Néhány évvel ezelőtt Rudolf Péternek előadás közben, a színpadon gratuláltak színésztársai fia születésének napján úgy, hogy a nézők ebből mit sem vettek észre. Hogy mindez miként zajlott, arról Molnár Zsuzsannának mesél a színművész. A beszélgetés apropóját az adta, hogy KönyvTÁRlat című irodalmi-kultúrtörténeti programsorozatunk márciusi vendége Rudolf Péter volt, aki az est hívószavához, a játékhoz kapcsolódva a színészi játék sajátosságairól, specifikumairól beszélt.

A játékra és a színészetre gondolva egyből az jutott eszembe, hogy a magyar nyelvben játékként tekintünk a színészek munkájára: úgy fogalmazunk, hogy a színész játszik. Mennyiben játék az, amit a színpadon, a filmvásznon látunk?

Ebben a félévben egy rövidke kurzust tartottam a Színház- és Filmművészeti egyetem egyik színész osztályának, ami arra kényszerít, hogy végiggondoljam a szakmámhoz fűződő viszonyomat, valamint a mögöttem álló négy évtizedet. Az első találkozáskor azzal az egyszerű gondolattal indítottam, hogy bár a munkánk során folyamatosan ölre menő csatákat vívunk, megszállottként keressük a pontosságot, és mindebbe szüntelenül minden idegszálunk belefeszül, de a lényeget tekintve a színészet mégiscsak játék. Nagyon hálás vagyok a sorsnak, hogy játszhatok színpadon, filmeket készíthetek, Rejtőt és Dosztojevszkijt olvashatok fel, mert ez a játék mégiscsak arról szól, hogy kik vagyunk, és hogy miként találjuk meg a helyünket a földön. Mindennek látszólag nincs racionális hozadéka, azonban ha kiiktatnánk a művészeteket a világból, szürkévé, sivárrá, értelmetlenné válna az emberi lét.

Országos Széchényi Könyvtár

oszk_most Rudolf Péter Könyvtárlat

Csatát említ, nekem azonban a felhőtlenség is eszembe jut a színészi játék kapcsán. Nézőként legalábbis sokszor látjuk a színészeket könnyednek, felhőtlennek, pedig biztos rengeteg munka van abban, hogy ilyennek tűnjön a színpadi munka…

Szinte a kérdésben a válasz: az tud könnyed lenni, aki megdolgozott érte. A kívülálló édes félreértése, hogy egy operett vagy vígjáték együtt jár a könnyedséggel. Természetesen nem a munkafolyamat hangulatáról beszélek, mert a próbafolyamat során a legsúlyosabb kérdésekről is lehet emberi hangon beszélni. Azt is el kell árulnom azonban, hogy nem feltétlenül a jó hangulatú próbafolyamatnak van sikeres eredménye, ennél összetettebb a helyzet: számos paramétere van annak, hogy egy darab jól működik-e vagy sem. Azt azonban kijelenthetem, hogy például egy vígjáték esetében az olvasópróba nagy röhögéseit követően kínkeserves munka következik, hogy a kedélyt fenn tudjuk tartani önmagunkban, majd ez az előadásokra is meg tudjon maradni, hogy amikor a nézők beülnek a színházba, ugyanúgy hasson rájuk a darab, ahogy ránk hatott az elején.

Milyen eszközök állnak egy színész rendelkezésére ahhoz, hogy ezt a könnyedséget meg tudja ragadni?

A humornak matematikája van, ritmusra bontható. Hadd hozzak egy példát az Üvegtigrisből: szállóigévé vált egy mondat a filmből, az „easy rider, öcsém”, mely a Csuja Imre által megformált karakter, Csoki révén lett közkedvelt. Nélküle, az ő személyisége nélkül ez másként szólna. De sok ember ágyazott meg ennek a pillanatnak. Köszönhető többek között az írónak, Bús Gábor Olivérnek, aki kitalált egy figurát, egy Amerika-mániás fickót, aki olyan helyen él, ahol még a környező városokba is nehéz eljutni, nemhogy egyszer bejárni a 66-os utat. Önmagában tehát ennek a közép-európai esélytelenségnek a találkozása a babettás Csoki karakterével váltja ki a humort. Ehhez azonban kellett a kellékes is, aki szellemesen lángokat festett a pár köbcentis motorra, kellett a hangmérnök, aki a megfelelő ritmusban húzta meg az adott hangot és kellett a vágó, aki jól illeszetette a pillanatot az egészhez.

Egy olyan példát hozott, amely azt mutatja meg, hogy a nézők szórakoztatására miként áll össze egy karakter, egy jelenet. Ismerünk azonban olyan történeteket is, amelyek arról számolnak be, hogy a színészek olykor egymást szórakoztatják a színpadon, elkerülve azt, hogy a nézők ebből bármit észrevegyenek…

Ezzel kapcsolatban nem egy vicces, hanem egy lírai emléket idézek fel. A fiam egy olyan nap délutánján született, amikor este előadásom volt, az Ahogy tetszik című darabot játszottuk, melyben Próbakő szerepét alakítottam. Próbakőnek van egy kis éneke a második felvonásban, mely így kezdődik: „Ó édes Olivér, ó drága Olivér…” A történethez tudni kell, hogy a fiamat Olivérnek hívják, amit a társulat természetesen tudott. Az én drága kollégáim beosontak a színpadra, megbújtak a térben, és amikor a dalhoz értem egyszer csak megszólalt egy kórus a fiam születésének ünneplésére. A nézők valószínűleg nem nagyon értették, hogy Próbakő vidám dala közben miért lett könnyfátyolos a szemem, de természetesen meghatódtam ettől a gesztustól. Úgy gondolom, hogy ilyen esetben egy vígjátékba ez belefér.

A magyar forradalom bevégződött…

Az országgyűlés 1849. április 14-én a Debreceni Református Nagytemplomban tartott nyílt ülésen, a megjelenő tömeg hatására kimondta a Kossuth Lajos által korábban már javasolt detronizációt, a Habsburg–Lotharingiai-ház trónfosztását. A nyilatkozatot április 19-én A magyar nemzet függetlenségi nyilatkozata címmel tették közzé végleges szövegezésben és nyomtatásban „a magyar nemzet törvényesen egybegyült főrendei, s képviselői” nevében; Almásy Pál, a képviselőház elnöke, báró Perényi Zsigmond, a felsőház másodelnöke és Szacsvay Imre jegyző aláírásával. Ez a harmadik detronizáció volt a magyar történelemben, mely a nemzet múltbeli és 1848–49. évi sérelmeire hivatkozva megfosztotta a Habsburgokat a magyar királyi jogoktól, és kikiáltotta hazánk függetlenségét:

„Mi, a magyar álladalmat törvényesen képviselő nemzetgyülés, midőn jelen ünnepélyes nyilatkozatunk által, Magyarországot elidegenithetlen természetes jogaiba visszahelyezve minden hozzá tartozó részekkel és tartományokkal egyetemben, az önálló független Europai Statusok sorába igtatjuk, s a hitszegő Habsburg-Lothringeni házat Isten és világ előtt trónvesztettnek nyilatkoztatjuk: erkölcsi kötelességünknek ismerjük ezen elhatározásunk indokait nyilvánitani, miszerint tudva legyen az egész mivelt világ előtt, hogy e lépésre a halálig üldözött magyar nemzetet nem tulzott elbizakodás, s nem forradalmi viszketeg; hanem a türelem végső kimerültsége s az önfentartás kénytelensége vezeté. […] Magyarország a vele törvényesen egyesült Erdéllyel és hozzá tartozó minden részekkel, és tartományokkal egyetemben szabad, önálló és független europai statusnak nyilváníttatik, s ezen egész status területi egysége feloszthatatlannak s épsége sérthetetlennek kijelentetik.”
(A magyar nemzet függetlenségi nyilatkozata, Kny.1848.2°/543)

A magyar nemzet függetlenségi nyilatkozata (részlet, Kny.1848.2°/543)

A detronizáció kimondásával azonban nem mindenki értett egyet. A közvélemény támogatta a szakítást, a politikai és főleg a katonai vezetők egy része azonban ellenérzéssel fogadta ezt a radikális lépést. A függetlenség kimondása külföld felé is kétélű fegyvernek bizonyult, ezzel megpecsételődött a szabadságharc sorsa. A nyugati nagyhatalmak nem álltak ki a magyar szabadságharc, egy független Magyarország mellett, az európai erőegyensúly megőrzése érdekében nem akarták a Habsburg-monarchia szétesését. A nyilatkozat ráadásul jogalapot adott I. Miklós orosz cárnak a beavatkozásra. Hiába következtek a tavaszi hadjárat további sikerei, Buda visszafoglalása (1849. május 21.), I. Miklós cár és I. Ferenc József császár megállapodást kötöttek Varsóban a magyarországi orosz intervencióról. 1849. június közepén Rüdiger és Paszkevics orosz tábornokok vezetésével közel 200 000 fős orosz hadsereg tört Magyarországra.

Józef Bem július 31-én Segesvár, Fehéregyháza térségében vereséget szenvedett az egyesült orosz–osztrák csapatoktól. Az orosz csapatok vezetője Alexander von Lüders, az osztrákoké Eduard Clam-Gallas tábornok volt. Segesváron és Héjjasfalván mintegy 700–700 magyar honvéd esett el. A honvédeket itt temették közös sírba, valószínűleg közöttük volt Petőfi Sándor is, akit a közelben láttak élve utoljára. Fehéregyházán a Haller Louise grófnő alapította Petőfi Múzeum ma is áll, és fogadja a látogatókat. Kertjében a segesvári csata turulos emlékműve (Klap.45e/S.383), emellett Bem-emlékmű és Petőfi-szobor látható. A 10 méter magas turulos emlékművet, Alpár Ignác alkotását 1899. július 31-én avatták fel azon a helyen, ahova állítólag tömegsírba temették a csatában elhunytakat. Az 1949. július 31-én ráhelyezett emléktáblán az alábbi idézet olvasható: „Jertek ki hozzám, s ott kiáltsatok/ Síromnál éljent a respublikára,/ Meghallom én azt, s akkor béke száll/ Ez üldözött, e fájó szív porára.”

Segesvári csatatér 1848-ban Petőfi sírjával (Klap.45e/S.383)

Az orosz tüzérség parancsnoka, Szkarjatyin is a segesvári csatában vesztette életét, egy ágyúgolyó végzett vele. Síremléke, az ún. Szkarjatyin-emlékmű Segesvár keleti kijáratánál a bükkerdő alatt található. A téglatest alakú, magas talapzaton hatalmas kőoroszlán fekszik, amely nemcsak a vezérőrnagy halálának helyét jelzi, hanem a síremléke is. Alapkövét maga Ferenc József császár tette le Szkarjatyin névnapján, 1852. július 30-án, erdélyi utazása alkalmával. (Skariatine orosz tábornok emléke Segesvárnál, Metszet45e/119)

Skariatine orosz tábornok emléke Segesvárnál (Metszet45e/119)

Az augusztus 9-ei vesztes temesvári csata után, a kilátástalan katonai és politika helyzetben augusztus 11-én Kossuth Lajos és a kormány nagyobb része lemondott, Kossuth Görgeire ruházta a legfőbb katonai és polgári hatalmat. 1849. augusztus 13-án a Görgei Artúr vezette feldunai hadtest a Világos melletti szőllősi síkon letette a fegyvert, de nem az osztrákok, hanem Rüdiger orosz lovassági tábornok csapatai előtt. Ezt a pillanatot örökíti meg Gerhardt Alajos (1837–1889) festő, grafikus litográfiája. Reggel a két sereg felsorakozott egymással szemben, a zászlókat a földre fektették, a puskákat gúlákba rakták. A szemle után sok öreg huszár összetörte a kardját, mások lelőtték a lovukat és sírtak. Sötétedésre befejeződött a ceremónia: 11 tábornok, 1426 tiszt, 32 569 közkatona, 144 ágyú és 60 hadizászló került orosz kézre. (Görgey streckt mit 35000 Ungarn bei Világos die Waffen vor dem Russischen General Rüdiger am 13. August 1849., Lit/12)

A világosi fegyverletétel (Lit/12)

Görgei a cár közbenjárására kegyelmet kapott. Bécsben augusztus 20-án a minisztertanács ülésén határozat született a magyar szabadságharc résztvevőinek felelősségre vonásáról, a tisztek bíróság elé állításáról. Az osztrák kormányzat szabad kezet adott Haynaunak, rövid időn belül elkezdődött a megtorlás.

Haynau császári tábornok 1849. szeptember 1-jén A’ magyar forradalom bevégződött… (Kny.1848.2°/882) kezdetű hirdetményt adott ki. Ebben az állt, hogy akik a forradalomban részt vettek 3 hónapon belül jelentkezzenek igazolás végett a kerületi parancsnokságoknál, ellenkező esetben nyilvános per indul ellenük.

Hirdetmény. A’ magyar forradalom bevégződött (Kny.1848.2°/882)

A legtovább Komárom vára tartotta magát. Klapka György parancsnok a világosi fegyverletétel után visszahúzódott a várba. „Legyen Komárom a magyarok Mekkája!”– hirdette. Ám külső támogatás nélkül maradva hetek múlva tárgyalásokba kellett bocsátkoznia a vár feladásáról. 1849. szept. 27-én Herkálypusztán átadási szerződést kötöttek (Komárom várának megadása, Kny.1848/168). A komáromi helyőrség tagjai minden későbbi üldözéstől mentesítő papírt (Geleitscheint) kaptak, azaz sértetlenül távozhattak. Október 3–4-én megtörtént a fegyverletétel, Komárom kapitulált.

A megtorlás kegyetlen volt. Haynau mint magyarországi osztrák főparancsnok felállította a haditörvényszéket, több száz tisztet és polgári személyt ítéltek halálra és még többet várfogságra. Október 6-án lőtték agyon Pesten, az Újépületben gróf Batthyány Lajost, az első magyar kormány miniszterelnökét, ekkor végezték ki Aradon a tizenkét hős tábornokot és egy ezredest: Aulich Lajost, Damjanich Jánost, Dessewffy Arisztidet, Kiss Ernőt, Knezich Károlyt, Lahner Györgyöt, Lázár Vilmost (ezredes), Leiningen-Westerburg Károlyt, Nagysándor Józsefet, Poeltenberg Ernőt, Schweidel Józsefet, Török Ignácot, Vécsey Károlyt.

A tizenhárom aradi vértanút számos korabeli ábrázolás megörökíti, köztük Barabás Miklós litográfiája, a kivégzést pedig Thorma János festménye. Utóbbiról egy ábramagyarázó szöveg is megjelent az 1896-ban kiadott Aradi vértanuk (!) c. kötetben (Kny.C 10.529). Ebben ezt olvashatjuk: „Szombat van, hűs októberi regg[el], 1849. október hatodika. Hatodfél óra reggel…A tizenhárom aradi vértanú közül négy dicső már megdicsőült, fél órával előbb kegyelmesen agyonlőtték őket az aradi vársánczon. Fél hét óra van reggel, kilencz vértanú még fogoly s még hős, még él. De ezek már az utolsó perczek. És ezekről az utolsó perczekről festette meg képét Thorma János. Az alávaló gyilkosság színtere: az aradi vár előtti tér, Zsigmondháza és Új-Arad előtt terül el a vesztőhely, itt a magyar Golgotha. Ide hozták a kilencz foglyot: Damjanich Jánost, Poeltenberg Ernőt, Török Ignáczot, Lahner Györgyöt, Knézich Károlyt, Nagy Sándor Józsefet, Leiningen Károly grófot, Aulich Lajost, Vécsey Károly grófot.” A képen látható, hogy a bakó először Poeltenberg Ernő nyakára tette a kötelet. Vele szemben nyolc társa, Damjanich a szekéren, mivel törött volt a lába, Leiningen a szekérnek támaszkodva, mellettük keresztet emelő pap, mögöttük két szakasz gyalogos látszik. Tudjuk, mi történt… Az utolsó felakasztott Vécsey Károly volt.

Az utókor által az aradi tizenháromnak emléket állító alkotások közül az egykor könyvjegyként funkcionáló kisgrafikák, ex librisek is fellelhetők az OSZK Plakát- és Kisnyomtatványtárban. Galambos Ferenc (1910–1988) jogtanácsos, bibliográfus, neves kisgrafikagyűjtő Perei Zoltánnal készíttetett fametszetű ex libris sorozata portréikkal emlékezik a vértanúkra (Galambos exl/66–78).

Ex libris Galambos Ferenc. Aulich Lajos honvédtábornok (Galambos exl/66)

Írásomat és az 1848–49-es forradalom és szabadságharcról az OSZK Plakát- és Kisnyomtatványtár dokumentumain keresztül megemlékező sorozatomat egy aradi vértanú, Aulich Lajos máig ható utolsó mondatával zárom: „Szolgáltam, szolgáltam, mindig csak szolgáltam. És halálommal is szolgálni fogok. Forrón szeretett magyar népem és hazám, tudom, megértik azt a szolgálatot.”

Források és szakirodalom:

• 1848/49-es gyűjtemény, Országos Széchényi Könyvtár, Plakát- és Kisnyomtatványtár
• 1848–1849. A forradalom és szabadságharc képes története, Tóth Könyvkereskedés és Kiadó Kft., szerk. Hermann Róbert, Debrecen, [2008.]
• Deák István: Kossuth Lajos és a magyarok 1848–49-ben, Gondolat Kiadó, Budapest, 1983., 326–363.
• Tarján M. Tamás: 1849. április 14. Debrecenben kimondják a Habsburg–Lotharingiai-ház trónfosztását, Rubicon 
• Vajda György: Segesvári csatangoló, 2018. január 15., e-Népújság

Vasné dr. Tóth Kornélia

1817. március 2-án született Nagyszalontán a magyar irodalom szellemi életének „sugárzási központja”,hunyt mesterünk, vagyonos Atyánk, a törékeny testben nagy lélek, szilárd, büszke büszke velszi bárd - ARANY JÁNOS.

Arany János fényképe az OSZK Kézirattárának Arcképgyűjteményéből, é.n. a Digitális Képkönyvtár oldalain.

„Ki és mi vagy? hogy így tűzokádó gyanánt
Tenger mélységéből egyszerre bukkansz ki.
Más csak levelenként kapja a borostyánt,
S neked rögtön egész koszorút kell adni.

Ki volt tanítód? hol jártál iskolába?
Hogy lantod ily mesterkezekkel pengeted.
Az iskolákban nem tanulni, hiába,
Ilyet... a természet tanított tégedet.”

Petőfi Sándor: Arany Jánoshoz, 1847 (részlet)  

Születése 100 évfordulóján, a Nyugat 1917. évi 5. számában (március 1.) többen is köszöntötték Arany Jánost.

A Nyugat Arany-emlékszám (1917. március 1.) címlapja az Elektronikus Periodika Archívumban.

„Mikor, a magyarság e nagy művészének születése napján, az ember hálát ad a sorsnak, hogy maga is a költő megérthetői közzé született: e napra mégsem sajnálna idegen lenni, de olyan tudója a magyar nyelvnek, hogy Arany Jánost megérthesse. Igaz, hogy ez szinte lehetetlenség. Egyrészt maga a magyar nyelv, s tán még mai nyelvészeti állapota olyan, hogy ennyire alig tanulhat bele, aki bele nem született. Másrészt idegen nyelvet különben sem lehet annyira megtanulni, hogy bár a legavatottabb idegen felé egészen ugyanaz zengjen szavaiból és mondataiból, és zengjen mindaz, mint a beleszületett felé. Harmadrészt: a szavakkal, a mondatokkal s a betű szerint való értelemmel alkalmasint ezen zöngék is együtt teszik a költői műdarabot. Mindazonáltal, s levonva mind e levonandókat, nem ártana (s tán éppen az Arany János művészi megbecsültetésének nem), ha magyar szem egy napig, egy ítéletre úgy tudná költészetét ügyre venni, mint tudja avatott idegen az idegenét, mint tud műveltebb fehér ember nézni olasz képet, hallgatni német zenét, ha nem is érzi közben ugyanazt és mindazt, mit az olasz, mit a német ember.”

Ignotus: Arany. 1817–1917. március 2. A teljes szöveg a digitális Nyugatban a Magyar Elektronikus Könyvtár oldalán.  

Üdvözlet Nagyszalontáról. Toldi Miklós tér az artézi kúttal (képes levelezőlap, 1909, Országos Széchényi Könyvtár, Plakát- és Kisnyomtatványtár) a Digitális Képkönyvtároldalán.

„Mit vétettem azzal, hogy kikeltem bátran
És korcs udvaráért a királyt dorgáltam -
Melyben már alig van egy jó magyar bajnok,
Csak holmi lyányképű, ugrándozó majmok?
Fájt, hogy a magyarból olasz bábot csinál,
És szemébe mondtam: ez nem szabad, király!
Ha megromlik a nép régi jó erkölcse:
Mit ér a világnak csillogó kenőcse?

Nem vénség az, ami engem sírba teszen,
Régi kardját, íme, most is birja kezem,
Fájdalmim, ha vannak, nagynéha gyötörnek:
Óh, ez a penészes tunyaság, ez öl meg!
Nem áhítom én a nagy király kegyelmét -
De Lajost szerettem... most is szeretem még;
Hozzá vonz a lelkem... Mi haszna? mi haszna?
Bújj el öreg: halj meg; ne nyisd szád panaszra.”

Arany János Toldi estéje, Negyedik ének (részlet) a Magyar Elektronikus Könyvtár oldalain. 

Nagyszalonta. Csonka-torony. Arany János emlékszobák (képes levelezőlap, 1909, Országos Széchényi Könyvtár, Plakát- és Kisnyomtatványtár ) a Digitális Képkönyvtár oldalán.

„Valami nagy megilletődöttség
szokott erőt venni rajtam,
valahányszor ott járok a szalontai
Arany János-múzeumban.
[…]
S ott a fogas, s a fogason a kalapja!
Molyrágta és por porosul karimáján.
Ekkor biztatni kezdett az ördög:
Mi lenne, ha fölpróbálnám?

Föl kellene próbálni... föl!
„Tárgyakhoz nyúlni!”, de hátha...
Én istenem, de jó lenne,
ha ez a kalap találna.

Fölpróbáltam. Nyakamig ért.
Nagy volt, szörnyen nagy és örök.
Néztem, néztem, s még tán el is mosolyodtam:
No de sebaj, belenövök.”

Kányádi Sándor: Arany János kalapja. (részlet)

A tavalyi Barta Emil-féle rendhagyó könyvbemutató során ingyenesen letölthetővé vált A történelmi kardvívás alapjai (Grundvívás: módszertani segédlet önállóan edzőknek) című vívókönyv.

A könyvbemutatón az érdeklődők kipróbálhatták a grundvívás alapjait.

#oszk_most A történelmi kardvívás alapjai – könyvbemutató A könyv összefoglalja a szerző elméleti ismereteit és gyakorlati vívótapasztalatait, melyeket az évek során az ország több hagyományőrző vívócsoportjában szerzett. #olympics #fencing #library #librariesofinstagram

A post shared by OSZK Nat. Széchényi Library (@nemzetikonyvtar) on May 18, 2017 at 8:03am PDT

A könyvbemutató óta Fecz Ágnes kollégánk válogatása és szkennelése nyomán az alábbi kardvívással foglalkozó könyvek kerültek a MEK állományába. 

• Arlow, Gustav von - Litomyský, Franz: Systematisches Lehrbuch für den Unterricht im Säbelfechten aus der Hoch-Tierce-Auslage 

• Chappon Károly: Kardvívás kezdő és haladó vívók számára 

• Chappon Samu: A nemes vívás művészetének elmélete és a párbaj szabályai 

• Leszák Károly: Útmutatás a kardvívás csoporttanításához 

• Leszák Károly: Kardvívás 

• Arlow, Gustav von: A kardvívás 

• Sebetič Raimund: Oktatás a kard-vívásban Csapat-iskolák számára elfogadott tankönyv 

• Murz Frigyes: Vitőr-, kard- és párbajvívás 

• Egy különleges könyv: Hugo, Victor: A kard : Victor Hugo költeménye 

• Cseresnyés Zoltán: A kardpárbaj veszélytelen kimenetele és annak eshetőségei

• Szalay József: A magyar kard és a magyar lant

• És a kiinduló kötet pedig innen tölthető: Barta Emil: A történelmi kardvívás alapjai 

Barta Emil nemrég publikálta az alábbi cikket, ugyancsak MEK-es érintettséggel: Barta Emil: Teljes élet egy díva árnyékában: Muráti (Murz) Frigyes, a reneszánsz ember 

Köszönjük a szerzők felajánlásait, kéréseiteket, véleményeteket! Kérjük, segítsétek munkánkat a kattintás után megjelenő űrlap kitöltésével, ajánljatok olyan kiadványokat, melyek teljes egészében olvashatók vagy letölthetők az internetről. 

Kövesd a Magyar Elektronikus Könyvtár frissítéseit RSS-ben és a Twitteren! 

Kossuth Lajos imája

1849-ben váltakozó sikerű harcokkal folytatódott a szabadságharc. Kossuth 1849. január 21-én kinevezte a lengyel származású Dembinski Henriket honvéd altábornaggyá, majd megbízta a Tisza mögött összpontosított, négy hadtestből álló magyar fősereg parancsnokságával. Különösen nagy zúgolódást keltett a katonák körében, amikor a hadügyminisztérium a feldunai hadtestet hadosztállyá degradálva február 14-én Görgeit is Dembinszky alá rendelte.

Kápolnánál 1849. február 26–27-én a Dembinski vezette sereg vereséget szenvedett Windisch-Grätz – a császári és királyi hadsereg fővezére – csapataitól, ill. a kétnapos ütközet mérlege valójában a döntetlen felé hajlott, hiszen egyik fél sem érte el stratégiai célját. Klapka György a csatában – ezredesi rangban – a magyar sereg jobbszárnyán álló I. hadtest parancsnoka volt. „Der Nationalkrieg in Ungarn und Siebenbürgen in den Jahren 1848 und 1849” (1851) c. munkájában élesen bírálta Dembinski hadvezetését, különösen a február 27-i harcok részletes leírását adja. És mi volt Dembinski állásfoglalása? Az Österreichisch-ungarische Wehrzeitung 1872 októberétől 1873 áprilisáig „Die Memorien des Generals Dembinski” címmel, 78 folytatásban közölte le az 1864-ben elhunyt Dembinski emlékiratait. Mindezt a tábornok hátrahagyott iratai alapján, Alphons F. Danzer neve alatt tette közzé. (Az emlékiratok ez évben könyv alakban is megjelentek „Dembinski in Ungarn”, majd 1874-ben magyarul „Dembinski Magyarországon” címmel.) Ebben Dembinski a kápolnai csata elvesztésének felelősségét teljesen az alvezérek, elsősorban a VII. hadtest élén álló Görgei Artúr nyakába varrta. Görgei mindezért szükségesnek tartotta a mielőbbi állásfoglalást, és a Budapesti Szemlében 1975-ben Demár János álnéven bírálatot jelentett meg az emlékiratról. Ebben Dembinskit okolta mindenért, és „hadtani Jules Verné”-nek nevezte.

Az ellenfél vezére, Windisch-Grätz túlértékelte a csatát, és így jelentette a kápolnai eseményeket Bécsnek: „A lázadó csordákat, melyeket Kápolnánál iszonyú mennyiségben találtam fel, szétvertem és nagyrészt megsemmisítettem […] Egyedül a csapatok kitűnő szelleme és vitézsége, a tábornokok célirányos vezetése, kitűnő tüzérségünk hatékony tüzelése tudott mindenütt úrrá lenni a jelentős túlerő felett.” (Alfred zu Windisch-Grätz herceg, tábornagy jelentése az uralkodónak a kápolnai csatáról, Kápolna, 1849. február 27.) Az OSZK 1848–49-es gyűjteménye őrzi a Windisch-Grätz alatt szolgálatot teljesítő Serbelloni altábornagy február 28-án írt német nyelvű hadijelentésének magyar változatát, mely szintén optimista hangvételű: „Herczeg Windischgrätz Alfred tábornagy urnak kápolnai tábori főhadi szállásárúl e perczben érkezett, a’ csatatéren ónnal irt tegnapi tudósitás, a cs. kir. seregek által az emlitett helyzés mellett kivívott két napi győzelmes csatárúl, valamint gróf Schlick altábornagy seregéveli egyesülésrül. A pártűtők Eger és Poroszló felé szaladtak és folyton űzetnek. Zanini ezredbeli egy zászlóalj zászlóstúl elfogatott. Veszteségünk csekély. Seregeink lelkülete, mint mindég, – kitünő. Kelt Budán Február 28-án 1849.” (Hadi Jelentés, 1849. február 28., Kny.1848.2°/478)

Bár a híradások túloztak, ezek hatására adta ki I. Ferenc József 1849. március 4-én az olmützi oktrojált alkotmányt, mely hazánkat tartományi rangra kívánta süllyeszteni, leválasztva róla külön tartományként Erdélyt a Részekkel, az egymással egyesítendő Horvátországot, Szlavóniát és a Tengermelléket; a Katonai Határőrvidéket; a Bácskából és a Temesközből szervezendő Szerb Vajdaságot. Az alkotmány – szerencsénkre – nem lépett életbe.

A hagyomány szerint Kossuth Lajos az Országos Honvédelmi Bizottmány elnökeként a kétnapos kápolnai ütközet után a csata helyszínére utazott, s ott imát mondott a több száz elesett honvéd frissen hantolt sírhalma felett. Az OSZK-ban őrzött ima azonban fiktív dokumentum, nem hangzott el a csata után. Szövegét Roboz István (1828–1916) egykori pápai diák, 1848–49-ben Noszlopy Gáspár Somogy vármegye kormánybiztosának titkára írta Ádándon, Csapody Pál kastélyában, miután március 2-án Kossuth Hírlapjában olvasta a csata leírását. E magasztos hangvételű ima szövegét később angol, francia, lengyel, német és olasz nyelvre is lefordították, több szövegváltozatban is terjedt. Az OSZK Plakát- és Kisnyomtatványtár 1848–49-es gyűjteményében a Domby Antal által közzétett ima szövege olvasható. (Kossuth Lajosnak imája, mellyet a kápolnai csatánál elhullott Magyar Vitézek sirhalmain térden állva mondott el, Kny.1848.4°/85) Hermann Róbert kutatásai szerint Kossuth ekkoriban járt ugyan a csatatér környéken, ám imát nem mondhatott, mivel a csatát az osztrák hadsereg nyerte meg, így a csatatér is az ő kezükön maradt, a halottak temetését is ők intézték.

A képi ábrázolások között Kossuth kápolnai imáját örökíti meg Böhm Pál cromolitográfiája 1898–99-ből (Lit/255). Böhm Pál (1839–1905) előbb díszletfestéssel foglalkozott, majd oltár- és arcképfestőnek tanult, végül a bécsi képtárak anyagát másolva autodidaktaként képezte magát. Aradon festőiskolát nyitott, 1867-től Pesten, 1871-ben Münchenben élt, ekkoriban elsősorban kelendő életképeket festett. 1871–1873 között többször járt Szolnokon. Münchenbe visszatérve, főleg a műkereskedelem számára dolgozott. Megrendelésre készíthette a Kossuth imáját bemutató színes kőnyomatot is. A cromolitográfia előállítása során minden színhez külön nyomólemezt készítenek, mely hosszadalmas és precíz munkát igényel, ráadásul nagyon drága. Ezért ez a technika már a 19. században kezdett kimenni a divatból, helyette inkább fotomechnanikus eljárásokkal sokszorosították a színes képeket.

A szabadságharc csatáját ma több emlékmű is idézi Kápolnán, ezeket az OSZK Plakát- és Kisnyomtatványtár gyűjteményében képeslapokon szemlélhetjük. Az első 1849-es kápolnai emlékmű egy obeliszk volt, melyet Mednyánszky Sándor állíttatott 1869-ben az Egri Honvédegylet segítségével és országos adakozásból. A kis dombon álló emlékmű a rendszerváltás előtt furcsa képet mutatott: a domborműveken a zászlók egy részét vörösre igazították. Ma újra eredeti formájában láthatjuk.

A forradalom és szabadságharc 100. évfordulójára, 1948-ban emlékfalat emeltek „1848–1948” felirattal, a Kossuth-címerrel. Végül 1999. február 27-én, a kápolnai csata 150. évfordulóján az egykori – a Tarna folyón átívelő legnagyobb, háromnyílású, kőkorlátos – kőhíd kicsinyített változatára helyezték el Sebestyén Sándor szobrász bronz szoborkompozícióját. A híd közelében, melyet a honvédek megrohamoztak, a XVIII. század végén ültetett hársfák állnak, melyeket „Kossuth–Dembinski hársak”-nak neveznek. Ezek alatt imádkozott Kossuth Lajos a csatában elesett hősökért. Az eredeti háromnyílású kőhidat a II. világháborúban felrobbantották. Napjainkban új betonhíd íveli át a folyót, de a hársfák a mai napig emlékeztetnek a szabadságharc hőseire.

A Dembinski irányításával elégedetlen tisztek Görgei Artúr és Klapka György vezetésével március 3-án Tiszafüreden a távozását követelték, majd önhatalmúan le is váltották a sereg éléről. A „tiszafüredi zendülés” néven elhíresült esemény után, a lefolytatott vizsgálat alapján Dembinskit felmentették beosztásából. Görgei megnövekedett tekintélyét jelezte, hogy a tisztek jelentős része őt akarta megtenni fővezérnek, ám Kossuth végül Vetter Antalt nevezte ki a tábornoknak. Vetter azonban márciusban váratlanul megbetegedett, és Görgeit választotta meg a maga helyére, aki ezáltal kulcsszerepet játszhatott a tavaszi hadjárat sikerében, majd Buda május 21-i bevételében.

Főbb források és szakirodalom:

• 1848/49-es gyűjtemény, Országos Széchényi Könyvtár, Plakát- és Kisnyomtatványtár
• Borus József: Dembinski fővezérsége és a kápolnai csata, Zrínyi Katonai Kiadó, Budapest, 1975., 30–40.
• Böhm Pál, In. Magyar Életrajzi Lexikon, Főszerk. Kenyeres Ágnes, Arcanum
• Hermann Róbert: A kápolnai csata első napja, Rubicon
• Hermann Róbert: A kápolnai csata második napja, Rubicon
• Hermann Róbert: Kossuth el nem mondott imája a kápolnai csatatéren, Múlt-kor
• Katona Tamás – Ráday Mihály: Az 1848/1849-es forradalom és szabadságharc emlékhelyei, I. Események és helyszínek, szerk. Csorba László, Corvina Kiadó, Budapest, 2013., 109–110.
• Lengyel Tamás: Klapka György emlékiratai és emigrációs működése, Bethlen Gábor Irodalmi Rt., Budapest, 1936.
• Szabó Lajos, H.: Naplók, versek, levelek a szabadságharc korából, Jókai Mór Városi Könyvtár, Pápa, 1998.
• Tarján M. Tamás: 1818. január 30., Görgei Artúr születése, Rubicon

Vasné dr. Tóth Kornélia

Az első magyar népképviseleti országgyűlés (1848) megnyitásáról

A Plakát- és Kisnyomtatványtár 1848/49-es gyűjteménye számos szabályzatot, törvényjavaslatot, törvénycikket, tudósítást, szónoklatot, a két tábla üzenetváltásait megörökítő feliratot, leiratot tartalmaz az 1848. július elején összeülő népképviseleti országgyűlés működéséről. Megtudhatjuk, mi volt a képviselők elszállásolásának módja, hogyan zajlott a megnyitás, hol foglalt helyet Széchenyi István az országgyűlésen, stb. A kérdéseket megválaszolandó, tekintsünk be néhány dokumentumba!

„Egy ember szól, de milliók nevében!” – kezdi Petőfi Sándor szózatát A nemzetgyűléshez című, 1848. július 4-én kelt versében. Majd így folytatja:

„Hazát kell nektek is teremteni![...]
Egy új hazát, ahol ne légyenek
Kiváltságok kevély nagy tornyai,
Sötét barlangok, denevértanyák,
Egy új hazát, hol minden szögletig
Eljusson a nap s tiszta levegő”

1848. április 11-én V. Ferdinánd szentesítette az ún. áprilisi törvényeket, ezzel utat nyitva a modern magyar polgári állam megszületésének, és berekesztette az utolsó rendi országgyűlést. Az első felelős magyar kormány, a Batthyány-kormány a nemzeti átalakulás programja élére állt. Az 1848. IV. törvénycikk Pozsonyból Pestre helyezte át az országgyűlés székhelyét. Az áprilisi törvényekbe foglalt választójogi törvény lényegesen kiterjesztette a választójogot. Az aktív választójogot (szavazati jog) megadta minden olyan 20. életévét betöltött büntetlen előéletű férfinak, aki Magyarországon született, vagy honosított volt, nem állt gyámi vagy gazdai hatalom alatt, valamely törvényesen bevett vallásfelekezethez tartozott, s bírt meghatározott vagyonnal. Így az ország férfi felnőtt lakosságának kb. 1/4–1/3 része élhetett a képviselőválasztás jogával.

Az első magyar népképviseleti országgyűlést július 2-ára hívták össze, az ünnepélyes megnyitást azonban július 5-ikére tűzték ki. A 377 magyarországi és a 69 erdélyi mandátumra 72%-ban birtokos nemest, 25%-ban pedig városi polgárt választottak, csupán a maradék 3%-on osztozkodott a papság, az értelmiség és a parasztság. Elsöprő többségben volt a liberális derékhad.

Az 1848-ki julius 2-ikára egybehitt országgyűlési főrendek terme a Nemzeti Muzeum épületében Pesten (Kny.1848/221)

A korábbiakhoz hasonlóan most is két táblában üléseztek, külön a felső- és az alsóház. A felsőtáblát lényegében érintetlenül hagyták, pusztán a neve változott meg, 1848. július 6-ától felsőháznak nevezték magukat. Tagjai a hivatalban lévő katolikus és görög ortodox egyházak főpapjai, a világi főrendek – a született és honfiúsított mágnások, vármegyék főispánjai, a kerületek főkapitányai – voltak. 1848/49-ben a felsőház politikai súlya meg sem közelítette a képviselőházét. Aktív tagjainak száma 1848. szeptember–októberre 60 főre csökkent. A főrendek a Nemzeti Múzeum épületében, annak nagytermében üléseztek, meghatározott ülésrendben ültek. A múzeum új, önálló épületének felállítására az 1832–36-os országgyűlés ajánlotta meg a szükséges összeget. Tervezésével a klasszicista építészet jelentős alakját, Pollack Mihályt bízták meg. Az építkezés 1837 és 1847 között folyt. A Plakát- és Kisnyomtatványtár egy dokumentuma (Az 1848-ki julius 2-ikára egybehitt országgyűlési főrendek tereme a Nemzeti Muzeum épületében Pesten, Kny.1848/221) bemutatja a nagyterem alaprajzát, a földszintet, az 1. és 2. emeletet, a fő- és mellékfeljárásokat, a ruhatárat és a terem képét. A képviselőknek belépőjegyük is volt. Széchenyi István belépti jegyéből (Kny.1848.8°/129) kiderül, hogy a képviselői terem karzatán foglalt helyet.

Széchenyi István belépti jegye a képviselői terem karzatára (Kny.1848.8°/129)

A alsótábla átalakítása 1848 tavaszának igazi vívmánya, mely a hagyományos rendi képviseletet népképviselettel váltotta fel. Az alsóház vagy képviselőház a mai Pesti Vigadó elődje, a Redoute (jelentése: ’táncterem, bálterem’) termeiben ülésezett. A Vigadó klasszicista épülete Pollack Mihály tervei alapján épült 1829-től, 1833-ra nyitotta meg kapuit, eredetileg szórakozóhelynek készült. A korszakban ez volt Pest egyetlen koncertterme, ahol olyan neves személyek léptek fel, mint az idősebb és ifjabb Johann Strauss, Erkel Ferenc, Liszt Ferenc. E helyen nyílt meg Kossuth Lajos javaslata alapján 1842-ben az Első Magyar Iparmű-kiállítás. 1848-ban Ybl Miklós tervei alapján a Vigadó nagytermét rendezték be az első népképviseleti országgyűlés képviselőháza számára. Itt nyílt meg július 5-én az országgyűlés, ezt örökíti meg az osztrák August von Pettenkofen egykorú kőnyomata Borsos József rajza után.

Hogyan zajlott a megnyitás? A képviselők már az előző napokban megérkeztek. Az országgyűlésre vidékről érkezőknek a pesti és a budai polgárok szállást biztosítottak, a városkapitányi hivatal Utasítást (Kny.1848.4°/30) adott ki, hogy mindezt méltányos lakbérért tegyék, és a helyszíneket előre összeírta a hivatal.

Július 4-én 10 órakor mind az alsó-, mind a felsőház tagjai összegyűltek termeikben. Tizenegy-tizenegy tagból álló küldöttséget választottak, és kijelöltek egy szónokot, aki másnap ment a király elé. Júl. 5-én 10 órakor a király fogadta a küldöttségek szónokait, majd nem sokkal dél előtt kíséretével kilépett a Várból. A menet a nemzetőrség és a katonaság sorfala közt vonult át a színépületbe (Redoutba), az alsóházi terembe, ahol a megnyitás idejére a felsőháziak is tartózkodtak. Itt a küldöttség tagjai várták a királyt, bevezették a terembe, ahol mindenki állva fogadta. Őfelsége pontban délben felolvasta a trónbeszédet és a leiratot az országgyűlés megnyitásáról (Kny.1848.2°/216). Ezután Batthyány Lajos miniszterelnök az országgyűlést megnyitottnak nyilvánította. A király a küldöttekkel és kíséretével elhagyta a termet.

Az országgyűlés külön rendszabályok szerint ülésezett, A felsőház rendszabályai (Kny.1848.8°/30) c. dokumentum megtalálható az OSZK gyűjteményében. Mindkét ház ülései nyilvánosak voltak, de a házszabályok, melyeket mindkét ház saját maga számára dolgozott ki, lehetővé tették zárt ülések tartását is. Ezeket többnyire a kormány kívánságára rendelték el, s általában akkor, amikor a hadi helyzetet vitatták meg. Sorsdöntő kérdések megvitatására a két ház együttes („elegyes”) ülést tartott, erre összesen négy alkalommal került sor a népképviseleti országgyűlés időszakában. Az elnök vezette le az ülést, ő felelt a rendért is. A képviselőház első elnöke ifj. Pázmándy Dénes, a felsőházé Mailáth György gróf országbíró volt. A tanácskozás rendje értelmében az elnök szólította sor szerint a felszólalókat. Egy napirendi ponthoz a képviselők csak egyszer szólhattak hozzá, az indítványtevő azonban a tanácskozás lezárása előtt még egyszer felszólalhatott. Először a dolgokat általánosan tárgyalták, és csak ha szükséges volt, tértek ki a részletekre. Választásoknál a szavazás cédulával, titkosan történt. Mindkét ház külön készített válaszfeliratot. Határozataikat jegyzőik által közölték egymással. Ha mindkét ház elfogadta a törvényjavaslatot, a király elé kerülhetett szentesítésre. A hallgatóság a karzaton foglalt helyet, tilos volt tetszést vagy nemtetszést nyilvánítaniuk. Aki rendzavaró volt, kiparancsolták a teremből.

Az 1848 júliusában összeülő országgyűlésen a legsürgősebb kérdés az ország védelmének megszervezése volt. Kossuth pénzügyminiszterként is tapasztalta az ország válságos állapotát. Július 11-ei, két órán át tartó megajánlási beszéde mint szónoki teljesítmény is jelentős volt, az országról felvázolt politikai helyzetkép. „Midőn a szószékre lépek, hogy önöket felhívjam, mentsék meg a Hazát, e percnek irtózatos nagyszerűsége szorítva hat keblemre.” A beszéd hatására 200 ezer katonát, 42 millió forintot szavaztak meg a képviselők a haza megmentésére. Elkezdődött a hadseregszervezés, a 10 honvéd zászlóalj és az új huszárezredek létrehozása. A Pesti Magyar Kereskedelmi Bank önálló magyar bankjegyet bocsátott ki forint néven.

A népképviseleti országgyűlés tovább folytatta munkáját, működése a kibontakozó szabadságharcban azonban nem volt zavartalan. A hadiesemények következtében 1848. december 31-én határozatot hoztak az országgyűlés Debrecenbe költözéséről. És mi lett az eddigi országgyűlési helyszínek sorsa? Buda ostroma idején, 1849 májusában Hentzi osztrák vezérőrnagy Pestet is bombázta, eközben különös figyelmet szentelt a forradalom jelképei, köztük a Redout elpusztításának. A palotát helyrehozhatatlan károk érték, helyén a hatvanas évekre egy teljesen új Vigadó épült fel. A Nemzeti Múzeum épen maradt, a mai parlament megépüléséig a felsőház itt tartotta üléseit.

Főbb szakirodalmak, források:

• 1848/49-es gyűjtemény, Országos Széchényi Könyvtár, Plakát- és Kisnyomtatványtár
• Csorba László – Velkey Ferenc: Reform és forradalom 1790–1849, Csokonai Kiadó, Debrecen, 1998.
• Gracza György: Az 1848–49-iki magyar szabadságharcz története, II. kötet, Históriaantik Könyvesház, Budapest, 2011. (eredeti megjelenés: 1895)
• Holló Szilvia Andrea: A pesti Vigadó, Magyar Művészeti Akadémia Alapítvány, Budapest, 2015.
• Marjanucz László – Pelyach István (vonatkozó fejezetek szerzői): A magyar állam története 1711–2006. 

Vasné dr. Tóth Kornélia

A nomád fejedelmi tükör a steppei forrásokban című előadásával Ivanics Mária egyetemi tanár nyitja meg az idei évi Orientalisták az OSZK-ban című előadássorozatot. A február 21-i program során az érdeklődők egy 17. századi Volga-vidéki, keleti török nyelvű forrás elemzésén keresztül kaphatnak képet a korabeli steppei társadalmak életéről. Az előadás kapcsán Molnár Zsuzsanna beszélget Ivanics Máriával.

Előadása címét megismerve számos kérdés fogalmazódott meg bennem. Kérem, térjen ki a sztyepp és a steppe kifejezések közötti különbségre.

A sztyepp vagy sztyeppe földrajzi fogalom, az eurázsiai síkság nagy területeit elfoglaló sík vagy enyhén dombos füves puszták alkotta területet jelenti. A steppe ezzel szemben politikai fogalom.

Előzetesen körüljárva előadása témáját, kérem, ismertesse a fejedelmi tükör fogalmát!

A fejedelmi tükör, más néven királytükör eredetileg irodalmi műfaj. Gazdag hagyománya van a közel-keleti és az arab kultúrában, az oszmánoknál és természetesen a keresztény kultúrkörben is. Utóbbi kapcsán elég, ha csak a két legismertebbet említem, Machiavelli A fejedelem című könyvét, illetve István király Intelmeit.

A fejedelmi tükör célja bemutatni, hogy miként lehet a hatalmat megszerezni, majd megtartani.

Ily módon képet ad a fejedelmi tekintély forrásáról, a fejedelem lehetséges jó és rossz tulajdonságairól, a katonaság feletti ellenőrzés megszervezésének célszerű módjáról, illetve arról, hogy miként kell igazgatni az uralkodó udvarát. Leírja továbbá, hogy mely tulajdonságok tesznek alkalmassá valakit a vezírré, valamint követté váláshoz, hogy miért van szüksége a fejedelemnek bölcs és lojális tanácsadókra, illetve, hogy miért fontos az asztal mellett tanúsított jólneveltség és kiváló beszédmód. Mindezek mellett azt is bemutatja a tükör, hogy milyen szempontokat kell figyelembe vennie az uralkodónak felesége megválasztása során.

Fotó: Videotorium

Az imént felsorolt témák a több ezer verssorból álló A boldogságra vezető tudomány című 1069-ben török nyelven készült fejedelmi tükörből származnak, a közép-ázsiai Karahanida Birodalomból. Természetesen a steppei nomád kultúra is létrehozta a maga fejedelmi tükrét, mely történelmi személyek és legendás ősök köré épülő történeteket foglal egybe. A verses betéteket is tartalmazó, szájhagyomány útján terjedő és folyamatosan csiszolódó történetek a 15. század második felére érték el végső formájukat, lejegyzésükre és egybefűzésükre azonban csak a 17. század végén került sor. Ezeket a műfajilag sokrétű gyűjteményeket perzsa kifejezéssel náménak nevezzük. Különböző népcsoportok körében más-más námék terjedtek el: az oguz nyelvű népeknél, tehát a törökországi törököknél, az azeriknél és türkméneknél a legendabeli Oguz kagánról szóló történeteket tartalmazó Oguz-námék ismertek, a steppe északi, kipcsak ajkú népeinél, azaz a tatároknál, baskíroknál és kazahoknál a Dzsingisz-námék terjedtek el, Közép-Ázsiában pedig a Timur-námék voltak elfogadottak. Előadásom témája egy 1681 körül a Volga-vidék keleti török irodalmi nyelvén lejegyzett Dzsingisz-náme, mely eltérő időkben keletkezett hat önálló fejezetből áll. Közülük az első a fejedelmi tükör, mely a Dzsingisz kán nemzetségének története címet viseli.

Milyen információkkal gazdagodhatunk a dokumentumok ismerete által?

A Dzsingisz kánról szóló történet első olvasásra − Anonymus szavaival élve − olybá tűnik, mintha „regösök csacska éneke” lenne. A szöveget alaposabb vizsgálódás tárgyává téve azonban világossá válik, hogy nem a Mongol Birodalmat megalapító Dzsingisz kánról szól a leírás, hanem a steppe ideális uralkodójának típusát, valamint a nemzetségfőkhöz való viszonyát rajzolja meg a szöveg. Ez utóbbi különösen fontos, hiszen kevés olyan forrás létezik, mely a nemzetségek szemszögéből láttatja a nomád vezetőt. A dokumentumból kiolvasható, hogy az uralkodó legitimálta a nemzetségfők hatalmát azáltal, hogy szállásterületet jelölt ki számukra, hogy a nemzetségeket szétosztotta közöttük, valamint nemzetségi jegyeket adott nekik. Négy jegy tartozott minden nemzetséghez: a nemzetség tulajdonjegye, jelszava vagy harci kiáltása, fája és madara. Külön ki kell emelnem, hogy jelenlegi ismereteink szerint – és ez aligha fog változni – a Dzsingisz-náme az egyetlen forrás, amely mind a négy jegyet tartalmazza.

A forrásban tizennégy nemzetség szerepel név szerint, ami a csoportok etnikai hovatartozásáról is árulkodik. A felsorolt nemzetségek fele eredetileg mongol nyelvű, de hamar eltörökösödött nemzetség lehetett. Öt nemzetség ma is megtalálható a baskírok és a tatárok között, közülük háromnak – nyelvi kritériumok alapján – indoeurópai eredetét szokták feltételezni. Összességében nézve a lista indoeurópai−mongol−török keveredést mutat. Természetesen nem lehet megkerülni a kérdést, hogy a forrásban szereplő tizennégy nemzetség vajon alkotott-e valamilyen társadalmi formációt. Jelen ismereteink szerint feltehetően egy 14. század végi többszörösen összetett, többlépcsős társadalmi hierarciában működő fejedelemségről volt szó, melynek élén Temir Kutlu arany hordai kán állt.

Mely terület mely népeinek fejedelmi tükreit teszi vizsgálódása tárgyává kutatása során?

A Dzsingisz-náméban bemutatott fejedelmi tükör értelmezéséhez párhuzamokat kellett keresnem. Ehhez az egykori mongol utódállam, az Arany Horda, azaz a mai Dél-Szibéria, Kazahsztán, Üzbegisztán, Tatarsztán, Baskírföld és a Krími Kánság területén keletkezett török és perzsa nyelvű krónikákban vizsgáltam az uralkodóval szemben állított követelményeket. Most csak két példát említenék. Az egyik a közép-ázsiai Háfiz Tanis Buhárínak Az uralkodói dicsőség könyve című munkája, mely a 16. század végén keletkezett és a következők szerint foglalja össze az uralkodás jellemzőit:

„A kormányzásban két dolog megengedhetetlen: elmerülni a testi gyönyörökben és elszalasztani a megfelelő alkalmat. A tudósok elbeszéléseiben úgy mondják, hogy az uralkodók nagysága kiemelkedő jellemükben nyilvánul meg, amelynek öt ismertetőjele van: kegyesség az alattvalók iránt; igazságosság; együttérzés, amely nem engedi meg az alattvalók zsarnok elnyomását; ész, amely segít felfedni az ellenség hitszegését; előrelátás, amely kiszámítja a megfelelő alkalmat a zsákmányszerzésre.”

A másik krónika a krími tatár krónikás, Remmál Hodzsa 1561-ben írt történeti műve, melyben az uralkodásra való alkalmasságot a következő pontokba szedte:

„Annak, hogy valaki kán lehessen, van néhány előfeltétele. Az egyik, hogy származása előkelő legyen, ősei uralkodók legyenek. A második, hogy szép legyen. A harmadik, hogy okos és bölcs legyen. A negyedik, hogy szavát megtartsa. Az ötödik, hogy a zsarnokkal farkasként, az ártatlannal bárányként bánjon. A hatodik, hogy az országot az ellenségtől megvédje. A hetedik, hogy esküjéhez hű legyen.”

Az idézetekből látható, hogy a steppe két végén nagyon hasonlóan gondolkodtak a nomád uralkodó feladatairól. A nomád fejedelem tehát védte vagyonát és saját alattvalóit, ily módon személye biztonságot szavatolt mindenkinek. Hadat vezetve biztosította népe meggazdagodását, állandó hódítással gyarapította alattvalói számát, továbbá igazságosan kormányzott és rendelkezett a hadizsákmány felosztásáról.

Ivanics Mária: A nomád fejedelmi tükör a steppei forrásokban

Az előadás egy 17. század végi Volga vidéki, keleti török nyelvű, forrás elemzésén keresztül mutatja be, milyen volt az ideális vezető képe a steppén...

Mit tudhat meg az utókor az adott népről és annak vezetőiről ezeket a dokumentumokat vizsgálva?

A forrásokat vizsgálva kirajzolódik előttünk a nomád fejedelemmel szemben támasztott külső és belső követelmények sora. Visszautalnék Remmál Hodzsára, aki az uralkodásra való alkalmasság hét kritériuma között rögtön a második helyre tette a vezető szépségét. A keresztény kultúrkörben inkább a tekintélyes külsőt mondanánk elvárt tulajdonságnak. Azt, hogy a keleti világban miért tulajdonítottak kiemelkedő fontosságot a szépségnek, a fentebb már hivatkozott A boldogságra vezető tudomány egyik verséből érthetjük meg.

„Ki maga és kinek arca is szép Annak miként külseje, úgy a belseje is szép Ha látod a külsőt, tartsd azt tanúságtevőnek a belsőről! Mert amilyen a külső, olyan a belső, s amilyen a belső, olyan a külső!”

A külső és belső tulajdonságok meglátásuk szerint tehát kölcsönhatásban állnak egymással: a külső szépség feltételezi a belső értéket, a belső érték pedig kisugárzik és szépségben jelenik meg. Az igazságosság a nomád vezető következő legfontosabb tulajdonsága. Ismét a fenti forrásból idézek egy nagyon jellemző államfelfogást, mely nomád örökségként az oszmánoknál is kimutatható.

„A népen való uralkodáshoz sok katona és sereg kell, Ahhoz, hogy [az uralkodó] hadsereget tartson, eszközök (pénz) kellenek, Ahhoz, hogy pénz legyen, gazdag nép kell, Ahhoz, hogy a nép gazdag legyen, igazságos törvényeket kell hozni. Ha ezek közül csak egy is hiányzik, a többi is hiábavaló Ha mind a négy hiányzik, meghal az uralom.”

Az igazságosság gyakran jelenik meg legitimáló eszközökön. Az általunk is jól ismert Timur Lenk a pecsétjére két perzsa szóból álló mondatot vésetett, mely magyarul így hangzik: „Az igazság erő.” Harmadik tulajdonságként említem a jó hírnevet, mely egyaránt vonatkozhatott egy egész népre-nemzetségre, illetve annak vezetőjére. Egy magyar példát hozva Balassi Bálint versének soraira utalnék: „Az jó hírért-névért s az szép tisztességért ők mindent hátra hadnak.” A nomád társadalmak szóbeli világában a hírnév kiemelten fontos szerepet kapott, a jó hírnév volt az egyik legbecsesebb érték. Egy 16. század közepéről származó levélben, melyet egy nomád vezető írt IV. Iván cárnak, az alábbi sorokat találjuk:

„Ez a gyönyörű világ, ahogy jön, úgy el is múlik. A mi írástudóink úgy magyarázzák, hogy a haláltól senki meg nem menekül. Meg van írva a mi Koránunkban. A ti Evangéliumotokban is megtalálható. A te írástudóid is látják az Evangéliumból, hogy az élőnek meg kell halnia. De te magad is jól tudod, hogy a jó hírnév nem hal meg, és nem múlik el e világból.”

A Dzsingisz-náme lehetőséget adott arra is, hogy megismerjük a nomád vezető insigniáit, azaz hatalmi jelvényeit. Dzsingisz anyja a fiát kereső nemzetségfőknek az alábbi módon írta le gyermeke ismertető jegyeit:

„A fiamnak, Dzsingisznek az ismertetőjele pedig ez: a ruhája fehér, a lova szürke (kök), prémmel szegélyezett süvege aranyos, az arca igen szép, arany tegzes, férfias kinézetű, Dzsebráílhoz hasonló termetű. Ha a lovát megkorbácsolja, olyan, mintha eltűnne. Erről ismerjétek fel.”

A korabeli nomádok számára Dzsingisz tulajdonképpen mint kán jelent meg, hiszen a leírás a nomád uralkodó szinte összes hatalmi jelvényét felsorolta (az arany öv hiányzik, más helyen azonban szerepel). Mindenekelőtt a fehér mint az előkelőség, valamint az arany mint az uralkodó számára fenntartott fém már előrevetíti, hogy Dzsingisz méltó a hatalomra. Prémmel szegélyezett aranycsúcsos süvege, arany tegze és korbácsa jelzi, hogy birtokában van a nomád fejedelem hatalmi jelvényeinek. Dzsebráílhoz, azaz Gábriel arkangyalhoz hasonlított termete az egyetlen nyom a szövegben, amely arra utal, hogy ez a nomád közösség felületesen már iszlamizált lehetett, de talán közelebb járunk az igazsághoz, ha feltételezzük, hogy később, a lejegyzés idején kerülhetett be a szövegbe a hasonlat. Az Arany Horda vezetőrétegében a 14. század első felében jelent meg az iszlám, a nemzetségekhez a 16. század folyamán jutott el. Jól mutatják ezt a nemzetségek fennmaradt genealógiái, amelyekben a török neveket a 16. század második felétől kezdik felváltani a muszlim nevek.

Életének 92. évében elhunyt Kallós Zoltán, Corvin-lánccal és Kossuth-nagydíjjal kitüntetett néprajzkutató, népzenegyűjtő. Nevéhez fűződik a több kiadást megért Balladák könyve, az egyik leggazdagabb magyar balladagyűjtemények egyike, a nyomtatásban megjelent anyagot Kalotaszegen, a Mezőségen, Moldvában és Gyimesben gyűjtötte.

Az Országos Széchényi Könyvtár Történeti Interjúk Tára több alkalommal rögzített Kallós Zoltánnal életútinterjút, az alábbi részlet 1987-ben készült.

A felvett beszélgetések teljes terjedelmükben megtekinthetők és kutathatók a Történeti Interjúk Tárában.

Sirálytoll kalapács címmel tart előadást Lackfi János költő, író műfordító KönyvTÁRlat című irodalmi-kultúrtörténeti programsorozatunk február 15-i estjén. A program hívószava a játék, a játék az irodalomban. A témáról Molnár Zsuzsanna beszélget Lackfi Jánossal.

A KönyvTÁRlat februári estjének témáját megismerve elgondolkodtam, hogy vajon mennyiben játék az írói munka.

Az írói munka mindenképp játék. Abban az értelemben lehet játéknak tekinteni, ahogy a sportot: amikor Messi vagy Ronaldo focizik, az játék. E mögött azonban rengeteg munka van. Ezt a játékot akkor képes mások számára is élvezhető, magas színvonalon űzni a sportoló, ha kifogástalanul ismeri a játékszabályokat és alaposan felkészül a mérkőzésre. Felkészületlenül is lehet játszani, bárki focizhat a grundon, egy bizonyos szint fölött azonban muszáj komoly erőfeszítéseket tenni ahhoz, hogy a játékos sikereket érjen el. Így van ez az irodalomban is. Ahhoz, hogy minőségi játékosokká válhassunk, rengeteget kell dolgozni. Nem szükséges mindig vérrel-verítékkel, de egy szint fölött ez sem spórolható meg.

Fotó: Raffay Zsófia

Milyen felkészültségre, tudásanyagra van szükség az írói munkához?

Ismerni kell az irodalmi hagyományt, mely nem halott szövegek összességéből áll, hanem élő technikákból, kifejezések használtsági értékéből és így tovább. Ha azt mondom például, hogy virány, holdfény vagy gyöngy, akkor – ha nem is egészen pontosan, de – tudnom kell, hogy ezeket a szavakat kik, milyen céllal használták. Ha nem gondolom át, hogy miként és mire alkalmazhatóak, hol a helyiértékük, akkor életveszélyessé válik a használatuk. Az irodalomba berontani kívánó szerzők gyakori hibája, hogy elmondásuk szerint úgy írnak, ahogy a „lelkükből jön”. Ennek megfelelően azonban sokszor nem a megfelelő eszközt használják mondanivalójuk megfogalmazásához. Nem mindig az az eszköz alkalmas egy munka elvégzéséhez, amely először akad a kezünkbe: kertkapáláshoz nem tésztaszűrőre van szükség. Bár az is hasznos tárgy, de az adott feladat elvégzésében nem segít. Hadd világítsam meg a kérdést egy másik szemszögből is: egy remek irodalmi aranyköpés szerint egy életmű súlyát nem a leírt, hanem a kihúzott szavak adják. Ez egy olyan fontos tapasztalat, amelyet folyamatos gyakorlással lehet elsajátítani, tökéletesíteni. Nem hangos szavakkal kell tehát betörni az irodalom területére, hanem lassan, aprólékosan készülő, folyamatosan javítgatott munkával.

Sirálytoll kalapács. Lackfi János előadása

Sirálytoll kalapács. Lackfi János József Attila-díjas magyar költő, író, műfordító, tanár előadása. Közreműködik a Sebő-együttes.

Visszakanyarodva az írói munkában rejlő játékossághoz: amikor azon gondolkodtam, hogy hogyan lehetne szemléltetni a költészetben rejlő játékosságot, a költőtársak műveit parafrazáló versei jutottak eszembe.

A közelmúltban jelent meg Vörös Istvánnal közös kötetünk, a Szilágyi Örzsébet e-mailjét megírta, melyben a magyar irodalom – a konszenzus szerint – legszebb versei, illetve a mi átirataink kaptak helyet. Ez a fajta költői tevékenység számomra örömjáték. Mára már nem jelent komoly megpróbáltatást, hogy más költők szellemében írjunk verseket, inkább izgalmas és felemelő kaland saját élmény alapján megírni és áthelyezni a mai világba nagyjaink költeményeit. Ez azonban annak a rengeteg munkának köszönhető, amivel erre a szintre eljutottunk. A napokban számolgattam, hogy több mint 30 éve jelent meg először versem országos folyóiratban. Utolérni soha nem fogom József Attilát, de igyekszem kollegiális viszonyba kerülni vele: megkísérelek olyan átiratokat készíteni a verseiből, amelyekkel nem vallok szégyent. Ahhoz kell tehát az erőfeszítés, hogy idáig eljusson az ember. Ehhez kell a több ezer leírt és kihúzott verssor.

Fotó: Raffay Zsófia

Az Országos Széchényi Könyvtár KönyvTÁRlat című estjén is az irodalomban rejlő játékosságról beszél majd. Előadását a Sebő-együttes kíséri, közösen adnak ízelítőt a szöveg és a zene játékos kapcsolatából. Hogyan szemléltetik majd mindezt?

A zene és a vers kapcsolata ősi történet, egykor el sem tudták képzelni egymás nélkül a kettőt. A középkor költői nem feltétlenül tudtak írni, költeményeiket elmondták, elénekelték. Mai szemmel nézve rock and roll-sztárok voltak. Egy ehhez hasonló dolgot szeretnénk megjeleníteni az OSZK estjén. Terveim szerint játszani, kísérletezni is fogunk a résztvevők bevonásával. Mivel az Arany János-emlékévet búcsúztatjuk, Arany egyik versének néhány sorát fogjuk kombinatorikailag átformálni, ahhoz hasonlóan, ahogy a Szilágyi Örzsébet… c. kötetben is tettük Vörös Istvánnal. Ez egy nagyon szórakoztató és látványos játék. További tervem a versimpró, melynek során arra buzdítom a közönséget, hogy dobjon be néhány kifejezést, melyek felhasználásával ott helyben írok egy verset, majd ezt a Sebő–együttessel elő is adjuk. Új dal születik tehát a közönség előtt.

Vitray Tamás lesz KönyvTÁRlat című irodalmi-kultúrtörténeti programsorozatunk január 25-i vendége, s feleleveníti a televíziós kvízek hazai kezdeteit. Az általa vezetett játékokról nemcsak mesélni fog, hanem korabeli felvételeket is bemutat, így nosztalgiázásra is lesz lehetőség. A sokak által kedvelt Fekete-fehér, igen-nem, a nag ysikerű Kapcsoltam és a 2000-es évek vetélkedője, a Hoztam egy milliót felvételei is előkerülnek az archívumból. Vitray Tamással Molnár Zsuzsanna beszélgetett.

A KönyvTÁRlat idei évadának tematikája, a játék kapcsán a televíziós kvízek hazai történetének első évei kerülnek előadása középpontjába. Ez aligha véletlen, hiszen nemcsak a műfaj, hanem a magyarországi televíziózás kezdetétől jelen van a szakmában. Az Ön neve és a játék tematikája kapcsán azonban nemcsak a kvízek, hanem a sportjátékok, sportközvetítések is eszembe jutottak. Műsorvezetői szempontból milyen párhuzamokat lehet találni a két műfaj között?

Vitray Tamás: Ősöreg televíziós vagyok, a szakmában töltött 59 év alatt rengeteg műfajjal próbálkozhattam. Mindegyikben volt kockázat – hiszen amikor kezdtem, a televíziózás ismeretlen volt Magyarországon –, nekem azonban szerencsére viszonylag jók az arányszámaim. Az ember a tévé képernyőjén is civil marad. Ez persze csak félig igaz. Inkább úgy fogalmaznék, hogy civilként szerepelek, tudniillik nem szerepet játszom: nem írják meg, mit kell mondanom, önmagam vagyok a képernyőn. Ily módon, ha az egyik fő érdeklődési köröm a sport, miért ne lehetnék a sportműsorok egyik résztvevője, nevezetesen a kommentátor. Ha szeretem a komolyzenét, – és némileg értek is hozzá –, miért ne vezethetnék komolyzenei műsorokat; természetesen nem szakértőként, hanem moderátorként. Ha a játék is ínyemre való – hiszen egykor cserkész voltam –, akkor miért ne játszhatnék a tévében. Természetesen mindebben kockázat is van, mert ha rosszul csinálom, vagy idegesítem az embereket, akkor ez minden műfajban megjelenik. Összefoglalva azt mondhatom, hogy a műfajok között nincs hasonlóság, eltérő tevékenységi területekről van szó.

Maradjunk a játékoknál, kvízeknél, hiszen ez lesz előadásának témája…

Vitray Tamás: A kvízekkel kapcsolatban a legfontosabb játékvezetői készség, hogy az ember tudjon jól dönteni, az esetleges vitákat képes legyen megoldani, és természetesen elengedhetetlen, hogy tisztában legyen a játékszabállyal. Ezen túl egy szellemi vetélkedő esetében nem árt, ha járatos az adott témában, még akkor is, ha birtokában vannak a megfejtések. A képernyőn zajló kvíz nem tér el az iskolában vagy az otthon, baráti körben játszott vetélkedőktől. A televíziózás természetesen kialakította a saját műfaji sajátosságait, a lényeget tekintve azonban nincs nagy eltérés.

Forrás: Fortepan

Ahogy mondja, a játékvezetőnek tisztában kell lennie a szabályokkal, megoldásokkal. A kezdetekkor természetes volt, hogy a kérdéssor összeállítását megelőző kutatómunkában, valamint a feladványok izgalmassá tételében is komoly feladata volt?

Vitray Tamás: Vegyük például a Fekete-fehér, igen-nem című játékot, mely budapesti kerületek helytörténeti vetélkedője volt. Ennek a játéknak az esetében valóban a kérdések megalkotása volt a legnehezebb feladat, hiszen a játékosok között közismert akadémiai professzorok is voltak – már ha a kerületek meg tudták őket nyerni, a csapatot ugyanis a kerületek állították össze. Az én dolgom többek között az volt, hogy az adatokból, információkból a tévénézők számára is szórakoztató, csalafinta kérdéseket alkossak. Mert az például, hogy melyik a 11. kerület leghosszabb utcája, önmagában még nem érdekes, maximum a helyi lakosokat érdekli.

Mitől vált egy ilyen kérdés összetetté, szórakoztatóvá?

Vitray Tamás: Mondok egy érzékletes példát. Nem a Fekete-fehér, igen-nem, hanem a Kapcsoltam című vetélkedő kapcsán. A formula szerint betelefonálás útján zajlott a játék. Ez egy nagyon rizikós dolog volt akkoriban, mert a magyarországi telefonviszonyok nagyon megbízhatatlanok voltak. De a lényeg, hogy ki kellett dolgozni, hogy mely telefonáló kerülhessen játékba. Ezt úgy oldottuk meg, hogy maga a tárcsázandó telefonszám is rejtvény volt. Eleinte azt tapasztaltuk, hogy valami nem stimmel, mert még fel sem tettük az utolsó számjegyhez kapcsolódó kérdést, már csörögtek a telefonok. Ha belegondolunk, nagyon egyszerű dolog történt: aki jól megfejtette az első öt számjegyet, az elkezdte próbálgatni a hatodikat, és egyszer csak eltalálta a helyes számot. Ezért megfordítottuk a dolgot, és a hatodik számjegyhez tartozó kérdés megadásával kezdtünk, majd úgy haladtunk visszafelé. Ez a megoldás masni volt a játékon. De kicsit visszakanyarodva a helytörténeti vetélkedőre: ha például egy köztéri szobor volt a feladvány, akkor több lépésben lehetett eljutni a megoldásig. Például valamilyen úton-módon ki kellett találni az alkotót, mondjuk megadtuk a születési évszámát. Majd kérdésről kérdésre lehetett közelebb jutni a megoldáshoz, míg végül az egyik csapat kitalálta a feladványt. Nem nagy ügy ez, nem egy egyedülálló ötlet, azonban, hogy a játék összetett legyen és legyen miért izgulniuk nemcsak a játékosoknak, hanem a tévé képernyője előtt ülőknek is, igyekeztünk izgalmasan felépíteni a játékok menetét.

Forrás: Fortepan

Az Országos Széchényi Könyvtár KönyvTÁRlat című irodalmi-kultúrtörténeti programsorozatának soron következő időpontja: 2018. január 25. 17 óra
Helyszín: VI. emeleti Díszterem

A rendezvény INGYENES.

KönyTÁRlat: Vitray Tamás előadása

„Csak ülök és mesélek..." A televíziós kvízek történetéről Vitray Tamás Kossuth-díjas újságíró, főszerkesztő, riporter, kiváló művész előadása...