A keletkutatás nemzetközi viszonylatban is jegyzett magyar szakértői adnak elő havonta könyvtárunkban az Orientalisták az OSZK-ban című rendezvénysorozat keretében. Október 11-én Hajnal István, a Sí’iták és aszaszinok című előadásával folytatódik a program.

Az őszi évad első előadója dr. Maróth Miklós akadémikus, klasszika-filológus, orientalista volt szeptember 13-án. Az előadás kapcsán beszégettünk.

2. rész

Abban az esetben, ha elmélyednénk a közel-keleti kultúrában, és ezen belül a vallások működését is jobban megismernénk – a kereszténység szemszögéből nézve –, meglepődnénk, hogy mivel szembesülünk?

Maróth Miklós: Úgy vélem, igen. Az iszlámon belül is ugyanazok az irányzatok fejlődtek ki, mint a kereszténységen belül: beszélhetünk többek között dogmatikus és misztikus irányzatról. Ily módon, ha az ember képes az iszlámot tárgyilagosan szemlélni, akkor a saját vallási közösségét vizsgálva is hasonlóképpen tárgyilagosnak kell lennie. Ebben az esetben felmerülhet a kérdés, hogy vajon nem a saját kényelmünkre formáljuk-e a vallásunkat.

Ennek értelmében felvetődik a kérdés, hogy mennyiben valós a bennünk, valamint a rólunk kialakult kép.

Maróth Miklós: Mindkét kérdés rettentően fontos. Önmagunkról valószínűleg ideális kép él bennünk. Amennyiben ez így van, feltehetően mindenki másról – így az iszlámról is – ennél negatívabb képet alakítunk ki. Hadd világítsam meg a kérdést: Karl Heinrich Becker egykori porosz oktatási miniszter azt mondta, hogy az iszlám szónak kettős jelentése van: a szűkebb jelentése a vallás, a tágabb pedig az erre épülő kultúra. Ily módon a kereszténység jelentése is kettős: a keresztény vallás és az arra épülő kultúra. Míg az utóbbinak minden európai ember a részese, addig az előzőnek a társadalom egy szűkebb rétege. A vallás magánügy, a kultúra azonban közügy, hiszen – ahogy korábban is említettem – ennek révén értelmezzük a világot és találjuk meg benne a helyünket. Mivel a kulturális különbségek miatt az eltérő kultúrák tagjai másként értelmezik a helyüket és szerepüket a világban, ezért nagyon nehéz különböző kultúrák képviselőit, vagy szűkebb értelemben véve különböző vallások híveit egy adott többségi kultúra körében elképzelni. Minden kultúra a saját isteni kinyilatkoztatására építi fel működési módját, ezekből az elvekből és vallási igazságokból pedig nem engedhet. Ezért fontos, hogy tisztában legyünk a saját keresztény kultúránkkal és a világban elfoglalt helyünkkel. A vallások ismerete elmélyítheti tudásunkat, hiszen ha tisztában vagyunk egy vallás működési módjával, belülről ismerjük azt, akkor könnyebben megérthetjük egy másik vallás működését is. Ha pedig képet kapunk egy másik vallásról, akkor elengedhetetlenné válik, hogy saját magunkat külső szemlélőként, elfogulatlanul vizsgáljuk. Előfordulhat, hogy ebben az esetben olyan dolgot látunk, ami nem tetszésünk szerint való.

Azt hiszem, hogy ennek az önvizsgálatnak az elvégzése akkor lehet eredményes, ha kölcsönösen, mindkét félben megtörténik.

Maróth Miklós: Az iszlám kultúrájában nem létezik kritika. A kritika európai luxus. Míg beszélhetünk bibliakritikáról, addig a Korán szövegéhez nem szabad hozzányúlni. Az iszlám jelentése: megbékélés Isten akaratában. Nem kritizálnak, nem rázzák az öklüket az Istennek. Egy nyugati keresztény – elmondása szerint – hiába imádkozott Szent Józsefhez, ezért megharagudott rá és képét befordította a sarokba. Pár nap elteltével megtörtént, amiért fohászkodott. Ekkor visszament a templomba és megkérdezte Szent Józseftől, hogy muszáj volt-e megvárnia, hogy megbüntesse. A mi kultúránkban tehát még a szenteket is illetheti kritika. Az iszlámban ez nem fordulhat elő, a muszlimok teljes odaadással fordulnak Istenhez. Önmagukat sem szemlélik kritikusan, teljes mértékben átadják magukat az isteni akaratnak. Meglátásuk szerint ami jó, azért jó, mert Isten parancsolta. Ami pedig rossz, azért rossz, mert Isten megtiltotta. Nem vonják kétségbe az isteni akaratot. Hadd mondjak egy példát: a disznóhúst meg lehet enni, nem ártalmas az egészségre, mivel azonban az isteni parancs szerint tiltott, ezért rossz.

A kereszténység más elvek szerint működik. Nagyon kíváncsi voltam arra, hogy a keresztény tanítás szerint mit nevezünk bűnnek, bűnös cselekedetnek. Egy dogmatikakönyvben találtam rá arra a tanításra, miszerint offensum Dei, azaz Isten megsértése, et transgressio legis nature, vagyis a természeti törvény áthágása. A keresztény tanításban tehát ami jó, az természet szerint való, mert Isten így alkotta meg a természetet, nekünk pedig ehhez kell alkalmazkodnunk.

Az iszlámban ezzel szemben isteni parancsokról van szó. Ha ezeket a különbségeket nem látjuk, akkor nem értjük egymást. Hadd mondjak még egy kézzel fogható példát: miért kell a nőknek kendőt viselniük? Nem a természetből következik, hogy kendőben kell járni, hanem az isteni parancs az oka. Így tehát nem lehet kívülről odamenni és azt mondani, hogy felszabadítjuk a nőket és segítünk nekik levetni a kendőt.

Összefoglalva: kívülről látjuk a másikat, ezért nem értjük egymást. Ennek ellenére európaiként odamegyünk a Közel–Keletre és beleszólunk a működésükbe, mert gátlástalanok vagyunk, mert gazdagabbak vagyunk, vagy mert katonailag erősebbek vagyunk. Ők pedig erkölcsi felsőbbrendűséggel tekintenek ránk és lenéznek bennünket. Így tehát kölcsönösen félreértjük egymást és nem veszünk tudomást az egymás kultúrájában és vallásában rejlő értékekben. Az iszlámnak is vannak értékei, amelyek – ha a törvényeket betartják – elvezetik őket Istenhez. Nem az a lényeg, hogy hord-e egy nő kendőt, hanem az, hogy ezt Isten parancsolta neki és ő követi a parancsot, hogy eljusson Isten közelébe. Természetesen a keresztények is közel kerülhetnek Istenhez a saját szabályaik betartása révén. Nem érdemes tehát a másik vallását kritizálni.

A kultúra működésébe bele lehet kötni, az más kérdés. Először azonban meg kell értenünk egymást. Rémi Brague francia filozófus az európai kultúra lényeges jellemzőjéről ír egyik könyvében, miszerint saját kultúrájának gyökerét Róma Athénban találta meg, ami azt feltételezi, hogy át kellett néznie a határon. Ez az attitűd megmaradt bennünk európaiakban: megszoktuk, hogy amikor kulturális gyökereinket keressük, Rómára tekintünk, amihez át kell néznünk a határokon. Ebben a magatartásban rejlik a magyarázata annak, hogy meg van bennünk az igény a határainkon túl található kultúrák megismerésére. Létezik afrikanisztika, vannak dél-amerikai stúdiumok és még sorolhatnánk. A világ más részein azonban nem találunk európai tanulmányokkal foglalkozó képzéseket, a többi kultúra elég önmagának. Ily módon azt a következtetést vonhatjuk le, hogy bár mi kíváncsiak vagyunk másokra, megpróbáljuk megérteni őket, viszonzásra azonban ne számítsunk.

Köszönöm, hogy még ha röviden is, de kitért az iszlám és a muszlim fogalmak tisztázására. Mert bár – ahogy a beszélgetés elején is szót ejtettünk róla – a közbeszéd részét képezik a Közel-Keleten zajló események, találkozunk a kifejezések helytelen használatával.

Maróth Miklós: Az iszlám egy vallásnak, valamint a valláson alapuló kultúrának az elnevezése, szófaját tekintve minden esetben főnév. Az arab aszlama, azaz megbékélés szóból származik. Ahogy korábban is említettem, az iszlám jelentése: megbékélés Isten akaratában.

Ezt azért hangsúlyozom, mert az iszlám azt a rémhírt kelti magáról, hogy a béke vallása, ez azonban egy félremagyarázás, mert ahogy látjuk, nem a béke vallása, hanem megbékélés Isten akaratában. Az iszlám szó participiális, azaz melléknévi formája a muszlim, a megbékélő, tehát az iszlámban hívő ember. Korábban mohamedánként is emlegették az iszlámban hívőket, ami ellen sokan tiltakoztak, mondván, hogy ez azt sejteti, hogy a vallás Mohamedtől származik. Ez a gondolat sértő a muszlimokra nézve. Elterjedt kifejezés még a muzulmán, a ’muszlim’ perzsa többesszámmal kialakított formájának átvétele a török nyelvből. Ezek azok az alapvető kifejezések, melyekkel érdemes tisztában lennünk.

Az interjú első része itt olvasható.

Maróth Miklós klasszika-filológus, orientalista, egyetemi tanár Filozófiai és vallási etika az iszlám világában címmel 2017. szeptember 13-án tartotta meg az Orientalisták az OSZK-ban című sorozat első előadását.
A felvételt a Történeti Interjúk Tára munkatársai készítették.

Következő előadásunk:

Hajnal István: Sí'iták és aszaszinok

A tavaly útjára indított, a magyar keletkutatást, annak különböző szakterületeit és eredményeit bemutató Orientalisták az OSZK-ban című kultúrtörténeti...

A keletkutatás nemzetközi viszonylatban is jegyzett magyar szakértőit látjuk vendégül az Orientalisták az OSZK-ban című rendezvénysorozat keretében. Október 11-én Hajnal István Sí’iták és aszaszinok című előadását hallhatja majd a közönség.

Az őszi évad első előadója dr. Maróth Miklós akadémikus, klasszika-filológus, orientalista volt, aki Filozófiai és vallási etika az iszlám világában címmel tartott előadást. Ennek kapcsán beszélgettünk vele.

1. rész

A Közel-Kelet és az ott zajló események aktuális témaként vannak jelen a közbeszédben. A téma elsősorban annak politikai színezete miatt kerül be az átlagember látóterébe. Az így kialakuló képet azonban érdemes árnyalni, és ebben a tudománynak jelentős szerepe lehet. Milyen eszközökkel rendelkezik egy orientalista, arabista, hogy a szélesebb közönségben valós képet alakítson ki a Közel-Keletről?

Maróth Miklós: Egy orientalistának a Közel-Kelettel kapcsolatban felmerülő minden kérdésre tudnia kell választ adni: nemcsak az évszázadokkal, évezredekkel korábbi időszakok történelmét, hanem a mai világ eseményeit és azok összefüggéseit is ismernie, értenie kell. A Közel-Kelet országainak társadalmát a konzervatív gondolkodás jellemzi, tekintettel arra, hogy az iszlám vallásának lényegi pontja Mohamed követésében és utánzásában rejlik. Mindez magával vonja az iszlám jelenlétét a politikai gondolkodásban és a magánéletben egyaránt. Egy politológus nehezen érti, illetve félreérti ezt a gondolkodásmódot. Ennek példája, hogy a kétezres években lezajlott konzervatív fordulatot Nyugaton „arab tavasznak” nevezték el: látni lehetett, hogy az arab országokban zajló lázadások kifutása a visszarendeződés és az iszlám megerősödése lesz, épp ezért érdekes volt szembesülni azzal, hogy ezt a nyugat tavaszként titulálta. Arabista ilyet sose mondana, sőt nem is gondolna. Ez az eset jól példázza, hogy a mai arab világot nem lehet megérteni az arab kultúra mélyebb ismerete nélkül. Az előadásomban azt mondtam, hogy számos haszontalan tudást birtoklunk. Ahogy a német mondja: Wissenschaft der nicht Wissenswertes (a haszontalan ismeretek tudománya – a szerk.).

Mi haszna van például a mai előadásomnak? Nem eredményezi a magyar gazdaság fellendülését vagy az életszínvonal rohamos növekedését. Amikor azonban olyan gazdasági, politikai események zajlanak, melyek a mi életünkre is hatást gyakorolnak, és szeretnénk megérteni az éppen zajló folyamatokat, akkor a humán tudományok adta ismeretekkel válhat teljessé és megalapozottá a meglátásunk. Hadd szemléltessem ezt egy példával: az iszlám előírja, hogy a nem muzulmán területeken csak indokolt esetben lakhatnak muzulmánok. Dolguk végeztével azonban haza kell menniük. Kizárólag abban az esetben tartózkodhatnak hosszabb ideig nem muzulmán területen, ha az iszlám törvényei szerint élnek és térítenek. Mindez kiegészítendő azzal, hogy akkor tudnak eredményesen élni, ha mind egy blokkban telepednek le. Az iszlám szemszögéből nézve ez vallási parancs. Ezt a gondolkodásmódot és életformát az európaiak azonban szociológiai problémaként értelmezik.

Az imént az előadása hasznosságát firtatta. Még ha iróniát vélek is felfedezni a megfogalmazásmódban, hadd ragadjam meg ezt a gondolatot: mi az, amit Ön fontosnak tart elmondani a szélesebb közönség számára egy előadás keretében? Milyen típusú információk által érthetjük meg jobban az iszlám működését?

Maróth Miklós: Heisenberg egy remek tanulmányában feszegeti azt a kérdést, hogy mi a különbség a keleti és a nyugati tudósok között. Egy szemléletes példával érzékelteti a kérdést: amikor az ókorban a tudósoknak meg kellett mérniük a piramisok magasságát, a keleti szakemberek mindenféle trükkel próbálkoztak. Egy nyugati tudós, Thalész azonban feltett egy elvi kérdést, amit elvi síkon oldott meg: adott egy ismeretlen magasság, egy ismert hosszúságú árnyék és egy szög, amit meg tudunk mérni. Az ismert adatok fényében meghatározható az ismeretlen magasság. Ez a tudás teljesen felesleges. Azonban ebből és az ehhez hasonló felesleges ismeretekből halmozódott fel az a tudomány, amely Európát hosszú időre a világ élvonalába emelte. Amikor tehát haszontalan tudományról beszélek, nem gondolom, hogy a szóban forgó ismeretek haszontalanok. Azt mondanám inkább, hogy közvetlenül haszontalanok, a tudomány részeként viszont hasznosak.

A mai előadásom tehát ebben az értelemben nyer létjogosultságot. Visszatérve az eredeti kérdésre: igyekeztem úgy beszélni az iszlámról, hogy a keresztény-muszlim viszonyokat helyeztem a középpontba, egyháztörténeti kérdéseket boncolgatva. Egy európai keresztény embernek, vagy az európai keresztény hagyományok hordozójának elengedhetetlen feladata tisztán látni a saját keresztény egyháza történetét. Bízom benne, hogy ültek olyanok a közönség soraiban, akik jóllehet nem teológusok, de nem idegen számukra a Krisztus természetével kapcsolatos problémakör. Ez a téma talán könnyebben kontextusba helyezhető, mint ha az iszlám teológiájáról beszéltem volna.

Azt hiszem, azok, akik nem voltak jelen az előadáson, de olvassák ezt az interjút, bővebb magyarázatra szorulnak a témát illetően.

Maróth Miklós: Az ókorban a vallások a híveik túlvilági boldogulására helyezték a hangsúlyt, egyedül a keresztény egyház foglalkozott követői evilági életével. Így karitatív szervezetként is működött, ez azonban az idők folyamán megváltozott. Ennek a mikéntjét most hosszadalmas lenne feltárni, ami azonban lényeges, hogy az egyház működése számos változáson esett át az évszázadok során, és félek tőle, hogy a kereszténység egy bizonyos értelemben eltért eredeti tanításától. Nem áll szándékomban értékítéletet megfogalmazni, egyszerűen azt a tényt írom le, hogy bizonyos filozófiai hátterű teológiai viták következtében egy olyan teológiai szintre csúszott mindez, ahol a lényeg, a karitatív tevékenység és az erények gyakorlása, elveszett. A kereszténység folyamatosan eretnekek után kutatva szétszaggatta önmagát. Ily módon az erkölcsi dimenzió irányából a filozófiai dimenzió felé tolódott működésének hangsúlya. Az iszlámban is számos teológiai iskola jött létre, olyan szintű széthúzás azonban, mint amit a kereszténységben látunk, nem volt. Meggyőződésem szerint emberi hiúságoknak áldozva taszítottuk ki a keresztények nagy részét, annak ellenére, hogy nem föltétlenül tanítottak a keresztény tanokkal ellentétes dogmákat. A vallástörténeti könyvekben az igaz hit győzelmeként ünnepeljük ezeket a – mondhatnám – gazemberségeket. Érzek tehát egy kis ellentmondást a tanítás és a gyakorlat között, hiszen a keresztény tanok szerint felebarátunk felé tett jótéteményeink alapján szerezhetjük meg a túlvilági boldogságot.

Azt mondja tehát, hogy elengedhetetlen a történelmünk ismerete – ebben a konkrét esetben a keresztény és muszlim vallás egymáshoz való viszonyának ismerete – ahhoz, hogy megértsük a jelenben zajló folyamatokat.

Maróth Miklós: Mindenkiben él egy kép arról, hogy mit jelent számára a kereszténység, legyen hívő vagy hitetlen, hiszen az az európai kultúra hordozója. Ennek a képnek az árnyalásához járul hozzá az egyéb vallásokkal közös múlt ismerete. Nevezhetjük ezt műveltségnek, hiszen a műveltségünk révén értelmezzük a világot és találjuk meg benne a helyünket. Nem a matematika vagy a fizika révén, hanem a humán műveltség által.

 Az interjú 2. része ITT olvasható..

Maróth Miklós klasszika-filológus, orientalista, egyetemi tanár Filozófiai és vallási etika az iszlám világában címmel 2017. szeptember 13-án tartotta meg az Orientalisták az OSZK-ban című sorozat első előadását.
A felvételt a Történeti Interjúk Tára munkatársai készítették.

Következő előadásunk:

Hajnal István: Sí'iták és aszaszinok

A tavaly útjára indított, a magyar keletkutatást, annak különböző szakterületeit és eredményeit bemutató Orientalisták az OSZK-ban című kultúrtörténeti...

A szállóigévé vált mondat a tegnap 200 éve született Tompa Mihálytól származik.

A Levél egy kibujdosott barátom után című versének egyik sora ez, amelyet Kerényi Frigyeshez írt, mikor az Amerikába emigrált a szabadságharc bukása után.

Származásával kapcsolatban sokáig élt a székely, illetve erdélyi ősök mítosza. Valódi felmenői elszegényedett Borsod megyei nemesek voltak, apja iszákos, vándorló csizmadia. Tompa Rimaszombatban született, és édesanyja haláláig élt ott. Ekkor (1822-ben) Igricibe került apai nagyszüleihez, apja pedig Miskolcra költözött, ahol új családot alapított. 1832-ben került szolgadiákként a Sárospataki Református Kollégiumba, ahol kiemelkedően jó tanuló volt, de szerette a dohányt és a kártyát is. 1838-ban azonban falopáson kapták, és többek között ezért is Sárbogárdra ment segédtanítónak. Az irodalommal visszatérése után került igazán kapcsolatba: a pataki önképzőkör tagja lett, és 1840-ben megjelentek első versei a Társalkodóban. A következő évben pedig az Athenaeum közölte költeményeit.

1844. szeptemberétől 1845. június végéig Eperjesen nevelősködött. Itt ismerkedett meg személyesen többek között Kerényi Frigyessel és Petőfi Sándorral. A barátság egyik eredménye az a költői verseny, amelyben mindhárman egy bizonyos erdei lakról írtak verset – Tompa emlékirataiban vallja be, hogy ez az erdei lak, amelyről például a Vasárnapi Ujság is közölt metszetet, valójában nem is létezik. (1869. okt. 19. 42. sz. 497-498.)

Ebben az időben már halaszthatatlanná vált a pályaválasztás kérdése. 1845 végén Pestre utazott, egyfelől azért, hogy jogot tanuljon, másfelől pedig azért, hogy megjelentesse népregéit és bekerüljön az irodalmi társaságba. A Népregék, népmondák elsöprő sikert aratott, azonnal második kiadása is megjelent. Közben alapító tagja lett a Tízek Társaságának. A sikerek ellenére, betegsége és a városi élet nehézségei miatt újra visszavonult vidékre. Sem a jogi, sem az irodalmi pályán nem tudott megélhetését biztosítva megkapaszkodni, így végül a harmadik lehetőségként felbukkanó papi hivatás mellett döntött. Bején kezdi meg a szolgálatot, később Kelemérre, majd Hanvára kerül.

1847-ben megjelent Tompa Mihály első gyűjteményes verseskötete. A Kisfaludy Társaság tagjává választotta, A vámosújfalusi jegyző című költeményével foglalta el helyét. Ebben az évben kapta meg a Társaság díját is a Szuhay Mátyás című elbeszélő költeményéért, akkor, amikor a Toldi is a nyertesek között volt. Ennek, és Petőfi közreműködésének köszönhette, hogy Arany Jánossal is kapcsolatba került, haláláig tartó barátságot kötve vele. Petőfihez fűződő kapcsolata viszont éppen ebben az időben romlott meg.

A nősülés gondolata is foglalkoztatta. Ennek feltételeként igyekezett egészségi problémáit megszüntetni. E célból Graefenbergbe utazott, élményeiről beszámoló leveleit az Életképek adta közre. Hazatérte után nemzetőrnek állt a gömöri zászlóaljba, tábori lelkészként nyolc hétig szolgált és részt vett a schwechati csatában is (1848. október 30.). 1849. május 1-én feleségül vette Soldos Emíliát.

Tompáné Soldos Emilia arczképe – Digitális Képarchívum 

1850-ben megszületett Kálmán nevű kisfia, aki mindössze két hónapot élt. Ebben az évben adta ki Szilágyi Sándor a Magyar Emléklapokat, itt jelentek meg T. monogram alatt A gólyához, Fiam születésekor, Az özvegy s fiai, Az üres koporsó című költeményei. Gyulai Pál a Hölgyfutárban Rém Elek álnéven publikált versei alapján a fűzfapoéták közé sorolta.

1852-ben leveleit, Virágregék című művének majdnem kész kéziratát, egyéb iratait májusban lefoglalták és lepecsételték, őt magát a kassai haditörvényszék elé idézték, ahol hat hetet töltött vizsgálati fogságban, mielőtt felmentő ítéletet kapott. Megjelent a Regék és beszélyek. 1853 januárjában megszületett második fia, Géza. 1854-ben megjelent verseinek második kötete. Gyulai alapos kritikájában a „régebbi líra” képviselői közé tette.

Tompa Mihály gyakorló lelkészként az egyházi irodalomhoz igazán csak 1854-ben csatlakozott, amikor megjelent két halotti beszéde is, A halál mint az élet birálata (Szathmáry Király Pál) és A nő helye; hivatásának szépsége és fontossága (Draskóczy Sámuelné).

1859-ben jelent meg beszédeinek első kötete. A második kötetet Heckenastnak ajánlotta fel kiadásra, aki viszont imádságokat várt tőle. Ezért ez a kötet csak 1864-ben látott napvilágot, Miskolcon. Az imádságok kiadásának ötlete végül 1867-ben jutott el a megvalósításig: ekkor jelent meg az Olajág.

Tompa Mihály utolsó levele Arany Jánoshoz – Digitális Képarchívum  

Tompa Mihály az ötvenes években költőként töretlen népszerűségnek örvendett. Naptárakban, albumokban szerepelt, 1854-ben pedig megjelent egyik leghíresebb kötetének, a Virágregéknek első kiadása. Géza kisfia 1857-ben bekövetkező halála azonban feldolgozhatatlan gyászt hozott a költő életébe. 1859-ben a Kazinczy Ferenc emlékezetére című ódájával elnyerte az Akadémia pályázatának díját. A következő évben felkérték, hogy a Sárospataki Református Főiskola fennállásának háromszázadik évfordulójára is írjon egy költeményt. Ez lett a Lórántfi Zsuzsánna emlékezete, amelyet Tompa maga szavalt el az 1860. július 8-án tartott ünnepélyen. Egészsége azonban egyre romlott, látása is gyengült. Több orvostól is kért tanácsot, végül 1866-ban Bécsbe utazott a híres Skoda Józsefhez, aki szívizomtúltengést állapított meg nála. Utolsó két évét halálára készülve töltötte, olyannyira, hogy 1868 áprilisában tévedésből a halálhíre is megjelent Jókai Mór A Hon Esti Lapja című újságában.

Hosszas szenvedés után 1868. július 30-án halt meg, temetése augusztus 2-án volt.

Tompa Mihály arczképe, Barabás Miklós rajza után – Digitális Képarchívum  

Tompa Mihály kultuszának megteremtéséről és ápolásáról elsősorban barátai, Arany János, Lévay József, Szász Károly és Gyulai Pál gondoskodtak, akik összes költeményeinek kiadásával tisztelegtek előtte. Műveinek újabb kiadásai mellett szobrok, festmények, utcanévtáblák őrzik emlékét. Néhány sora szállóigeként ismert a mai napig, magyar és idegen nyelvű gyűjteményes kötetekben szerepelnek művei.

Patonai Anikó Ágnes – Szűts-Novák Rita

A kiállításhoz kapcsolódó kerekasztal-beszélgetés lesz a Kutatók Éjszakáján, szeptember 29-én, 18 órától a Díszteremben, Takáts Józseffel és Vaderna Gáborral.

Szeptember 30-ig látható a „Nincs talán még elfeledve a dal”  –  című kiállításunk, melyet Tompa Mihály születésének 200. évfordulója alkalmából rendeztünk. Nem terveztünk kiállítást lezáró rendezvényt, mégis méltóképpen zárjuk a tárlatot a Kutatók Éjszakáján, szeptember 29-én. Négy szakértővel vitatjuk meg a méltatlanul háttérbe szorult költő életművét és hatását 18 órától.
Résztvevők: Takáts József irodalomtörténész (Pécsi Tudományegyetem, Bölcsészettudományi Kar), Vaderna Gábor irodalomtörténész (Eötvös Loránd Tudományegyetem, Bölcsészettudományi Kar) és természetesen a kiálíltás kurátorai: Patonai Anikó Ágnes irodalomtörténész, valamint Szűts-Novák Rita irodalomtörténész (Országos Széchényi Könyvtár)

A kurátorokkal beszélgettünk. 

Patonai Anikó Ágnes és Szűts Novák Rita. Fotó: Dobóczi Zsolt

Milyen dokumentumokkal találkozhattak a látogatók először, találtatok-e a Kézirattárában eddig nem annyira ismert Tompa-anyagot?

Szűts-Novák Rita: A kiállításon több eddig publikálatlan, eredeti fénykép szerepel a költőről és kortársairól. Némelyik olyannyira ritkaságszámba megy, hogy még egy híres, mai Lisznyay-kutatót is sikerült meglepnünk a költőről kiállított fényképpel, hiszen még soha nem találkozott a fotóval ezelőtt. A PIM-ből kapott Tompát ábrázoló festmények szintén kevésbé ismertek a nagyközönség számára.

Tompa sokat levelezett kortársaival, volt-e esetleg a klasszikus Arany-Petőfi levelzéshez mérhető üzenetváltása?

Szűts-Novák Rita: A levelezés gyönyörűen kontúrozott korrajzot eredményez. Természetesen elsősorban a 19. század közepe az érintett időszak, így a szabadságharc körüli események, az akkori intellektuális elit életébe tekinthetünk be Tompa levelezésén keresztül. Vannak komoly témájú levelek, és kevésbé komolyak, az én egyik preferáltam egy pletykát tartalmaz, ami Petőfivel kapcsolatos.

De gasztroutalást is találunk egy barátjának írt levélben. A tény, hogy Tompa költőként, és református lelkészként is aktív volt, az nyilván tágítja is a spektrumot. Hiszen például nemcsak Aranynak és Jókainak írt levelei ismertek, hanem az egyházi vonatkozású egyéb dokumentumok is, mint például egy általa kiállított halotti anyakönyvi kivonat a hanvai református egyházközség pecsétjével.

A Virágregék díszkiadását éppen a kiállításra sikerült restaurálni. Ez tudatos volt?

Szűts-Novák Rita: A Virágregék gyönyörű, selyemkötéses díszalbuma több szempontból is említésre méltó.
Egyrészt először és utoljára láthatja kiállításon a látogató, hiszen a kötészeti osztályon dolgozó kollégák a kiállítást megelőzően három hónapig dolgoztak a dokumentum restaurálásán, és még így is egy borzasztóan sérülékeny albumot kaptunk. Ez esetben a könyvtár megőrzési feladata lesz hangsúlyos, és a kiállítás után a könyvnek egy hű másolata tehermentesíti majd az eredetit.
A Virágregék nekem személyes kedvencem a keletkezési körülményei és a témája miatt is. Tompa ezzel a műfajjal irodalmi szempontból egyedülállót teremtett. A megszemélyesített virágok emberként élnek a műben, éppúgy szenvednek, szerelmesek és esendők, mint mi. A költő sok éven át írta lelkészi munkája mellett a virágregéket, amik Bején, Keleméren és Hanván születtek. A mű élete legboldogabb időszakában jelent meg, és nagy népszerűsége miatt számos kiadást megélt.

Patonai Anikó Ágnes. Fotó: Dobóczi Zsolt

Patonai Anikó Ágnes: A Virágregék önmagában is érdekes kötet, egyrészt Tompa nagyon sokáig dolgozott rajta, és amikor az 1848-as szerepvállalása miatt (tábori lelkészként szolgált) Kassára idézték a haditörvényszék elé, többek között ennek a majdnem kész kéziratát is elkobozták tőle. Szerencsére többszöri vizsgálati fogság után felmentették, és a Virágregék kéziratát is visszakapta, amely az egyik legnépszerűbb munkája lett: a kiállításon látható díszalbum a kötet nyolcadik kiadása.

Hogyan mutatja meg a tárlat a "triumvirátus", Petőfi, Arany és Tompa viszonyát?

Szűts-Novák Rita: A tárlat elsősorban Tompára fókuszált, de különösen a 48-as tematikájú tárlókban helyett kapott a három költő rapszodikus viszonya is. Gondolok itt elsősorban Tompa és Petőfi kapcsolatára. A köztük lévő konfliktus alapja nem is igazán szakmai, hanem személyis tényezőkön alapult, de meglehetősen összetett volt. No de erről mesélünk majd részletesen szeptember 29-én a Kutatók éjszakáján!

Patonai Anikó Ágnes:  A kiállítás összeállításánál fontos szempontunk volt, hogy Tompa Mihályt elsősorban saját alkotásai jogán és önálló szerzőként, a 19. század közepének meghatározó és jellegzetes alakjaként mutassuk be, ne csak Petőfihez és/vagy Aranyhoz képest. Természetesen nem lehetett és nem is volt szándékunk kihagyni őket, de külön pozítivum, hogy a tárlat így kapcsolódik az Arany Jánosról szóló kiállításunkhoz is.

Milyen állomásai voltak Tompa irodalmi fellépésének és minek köszönhette a nészerűségét?

Patonai Anikó Ágnes: Diákkorában a Sárospataki Református Főiskola önképzőkörében kezdett tevékenykedni, az első igazi megjelenései pedig a kor egyik legjelentősebb, legszínvonalasabb lapjában, az Athenaeumban voltak. Az igazi népszerűséget pedig a Népregék, népmondák című gyűjteménye hozta meg, amellyel nagyon jól eltalálta az akkori közönség igényeit, a téma és a megvalósítási forma szempontjából is.

Szűts Novák Rita. Fotó: Dobóczi Zsolt

Sárbogárdól is érkezett a kiálltásra Tompa-anyag, honnan kaptunk még dokumentumokat?

Szűts-Novák Rita: Az OSZK anyagán belül a törzsanyagon kívül, majdnem az összes különgyűjteményünkből (Kézirattár, Zeneműtár, Térképtár, Plakát- és Kisnyomtatványtár) találtunk vonatkozó anyagot. Érdekességként említenék egy Jászai Mari által lemásolt Tompa-verset, a Három a daru-t, illetve a Magyar Dalbokréta című gyűjteményt, ami 19. századi költők (köztük Petőfi és Tompa) megzenésített dalait tartalmazza Ábrányi Kornél és Simonffy Kálmán 1854-es feldolgozásában. Kiállításunkra kaptunk anyagot a Petőfi Irodalmi Múzeumtól, a Magyar Tudományos Akadémia Könyvtárától, és a Sárbogárdi Református egyházközségtől.

Patonai Anikó Ágnes:  A PIM-ből többek között a kiállítást színesítő festményeket és illusztrációkat, az MTA Könyvtárának Kézirattárából egy igen fontos és érdekes, Tompáéknál majdnem családi perpatvart okozó kéziratot, Sárbogárdról pedig Tompa segédtanítóskodásának emlékeit mutatjuk meg.

Patonai Anikó Ágnes és Szűts Novák Rita. Fotó: Dobóczi Zsolt

Tompa Mihály református lelkészként az egyházi irodalom számára is jelentős műveket alkotott. Mit láthatunk ebből szeptember 29-én?

Patonai Anikó Ágnes:  A jelentősebb személyek felett mondott búcsúbeszédei, és a korban divatos, kimondottan nők számára írt vallásos elmélkedéseket és imádságokat tartalmazó kötetek sorába illeszkedő, díszes kiállítású Olajág című munkája mellett egyéb publikációi is láthatóak a tárlaton, de megtudhatjuk például azt is, hogyan búcsúztatott egy, a schwechati csatában elesett huszárt.

Kutatók Éjszakája a Budai várban

Corvina-termek 16:00-22:00 A magyar hangosfilm plakátjai 1931-1944 (kiállítás) 20:00-21:00 Kabos Gyula, Karády Katalin, Jávor Pál és kortársaik korabeli...

Könyvtárunkban tartotta meg az Örkény Színház Aranyozás című estjének a főpróbáját. Az Arany Jánost követő költőgenerációk Aranyra reflektáló verseit Mácsai Pál és Ferencz Győző szerkesztésében élvezhette a közönség.

Ritka az olyan színházi előadás, mely során egy társulat szinte összes tagja az előadás teljes ideje alatt a színpadon van. Az Örkény Színház Aranyozás című estje ilyen produkció. A színművészek másfél órán át adnak elő verseket. Olyan művekkel emlékeznek Arany János költészetére, melyeket Arany stílusában, az általa kedvelt versformákban, mondanivalóját tekintve az adott kor nyelvére „lefordítva” írtak az Aranyt követő költőgenerációk.

Az előadás főpróbája az Országos Széchényi Könyvtárban zajlott, köszönhetően többek között annak, hogy könyvtárunk jelentős segítséget nyújtott a színház számára a produkció létrejöttéhez. A helyszínválasztás nemcsak a közös munka miatt volt példás, hanem annak ismeretében is, hogy a nemzeti könyvtár őrzi Arany kéziratainak egy részét, valamint az ő hagyatékából is táplálkozó kortárs költőink gyakran fordulnak meg a könyvtár épületében. Ily módon az intézmény szellemisége plusz töltetet adott az előadásnak.

A színművészek több mint harminc író, költő, irodalmár, filozófus vagy éppen nyelvész gondolatát tolmácsolták a közönségnek. Weöres Sándor Hódolat Arany Jánosnak című verse nyitotta az estet, melyet többek között József Attila, Illyés Gyula, Petri György, Nádasdy Ádám, Kiss Judit Ágnes és Tóth Krisztina gondolatai követtek.

Az est házigazdája Mácsai Pál volt, aki a tematikusan csoportosított művek között folyamatosan mesélt és informálta a közönséget az elhangzó versek, gondolatok háttértörténetéről, de természetesen Arany János és az őt követő költőgenerációk kapcsolatáról is. Az Aranyozás egyszerre adott lehetőséget a szórakozásra és az elmélyülésre Arany János költészetében Arany versei és költőtársai által.

A produkció további előadásait az Örkény Színházban tekintheti meg a közönség.

Az Arany Jánost idéző és köszöntő színházi est az Örkény Színház és az Országos Széchényi Könyvtár közös produkciójaként jött létre az Emberi Erőforrások Minisztériuma támogatásával.

És még mindig vannak képeink:

A Magyar Fotóművészeti Alkotócsoportok Országos Szövetsége kezdeményezte A MAGYAR FOTOGRÁFIA NAPJÁ-nak megünneplését. Ezen a napon készült Magyarországon először nyilvános rendezvényen fénykép (dagerrotípia). Minden fotótörténeti forrásmunka egybehangzóan állítja, hogy 1840. augusztus 29-én, a Magyar Tudós Társaság ülésén Vállas Antal bemutatta, miként lehet képet alkotni a fénysugarak segítségével fényérzékeny nyersanyagon. Ez a nap alkalom arra, hogy a társadalom figyelmét a fotókultúrára és egyben a fotótörténeti értékekre irányítsuk.

Fényképtárunkban számos különleges fotó található a magyar fotográfia múltjából. Kollégánk, Nagy Blanka 5 izgalmas felvételt választott ki a tárunkból. A fotók kattintásra nagy méretben is megtekinthetők.

Elsőként egy amatőr sztereofelvételt mutatunk a tabáni piacról: 

A sztereoszkópia olyan képalkotási módszereket foglal egybe, melynek segítségével egy képben a térlátás illúziója kelthető. A térlátás mindennapi szinten úgy valósul meg, hogy a szemeink által észlelt két enyhén eltolt képet agyunk valós időben feldolgozza és egybeteszi. Ha tehát két enyhén eltolt pontból készített képet bemutatunk külön a megfelelő szemnek, kialakul egy virtuális mélységérzet.

Az Országos Széchényi Könyvtár legfiatalabb gyűjteménye a Fényképtár, 2007-ben alakult azzal a céllal, hogy a nemzeti könyvtár különböző gyűjteményeiben található fényképek megfelelő tárolását, feldolgozását és szolgáltatását biztosítsa. 

A második, testgyakorlókat ábrázoló kép szintén amatőr felvétel, a Tanácsköztársaság idejéből, 1919-ből származik. 

A sorozatunkban látható további képek a kolozsvári Szabó Dénes műterméből kerültek a könyvtárba. A csodálatos erdélyi táj száz évvel ezelőtt is remekül mutatott.

A negyedik kép a  Mézgedi barlangban készült a húszas években, ami az egyik legrégibb és legismertebb turisztikai látványosság Románia területén. A barlangot legelőször az ismert osztrák földrajztudós Adolf Schmidl írta le, ezt követően Czárán Gyula tárta fel színte teljesen a XX. század elején. Az üregek állatvilága (denevérek, pillangók, pókok, rákok, bogarak), adja a barlang páratlanságát.

A sorozat utolsó darabjának megtekintésében hölgyek is segítségünkre vannak.

A Fotótár gyűjteménye jelenleg nem kutatható. Munkatársaink telefonon vagy e-mailen keresztül is szívesen adnak felvilágosítást.

A Magyar Nemzeti Bank (MNB) folytatja a forint bankjegyek 2014-ben megkezdett cseréjét, melynek jegyében korszerűbb, a biztonsági elemei és képi megjelenése tekintetében is megújított 1000 forintos címletű bankjegyet bocsát ki. MNB 2017.08.23

Az ezer forintos grafikáján könyvtárunk egyik különleges kézzel írott művének részlete is látható. Amikor elolvastuk a hírt, megijedtünk az újítástól. Majd megnyugodtunk, mert valóban csak biztonságilag újul meg a bankjegy, s az ezres hátoldalán megmaradt a 15. századi corvina részlete.

Mutatjuk az új bankjegyet, vesd össze a pénztárcádban levő régivel!

Forrás: Magyar Nemzeti Bank

A bankjegy hátoldalán lévő részlet:

És a gyönyörű iniciálé:

Mi is ez a kézirat?

GEORGIUS TRAPEZUNTIUS: RHETORICA

Cod. Lat. 281. Buda, 1480-as évek. Pergamen

A görög származású humanista – Georgius Trapezuntius – latinra fordított művét ugyanaz a Budán működő mester és műhelye díszítette, mint a bécsi Ptolemaios-, a müncheni Aristeas- és a Wolfenbüttelben őrzött Tolhopff-corvinát. Az ismeretlen mester munkáin Franciscus de Castello Ithallico hatása érződik, aki az 1480-as évek elején Magyarországon tartózkodott, itt illuminálta Kálmáncsehi Domonkos székesfehérvári prépost Breviáriumát. A Trapezuntius-corvinának eredetileg lila bársonykötése volt, a lapok élén színes festésű aranymetszés található.

2014-es corvinakiállításunkon látható volt a corvina, és egy videót is készítettünk róla:

Hamarosan újra megmutatjuk az érdeklődőknek!

50 évvel ezelőtt ezen a napon hunyt el Áprily Lajos (családi nevén Jékely; † Budapest, 1967. augusztus 6.) költő, műfordító, szerkesztő, Jékely Zoltán költő (1913–1982) édesapja.

A Jékely család Erdélyből származott, maga Áprily Brassóban született.
Bár korosztálya szerint a Nyugat első nemzedékéhez tartoznék, kései jelentkezése és költészete impresszionista–parnasszista kiérleltsége miatt, Reményik Sándor és Tompa László mellett a Monarchia összeomlása után induló költőtriász tagja. Hagyományőrző szemlélete modern érzékenységgel ötvöződik. Témája sokszor a föloldhatatlan magány, a kegyetlen világtól való iszony, a riadt befelé fordulás, az elmúlás közelsége, de sorait rendre átszövi a természet szépsége és a kultúra megtartó erejébe vetett hit. Tudatosan megkomponált, ciklusokba rendezett életművet alkotott. Rendkívüli önfegyelemmel csak tökéletesre csiszolt változatot közölt. Míves, borongós soraival a divatokhoz nem igazodó, XX. századi humanizmus képviselője.

(Zsögödi) Nagy Imre rajza Áprily Lajosról – Nyugat-honlapunk egyik galériájában – Plakát- és Kisnyomtatványtár

Már egyetemi hallgatóként, név nélkül és Jékely Lajos aláírással is közölt verset, Áprily Lajos néven először 1918-ban az Új Erdélyben publikált. Természeti képekben gazdag motívumai, verssorainak zeneisége, tiszta rímei kezdettől (Falusi elégia, 1921) jellemzik melankolikus hangulatokkal áthatott költészetét. De éppen legnépszerűbb versében, a Márciusban pl. föltűnik az életöröm is.

„A nap tüze, látod,
a fürge diákot
a hegyre kicsalta: a csúcsra kiállt.
Csengve, nevetve
kibuggyan a kedve
s egy ős evoét a fénybe kiált.”

Áprily Lajos: Március. Részlet. In. Áprily Lajos összes versei és drámái. Összegyűjtötte, a szöveget gond. és az utószót írta Győri János, Budapest, Szépirodalmi, 1990. – Törzsgyűjtemény. Szabadpolcos állomány 

Áprily Lajos: Március (autográf verskézirat) – Nyugat-honlapunk egyik galériájában – Kézirattár: Analekta 215

Magyar–német szakosként Nagyenyeden, később Kolozsvárott tanított. Az erdélyi kulturális élet meghatározó alakja volt. A húszas években szerkesztőként is dolgozott (kolozsvári Ellenzék, Erdélyi Helikon). 1929 augusztusában áttelepült Budapestre.

„Azonkívül egyszer arra gondoltam, hogy mi lenne, hogyha valóban menni kellene, és egyetlen könyvet lehetne mindebből magammal vinni. Az emberek ízlése különböző. Én azonban, be kell, hogy valljam, ahogyan végignéztem a könyveket, megsimogattam Csokonait, egy régi Petőfi-kötetet, megsimogattam Reviczkyt, megsimogattam Vajda Jánost, azután az Ady-kötetek első kiadásait, s mégis másutt állott meg a szemem, ott állott meg, egy olyan könyvnél, amelyet én az emberi szépség formában való legnemesebb kifejezésének tekintek, és meg kell mondanom, hogy akkor is, ha mennem kellene egyetlen könyvvel – Szophoklész Antigonéjánál állott meg a szemem.”

Áprily Lajos: Álom egy könyvtárról. In. A kor falára. Áprily Lajos emlékezete. Vál., szerk., összeáll.: Pomogáts Béla, Budapest, Nap Kiadó, 2002. 220. o. – Törzsgyűjtemény. Szabadpolcos állomány 

–––

„A Nap nagymessze, drága Haimon,
most oldja bíbor csónakát,
a harmat-fényű Dirke-tájon
tengerfuvalmak szállnak át,
s a szőke por éjjel be fogja
temetni könnyű lábnyomom –
Sötét az Acheron homokja:
itt meg kell halni, Haimonom.
Mit is keresnénk árva-ketten,
hol égig ér a gyűlölet?
Én gyűlöletre nem születtem
és itt szeretni nem lehet;
s az ősöm átka, haj, suhogva
végigsüvölt a sorsomon –
Sötét az Acheron homokja:
itt meg kell halni, Haimonom.”

Áprily Lajos: Antigone. Részlet. In. Áprily Lajos összes versei és drámái. Összegyűjtötte, a szöveget gond. és az utószót írta Győri János, Budapest, Szépirodalmi, 1990. – Törzsgyűjtemény. Szabadpolcos állomány 

Áprily Lajos levele Babits Mihályhoz (gépirat, autográf aláírással) – Nyugat-honlapunk egyik galériájában –Kézirattár. Fond III./22) 

A transzszilván gondolat megszólaltatásával magyarok, románok, szászok békés együttélése mellett tett hitet (Tetőn). A környezetéből kiemelkedő, többre hivatott tehetség sorsát Az irisórai szarvas szimbólumában jelenítette meg. Budapestre költözése után A láthatatlan írás (1939) című kötetben vallott fájdalmas hazaszeretetéről.

„Az idill hirdetése! Ezzel fordul Áprily Lajos a ma felé. Ez a lázító, hangos, egyébként olyannyira csendes, formájában is nyugodt verseiben. Az idill: Erdély – ha a férfi, az apa érzelmei tolulnak a szívébe, az ismerős arcok mögött mindig Erdély tündérkertje jelenik meg, át- meg átfonva a pesti-visegrádi számkivetésben élő költő témáit. Az irtózó, menekülő költő Erdélyben és az erdélyi idillben a méltó élet képét látja, minden kor költőinek Árkádiáját. Fussunk végig versein – az egyetlen lényegesebb változás, hogy kezdeti verseinek oly szívesen használt klasszikus allúziói, képei helyébe egyre inkább Erdély nyomul, hogy a századvégi iskolás hasonlatkincs, minden parnasszien költő bőségszaruja teljesen eltűnjön Áprily saját Erdély-jelentéssora mögött. Erdély kiemelkedik, mind erőteljesebb, sarkalatosabb jelentést kap, s a költő, aki a táj egységét és benne a három nép egységét foglalta versbe, mindjobban Erdélyben látja az egyetlen lehetőséget, a költő hazáját, a humanitás eszményét. Az erdélyi élmény átüt mindenen, s az »ötven erdő« mögé lépő költő versei már kettős tükrök: Erdély látszik bennük és az egyre borulóbb férfilélek nyugodt tépődése.”

Thurzó Gábor: A láthatatlan írás. Áprily Lajos versei – Révai-kiadás. In. Nyugat, 1939. 9. szám – Elektronikus Periodika Archívum és Adatbázis

–––

Ott lenn: zsibongott még a völgy a láztól.
Itt fenn: fehér sajttal kinált a pásztor.

És békességes szót ejtett a szája,
és békességgel várt az esztenája.

Távol, hol már a hó királya hódít,
az ég lengette örök lobogóit.

Tekintetem szárnyat repesve bontott,
átöleltem a hullám-horizontot

s tetőit, többet száznál és ezernél –
s titokzatos szót mondtam akkor: Erdély...

Áprily Lajos: Tetőn. Részlet. In. Áprily Lajos összes versei és drámái. Összegyűjtötte, a szöveget gond. és az utószót írta Győri János, Budapest, Szépirodalmi, 1990. – Törzsgyűjtemény. Szabadpolcos állomány 

Áprily Lajos: Patroklos alszik. A halott Ady Emlékének (autográf verskézirat). – Nyugat-honlapunk egyik galériájában – Kézirattár. Fol. Hung. 1849 

Magyarországra való áttelepülése után Áprily a Lónyay utcai református gimnázium tanára, majd 1934-től a Baár–Madas Leánynevelő Intézet igazgatója lett. A harmincas években a Protestáns Szemlét szerkesztette. A Visegrád melletti Szentgyörgypusztán élt. Az ötvenes években csak műfordítóként lehetett jelen az irodalmi életben, de szerencsére rátalált az egyéniségéhez illő szerzőkre. 1951-ben megnyerte az Anyegin újrafordítási pályázatát. Legismertebb munkája Puskin Anyeginjének és Janus Pannonius Búcsú Váradtól című versének tolmácsolása, de fordította Lermontov, Nyekraszov, Turgenyev műveit, s antológiává bővülő terjedelemben román költőket is.

„Mert a költők egyáltalán nem olyanok, mint Áprily. A költők ugyan igen sokfélék, az emberi species minden változata előfordul köztük, de véletlenül sem hasonlítanak Áprilyra. Hát annyira különös lett volna? Talán nem. De másutt, egészen másutt kell keresni a rokonait, nem az irodalomban. Olyan volt, mint egy erdész. Akinek – titokban – tele van polcolva a négy fala könyvvel. Halász-vadász. Aki nem szeret igazán állatot ölni. Wittenbergát járt, protestáns betűmetsző. Akinek semmi kedve hitvitázni.”

Nemes Nagy Ágnes: Az első költő. Áprilyról. Részlet. In. Szó és szótlanság, Budapest, Magvető Könyvkiadó, 1989. – Törzsgyűjtemény 

M. J.

50 évvel ezelőtt ezen a napon hunyt el Füst Milán († Bp., 1967. július 26.) költő, író, drámaíró, esztéta, a magyar irodalom rendhagyó jelensége.

Műveit a valóságától elidegenült individuum életérzése ihlette. Mélyen szkeptikus intellektus volt, egyszersmind teljességre törekvő, végletes egyéniség. A gondolkodásból teremtett művészi helyzetet, szemben a tapasztalati valósággal. Kihívóan képzelete valóságát vállalta el írói közegének. A létezés abszurditásának a hiábavalóság biztos tudatában is nekifeszülő erkölcsi akarat pátoszát jelenítette meg művészetével. Noha az irodalom minden ágában jelentőset alkotott, a szélesebb közvéleménytől késve, részben már halála után kapta meg az elismerést.

Kis Pintér Imre szócikke alapján: Új Magyar Irodalmi Lexikon. I. kötet, Budapest, Akadémiai Kiadó, 1994, 633. o. – Törzsgyűjtemény 

Major Henrik karikatúrája Füst Milánról (A Tevan Kiadónál 1913-ban Békéscsabán megjelent kötet 2007-es, szintén a Tevan Alapítványnál megjelent, facsimile kiadásának részlete) 

S minden tudásban kerestem egyre új tudást
S a dicsőségben nagyobb dicsőségeket
S hol világos volt az ég, nagyobb világolást
S az asszonyölnél égetőbb és még nagyobb sötétet...

Úgy látom, öregember én már nem leszek.
S most folytassam a régit addig is? – Ó jaj, – kiáltanám egy ablakból talán,
De gúnytól félek s elbúvok magamba,
Négy izzó fal mered reám csupán, –
Az Úristennek vörhenyes haragja, –
Majd bólogatva, lassan elmegyek.
S mint ki régen hordja már szivében a halált, –
Kárvallott számadó, megbántott, régi szolga
S ki birót ment el keresni, de nem talált.

Füst Milán: Önarckép – Elektronikus Periodika Archívum

 Füst Milán: A holdhoz (autográf verskézirat) – Kézirattár: Fond III./2060 

„Objektív lírára” törekedett, talányos szimbolikájú, mitikussá növesztett versvilágot alkotott. Változtatnod nem lehet (1914) című verseskönyve archaikusan stilizált, szecessziósan bizarr szellemvilágával, hosszú soraival látványos szakítást jelzett minden hagyományos poétikával.

Füst nem kíméletes az olvasóval szemben. Már verssorainak alakja sem kedves a közönségnek, mely többnyire nem kedveli a vágott sorokat, azaz a verset, de ha már verset olvas, a rövid verssort előnyben részesíti, tán mert ez kevésbé veszi igénybe. Általában nem talál Füst verseiben versmértéket és rímet, mely, egyebek között, kedveskedés is az olvasónak, vígasztaló jutalom, amiért rászánta magát, hogy izgalmas történetek helyett verset olvasson el. Ezenfelül egy egész világ ez, ahová kénytelen belépni, akár a nagy regények világába, jól körülnézni s élni egy ideig e világ életét, mely pedig elég mozgalmas. Füst költészetében van valami sajátos epikai tartalom. Bár ritkán beszél el valamit, mégis majd minden verse tele van látszólag szeszélyes, valójában és ha az egész kötetet elolvastuk, rendkívül következetes történésekkel. Különös népség, halászok, kovácsok, pékek, mészárosok, kalmárok, vargák, részegesek, ringyók, középkori várurak, szőlőművesek, pásztorok, kutyafejű, fehérleples lelkek, magános lovasok űzik játékaikat, elmélkednek, garázdálkodnak, veszekszenek és dolgoznak.

Vas István: Füst Milán olvasásakor. Füst Milán válogatott versei – Nyugat-kiadás. In. Nyugat, 1934. 23–24. szám – Elektronikus Periodika Archívum 

Drámahősei szintúgy lelkük „fantomjaival” küzdenek, objektív szégyenük semmisíti meg őket, az autentikus élet lehetetlensége; az, hogy érzelmi és erkölcsi igényeik összeférhetetlenek. Boldogtalanok (1914) című drámáját naturalista technikával írta.

Füst Milán: Boldogtalanok, Dráma négy felvonásban, a Nemzeti Múzeum Könyvtárának dedikált példány; autográf (címlap); [Budapest] Világirodalom Könyvkiadó Vállalat kiadás, 1925. – Kézirattár 

A »Boldogtalanok« több mint egy évtizede íródott s a színpadi formanyelv ellenére semmi kvalitatív különbség nincs közte és a vele egyidőben született versek között. Egyazon szenvedély örvénylik a sorok mögött, mondanivalójában tiszta líra s formájában talán még a versek formájánál is határozottabb és ökonomikusabb. Vannak, akik ezt a munkát visszaesésnek, színtelen naturalizmusnak minősítik Füst övr-jében. Valójában semmi köze a naturalizmushoz. Kísérteties erők démonikus küzdelme ez, áttörhetetlen keretek között. Nem színpadi figurák rutinos mozgatása, hanem 7-8 tragikus karakter térbe született együttese. Színpadi mű ez a szó teljes értelmében, nem irodalmi ürügyek alatt a hallgatóság elé dialogizált elbeszélés, a szavak csak részletelemek, itt az alakok cselekszik életüket. Igaz, hogy az egész darabban sehol egy vigasztaló mécsvilág, mindenki átokkal megvert – de levonhat-e ez valamit a mű lírai értékéből? Bizonyára semmit.

Kassák Lajos: Füst Milán. In. Nyugat, 1927. 16. szám – Elektronikus Periodika Archívum 

 Füst Milán: Feleségem története, (címlap); Budapest, Hungária Könyvkiadó, [é. n.] – Törzsgyűjtemény 

Szépprózája, szemben más műfajaival, oldottabb, improvizatív, realisztikus. Legnagyobb vállalkozása, A feleségem története egyike a modern irodalom valóságunkkal egyenértékűen sokrétű, sokértelmű mítoszainak. Szokványos féltékenységi történetből teremt fausti művet: üdvösségkeresést és pokoljárást. Létrehozta benne életműve legsajátabb esztétikai minőségét: a fenségest a nevetségessel elegyítő groteszk öniróniát.

Füst Milán alkotói oldala a Nyugat 100 című tartalomszolgáltatásunkban 

Füst Milán a Digitális Irodalmi Akadémiában 

Füst Milán Advent című kisregényének hangoskönyve a Magyar Elektronikus Könyvtárban 

M. J.

295 évvel ezelőtt született Fellner Jakab (Nikolsburg, 1722 – Tata, 1780) építész, a klasszicizáló késő barokk építészet legkiválóbb hazai mestere

• Tata-Tóváros. Gróf Esterházy kastély. Jelzet: T 354  
• Üdvözlet Tatáról. Tatai részletek. A fölső sor 3. képén a kálvária és a Szent Kereszt plébániatemplom. Jelzet: T 204
• Üdvözlet Cseklészről; Gróf Eszterházy kastély. Jelzet: CS 113 

• Mór. Gróf Lamberg kastély. Jelzet: M 2.178
• Eger. Az érseki palota. Jelzet: E 270
• Eger. Líceum. E 117
• Veszprém. Várrészlet a püspöki palotával. Jelzet: V 881
• Pápa. Római katolikus plébániatemplom. Jelzet: P 211

Fellner Jakab nem azonos a szokásosan Fellner és Helmer (németül: Büro vagy Atelier Fellner & Helmer) néven említett 1873-tól működő bécsi építésziroda idősebb, abban vezető szerepet játszó tagjával, Ferdinand Fellnerrel (1847–1916). Ferdinand Fellner társa Hermann Helmer (1868–1919) építész volt. A színházépületek tervezésére szakosodott építésziroda számos épülete áll ma is Magyarországon (Vígszínház, Budapesti Operettszínház, Szegedi Nemzeti Színház, a kecskeméti Katona József Színház, illetve a történelmi Magyarország területén.

Szerk.: M. J.