjel Fabriano

Franges Krisztina
(Állományvédelmi és Restauráló Osztály)
Szebelédi Zsolt
(Régi Nyomtatványok Tára)

Szent Pongrác, Szent Szervác, Szent Bonifác, (néhol Szent Orbán is) az ún. fagyosszentek közé tartozik. A népi megfigyelések szerint május 12.,13., 14. ill. 25. környékén az időjárás hirtelen hűvösre fordul, sokszor még fagy is jön, amely a rügyeket, a virágokat és a sarjadó vetést tönkreteheti.

Szent Pongrác ókeresztény vértanú volt, akit a Diocletianus császár nevéhez fűződő üldözésekor fogtak el és a Via Aurelia mentén fejeztek le (†304), Szent Bonifác szintén Diocletianus és Maximianus császárok idején Tarsus városában szenvedett vértanúhalált a 3 és a 4. század fordulóján, Szent Szervác püspök pedig – legendája

Ismeretlen szobrász: Szent Pongrác pálmával, mellén ereklyéje és Pongrác életnagyságú aranyozott ezüst fejereklyetartó hermája. 1600. k. Basilica San Pangrazio, Roma. A kép forrása: Szilárdfy Zoltán: Martyr candidatus. Római Szent Pongrác ikonográfiájához. In: Magyar Egyháztörténeti Vázlatok 16., 2004 / 1-2. sz., 176., 175. – Törzsgyűjtemény

Szerváciusz püspök. In: Jacobus de Voragine (ca 1230-1298): Legenda Aurea Sanctorum, Augsburg, 1482, 133. Fametszet, Az eredeti dokumentum őrzőhelye: Pannonhalmi Főapátsági Könyvtár Jelzet: 122-H-25. A kép forrása: Jeles napok tartalomszolgáltatás

Bonifác ókeresztény vértanú. In: Jacobus de Voragine (ca 1230-1298): Legenda Aurea Sanctorum, Augsburg, 1482, 177. A kép forrása: Jeles napok tartalomszolgáltatás

 S. A., szerk.
(Főigazgatói Kabinet)

1899. május 11-én született Salkaházi Sára szerzetes, a Szociális Testvérek Társasága tagja, akit 1944. december 27-én az általa bújtatottakkal együtt a nyilasok lőttek agyon a Duna-parton. Örökfogadalmas szerzetesként választotta mottóként: „Alleluja! Ecce ego, mitte me!” (Alleluja! Itt vagyok, engem küldj!). 1943-ban tudatosan felajánlotta életét az üldözöttekért:

Salkaházi Sára 14 éves korában Szűzanya éremmel. In: Boldog Salkaházi Sára Emlékkönyv, Budapest, Szent István Társulat, 2006 – Törzsgyűjtemény

Salkaházi Sára (1899–1944) 1929-ben lépett be a Szociális Testvérek Társaságába. A II. világháború idején óriási kockázatot vállalva menekítette az embereket, elsősorban az öregeket, a betegeket és a gyengéket: üldözött zsidók, nők és gyerekek százait rejtegette budapesti rendházukban. Miután valaki följelentette őket, a nyilasok – az általa bújtatottakkal együtt – a Duna-partra hajtották utolsó állomáshelyéről, a Bokréta utcából…

Salkaházi Sára szociális testvér 1944-ben. In: Boldog Salkaházi Sára Emlékkönyv, Budapest, Szent István Társulat, 2006. – Törzsgyűjtemény

2006. szeptember 17-én, XVI. Benedek pápa felhatalmazásával Erdő Péter bíboros, prímás, esztergomi érsek a Szent István-bazilika előtti téren a boldogok sorába emelte Salkaházi Sára vértanút, szociális testvért. (Salkaházi Sára boldoggá avatása azért is jelentős esemény, mert kilencszáz év elteltével ez volt az első boldoggá avatás Magyarországon. Hasonló szertartás legutóbb 1083-ban volt, amikor Szent Istvánt és fiát, Szent Imre herceget, valamint az őt nevelő Szent Gellért püspököt avatták boldoggá.)

• 
• 
• 
• 
• 
• 
• 
• 
• 
• 

Salkaházi Sára szerzetes emlékét tábla hirdeti a Szabadság híd pesti hídfőjénél és a Bokréta utca 3. alatt.

Nagyobb térképre váltás

S. A., szerk.
(Főigazgatói Kabinet)

Berzsenyi Dániel 1776. május 7-én született a Vas vármegyei Egyházashetyén, középbirtokos nemesi családban. Édesapja, Berzsenyi Lajos a korabeli jómódú vidéki nemesség szokásrendjéhez híven jogot végzett, de ügyvédi gyakorlatot nem folytatott, vármegyei hivatalokra nem pályázott, megszerzett tudását csak műveltségének gyarapítására fordította, a korabeli magyar szokásjog szerint készen állva arra, hogy peres ügyekben szükség esetén szabadlábon, ügyvéd nélkül védekezhessen. Komoly, tekintélyes, művelt férfi volt, a görög és római klasszikusokat nagyon szerette, birtokán elvonultan élt, gazdálkodott, olvasgatott. Édesanyja, a szintén falusi nemes Thulmon Rozália féltő gonddal vette körül az átlagosnál gyengébb testalkatú, beteges fiút, és férjével egyetértésben gyenge fizikumára hivatkozva csak tizenkét éves korától engedte iskolába a kis Dánielt. Dániel így 1788 őszén kezdte meg tanulmányait a soproni Evangélikus Líceumban. 

Donáth János (1744–1830): Berzsenyi Dániel arcképe. Olajfestmény. Borítókép innen: Tóth Sándor Attila: „Minden órádnak leszakaszd virágát”. Lehetséges (neo)latin szöveg- és képvilágok Berzsenyi Dániel poézisében. Szeged, Juhász Gyula Felsőoktatási Kiadó, 2021. – Törzsgyűjtemény

Kivételes képességű diák volt; a latin és német nyelvet nagyon jól elsajátította. Sok könyvet olvasott a humán tudományok köréből, és Kis Jánossal együtt alapító tagja volt a Nemes Magyar Társaságnak, az iskola magyar nyelvű önképzőkörének. Talán leginkább túlkorossága volt az oka, hogy a soproni diákság körében kakukkfióka lett: nehezen tudott alkalmazkodni a líceum szokásrendjéhez, néha órára sem ment be. Édesapja, látván a római klasszikusokhoz való vonzódását, kezébe adogatta, illetve tanuló fiával együtt olvasta az ókori római prózaírókat, de a „fertelmes poétáktól”, különösen Ovidius hatásától mindenáron óvni szerette volna az egyébként is heves képzelőerejű, makrancosságra hajló fiút. A fiú azonban annál inkább megszerezte a klasszikus triász (Vergilius, Horatius, Ovidius) költői munkáit, és éjjelente, titokban olvasta őket. A szigorú atya szíve imádságát azonban, úgy tűnik, mégis meghallgatta az örök Gondviselő, mert a fiú leginkább az ódaköltő Horatius verseit kedvelte meg. Így Berzsenyit már nagyjából Toldy Ferenc óta „a magyar Horác” néven is emlegetik az irodalomtörténészek.

Alkotói módszere. Ódái

Alkotói módszerére, egész költészetére leginkább a klasszikus imitáció (imitatio classica) jellemző. Ez a reneszánsz korban gyökerező és az egész kora újkori európai irodalomban alapvető szerepet játszó irodalmi, művészeti irányzat nem plagizálást, nem az ókori klasszikus auktorok silány, szolgai utánzását jelentette, hanem a klasszikusok írásművészetének a szabályain alapuló, önálló, szabad alkotótevékenységet. Az imitatio a kora újkori szerzőknél gyakran lépett tovább az aemulatio (versengés) szintjére. Az imitatio classica tehát az ideáltípusnak tartott klasszikus szerzők műveivel egyenrangú, magas színvonalú művek létrehozását jelenti. Berzsenyi legfőbb lírai műfaja az óda, amely ebben az időben még Európa-szerte is a leggyakrabban művelt költői műfaj volt. A versírás még nála is, mint Csokonainál, a legtöbbször valamilyen alkalomhoz kötődik, amelyet az egyes versek címe is szemléltet: Kisfaludy Sándorhoz; Herceg Esterházy Miklóshoz; Virág Benedekhez; Egy leánykához; Egy hívtelenhez. Ódáiban a magyar költői nyelvet addig sosem látott magaslatokra emelte. Sikerültebb költeményei bámulatra méltó fenséggel, nyelvi erővel, tündöklő fénnyel, dübörgő, érces hangokkal szólnak, tartalom és művészi forma összhangját teremtve meg. Mint például itt:

Barabás Miklós (1810–1898): Berzsenyi Dániel. Litográfia. In: Merényi Oszkár: Berzsenyi Dániel, Kaposvár, Uj-Somogy Nyomda- és Lapkiadó Rt., 1938. – Törzsgyűjtemény

Életfilozófiája. Közösségi költő és niklai remete

Már ebből a kis részletből is láthatjuk, hogy a későbbi nagy klasszikusokhoz, Vörösmartyhoz, Petőfihez, Aranyhoz hasonlóan költészetében Berzsenyi is társadalmi, erkölcsi, művelődési programot hirdetett, elsősorban közösségi költő volt. A makrancos diákból családos ember, ősi kötelességéről meg nem feledkező, élete végéig tiszta szívű, jó magaviseletű nemesember lett. (Osztályrészem) 1804-ben feleségével Niklára költözött. Ettől fogva ezt a somogyi falut csak ritkán hagyta el. Ezért nevezi az utókor niklai remetének. Életbölcsességét a klasszicizmus mellett szentimentalista, népi romantikus stílusjegyeket hordozó elégiáiban is olvasói elé tárta:

Az ulmai ütközet című Berzsenyi-óda utolsó szakaszát legtöbbször a sorssal való szembeszállás, egyfajta humanista gyökerű emberi-költői dac példájaként szokták idézni. Ám ha kontextusában szemléljük ezt a versszakot, láthatjuk, hogy „a fene fátumok” itt nem az Isten örök tervét, illetve az abban megírt emberi sorsokat jelentik, hanem a napóleoni háborúk Magyarországra néző veszélyeit, amelyekre a korabeli magyar közvélemény úgy tekintett, mint az igaz Isten iránti hűséget próbára tevő, ördögi eredetű mesterkedésekre:

A merészség mennybe utat törő gyémánt fegyvere nem az igaz Isten trónja ellen tusakodó, szentségtörő emberi törekvést jelent. Hasonló jelentésátvitelről van itt szó, mint amikor az ima erejéről beszélünk, miközben az Isten erejére gondolunk, aki az alázatos hittel könyörgő ember szavát meghallgatja és szent tetszése szerint teljesíti is.
Amint ebből a költeményből, vagy például A felkölt nemességhez című ódából is láthatjuk, Berzsenyi hitt a magyar nemzetben, a magyar hősiesség, a férfias erények (virtutes viriles) és a tiszta szív, tiszta erkölcs erejében. Egy pillanatig sem volt kétséges előtte, hogy csak becsületesen érdemes élni, és ezt felnőtt férfiként életpéldájával is bizonyította. Poézise nemesi-rendi költészetnek is nevezhető, hiszen a magyarságnak ezt az erőteljes, ideális lényegét a rendi alkotmányban is szemlélte (Barátimhoz). Három igazán megtartó tényezőt látott a magyarság életében: a tiszta erkölcsöt, a keresztény műveltséget és az alkotmányt. Gyakran emlegette a „párducos ősöket”, hitt a honfoglaló magyarok és nemes utódaik véráldozatának erejében, amely a haza földjét megszenteli (Görög Demeterhez). Költői nyelvének főbb jellegzetességei: fenség, pompa, méltóság, dinamika, szenvedélyesség. Minden verssort, minden szót ki akar emelni a köznapiság szürkeségéből. Ez néha túlzott ódonságot, modorosságot eredményez, mint például Báró Prónay Sándorhoz című ódájában. Költői életműve mottójául is szolgálhat, amit Poétai harmonistika című értekezésében a költészetről írt:

Csobán Endre Attila
(Régi Nyomtatványok Tára)

Sorozatunk címe Hésziodosz Munkák és napok című művére utal. Az ókori szerző a földműves kitartó, gondos munkáját jelenítette meg. Könyvtárunk kutató munkatársai ehhez hasonló szorgalommal tárják fel a gyűjtemények mélyén rejlő kincseket. Ezekből a folyamatos feldolgozó munka nyomán felbukkanó kincsekből, témákból, érdekességekből adunk közre egyet-egyet blogunkban. A sorozat százharminchetedik részében Vasné dr. Tóth Kornélia, a Térkép-, Plakát- és Kisnyomtatványtár tudományos munkatársa „Ex libris gyűjtők, gyűjtemények” címmel indított alsorozatában a tárban található ex librisek készíttetői közül ezúttal Poór Ferencet és gyűjteményét mutatja be.

Józsa János fametszete (1976). A kép forrása: Palásthy Lajos ex libris gyűjteménye

Az ELTE bölcsészkarán végzett főiskolai docens, oktatásszervező Poór Ferenc (1931–2021) pályáját szülőfalujában, Ozorán kezdte tanítóként. Ozorai Pipo várában 1955 augusztusában megalapította a Kaposmenti Tájmúzeumot, melynek 1962-ig állt az élén. A vár megmentésén is sokat fáradozott.

Andruskó Károly grafikája. Jelzet: Exl.P/468 – Térkép-, Plakát- és Kisnyomtatványtár

Házassága révén 1962-ben került Keszthelyre. Itt a Járási Tanács művelődési osztályán felügyelő, 1967-től osztályvezető lett.

Nagy László Lázár fametszete (1973). A kép forrása: Vasné dr. Tóth Kornélia: Nagy László Lázár kisgrafikai világa, Budapest, Országos Széchényi Könyvtár, 2018, 33. – Törzsgyűjtemény

1972-től Veszprémben élt. Kezdetben a Veszprém Megyei Tanács művelődési osztályán osztályvezető-helyettesként dolgozott, majd 1976-ban a veszprémi G. Dimitrov Megyei Művelődési Központ igazgatója, 1977-től az Országos Oktatástechnikai Központ (OOK) vezető munkatársa lett. Elsősorban tréningekkel, a tréninges képzés – a videotréning – elméleti és gyakorlati kérdéseivel foglalkozott, a munka megalapozásaként feltárta ezek nyugati szakirodalmát. Kutatásaihoz kapcsolódóan vendégtanár volt a szombathelyi Berzsenyi Dániel Főiskolán, majd az ELTE TTK Oktatástechnikai Központjában és a JATE Neveléstudományi Tanszékén, külföldön a Klagenfurti Egyetem Pszichológiai Intézetében. A felnőttképzéssel kapcsolatos módszertani kutatásokat nyugdíjasként is folytatta, tréningvezetőként, oktatatásszervezőként. Rendszeresen jelentek meg szakmai írásai a felnőttképzés andragógiai és pszichológiai kérdéseiről.
Anyai nagybátyja, a neves gyűjtő és kisgrafikai szakíró Galambos Ferenc keltette fel érdeklődését az ex libris műfaj iránt. A gyűjteménye alapját képező grafikákat és a cserehátteret is ő biztosította a számára. A belépési nyilatkozatok tanúsága szerint az 1959. évi megalakuláskor lett tagja a Kisgrafika Barátok Körének. A kisgrafikagyűjtést hosszú időn át hobbiként folytatta, az ez irányú tevékenység jelentős szerepet töltött be a mindennapjaiban. Közel 15.000 darabos gyűjteményre tett szert, a hazai gyűjtők mellett széles körű kapcsolatokat ápolt külföldiekkel is.
Poór Ferenc és családtagjai részére összesen 111 névre szóló ex libris és alkalmi grafika készült, melyeket a gyűjtő személyes névjegyként cserélt ismerőseivel. Az első nevére szóló lap ifjúkori barátja, Mözsi Szabó István festőművész alkotása, egy parasztfejet ábrázoló linómetszet. Az utolsó lapot a veszprémi várral Stettner Béla metszette 1974-ben.

Stettner Béla linómetszete (1974). Jelzet: Exl.P/441 – Térkép-, Plakát- és Kisnyomtatványtár

A számára ex librist készítő grafikusok közül említhető még többek között Andruskó Károly, Kertes-Kollmann Jenő, Fery Antal, Károlyi Zsigmond, Póka György – Meskó Anna, Nagy László Lázár, Menyhárt József, Sólyom Sándor, Józsa János, Sterbenz Károly, Várkonyi Károly, Bordás Ferenc, Tellinger István, Takács Dezső, Varga Antal és Kósa Bálint. Folyamatos kapcsolatban állt a művészekkel. Galambos Ferenc révén közeli barátságba került Andruskó Károly grafikussal, aki évente többször látogatott Zentáról Magyarországra, ilyenkor Poóréknál vendégeskedett Keszthelyen, illetve Veszprémben. Andruskó lapjait rendszeresen megküldte Poór Ferencnek, így műveinek legteljesebb anyagával ő rendelkezhetett – ez kiegészült alkotásainak jegyzékével és a róla szóló publikációkkal. A szoros kapcsolatnak köszönhetően a vajdasági művész különösen sok ex librist készített Poór Ferenc nevére. Ezeken központi téma a Balaton, Keszthely és a gyűjtő szülőhelye, Ozora.
A bonyhádi Kertes-Kollmann Jenő grafikus Poór Ferenc aktuális lakhelyére, az ottani neves emberekre utalóan készített számára ex libriseket, gyakran portréábrázolásokkal. A Balaton és Keszthely vonatkozásában emléket állított Lovassy Sándor ornitológusnak, faunakutatónak és Beszédes József vízépítő mérnöknek. Lovassy Sándor (1855–1946) a keszthelyi Balatoni Múzeum egyik alapítója, a keszthelyi Gazdasági Akadémia igazgatója volt. Számos szakirányú írása közül kiemelkedik az 1927-ben megjelent Magyarország gerinces állatai és gazdasági vonatkozásaik című műve, melyet zoológusok, mezőgazdák, erdészek, kertészek stb. részére egyaránt ajánlott. Foglalkozott a Balaton élővilágával, erről jelent meg A Balaton madárvilágának rendes jelenségei (Budapest, 1897) című munkája. A tó madárvilágába ad betekintést az ornitológus portréjával az alábbi Lovassy-emlékgrafika, szintén Poór Ferenc ex librise.

Kertes-Kollmann Jenő grafikája. Jelzet: Exl.P/445 – Térkép-, Plakát- és Kisnyomtatványtár

Keszthely kapcsán felidéződik még a város életében kiemelkedő szerepet betöltő felvilágosult főúr, Festetics György (1755–1819) alakja.

Kertes-Kollmann Jenő grafikája. Jelzet: Exl.P/447 – Térkép-, Plakát- és Kisnyomtatványtár

Festetics birtokának jószágigazgatója, Nagyváthy János tanácsára az uradalmi gazdatisztek képzésére iskolát alapított, így jött létre 1797-ben a világ első, felsőfokú képesítést is nyújtó mezőgazdasági tanintézete, a Georgikon. Ennek első igazgatója Nagyváthy lett, aki szintén szerepel egy ex librisen.

Kertes-Kollmann Jenő grafikája. Jelzet: Exl.P/452 – Térkép-, Plakát- és Kisnyomtatványtár

Festetics György 1817-től Keszthelyi Helikoni Ünnepségek elnevezéssel irodalmi eseménysorozatot rendezett, amelyeken a helybeli diákság mellett megjelentek a kor ismert költői, írói. A dunántúli magyar írók találkozójaként szervezett irodalmi eseményeket Festetics anyagi támogatásával rendezték, a gróf azonban az 1819 februárjában tartott ünnepség után hamarosan elhunyt, e rendezvények így abbamaradtak. A résztvevők emlékfákat is ültettek a parkban, melyeket sajnálatos módon az 1900-as évek legelején kivágtak, majd 1920-ban a város lakói helyükre hársfákat telepítettek. A fasor közepén épült fel a nyolcoszlopos, kupolás Helikon-emlékpavilon, melyet 1921. július 2-án avattak fel. Ez a két világháború közötti állapotában látható az alábbi, 1931-ben készült képeslapon.

Keszthely, Helikon-emlékmű. Képeslap 1945 előtt. Jelzet: K.1.744 – Térkép-, Plakát- és Kisnyomtatványtár

A pavilon a második világháborúban elpusztult, de 1954-ben újból felállították, a Helikon-ünnepségek örök emlékére. Ezt mutatja be az alábbi, Poór Ferenc nevére szóló ex libris.

Andruskó Károly grafikája. Jelzet: Exl.P/466 – Térkép-, Plakát- és Kisnyomtatványtár

A gyűjtő kollekciójából többször került sor kiállításra, például az 1970. évi budapesti XIII. Nemzetközi Ex libris Kongresszushoz kapcsolódóan a keszthelyi Balatoni Múzeumban. Poór 1971-ben nagy szerepet vállalt az Első Balatoni Kisgrafikai Biennálé megszervezésében, Marcali Kiss József festőművésszel együtt, aki akkoriban a Balatoni Múzeum munkatársa volt.

Első Balatoni Kisgrafikai Biennálé, Keszthely, Balatoni Múzeum, 1971. (katalógus). Címlap

A kisgrafikai biennálét több alkalommal is megrendezték az 1970-es években Keszthelyen – ezek anyaga alapozta meg a múzeum kisgrafikai gyűjteményét, melynek gondozására Sági Károly akkori igazgató Poór Ferencet kérte fel.
Veszprémi lakosként Poór nevéhez fűződött a Kisgrafika Barátok Köre veszprémi csoportjának megalakítása 1979-ben, mely az országos találkozó itteni szervezése közben történt. Az általa szerkesztett veszprémi Horizont című folyóirat illusztrációi közt gyakran az ex librisek vitték a főszerepet. Az alábbi, nevére szóló könyvjegyen veszprémi városrészlet látható a település jelképévé vált Szent István völgyhíddal, mely Magyarország első és egyik legnagyobb, legszebb ívszerkezetű viaduktja; 1937-ben adták át. A háttérben a vár körvonalai rajzolódnak ki.

Andruskó Károly grafikája. Jelzet: Exl.P/462 – Térkép-, Plakát- és Kisnyomtatványtár

Szintén az 1930-as években építették a veszprémi várhegy elejére a Hősök kapuját, elsődlegesen az első világháború áldozatainak és a korábbi honvédőknek szentelve. Az építményt a következő képeslap 1945 előtti állapotában mutatja be.

Veszprém, Hősök kapuja. Képeslap 1945 előtt. Jelzet: Exl.V.770 – Térkép-, Plakát- és Kisnyomtatványtár

A város e nevezetességét – immár a 2. világháború utáni állapotában – egy Andruskó-grafika is megörökíti, Poór Ferencné könyvjegye.

Andruskó Károly grafikája. Jelzet: Exl.P/470 – Térkép-, Plakát- és Kisnyomtatványtár

Poór Ferenc az ex libris műfaj népszerűsítésével egyfajta képzőművészeti és kulturális missziót teljesített. Nagy szerepe volt a pápai-veszprémi Kisgrafikai Galéria létrehozásában 1976-ban. Ezekhez a – Jókai Mór Városi Könyvtárban Pápán és az Eötvös Károly Megyei Könyvtárban Veszprémben rendezett – tárlatokhoz a szereplő kortárs grafikusokról katalógusokat is kiadtak Poór Ferenc sorozatszerkesztésében, több esetben az ő anyagából. A bemutatott alkotók közt szerepelt 1976-ban Nagy László Lázár, Várkonyi Károly és Sterbenz Károly; 1977-ben Tellinger István, Bordás Ferenc és Drahos István; 1978-ban Kőhegyi Gyula, Stettner Béla és Bognár Zoltán; valamint 1979-ben Szilágyi Imre, M. Kiss József és Takács Dezső.

M. Kiss József kisgrafikai kiállítása, Kisgrafikai Galéria (Kisgrafikai füzetek 12.), az előszót írta, a katalógust és alkotásjegyzéket készítette Poór Ferenc, Veszprém, Eötvös Károly Megyei Könyvtár; Pápa, Jókai Mór Városi-Járási Könyvtár, 1979. Címlap – Törzsgyűjtemény

Poór Ferenc élete utolsó negyven évében már abbahagyta a gyűjtést, a cserét. 14.500 darabos ex libris gyűjteményét, az ehhez tartozó szakirányú kiadványokat, könyveket 2015-ben a keszthelyi Balatoni Múzeumnak adományozta. Kutatói és egyetemi, főiskolai munkásságának anyaga a Veszprém Megyei Levéltárba került.
2021 februárjában, életének 90. évében hunyt el. A család és a Balatoni Múzeum közös elhatározásából 2021 őszén Idő-vonalak címmel jubileumi kiállítással tisztelegtek munkássága előtt, a jelen cikk az idén öt éve elhunyt gyűjtőnek állít emléket.

Irodalom:

• Halász Gabi: 17 hektárnyi liget a város szívében, a keszthelyi Helikon park. In: Csodálatos Balaton portál, 2020. november 17.
• Galambos Ferenc: Ex libris kiállítások. In: Kisgrafika Értesítő, 1970. december, 738.
• Helikoni ünnepek. In. A Pallas nagy lexikona
• A Helikoni ünnepségek rövid története. In: ZalaMédia – A helyi érték, 2010. április 27.
• Hírek. In: Kisgrafika, 1974/3. sz., 36.
• Hírek. In: Kisgrafika, 1979/3. sz., 38.
• Idő-vonalak – kiállítás Poór Ferenc gyűjteményéből. In: Híradó, Keszthelyi Televízió, 2021. szeptember 29.
• Idő-vonalak. Emlékkiállítás dr. Poór Ferenc kisgrafikai gyűjteményéből az Első Balatoni Kisgrafikai Biennálé 50. évfordulóján. In: a Balatoni Múzeum honlapja, 2021. szeptember 24.
• M. Kiss József kisgrafikai kiállítása, Kisgrafikai Galéria (Kisgrafikai füzetek 12.), az előszót írta, a katalógust és alkotásjegyzéket készítette Poór Ferenc, Veszprém, Eötvös Károly Megyei Könyvtár; Pápa, Jókai Mór Városi-Járási Könyvtár, 1979.
• Németh István Péter: A könyv-jegyesség dicsérete. Dr. Poór Ferenc és családja ex libris gyűjteménye a Balatoni Múzeumban. In: Balatoni Múzeum, blog, 2018. december 14.
• Poór Ferenc. In: Veszprém megyei életrajzi lexikon. In: Az Eötvös Károly Megyei Könyvtár honlapja
• Poór Ferenc: Oktatási-képzési tréningek könyve, Eger, Líceum Kiadó, 2011.
• Vidéki csoportjaink életéből. In: Kisgrafika, 1979/1– sz., 21.

Vasné dr. Tóth Kornélia
(Térkép-, Plakát- és Kisnyomtatványtár)

Az Ex libris gyűjtők, gyűjtemények című sorozatunk további részei: 1. rész; 2. rész; 3. rész; 4. rész; 5. rész; 6. rész; 7. rész; 8. rész; 9. rész; 10. rész; 11. rész; 12. rész; 13. rész; 14. rész; 15. rész; 16. rész; 17. rész; 18. rész; 19. rész; 20. rész; 21. rész; 22. rész; 23. rész; 24. rész; 25. rész; 26. rész; 27. rész; 28. rész; 29. rész; 30. rész; 31. rész; 32. rész; 33. rész; 34. rész; 35. rész; 36. rész; 37. rész; 38. rész; 39. rész; 40. rész; 41. rész; 42. rész; 43. rész; 44. rész; 45. rész; 46. rész; 47. rész; 48. rész; 49. rész; 50. rész; 51. rész; 52. rész; 53. rész; 54. rész; 55. rész; 56. rész; 57. rész; 58. rész; 59. rész; 60. rész; 61. rész; 62. rész; 63. rész; 64. rész; 65. rész; 66. rész; 67. rész; 68. rész; 69. rész; 70. rész

A Munkák és napok – és kincsek című sorozatunk további részei: 1. rész; 2. rész; 3. rész; 4. rész; 5. rész; 6. rész; 7. rész; 8. rész; 9. rész; 10. rész; 11. rész; 12. rész; 13. rész; 14. rész; 15. rész; 16. rész; 17. rész; 18. rész; 19. rész; 20. rész; 21. rész; 22. rész; 23. rész; 24. rész; 25. rész; 26. rész; 27. rész; 28. rész; 29. rész; 30. rész; 31. rész; 32. rész; 33. rész; 34. rész; 35. rész; 36. rész; 37. rész; 38. rész; 39. rész; 40. rész; 41. rész; 42. rész; 43. rész; 44. rész; 45. rész; 46. rész; 47. rész; 48. rész; 49. rész; 50. rész; 51. rész; 52. rész; 53. rész; 54. rész; 55. rész; 56. rész; 57. rész; 58. rész; 59. rész; 60. rész; 61. rész; 62. rész; 63. rész; 64. rész; 65. rész; 66. rész; 67. rész; 68. rész; 69. rész; 70. rész; 71. rész; 72. rész; 73. rész; 74. rész; 75. rész; 76. rész; 77. rész; 78. rész; 79. rész; 80. rész; 81. rész; 82. rész; 83. rész; 84. rész; 85. rész; 86. rész; 87. rész; 88. rész; 89. rész; 90. rész; 91. rész; 92. rész; 93. rész; 94. rész; 97. rész; 98. rész; 99. rész; 100. rész; 101. rész; 102. rész; 103. rész; 104. rész; 105. rész; 106. rész; 107. rész; 108. rész; 109. rész; 110. rész; 111. rész; 112. rész; 113. rész; 114. rész; 115. rész; 116. rész; 117. rész; 118. rész; 119. rész; 120. rész; 121. rész; 122. rész; 123. rész; 124. rész; 125. rész; 126. rész; 127. rész; 128. rész; 129. rész; 130. rész; 131. rész; 132. rész; 133. rész; 134. rész; 135. rész; 136. rész

Az In memoriam Lázár Ervin című virtuális kiállítás nyitó oldala

Az In memoriam Lázár Ervin című virtuális kiállítás a húsz évvel ezelőtt, 2006 végén elhunyt író, Lázár Ervin tiszteletére készült el 2007-ben felső tagozatos és gimnazista diákokkal együttműködésben. A szolgáltatás a már korábban digitalizált Lázár Ervin-művek és a Szent László Gimnázium diákjai által készített alkotások felhasználásával, egy rajzpályázat kapcsán született képekkel kiegészülve állít emléket az írónak. Az összeállítás megörökíti a könyvtárunk és a Magyartanárok Egyesülete által meghirdetett rajzpályázat eredményhirdetése kapcsán megrendezett kiállítást és a nap további eseményeit is. Az alábbiakban a 2009-ben lezárult szolgáltatásunkból adunk ízelítőt:

Illusztráció A Hétfejű Tündér című meseregényhez. In memoriam Lázár Ervin

Illusztráció A Hétfejű Tündér című meseregényhez. In memoriam Lázár Ervin

Illusztráció A Négyszögletű Kerek Erdő című meseregényhez. In memoriam Lázár Ervin

Szigfrid búcsúfellépése. Illusztráció A kisfiú meg az oroszlánok című meséhez. In memoriam Lázár Ervin

M. J. (szerk.)
(Főigazgatói Kabinet)

400 koronás, kitöltetlen részvényjegy részlete, 1895. Jelzet: SZT Irattár, Vígszínház 374/1 – Színháztörténeti és Zeneműtár

1896. április 2-án délelőtt 10 órakor a színház vezetősége és személyzete birtokba vette a Vígszínház épületét és megkezdődtek a próbák.

A Vígszínház épülete és első társulata. Jelzet: SZT KC 2752– Színháztörténeti és Zeneműtár

• 
• 
• 
• 
• 
• 
• 
• 
• 
• 
• 
• 
• 
• 
• 
• 
• 
• 
• 

• 
• 
• 

A könyvtár gyűjteményében megtalálható a Barangok partitúrája, amely alapján a következő zeneműveket játszották az előadásban: ifj. Johann Strauss: Cigánybáró (Verbunkos); Giacomo Meyerbeer: A próféta (Krönungsmarsch); Erkel Ferenc: Bánk bán (részlet); Erkel Ferenc: Hunyadi László (Hunyadi-induló); Martinovics-nóta; Egressy Béni – Vörösmarty Mihály: Fóti dal.
A megnyitóra a színház vezetősége meghívta Ferenc Józsefet is. Az uralkodó elfogadta a meghívást, de jelezte, hogy a millenniumi ünnepségek okozta elfoglaltságai miatt csak május hatodikán tud a színházban megjelenni, ezért az udvar javasolta a megnyitó elhalasztását erre a napra. A vezetőség azonban ragaszkodott a május elsejei megnyitóhoz, aminek egyik oka talán az volt, hogy ezen a napon ünnepelték Faludi Gábor gazdasági igazgató 50. születésnapját.
A vezetőség arra kérte a nézőket, hogy a megnyitón „a nézőtéren felöltő, bot és esernyő nélkül, a hölgyek kalap nélkül szíveskedjenek megjelenni”.

A Vígszínház megnyitása, színlap. Jelzet: SZT SZL Víg 1896.05.01. – Színháztörténeti és Zeneműtár

A megnyitón először Barna Izsó szerzeménye hangzott el nyitányként. Barna Izsó 1859-ben született Brauner Izidor néven, a Zeneakadémián végzett. Előbb több vidéki város karmestere volt, majd a budapesti Népszínházhoz szerződött. Több zeneművet és operetteket is szerzett. Jókai Mórral 1885-ben ismerkedett meg egy balatonfüredi szerenád alkalmával.
Az Ünnepi nyitányt Kozma Andor Prológja követte, amelyben Tapolczai Dezső helyett Beregi Oszkár alakította Kisfaludy Károlyt.

Mártonfy Gyula: Beregi Oszkár portréja. Fénykép, [Budapest], [ante 1900]. A fénykép a Festetics Andor számára készített, a Nemzeti Színház tagjait ábrázoló album része. A kép forrása: Fotótér

(Leveldi) Kozma Andor 1861 január 12-én született Marcaliban. A korszakban elismert költő, hírlapíró, műfordító, a Petőfi Társaság tiszteletbeli tagja, a Kisfaludy Társaság másodelnöke, a Magyar Tudományos Akadémia nyelv- és széptudományi osztályának tiszteletbeli tagja volt. Budapesten jogot hallgatott, majd az Első Magyar Általános biztosító társaság tisztviselője, később vezértitkára volt, 1910-től pedig országgyűlési képviselő. Koboz és Andronicus álnevek alatt is publikált, lefordította Goethe Faustját. A Prológ mellett „A szabadság ünnepére” című színi költeményét adták elő a Vígszínházban, utóbbit 1898. március 15-én.
A Prológ eltért a megszokott, hagyományos formától, már csak azért is, mert benne a Vígszínház Szelleme mindenekelőtt modern színházat ígért a közönségnek, mégpedig olyat, amelyben a kortársak igényei szerinti szórakoztatás alapjait a vígjátéki klasszikusok teremtik meg: Plautus, Molière, és Kisfaludy Károly. A modernség tehát ebben az értelemben nem a klasszikus és nemzeti hagyományok megtagadását, lerombolását jelenti, hanem az arra való építkezést.

Kozma Andor: Prológ. A Vígszínház megnyitójára készült szövegkönyv. Borító. Jelzet: MM 22.443 – Színháztörténeti és Zeneműtár

A megnyitó fő attrakciója Jókai Mór Barangok vagy a peoniai vojvoda című vígjátéka volt.
Jókai sokat dolgozott a darabon, ennek az eredménye a könyvtárunk állományában található három szövegváltozat. Közülük a Színháztörténeti és Zeneműtár példányait a rendezővel, Mátrai Betegh Bélával folytatott „levelezése” tarkítja.

• 
• 
• 
• 
• 

A nyomtatott, kéziratként megjelent (tehát más színházak számára is hozzáférhetővé tett) harmadik változat „Jókai Mór sajátkezű jegyzéseivel, törléseivel ellátott” példányát a kötetbe írt sorok tanúsága szerint Szász Károly egy Múzeum körúti antikváriumban vásárolta meg 1897 áprilisában, majd kezelőorvosának, dr Tompa Kálmánnak ajándékozta.

Jókai Mór: A Barangok vagy A paeoniai vojvoda. Vígjáték, Budapest, Athenaeum Ny., 1896, Jókai Mór saját kezű bejegyzéseivel és törléseivel – Törzsgyűjtemény

A darab a Prológban említett modernségnek egyszerre képviselője és a megkérdőjelezője is: a közönségnek görbe tükröt mutatva (ön)ironikus formában jeleníti meg az éppen ezeréves fennállását ünneplő, „modern” magyarságot, egyúttal alternatívákat kínál arra, hogy hogyan lehet egyszerre modernnek és magyarnak lenni.
A modernséget többek között Barang Tamás báró bicikligyára, és az emancipált nő megtestesítője, a gazdag amerikai rokon leánya, Barang Miriám képviseli, aki egy verseny miatt a második felvonás hatodik jelenetében „kerékpározó jelmezben” jelenik meg: „piros jaquet, fehér mellény, térdig érő bugyogó, selyem harisnya, szíjas öv, kerek kalap” van rajta.

• 
• 

A korabeli közönség azonban nem tudta vagy nem akarta észrevenni a mondanivalót, Jókai jellegzetes humora valószínűleg nem érvényesült a színpadon, a színház pedig számított is minderre.

De nemcsak a közönség, hanem maguk a színészek sem értették a vígjátékot:

A hangsúly így az első „igazi” vígszínházi darabra került, ez volt Az államtitkár úr, amelynek május 6-i előadásán – ígéretéhez híven – Ferenc József is megjelent.

A Vígszínházban, Az államtitkár úr 1896. május 6-i előadásán alvó Ferenc József, Balázsffy Rezső illusztrációja. In: Hegedüs Gyula: Emlékezések [a Vígszínház első huszonöt évére] [ill. Balázsffy Rezső], Budapest, Légrády, 1921, 11. – Törzsgyűjtemény

Az uralkodó, mivel a színház megnyitó előadásán nem jelent meg, Az államtitkár úr első felvonása során elaludt, a szünetben pedig elhagyta a színházat, többszörösen is elmulasztott egy igazi színháztörténeti eseményt: a vígszínházi stílus megszületésének pillanatát.

Budapest Vígszínház, az épület homlokzata és jobb szárnya. Tervezte: Fellner Ferdinand – Helmer Hermann. Épült: 1896-ban. Színezett fénykép, 1896 k. Jelzet: KA 7682/5levelezőlap – Színháztörténeti és Zeneműtár Színháztörténeti gyűjtemény

Felhasznált irodalom:

• Bárdi Ödön: A régi Vígszínház, [Budapest], Táncsics Kiadó, 1957.
• Hegedüs Gyula: Emlékezések [a Vígszínház első huszonöt évére], [ill. Balázsffy Rezső], Budapest, Légrády, 1921.
• A száz éves Vígszínház. Mozaikok tíz évtized történetéből, 1896–1996, [főszerk. Radnóti Zsuzsa], Budapest, Vígszínház Igazgatóság, [1996]
• Színművészeti lexikon. A színjátszás és drámairodalom enciklopédiája, szerk. Erődi Jenő és Kürthy Emil ... anyagának felhasználásával Schöpflin Aladár, [Budapest], Színészegyesület, [1929]–1931.
• A Vígszínház irattára a Színháztörténeti és Zeneműtár Színháztörténeti gyűjteményében. Jelzet: Víg 374/1-8

Patonai Anikó Ágnes
(Színháztörténeti és Zeneműtár)

A sorozat további részei: Első rész; Második rész

1100 évvel ezelőtt (926. május 2-án) a kalandozó magyar seregek elfoglalták A Sankt Gallen-i monostort

László Gyula: Sankt Gallen. In: László Gyula: 50 rajz a honfoglalókról. [5. kiadás], [Budapest], Kairosz, 2025 – Törzsgyűjtemény

A kalandozásnak nevezett hadjáratok

Emlékszem a történelemórákon tanított szlogenre, amikor a ‘80-as években az általános iskola padjait koptattam, vagy amikor a ‘90-es évek elején töltöttem középiskolás tanulmányaimat. Eszerint a Kárpát-medencébe érkező honfoglaló magyar társadalom mind gazdasági, mind társadalmi, mind pedig hadi kultúráját tekintve jóval „fejletlenebb” volt, mind az itt lakó, mind a tőlünk Nyugatra elterülő államok lakóinál. Emellett „gyenge gazdasági viszonyai” miatt – mai szóhasználattal élve – a GDP-je növelése, sőt egyáltalán fennmaradásának biztosítása céljából „vad, barbár hordaként” lerohanta a „fejlett civilizációt jelentő” környező országokat. Ilyen jellegű szemlélettel még jóval a rendszerváltás után is találkoztam (!), ugyanis az egyik érettségi tételként kidolgozandó esszé „hivatalos” megoldása szerint a kalandozó hadjáratok célja kizárólag a zsákmányszerzés, dúlás, rablás, fosztogatás volt. Mindez persze addig tartott, amíg a „jóval fejlettebb” nyugati páncélos lovagok alkotta sereg Regensburgnál és Augsburgnál „katasztrofális” vereséget nem mért erre a „szedett-vedett” nomád seregre. Azt hiszem, ma már bárki számára, aki ismeri valamelyest a magyar hadtörténelmet (és úgy általában a lovasíjászok harcmodorát), nem kis mértékben megdöbbentő ez a finoman fogalmazva tényeket egyáltalán nem ismerő, vagy figyelembe venni nem akaró hozzáállás. Hiszen napjainkban a Kassai Lajos sportíjász, mint alapító nevéhez fűződő - lovasíjászat gyakorlatilag tömegsporttá nőtte ki magát, évről-évre történelmi hadijátékok, vagy egyéb rendezvények szentelnek módot ezen íjak hatékonyságának bemutatására, bárki megvásárolhatja a honfoglaló magyarok (és egyéb nomád népek) összetett, merev szarvú reflexíjának rekonstrukcióját és – többek között ennek is köszönhetően – a lovas-íjász harcmodor hadtörténeti szempontból való megismerése hatalmas fejlődésen ment keresztül.
A „kalandozásoknak” nevezett hadi vállalkozásokról a következőképpen fogalmaz László Gyula régész-professzor:

A kalandozások útja Európában. A kép forrása: Wikipédia

Azt hiszem, nincs mit hozzáfűzni ehhez az idézethez.  Talán ez is az oka annak, hogy László Gyula szigorúan, tudományos megalapozottsággal és kidolgozottsággal, mégis szenvedélyesen érvel amellett, hogy népünk hadi kultúrája semmivel sem volt elmaradottabb a környező államokénál. Hiszen érdemes azon például elgondolkodni, hogy néhány ezer fős magyar csapatok hogyan voltak képesek gyakorlatilag harcképtelenné tenni az egyesek szerint „fejlettebb” haderőt képviselő páncélos lovagok alkotta, nagyobb létszámú seregeket? Aki nem elfogult, nyilván sejti a választ. Nemhogy nem rendelkeztek fejlettebb hadi kultúrával a megtámadott országok, de kifejezetten ők voltak őseinkhez képest gyengébb harcértékűek.
A romantika korában, a 19. században alakult ki a „kalandozások” vagy más néven „kalandozó hadjáratok” gyűjtőnév. Horváth Mihály és Szabó Károly használták először ezt a kifejezést. Napjainkban több történész és hadtörténész nem ért egyet az elnevezéssel, Hidán Csaba László hadtörténész, történelmi vívómester és oktató szerint például szerencsésebb a „szervezett hadi vállalkozások” megnevezés. „Kalandozásoknak” összefoglalóan azokat a hadi vállalkozásokat nevezzük, melyeket 862 és 970 között bonyolítottak le eleink. Történelmi források negyvenhét hadjáratról maradtak fenn, ami azt jelenti, hogy ennél több is lehetett. Az ismert hadjáratokból harmincnyolc nyugat felé (itáliai és német területekre, illetve frankföldre és az Ibériai-félszigetre); kilencet déli irányba (bizánci és bolgár területekre) vezettek őseink. Elképzelhető, hogy voltak hadjáratok északi (fehér-horvát) és déli (horvát és szerb) területekre is, de ezekről hiteles történelmi forrás nem áll rendelkezésre.  
A 899 és 970 közötti 47 hadjáratból csak 8 volt sikertelen (köztük a sokat emlegetett 933-as merseburgi és 955-ös augsburgi vereség), a többi győztes csatákkal, sikeresen végződött. A számok magukért beszélnek. Azt is mondhatnánk, őseink harcosai tönkreverték a kalandozások célpontjait jelentő államok katonáit. Boksznyelven fogalmazva ezek kiütéses győzelmek voltak. De hogyan volt lehetséges ez? Miért voltak képesek erre a hatalmas hadi fölényre őseink? A honfoglaló magyarok harcmodorával kapcsolatban a legjobban ismert, legtöbbet forgatott forrás VI. (Bölcs) Leó bizánci császártól származik.

László Gyula: A hadrend. In: Uő.: 50 rajz a honfoglalókról, [5. kiadás], [Budapest], Kairosz, 2025. – Törzsgyűjtemény

Bölcs Leó sorai egy, az akkori nyugat- és dél-kelet európai hadviselés számára teljesen eltérő és ismeretlen, de az ő harcmodorukhoz maximálisan alkalmazkodni tudó, hibáikat és gyengeségeiket kihasználó, fegyelmezett seregről árulkodnak. Nem csoda, hogy a megtámadott népek – annak ellenére, hogy nem több, mint tízezer fős sereget győztek csak le – óriási győzelemként élték meg Merseburgot és Augsburgot. Hiszen győzni tudtak azok felett, akiktől rettegtek, akikkel szemben hatástalannak érezték azt a harcmodort, amelyet ismertek, amelyre rábízták életüket. De a harcmodoron kívül más okai is voltak a honfoglaló magyar harcosok félelmetes harcértékének, amit László Gyula ekképpen fogalmazott meg:

A Sankt Gallen-i kaland

László Gyula: Az üldözés. In: László Gyula: 50 rajz a honfoglalókról. [5. kiadás], [Budapest], Kairosz, 2025. – Törzsgyűjtemény

A kalandozásoknak nevezett hadi vállalkozások egyik hadjárata éppen 1100 esztendeje, 926-ban történt. Ez a hadjárat elég mozgalmas volt. Az új itáliai király, Hugó szövetségeseként a magyarok megostromolták Augsburgot. Ugyanebben az évben Konstanzot is elérték, felgyújtva annak külső falait, majd továbbvonulva a Fekete-erdőben tönkreverték a Liutfred vezette bajor sereget. Néhány elfoglalt hajó segítségével átkeltek a Rajnán, majd Elzászt és Lotharingiát dúlták fel. Ezt követően kitartó és igénytelen, kis testű harci lovaikon és több száz méterre hordó íjaikkal észak felé vették útjukat a nyugati lovagok számára legyőzhetetlen harcosaink és eljutottak az Atlanti-óceán partjára. Visszaúton Bajorországban Arnulf herceggel hat évre békét kötöttek. Ahogy olvasható, elég jelentős a hadjárat alatti események listája. Azonban ez az esztendő mégsem a győztes csaták miatt vált az egyik legismertebbé kalandozásaink sorában. Ennek okáról László Gyula a következőket írja:

A 926-os hadjárat egy megörökített mellékepizódjából napjainkban a történészek bizonyos szempontból többet profitálnak, mint az összes többi hadjárat leírásából. A Sankt Gallenben álló kolostor neve nem biztos, hogy sokat mond azoknak, akik nem ismerik történelmünknek az államalapítás előtti korszakát. A 643-ban alapított kolostor nevét Szent Gálról, egy írországi hittérítőről kapta. A kolostor egyfajta kulturális központ szerepét tölthette be, számos kéziratot és kódexet őriztek falai között. Ezek közé tartozott a Sankt Gallen-i Történetek (Casus Sancti Galli), amely tartalmát tekintve több, mint a középkorban szokásos évről évre nagy gonddal vezetett évkönyvek (Annales). A Sankt Gallen-i Történetekben mindezeken túl a kolostor belső életét és történetét is egy-egy barát időnként megírta. Sankt Gallen történetének megírását Rapertus barát kezdte 895 előtt. A 891 és 971 közötti időszakra vonatkozó részeket Ekkehard barát írta. Róla annyit tudunk, hogy 1060 körül halt meg, így a magyar történelemben szentgalleni kaland néven ismert 926-os eseményt nem szemtanúként élte meg. Györffy György szerint mégis feltételezhető „hogy nagyjából hitelt érdemlő szóbeli hagyományok alapján dolgozott”.
Ez az esemény a következőképpen zajlott le. Ebben az időben Engelbert apát vezette a kolostort, és mikor hírét vette a magyarok közeledtének, megkezdte az alapos felkészülést:

László Gyula: Közelharc. In: Uő.: 50 rajz a honfoglalókról, [5. kiadás], [Budapest], Kairosz, 2025. – Törzsgyűjtemény

Mivel ebben az időben a kalandozó hadi vállalkozások elszenvedői már tapasztalhatták, hogy a lovasíjász harcmodort mesteri szinten űző magyarok a várostromokban nem igazán jeleskedtek, ezért a szerzetesek a felfegyverkezést követően, mozgatható értékeiket magukkal vive a Sitter folyó mentén egy erődített helyre vonultak. Ekkor lépett színre a kaland egyik főszereplője, Heribald barát, aki a források szerint kissé együgyű és félkegyelmű volt. Ő a rossz sarujára hivatkozva (melyre a kamarás nem adott neki bőrt) nem ment sehova, így bevárta az érkező magyar sereget, amely:

A Szent Gál kolostorába érkező magyarok rábukkantak a magányos szerzetesre, akinek ottlétét nem nagyon értették. Miután egy foglyul ejtett, magyarul beszélő pap tolmácsolásában megtudták, hogy mi a helyzet, úgy tűnik, nemhogy nem bántották, de Heribald nagyon hamar a kedvencükké vált. A zsákmányszerzés ott motoszkált őseinkben és rögvest neki is kezdtek a kincskeresésnek, kutakodásnak. Mindamellett, hogy természetesen egy kolostor feldúlását egyáltalán nem tartom helyes cselekedetnek, de hadd említsek meg két dolgot, amely talán árnyalja a rájuk ragasztott rabló-dúló-fosztogató címke által alkotott képet. Ahogy olvasható:

Fehér Tibor Aranykakas (Budapest, Móra, 1959) című ifjúsági regénye cselekményének kerettörténete a szentgalleni kaland. A könyv borítója – Törzsgyűjtemény

Ebből az derül ki számomra, hogy a kalandozó magyarok célja semmiképpen nem a céltalan rombolás és pusztítás volt. Hiszen nem dúlnak fel egy oltárt csak azért, mert ebben esetleg örömüket lelik, vagy mert így akarnak bosszút állni korábbi sérelmeikért. Ez annak tükrében lehet, hogy nem is annyira jelentéktelen, hogy a közelmúltban is lezajló háborúk során többször olvashattunk vagy hallhattunk olyan híreket, hogy az odaérkező katonák/szabadcsapatok feldúlták az ellenséges katonák és civilek sírjait. Később olvashatjuk, hogy két harcos a harangtoronyra felmászik a csúcson lévő aranykakasért és onnan leesve szörnyethaltak. Őket végtisztességet adva az oltár tetején égetik el. Azonban úgy tűnik, a szerzetesek ezt úgy értelmezik, mintha fel akarták volna gyújtani a templomot. Azonban őseink később megint csak tanújelét adják annak, hogy nem feltétlenül a féktelen pusztítás és harácsolás jellemző rájuk:

A Sankt Gallen-i kolostor napjainkban. A kép forrása: Wikipédia

De nemcsak, hogy meghagyták a két hordó bort, hanem a már magukból hozott borból és ételekből megkínálták Heribaldot, és az őt tolmácsoló papot is, sőt a gyepre letelepedett magyarok nekik még két külön széket is hoztak. „Heribald is velük együtt úgy belakott, hogy mint utóbb mondogatta, soha jobban.” Amikor a bortól nekihevült magyar harcosok vidám nótákba kezdetek, a fogoly pap rákezdett egy antifonalét énekelni, melybe Heribald is bekapcsolódott. Ekkor történt:

Az itt olvasottakra mind a néptánc, mind a magyar eredetű harcművészetek után érdeklődők joggal kaphatják fel fejüket. Hiszen ami ebből kiderül: az ősmagyarok rendelkeztek valamiféle tánckultúrával és (a lovas-íjászaton kívül) – mai szóhasználattal élve – harcművészeti kultúrával is. Olvashatjuk, hogy elkülönül a birkózás és a fegyveres harcban való gyakorlatozás. És ami még lényeges, ezt gyalog, és nem lóháton teszik. Az, hogy közelharcban szablyával, fokossal, kopjával való vívás mellett eleink valamilyen pusztakezes közelharcot is gyakorolhattak, arról az ún. Botond-legenda is árulkodik, melyben egy Botond nevű, mokány kis termetű magyar harcos pusztakezes birkózásban nemcsak legyőzi, de meg is öli a görögök óriás termetű bajnokát.
Kalandozó őseink azonban nem sokáig élvezhették Heribald vendégszeretetét, hiszen szerteszéjjel hagyott kémeik útján megtudták, hogy a közelben vagy egy „erődítmény fegyveres csapatokkal”. Erre a hírre felkerekedtek, és „előbb sem mint hinné az ember, harcra készen, csatasorba álltak”, hogy bevegyék azt. Ám, miután látták az erődöt, meg sem kísérelték bevenni azt, hanem tovább indultak Konstanz felé. Ezután az ostromlottak – azt hívén, hogy felgyújtották a kolostort – kitörtek és üldözni kezdik őket. Az utóvéddel meg is ütköztek és egyet elfogtak közülük. Majd ezt követően:

Napjainkban többen foglalkoznak a honfoglalók harcászatának valamiféle rekonstruálásával, mint Kassai Lajos lovasíjász és Hidán Csaba László szablyavívó mester

Ha más források nem is léteznének erről, akkor ebből is egyértelműen kiderülne a honfoglaló magyar harcosok korábban már említett fegyelmezett és minden pillanatban hadra fogható mivolta, mely az ekkori, egyéni becsvágyat hajkurászó nyugati lovagok hozzáállásától gyökeresen tért el.
A sereg elvonulta és a veszély elhárulta után a fogoly magyar a szerzetesi közösséggel maradt és meg is keresztelkedett. Jankovics Marcell – később ismertetendő – animációs kisfilmjében láthatjuk a némi romantikával fűszerezett zárójelenetet, ahogy a szerzetesi ruhát öltött, megnyírt és megborotvált kalandozó magyar harcos Heribald kebelbarátjává válik. És végezetül említsük meg a derék, együgyűnek titulált barátot is.

Sankt Gallen neve még egyszer felbukkan történelmünkben. Néhány évtized múlva, 972-ben ugyanis I. Ottó császár egy itteni szerzetest, Brúnót küldte a magyarok közé téríteni. Vélhetőleg ez volt az első – ekkor még egységes – keresztény egyház Nyugathoz, Rómához köthető ágának tömeges hittérítése, melynek során Géza fejedelem és fivére, Mihály is felvette a keresztséget.

A lovas-íjász harcmodor tovább élt a kereszténység felvétele után is. Somogyi Győző festménye egy 11. századi kun vitézt ábrázol. In: Bodor Ferenc – Somogyi Győző: Páncélos lovagok, Budapest, Móra, 1983. – Törzsgyűjtemény

A Sankt Gallen-i kaland könyvtári dokumentumai

A teljes „szentgalleni kaland” magyar nyelvű fordítását megtalálhatjuk Györffy György négy kiadást megélt Magyarok elődeiről és a honfoglalásról című művében. A lényeget kiemelve, szemelvényekben László Gyula 50 rajz a honfoglalókról című (hat kiadást megért) művében is olvasható a Sankt Gallen című kép kísérőszövegénél. Jankovics Marcell Mondák a magyar történelemből című animációs sorozatának egy epizódja a Szentgalleni kaland  címmel mutatja be a rendezőtől megszokott stílusban az eseményt. A Mádi Szabó Gábor színművész hangjával elmesélt történet a Sankt Gallen-i Történetekben olvasható szöveg kivonata. Kovács Béla rendező Monda és történelem című dokumentumfilm-sorozatának harmadik része ugyancsak a Szent Gál kolostorban történtekkel, illetve az ehhez kapcsolódó hadtörténeti és művészettörténeti vonatkozásokkal foglalkozik. Az ifjúságnak szóló történelmi regényeiről ismertté vált Fehér Tibor Aranykakas című műve cselekményének fókusza pedig szintén a kalandozások ezen epizódja. Végezetül megemlítenék egy animációs-bábfilmet filmet is, Imre István Szentgalleni kaland című alkotását. A groteszk bábfigurákat alkalmazó film inkább történelmi szatíra, semmint ismeretterjesztő mű. A kolostor világi élvezetben tobzódó szerzetesei kicsúfolják és szinte kiközösítik az ájtatos Heribaldot, akit végül – a történet szerint – megmenti a félelmetes magyaroktól a kolostort, és így utolsóból az elsővé válik.

Köszönjük Hidán Csaba Lászlónak, Pogány Csillának és Krisztinának, továbbá Somogyi Győzőnek a képek közlési engedélyét!

Felhasznált irodalom:

• (Bölcs) Leó: Taktika, Budapest, Martin Opitz K., 2025. Corpus fontium antiquitatis Hungaricae
• Baltavári Tamás (írta) – Partig Kis Rómeo Viktor (rend.): Kalandozások. Csataterek 1. Animációs film. Budapest, Media Partners, 2013.
• Fehér Tibor: Aranykakas, Budapest, Móra, 1959.
• Györffy György (összeáll.): A magyarok elődeiről és a honfoglalásról. Kortársak és krónikások híradásai, [4. kiadás], Budapest, Osiris, 2002.
• Hamvai-Kovács Gábor: 50 rajz egy nagyszerű embertől. Huszonöt évvel ezelőtt hunyt el László Gyula régész, képzőművész. OSZK blogbejegyzés. 2023. június 17.
• Jankovics Marcell (rend,): Mondák a magyar történelemből. Szentgalleni kaland. Animációs film. Kecskemét, Pannonia Film Vállalat, 1989.
• Kovács Béla (rend.): Monda és történelem. 3. rész. Ismeretterjesztő film. Budapest, Filmiroda Rt., MTV-Opál.
• László Gyula: 50 rajz a honfoglalókról, [5. kiadás], [Budapest], Kairosz, 2025.
• László Gyula: A honfoglaló magyar nép élete [reprint kiadás], Budapest, Múzsák, 1988.
• László Gyula: A honfoglaló magyarság lelkialkatáról, Kolozsvár, [Minerva], 1942.
• Magyar kalandozások. In: Wikipédia
• A magyarok Sankt Gallen-i kalandja. In: Magyarok kalandjai. Egy blog a magyar kalandok parkjától, 2021. október 1.
• Révész László (szerk.): A honfoglalók hétköznapjai, Budapest, Promptus, 1996. 

Hamvai-Kovács Gábor
(Olvasószolgálati és Tájékoztatási Főosztály)

A Religion, Culture, and Identity Formation in the Habsburg Monarchy című konferencia absztraktfüzetének borítója

2026. április 16–17-én a Piarista Rend Magyar Tartománya, a Nemzeti Közszolgálati Egyetem Eötvös József Kutatóközpont Vallás és Társadalom Kutatóintézet, valamint a Sapientia Szerzetesi Hittudományi Főiskola nemzetközi konferenciát szervezett Religion, Culture, and Identity Formation in the Habsburg Monarchy címmel. A kétnapos, interdiszciplináris tudományos tanácskozás szervezői köszöntőjükben a vallás és a vallási intézmények összetett, sokrétű szerepét hangsúlyozták a Habsburg Monarchián belüli oktatás, kultúra és identitás alakításában. Kiemelték, hogy a felekezetileg sokszínű Monarchia kiváló terepként szolgál annak vizsgálatához, miként hatottak évszázadokon át a vallási hagyományok a politikai hatalomra, a társadalmi szerkezetekre és a kulturális gyakorlatokra szerte Közép- és Kelet-Európában. Rámutattak arra is, hogy birodalmi kereteken belül működő felekezeti oktatás és egyházi intézmények kiváló teret kínáltak a nemzeti, nyelvi és vallási identitások megőrzésére, illetve fejlesztésére.

• 
• 
• 

Bárány Zsófia előadásában az 1840-es években készített, a magyar oktatásügyet vizsgáló püspöki reformtervezeteket ismertette. Az 1840-es évek állami iskolarendszerébe a katolikus egyház iskolái tartoztak, melyek egyben az állam iskolái is voltak. Az evangélikusoknak és reformátusoknak saját iskolarendszerük volt, amelyet saját anyagi eszközeikkel tartottak fenn. Noha a Ratio Educationis (I. 1777, II. 1806) az ország valamennyi iskoláját állami felügyelet (Helytartótanács) alá helyezte, az iskolák felekezetiek maradtak. Az állami hatáskör csak a felügyeletre, valamint a felsőbb tanügyigazgatásra vonatkozott. A protestánsok a Ratio hatálya alól is kivonták magukat. Az állami irányítás a tankerületeken keresztül működött: az illetékes hivatalnokok a tankerületek élén álló tanulmányi főigazgatóknak tettek jelentést. Utóbbiak általában magas rangú, többnyire az oktatásügyhöz kötődő katolikus egyházi személyek voltak.
Az 1840-as évek elején a kormány felkérte Mednyánszky Alajos írót és tisztviselőt a magyar iskolarendszer reformjának kidolgozására. Mednyánszkyról érdemes megemlíteni, hogy képes volt összekapcsolni a hungarus identitást a magyar nemzeti törekvések elfogadásával. Jellegzetes kultúraközvetítő volt. A szlovák folklórt úgy ültette át németre, hogy az megihlette a magyar írókat. Tagadta az erőszakos magyarosítás vádját és valóját:

Mednyánszky a magyar nyelv terjesztésében látta a hungarus egység tovább éltetését. Nem tartotta hatékonynak a magyarosítást, sőt „vétkesnek” tartotta az erőltetett iskolai magyarosítást, ám ragaszkodott ahhoz, hogy a magyar nyelv a latin helyét átvegye. Véleménye szerint ily módon a magyar nyelv terjesztése megerősítheti az ország egységét.

• 
• 
• 

Az iskolai reformer terveit mások mellett a csanádi püspökkel, Lonovics Józseffel, az egyházi érdekekeit védő, ugyanakkor nemzeti érzelmű politikussal, diplomatával együttműködve dolgozta ki. Lonovics javarészt Egerben szocializálódott, amely bővelkedett oktatási és tudományos intézményekkel. A fiatal politikus elöljárója Pyrker János László, egri érsek, mecénás, német nyelven író költő volt, aki kiemelkedő szerepet játszott a magyar kulturális életben. Ő alapította például 1828-ban az első magyar nyelvű tanítóképzőt Egerben. Életműve kitüntetett részének tartotta az oktatási intézetek létrehozását.

Nem meglepő, hogy Lonovics püspökként Temesvárott Eger példáját követte líceumalapítási törekvéseiben.
Mednyánszky halála (1844) után a nádor felkérte Lonovicsot az oktatási reformtervek továbbfejlesztésére. A püspök bizonyos területeken folytatta Mednyánszky munkásságát, például a magyar nyelv nála is kiemelkedő szerepet kapott. Az 1844: 2. törvénycikkben a diéta többek között arról határozott, hogy a kapcsolt részek fő- és középiskoláiban rendes tárgyként fogják tanítani a magyart, amely Magyarországon a közoktatás nyelve lesz. A szabályozás dacára maradtak azonban gyakorlati kérdések a magyar nyelv oktatása körül. A főpap például ‒ több évtizedes kívánalomként ‒ sürgette, hogy a gimnáziumokban rendes tantárgyként oktassák a magyar nyelvet (litteratura hungarica).

Lonovics magyar nyelv ügye melletti törekvései közismertek voltak: 1843-ban Magyar Tudós Társaság tiszteleti tagjává választották. A tudós közösség döntésében kiemelt szerepet játszott a politikus–főpap magyar nyelv ügye melletti elkötelezettsége.
Ám a püspök Mednyánszky oktatási javaslataitól eltérő, új terveket is megfogalmazott. Például teljesen másképp képzelte el a felsőoktatás szerkezetét, illetve ‒ ezzel összefüggésben ‒ szigorúbb napirendet szorgalmazott a diákok számára.

Bányászakadémiai hallgatók Selmecbányán, 1850 körül. F. Kollarz kőnyomata. Hajdu János: Felsőbb oktatásügy és tömegnevelés. In: Magyar művelődéstörténet, Budapest, Magyar Történelmi Társulat, 1942. Ötödik kötet. Az új Magyarország, szerk. Miskolczy Gyula – Magyar Elektronikus Könyvtár

A főpap javaslatai között különösen figyelemre méltó az a felvetés, miszerint az anyanyelvű elemi iskolákat vegyék ki az állami felügyelet alól. Úgy vélte ugyanis, hogy a plébánosok, esperesek és püspökök helyismeretükkel jobban felügyelhetik és fejleszthetik ezeket az intézményeket, mint az állami hivatalnokok. A szóban forgó felügyeletet a tankerületi főigazgatónak alárendelt, királyi kinevezésű, tehát állami hivatalnok, az elemi iskolai felügyelő látta el. Csak a hitoktatás tartozott püspöki felügyelet alá.

Falusi iskola, ha a tanító távol van. In: Kakas Márton naptára 1861-re, Pest, Landerer és Heckenast, 66. lap. A kép forrása: Hajdu János: Felsőbb oktatásügy és tömegnevelés. In: Magyar művelődéstörténet, Budapest, Magyar Történelmi Társulat, 1942. Ötödik kötet. Az új Magyarország, szerk. Miskolczy Gyula – Magyar Elektronikus Könyvtár

A konferencia előadásaiból tanulmánykötet készül. A rendezvény absztraktfüzete elérhető itt:

Felhasznált irodalom:

• Bárány Zsófia: „Az iskolák nem arra szánvák, hogy azokban tudósok képeztessenek!” Lonovics József oktatásügyi munkálatai a reformkorban. In: Pedagógiatörténeti Szemle, 2025/2. 30‒44.
• Kiss Erzsébet: Az alsó és középszintű oktatás 1848/1849-ben. A Vallás és Közoktatásügyi Minisztérium válogatott iratainak tükrében, Budapest, 1997.
• Miskolczy Ambrus: A „hungarus alternatíva”: példák és ellenpéldák. (Fejes Jánostól Rumy Károly Györgyig). In: Regio, 2009/2, 3‒46.

Beszámolók:

• Vallás, kultúra, identitás a Habsburg Monarchia világában. In: A Piarista Rend Magyar Tartományának honlapja
• Vallás, kultúra, identitás a Habsburg Monarchia világában. In: Sapientia Szerzetesi Hittudományi Főiskola honlapja
• Vallás, kultúra és identitásképződés a Habsburg Monarchiában – Nemzetközi konferencia a Sapientián. In: Magyar Kurír katolikus hírportál, 2026. április 15.
• Vallás, kultúra, identitás a Habsburg Monarchia világában – Konferencia a Sapientia Főiskolán In: Magyar Kurír katolikus hírportál, 2026. április 21.

Kapcsolódó blog:

• Bárány Zsófia: „Valami emberileg szép, nem kérdvén, kitől van az, élek vele s kivánom, hogy mennél többen éljenek azzal.”. A magyar nyelv napja. In: OSZK-blog, 2021. november 13.

Bárány Zsófia
(Lipták Dorottya Sajtótörténeti Kutatócsoport)