Új forrás az OSZK 1956-os Intézet és Oral History Archívumban
Az ismeretlen és kiismerhetetlen erő: a magyar nép – Krassó Miklós az 56-os magyar forradalomról címmel Jávor István és Csalog Zsolt 1981-ben és 1985-ben videóinterjút készített Krassó Miklóssal. A felvételekből Vagyok, aki vagyok címmel Jávor István portréfilmet szerkesztett 2007-ben.
Azonban a filmből 1956 kimaradt. Blogunkban és az 1956-os Intézet honlapján először olvasható a forradalom személyes krónikája.
Az OSZK 1956-os Intézet Oral History Archívuma 231/7 számon évtizedek óta őriz egy tisztázott leiratot a Krassó-interjú 1956-os részéről, amely egykor Czigány Lóránt ajándéka volt. Jávor István az OSZK 1956-os Intézetnek ajándékozta a videóinterjú nála lévő, először javított leiratát, így a két forrás mostantól egy egységként nálunk kutatható, ebből készítettünk egy szemelvényt.
Krassó Miklós (Budapest, 1930. november 29. – London, 1986. január 10.): filozófus, politológus, Krassó György költő, politikus bátyja. Tizenöt évesen lépett be a kommunista pártba. Nem érettségizett, Lukács György soron kívül vétette fel a Budapesti Tudományegyetemre. Filozófia szakon tanult. Lukács György köréhez tartozott. Irodalomesztétikai és marxista filozófiai tanulmányai jelentek meg folyóiratokban (Társadalmi Szemle, Fórum) és a Szabad Nép című napilapban. 1949-ben katonai szolgálatot teljesített. Az 1956-os forradalom alatt szerepet játszott a Nagybudapesti Munkástanács megszervezésében. 1956 novemberében Bécsbe menekült, majd Angliában telepedett le. Az Oxfordi Egyetemen ösztöndíjjal tanult. A fiatal Marx Károly tanaival, Trockijjal és a marxista ideológiával foglalkozott. Az Irodalmi Ujságba tanulmányt írt Bibó Istvánról. Munkatársa volt a New Left Review című folyóiratnak, részt vett az angol „újbaloldali gondolkodás” népszerűsítésében. A lakásán támadt tűz áldozata lett.
Krassó MIklós
Krassó Miklós lejegyzett szavai 1956. október 23-áról:
Aznap, mint általában, hajnalban aludtam el, és délben ébredtem. Zádor Pista barátom fölhívott telefonon, hogy én még mindig otthon vagyok? Mondta, hogy tüntetés van a Bem téren, ezért gyorsan odamentem. Hetven-nyolcvanezren lehettek ott, és Veres Péter valami beszédet próbált elmondani, de szerintem teljesen érdektelen volt. Zádor Pistával azt gondoltuk, hogy itt most már semmi sem lesz. Arra gondoltam, hogy a Belvárosban, a Nádor utcában meglátogatom a szüleimet, mert már régen láttam őket. Zádor Pista meg elment a Parlamenti Könyvtárba. Útközben hallottam, hogy a jelszavak állandóan radikalizálódnak. Először voltak az előre elkészített jelszavak: „Minden ország katonája, menjen saját hazájába.” A Margit hídon át a Kossuth tér felé menet már azt kiabálták: „Ruszkik haza”, meg hogy „Több pártot”. Én valahogy úgy gondoltam, hogy ezt nem jó ebben a pillanatban kiabálni. Amikor azt kiabálták, hogy „Több pártot, több pártot”, én elkezdtem teli torokból kiabálni: „Egy is sok, egy is sok”. Az emberek nevettek körülöttem, de más következménye nem volt. Aztán kivágták a zászlók közepéből a népköztársasági címert...
Köszönjük Jávor Istvánnak az ajándékot és Krassó Miklós személyes fotóit. A forrás további részét az OSZK 1956-os Intézet honlapján lehet olvasni.
Ezek a képkockák ritkán vagy egyáltalán nem voltak láthatóak, így sokunknak újdonságként hathatnak. A Történeti Interjúk Tára 2014-ben egy webes projektet indított el az 1956-os forradalom interaktív feldolgozására és hozzáférhetővé tételére, mely honlapot tavaly mutattuk be. A digitális tudástár folyamatosan bővül, mutatunk is két újdonságot.
A győri 1-es úton, gépkocsi szélvédőjén keresztül készült felvétel, az ablak belső oldalára egy nagy méretű Press feliratot ragasztottak.
A magyaroktober.hu oldalon szócikkekre, személyekre, helyszínekre lehet keresni, a találati oldalon minden eseménynél pontos leírást kapunk arról, hogy hol, kiről, mikor készült a felvétel, így egészen aprólékosan rekonstruálhatók a forradalom filmen és fotókon megörökített eseményei.
1956. október 29-én a mosonmagyaróvári temetőben a tömegsír körül összegyűlt tömegről készült panorámakép. Balra mozog a kamera a gyászoló tömeg felett, miközben koszorúkat visznek a sír felé, emberek érkeznek még virágokkal kezükben a sírok között.
A budapesti filmfelvételek mellett eddig a nyugati határon átkelő magyar menekültekről készült filmrészletek szerepeltek, az adatbázis azonban folyamatosan bővül, és immár a Mosonmagyaróváron valamint a Győrben készült felvételek is elérhetők és kereshetők. Kezdetben kizárólag magyar operatőrök örökítették meg az eseményeket, de ahogy látható a híradórészleteken osztrák, lengyel, angol, amerikai, olasz és svájci stábok is érkeztek később az országba.
A kor technikai feltételei miatt mindössze 2-10 másodperces filmsnitteket forgattak. Ezeket az egy helyen, egy időben készült rövid részleteket fűzték össze netes technológia segítségével munkatársaink, melyekre kattintva így „egyben” láthatják az érdeklődők a fennmaradt, néhány másodperces felvételeket.
Parti Nagy Lajos és Molnár Krisztina Rita költők voltak vendégeink az Őszi ARANYlás programsorozatunkon 2017. október 13-án. Parti Nagy rendhagyó tárlatvezetést tartott az Arany-kiállításon, kiemelve a Toldi-trilógiát és a kézirat műfajának kérdését. Molnár költői workshopra, úgynevezett „szószövésre” invitálta az érdeklődőket: a Toldi estéje első énekének soraira reflektálva írhatták meg saját szerzeményeiket a résztvevők.
A Toldi-trilógia kézirata Arany János fiának, Lászlónak köszönhetően került a Magyar Nemzeti Múzeum gyűjteményébe 1899-ben, majd mikor a könyvtár kivált a múzeumból, az irat az OSZK-ban kapott helyet. Arany László végakaratában rendelkezett úgy, hogy az intézmény őrizze a két kötetbe fűzött autográfot, melyet özvegye, Szalay Gizella adott át a gyűjteménynek. Parti Nagy Lajos a Toldi-trilógia kéziratára helyezte a hangsúlyt tárlatvezetése során, gondolatébresztő aspektusokból megközelítve az irat „műfajának” kérdését. Ő is felidézte, hogy Szalay Gizella vitte be a Toldi kéziratát a Buda halálának autográfjával együtt a múzeumba. Parti Nagy arra is felhívta a figyelmet, hogy unikális esemény lehetett az iratok átadása és közgyűjteménybe kerülése. Az alkalom a 21. századból nézve, amikorra a kézirat fogalma megváltozott – hiszen ma már szinte minden szöveg számítógéppel készül – még inkább rendkívüli.
Milyen kép él bennünk a kéziratról? – tette fel a kérdést Parti Nagy.
Mit jelentenek ma korábbi korok kéziratai? Vajon miként maradnak fenn a ma élő, számítógéppel dolgozó szerzők „kéziratai” a jövő számára? Arany autográfjai felől megközelítve a kérdést azért is kivételesek az iratok, mert egy író, költő hagyatékának minden bizonnyal ezek a legszemélyesebb tárgyai: kézzel írott szellemi termékei, melyekből nemcsak az irodalmi alkotást ismerheti meg az olvasó, hanem a szerzőről számos információt is kaphat. Az autográfok státusza mára sokat változott. Arany korában arra szolgált, hogy a művet letisztázva tegye közzé. A saját, kézzel írott munkák mellett sokszor egy úgynevezett idegen kezű másolat is készült, melynek célja lehetett, hogy az irodalmi pályázatokra inkognitóban jelentkezhessen a szerző, de azt az egyszerű célt is szolgálta, hogy több példányban legyen elérhető a mű. Mivel ma már túlnyomó részt nem kézzel írnak a szerzők – erősítette meg Parti Nagy – a korabeli kéziratok értéke egyre nő, mi több műtárggyá válik.
Kerül-e vajon a jövőben bármilyen irat a könyvtárak, múzeumok gyűjteményébe a kortárs szerzőktől? – vetette fel a kérdést a költő. Amennyiben igen, milyen formában?
Az OSZK az Arany-emlékév kapcsán 200 kortárs költőt kért fel, hogy versben reflektáljon Arany költészetére. A beérkezett munkák közül 50 a 24 karát című kötetbe foglalva került az olvasóközönség elé. A művek azonban nemcsak gépelt, nyomtatott formában kerültek közlésre, hanem kézzel írt változatban is. A könyvtár munkatársai ugyanis arra kérték a szerzőket, hogy a munkák kéziratát is küldjék meg. Így 2017-ben egy olyan verseskötet látott napvilágot az OSZK Könyvkiadójának köszönhetően, mely egy eltűnőben lévő „műfajt” elevenít fel. Parti Nagy verse is olvasható a 24 karátban, rendhagyó tárlatvezetését ennek felolvasásával zárta.
A verseket válogatta és szerkesztette: Visy Beatrix A kötetet tervezte: Vincze Judit OSZK, Budapest, 2017. A 24 karát játék és főhajtás a kortárs költők részéről, akik verset - köszöntőt, hommage-t, pastiche-t, parafrázist, balladát - küldtek az Országos Széchényi Könyvtár ünnepi felhívására, és műveiket kézírásos formában is eljuttatták a „Más csak levelenként kapja a borostyánt..."
A vers alatt folyttajuk beszámolónkat Molnár Krisztina Rita „szószövéséről”.
Parti Nagy Lajos: nyúgalomb
este van lombjanyúlt sodorja az ereszt bőv a sár bőv a vér kushad minden küszöb keskeny a hold nyájas ujjaveszett köröm korlát és ereszték rikoltozva vigad néha apadiglan néha rátöriglen hol a nyiroksötét hol a szövegöröm futja el az erek zörgő bokrait benn mennél messzebbre foly annál inkább apad
este van hűvös van csillagos van holt s élő hangyanánt elragadtatottan mint tűgyári tűhegy úszkál a logoszban nagy szénásszekerek álldogálnak ottan levél és levélrés konglomerátuma tömör és levegős selyemhernyóraktár feketén bowlingat az eperfa lombja fölött a magos ég valamennyi rögnek
lába kél és jönnek mennek mint a békák éji bogármada baglyok denevérek reggelig üresen vagy félig rakottan kis fehér golflabdák szanaszép görögnek zúgó galaxisok alatt fölött susog bársonyos tejkefe szőre egy tehénnek világ közepén egy felvont szájsarokban édes búban lében állni elcsorogtan
de vajon ki zörget legbelül a sötét arcredők hálója milyen halat kerít mint messzi pisszoárt elnézi a sörét állát és küszöbét elapadt merszeit minden tamburáját mi valaha pendült ül elálmosodik nekidűl a falnak szemüvege koccan és most vagy soháját elmenti egyenként nyúlfaroknyi pendrive
s ballag egy cica is ki az űri tejet a nagy bowling pályán éppen nem veti meg a pitvar derengő nem múló báli út állítja fekteti derengő bábuit tarol taroltatik ki végre elvegyül s fájdalmául nyeri amit nyert élveül bámul maga elé elönti mint olaj valami nyúgalomb mélyvénás zúz öröm
lehúzza lámpáját lehúzza eléjük hogy csak nekik essen csak nekik a fénye magát kifaragja kenyérbélből értük seperi a morzsát féltenyér sötétbe s növekvén belátja milyen kicsinyek lett lábbadó szemébe fényes porszemet tett holmi kettőslátás hogy tán megszülethet egy-egy szárnyat combot nyújt a kicsinyeknek
este van este van cikkan és dorombol félsz remény belátás kútból és toronyból társas villanyautók járják át a füstköd bogárzó rétjeit volt mi volt volt mi nem a pillamindenség fényes párnacsücskök alszik érce férce belső centimérce ha ki mire fölér nem ér fel semmivel szépen szertehintik s átveszik a tücskök
„Szószövésre” invitálta látogatóinkat Molnár Krisztin Rita. A költői workshopon Arany János Toldi estéje kapcsán inspirálódtak a résztvevők, majd írták meg saját verseiket. A munkát egy körültekintő bevezető előzte meg, körüljárva Arany lírai és epikus költészetét, valamint azt az alapvető kérdést, hogy mitől válik egy szöveg verssé. A kérdésre – a közhiedelemmel ellentétben – nem azt a választ adták a résztvevők, hogy a rímektől lesz vers a vers, hanem a ritmusban látták a vers mibenlétének alapját, amit Molnár is megerősített. Ily módon javaslatára felező tizenkettesben írták meg verseiket a „szószövők”. Nemcsak amiatt, mert a Toldi estéje is ebben a verselésben íródott, hanem azért is, mert ez a ritmus gyermekkorunktól belénk ivódik. Számos klasszikus irodalmi mű mellett a szólásaink, közmondásaink nagy részét is felező tizenkettesben fogalmazzuk meg – tudtuk meg Molnártól.
A saját versek gyorsan elkészültek, a résztvevők a Toldi estéjének hangulatát továbbgondolva elsősorban az elmúlás témakörét dolgozták fel szerzeményeikben. Készült sírfelirat, és a tél allegóriájaként is megfogalmazódott a téma. A versírásra vállalkozók egy-egy borostyánlevelet vihettek haza magukkal elismerésül költeményeikért. A borostyán utal Petőfi Aranyhoz írt versének soraira is, miszerint „Más csak levelenként kapja a borostyánt, / S neked rögtön egész koszorút kell adni.”
A Toldi estéje mellett szóba került az Őszikék versciklus és Arany lírai költészete is. Ennek a ciklusnak a megítélése sokat változott az idők során. Míg a kortársak az epikus költőt látták Aranyban, és negatívan illették lírai műveit, a későbbi korok méltatták élete utolsó szakaszának költeményeit. Molnár több verset is felolvasott az Őszikék ciklusból, majd az őszike, közismert nevén a kikerics növénynek is szentelt pár gondolatot. Arany költeményeivel összefüggésben főként a virág színének szimbolikáját emelte ki a költő. A lila – a katolikus egyház liturgiájából is ismerten – a bűnbánat színe. Bár az ilyen típusú ismeretek napjainkra megkoptak, Arany biztos tudatában volt a virág színének jelentésével.
A versek papírra vetése után minikrimit írtak a résztvevők, hiszen nehéz úgy beszélni Aranyról, hogy balladái ne kerüljenek szóba. Molnár egyik saját balladáját olvasta fel, melyet Arany stílusában írt. Ezt a történetet fogalmazták meg bűnügyi hírként a szószövés vendégei. Az Arany által használt műfajok áttekintése, majd gyakorlatba ültetése a résztvevő közönséget is interakcióba hozta. Bár évszázadok választanak el bennünket. Arany János korától és világától, gondolatai és költői nyelve a ma embere számára is számos aktuális témát nyújtanak. Ezt igazolta a szószövés is, melyen Arany műveit olvasva, azok által inspirálódva fogalmazhatták meg gondolataikat a programon résztvevők – a visszajelzések alapján sikerrel és megelégedéssel.
További képeink a rendezvényről:
Az Arany-emlékévhez kapcsolódó programjainkat október 27-én folytatjuk:
Sí’iták és aszaszinok címmel tartott előadást könyvtárunkban Hajnal István ny. habilitált egyetemi docens 2017. október 11-én. Előadásában az említett két vallási közösség évszázadokra visszanyúló kapcsolatát vizsgálta, arra is összpontosítva, hogy a keresztesek és krónikásaik miként viszonyultak az utóbbiakhoz és mit hagyományoztak az utókorra történeteiken, az aszaszin legendákon keresztül. Hajnal Istvánnal előadása kapcsán Molnár Zsuzsanna beszélgetett.
Az előadás címét hallva, olvasva a legtöbben valószínűleg földrajzilag el tudják helyezni az említett közösségeket, sokan azonban talán így is gondolkodóba esnek, hogy pontosan kik is a sí’iták és az aszaszinok, és hogy mi köti össze őket.
Hajnal István: A történet a középkorba, a muszlim közgondolkodás és társadalomformálódás időszakába nyúlik vissza, amikor a sí’iták kisebbségként jelentek meg. A sí’ita közösség markáns véleménye – a muszlim többség közmegegyezésre épülő rendezőelvével szemben – abban ragadható meg, hogy a közösséget olyan autoriter, teokratikus, karizmatikus attitűdű vezetőnek kell vezetnie, aki a Próféta leszármazottja. A sí’iták étosza e gondolatmenet alapján, e tradíció mentén alakult ki, s ez a mai napig meghatározza életvezetésük módját. Az aszaszinok, azaz a nizári iszmá’ilik a sí’itákon belül kialakult kisebbség, ők a sí’ita iszmáilik részei.
Az aszaszin elnevezést mi európaiak, nyugatiak adtuk nekik a keresztes háborúk idején.
A közösség kialakulása a következőképpen ment végbe: a középkorban a sí’iták körében többszöri szakadás történt, aminek oka abban volt, hogy kit ismertek el legfelső vezetőnek a Próféta családjából. Egy ilyen szakadás során, a 6. sí’ita imám, Dzsa’far asz-Szádiq elhunytával szakadt szét a közösség a ma tizenkettes sí’itákként ismert, elsősorban Iránban reprezentált sí’ita többségre, valamint az iszmá’ili kisebbségre, akik a család egy másik ágát, Dzsa’far asz-Szádiq Iszmá’il nevű fiának és az ő utódainak imámságát fogadták el, majd alakították ki saját nézeteiket az ő utódaik vezetését követvén.
Az „aszaszin” kifejezés kapcsán megjegyezném, hogy az iszmá’ilik a későbbiekben több közösségre oszlottak. Ezek közül az egyik a Nizár imámot követő nizári iszmá’ilik, akik elsősorban Irán területén találhatóak meg, de Szíriában is fellelhető közösségük. Ezzel a csoporttal találkoztak a 11. században a keresztesek, és a velük kialakított katonai, politikai kapcsolatok nyomán, nem igazán pontos ismeretek alapján fogalmazták meg elképzeléseiket a nizári iszmá’ilikről. Ezeknek az elképzeléseknek egyik sajátos aspektusa, hogy egy eltorzult arab kifejezéssel – amivel elsősorban a muszlim többség pejoratívan illette a nizári iszmá’iliket – nevezték őket hasísínek vagy hassásúnnak. Ennek a neolatin nyelvekben módosult változata az aszaszin megjelölés.
Jól tudom, hogy ez a kifejezés eredetileg a hasis fogyasztásra utal?
Hajnal István: A kifejezés kétségkívül azt jelenti, hogy hasisfogyasztó. Azt azonban tudni kell, hogy a korabeli Közel-Keleten azokat a személyeket illették ezzel a kifejezéssel, akik jogilag nem voltak kompetensek. Ily módon a kifejezés pejoratív, degradáló értelemmel bír, de azt is látni kell, hogy attól, mert valakit aszaszin névvel illettek, még nem jelentette feltétlenül azt, hogy az illető tényleg kábítószer-fogyasztó volt. A tudományos kutatások, de még a korabeli arab források sem igazolják azt, hogy ezek az önfeláldozó harcosok, a nizári iszmá’ilik hasist fogyasztottak volna.
Rengeteg üldöztetés érte az aszaszinokat az évszázadok során, mégis fenn tudtak maradni, és a mai napig erős közösségként léteznek. Ez minek köszönhető?
Hajnal István: Ez egy rendkívül izgalmas téma, ugyanis a középkor időszakában regionálisan Irán, illetve Szíria területén jelentős politikai pozíciót töltöttek be az a nizári iszmá’ilik, amíg az 1256 és 1258 között zajló mongol hódítás áldozatául nem estek. A mongolok az iszmá’ili közösség élén álló imámokat családtagjaikkal együtt kivégezték, a közösség jelentős részét pedig rabszíjra fűzték, rabszolgasorba állították, vagy elpusztították. A pusztítás egyik súlyos következménye a közösség szétszóródása volt. Jelentős részük az indiai szubkontinens majd Közép-Ázsia területei felé menekült. Fontos megjegyezni, hogy a közösség egyik alapelvének, a taqiyyának azaz az óvatosságnak megfelelően a szétszóródást követően, tehát a 13. századtól kezdődően, a nizári iszmá’ilik igyekeztek integrálódni azokba a közösségekbe, amelyekhez csatlakoztak. Ez a folyamat sikeres volt a túlélés szempontjából. Imámjaik ebben az időszakban rejtőzködtek. A közösség élén álló vezetők személyéhez egy fontos eszmény tartozott, miszerint bizonyos helyzetekben, amikor a kor viszonyai úgy kívánták, az imámok rejtőzésbe vonultak. Hadd mondjak egy példát: a tizenkettes sí’iták imámja 873–874-től a mai napig rejtőzik, és – az Iráni Iszlám Köztársaság alkotmányában megfogalmazottak szerint – amíg az imám vissza nem tér, addig a közösséget az annak élén álló vallástudósok, jogtudósok grémiuma kormányozza.
Visszatérve kérdésére: az aszaszinok vagy nizári iszmá’ilik máig történő fennmaradásának oka kereshető egyrészt a közösség remek alkalmazkodóképességében, amelyet a mongol hódítást követően alakítottak ki, másrészt nagyban hozzájárult túlélésükhöz az is, hogy a nizári imámok remekül átgondolt és jól megszervezett modernizációs politikát folytattak a későbbiekben, melynek legfontosabb aspektusa az volt, hogy a szétszóródott közösség valamennyi csoportja között megszervezték az egységes vezetést, valamint jelentős anyagi forrást fordítottak a közösség szellemi és anyagi kondicionálására is. Ennek lehetősége azért volt adott számukra, mert a nizári hívek a középkortól kezdődően, az imám iránti elkötelezettségük jeleként, jövedelmük ötödét eljuttatták az imám közvetlen környezete, meghatalmazottjai számára. Az idők során felszaporodott vagyont az imámok nagy haszonnal forgatják és hasznosítják a közösség javára, napjainkban is.
A közel-keleti események ma a figyelem középpontjában vannak az ott zajló politikai és katonai események miatt. Biztos, hogy nagyon sokakat érdekel, hogy miért és pontosan mi is történik az említett területeken. Ön azonban a középkor eseményeihez nyúlt vissza előadása során. Mit ad napjaink eseményeinek megértéséhez a korábbi korokban zajló történések ismerete?
Hajnal István: Meglátásom szerint minden nemzet és minden vallási közösség számára fontos, hogy ismerje a múltját. Akkor tudunk jól tájékozódni a saját magunkra vonatkozó események között, valamint a kívülállók körében mutatkozó jelenségek, történések értékelésében akkor tudunk igazán alaposan informálódni, ha vannak ismereteink a közösség múltjáról és azokról a rendezőelvekről, amelyek az adott közösség történetében meghatározóak és napjaink eseményeit is befolyásolják. Úgy gondolom tehát, hogy az arab világ megértéséhez, de legalábbis a tájékozódáshoz elengedhetetlen, hogy rendelkezzünk ezekkel az ismeretekkel. Véleményem szerint a szakemberek legfontosabb feladatainak egyike, hogy különféle tudományos és ismeretterjesztő fórumokon keresztül tájékoztassák a közvéleményt, és adjanak számára fogódzót, hogy az képes legyen valós információk által bővíteni ismereteit.
Minderre napjainkban fokozottan szükség van, hiszen az iszlám világban olyan történések zajlanak, amelyek még a muszlimok számára is megdöbbentőek és megrendítőek.
Ahhoz, hogy ezeket az eseményeket kellőképpen tudjuk értékelni, és átlássuk az események alakulásának hátterét, elengedhetetlen, hogy azok mozgatórugóit, háttérmotívumait is ismerjük. Érdekességképp jegyzem meg, hogy a Bevándorlási és Menekültügyi Hivatal háromévente továbbképző előadássorozatot tart az alkalmazottai számára. Egyik kollégámmal én is részt veszek majd az idei képzésben, melynek során az ország számos nagyvárosának migrációs központjában dolgozó hivatalnokok számára tartunk körülbelül 40 előadást, és igyekszünk képet adni az iszlám világ múltjáról, történelméről, ideológiájáról, vallási aspektusairól, regionálisan is alaposan körüljárva ezeket a kérdéseket. Beszélünk majd azokról a szokásokról, tradíciókról, amelyek a muszlim emberek mindennapjait mozgatják. Azzal a céllal tartjuk ezeket az előadásokat, hogy a szakemberek kellőképpen tudjanak bánni az ideérkező menekültekkel, segítséget tudjanak nyújtani számukra és képesek legyenek orvosolni a problémáikat. Fontos látni azokat a dolgokat, amelyek közösek a muszlimokban és azokat is, amelyek megkülönböztetik őket egymástól.
A muszlimokra egy nagy közösségként szoktunk gondolni, tudni kell azonban, hogy az arab világ és az iszlám világ két különböző régió.
Az arab világban jelentős regionális eltérések vannak: egészen máshogy működik a keleti arab világ, a Masriq és a nyugati arab világ, a Maghrib. Hagyományosan két jelentős rendezőelvet jelölhetünk meg, melyek összekötik a két régiót: az említett területeken élő emberek arabul beszélnek és muszlim vallásúak. A valláson belül azonban több vallásjogi irányzatot különböztethetünk meg, amelyek bizonyos finomságokat jelentenek a magánjog gyakorlatában. Azokban a szokásokban tehát, amelyek szerint élnek, vannak jelentős különbségek. Ha szélesebben tekintünk minderre, akkor még inkább különbségeket látunk az arab világ és az iszlám világ között. Gondoljuk csak el, hogy az iszlám világba beletartozik Indonézia is a maga csaknem 300 milliós lakosságával, ami által a legnagyobb muszlim országként van jelen. Tradíciói azonban különböznek a közel-keleti országok szokásaitól, mert az indonéziai muszlimok a saját tradíciójukba integrálták be a vallási hagyományokat, törvényeket. A Tudósok Éjszakájának egyik eseményén mi is részt vettünk az ELTE Sémi Filológiai és Arab Tanszékével. Szombathy Zoltán tanszékvezető kollégám vezetésével egy olyan programot állítottunk össze, melynek során négy-öt előadás keretében az iszlám világ perifériáját helyeztük a középpontba. A centrális részekről – gondolok többek között a mai Szíria, Irak vagy akár Egyiptom területére – több ismerete van az átlag érdeklődőnek, azonban nagyon keveset tudnak azokról a periferiális területekről, amelyekbe többek között az indiai szubkontinens, Kína, vagy az indonéz szigetvilág tartozik. Ezt a kérdéskört nagyon fontosnak tartom, kiemelve, hogy miként formálódott azon nizári iszmá’ilik szokásrendszere, akik az indiai szubkontinensen vagy a közép-ázsiai területeken élnek, és hagyományaik keveredtek a helyi szokásokkal.
2017. október 19-én emlékszimpóziumot tartunk Pukánszkyné Kádár Jolán munkásságának felelevenítésére. Emlékülésünkön köszöntjük Pukánszky Béla akadémikus professzor urat, az ünnepelt unokáját is.
Rajnai Edit, a Színháztörténeti Tár tudományos kutatója írta meg azt, amit tudni érdemes Pukánszkyné Kádár Jolánról:
„Az anyag jelen állapotában használhatatlan, annak szakszerű kezelésére sem költségvetési fedezet, sem helyiség a Nemzeti Színház rendelkezésére nem áll és így mély tisztelettel arra kérem Nagyméltóságodat, legyen kegyes hozzájárulását adni ahhoz, hogy ez a jelentős, megbecsülhetetlen értékű anyag külön kezelendő letétként az Országos Levéltárnak adassék át, ahol avatott kezek a készülő mű számára szakszerűen feldolgozzák, csoportosítják […]”
– szólította meg Németh Antal, a Nemzeti Színház igazgatója 1936 novemberében Hóman Bálint vallás- és közoktatási minisztert a Nemzeti Színház épületében őrzött színházi irattár sorsának rendezéséhez kérve hozzájárulását. A Nemzeti Színház levéltárának áttekintését az átadás után, 1938-ban Pukánszkyné Kádár Jolán kezdte meg. Pukánszkyné, aki 1920-tól az Országos Széchényi Könyvtár munkatársa (1923-tól a Kötelespéldány Osztály, majd a Régi Nyomtatványok Tárának könyvtárosa) volt, 1944-ig dolgozott az Országos Levéltárban. Az 1938-as intézmény- (munkahely)váltás nem volt véletlen. A Nemzeti Színház 1937-ben ünnepelte fennállásának 100. évfordulóját. Az eseménysorozatot igen átgondoltan megszervező Németh Antal nem szalasztotta el annak a lehetőségét, hogy a centenáriumi ünnepségeken túl maradandó eredménye is legyen a jubileumnak, és mert színházelmélettel és színháztörténettel foglalkozó kutató elme is volt, alapos, modern, tudományos szemléletű munkát képzelt el.
Az elkészült mű, Pukánszkyné Kádár Jolán monográfiája, A Nemzeti Színház százéves története, egy új tudományterület, a színháztörténet teljes korabeli fegyverzetét bemutatta. A két kötet a forráskutatás iskolapéldája, mely az intézmény történetét a színház, a színjátszás jellegzetes kérdései felől nézi. Ha figyelmen kívül hagynánk ezeket az erényeit, a munka akkor is felbecsülhetetlen értékű lenne: a második kötetben közölt iratok eredeti példányai – azok, amelyeket 1937-ben az Országos Levéltár átvett – Budapest 1945-ös ostromakor megsemmisültek. Ám az első kötet, a monográfia adatait, leírásait, elemzéseit is érdemes megismerni. A Nemzeti Színház történetével foglalkozók számára máig érdekes a kérdés: mit írt erről Pukánszkyné?
Pukánszkyné Kádár Jolánnak nem ez volt az első munkája, Németh Antal és a korabeli tudományos közvélemény nem véletlenül bízta rá az irattár rendezését, rendszerezését és a Nemzeti Színház történetének megírását. Színháztörténészi pályája az 1910-es években indult. 1914-ben végzett a Budapesti Tudományegyetemen, magyar–francia–német szakon, doktori értekezése témájául a pest-budai német színészet korai, 1812-ig terjedő történetét választotta. Bayer József „tanítványaként” (a munka során konzultált vele) színháztörténetét rendkívül alapos levéltári adatgyűjtésre alapozta. A munka előszavában leszögezte: „külső történetet” ír, azaz az intézmény működését a bevételeken, a műsoradatokon, a fellépők számbavételén és rövid jellemzésén keresztül meséli el. Az azonban, ahogy a bevezetésben korszakokra bontja az ismertetett fél évszázadot, másfajta érdeklődésről is árulkodik. „A kezdet az extempore-darabok [színészi rögtönzés az előadás cselekményének gerince], majd első rendszeres-darabok [a cselekmény gerince megírt és betanult szöveg] és a ballet kultuszának kora, erre következik a mutatványoktól megtisztított színészet kora, a fénykor, végre a külső fejlődés, a külső kiállítás fényének virágkora […]” Figyelemre méltó mondat ez, mert a korábbi színháztörténet-írók egy-egy színház, korszak vagy település történetének elbeszélését hagyományosan a színigazgatók működése köré szervezték. (Más kérdés, hogy Kádár Jolán szövegében és a tanulmány szerkezetében ez a korszakolás, ez az új szemlélet csak részben valósult meg.)
1923-ban jelent meg a munka folytatása, A budai és pesti német színészet története 1812–1847. Pukánszkyné az előző korszakról szóló íráshoz képest jóval több forrástípust használt, a történetmesélés szempontjai bővültek. Hogyan hatott az 1812-ben megnyílt új színházépület, a pesti német színház, a Stadttheater a színészi játékra, a díszletek stílusára, a műsorrendre, a közönségre? Milyen társadalmi mozgások/változások, országos és/vagy várospolitikai törekvések befolyásolták a pest-budai német színjátszást? Mindeközben arról sem feledkezett meg, hogy finom portrét rajzoljon gróf Ráday Pálról, a színház 1815–18 közötti bérlő-igazgatójáról.
A források értelmezésének kerete, a szemlélet megváltoztak, és azt pedig, hogy minek a hatása fedezhető fel az 1923-as német színháztörténeten, ami majd az 1940-es A Nemzeti Színház százéves történetében is uralkodó lesz, 1928-ban beszélte el A színészettörténet tudományos rendszerének kialakulása és a magyar színészet története című tanulmányában. A 20. század elején induló németországi kutatások (elsősorban Max Hermann nézőpontja és színháztörténeti szempontjai és módszertana, a Theaterwissenschaft és a Theaterphilologie) leszakították a színháztörténetet a hely-, a művelődés- és az irodalomtörténet-írásról: így az önálló tudományterületté formálódott. „A színészeti filológia művelője felhasznál minden emléket, amely ezt a rekonstrukciót [a színjáték-rekonstrukciót] teljesebbé teheti. Régi épületek, amelyek a színjáték teréül szolgáltak (így pl. a mesterdalnokszínjátékok rekonstrukciójánál a nürnbergi Márta-templom), tervrajzok, kosztümök, kosztümképek mint közvetlen források, bírálatok, naplók, levelek, színészírók darabjai s különösen az utóbbiaknak színpadi utasításai mint közvetett dokumentumok becsesek a színészettörténet kutatója számára. De magához a rekonstrukcióhoz nem elég a források tömege; ehhez alkotó fantázia kell.” Az alkotó fantázia és a színháztörténet-írás nagy pozitivistájától, Bayer Józseftől tanult sokszálú és alapos forráskutatás követelménye mellé az új német iskolától Pukánszkyné új eszközöket kapott. Mindez nem a pest-budai német színjátszástörténet második részében látható először: világosan felismerhető a hatás az 1910-es évek végén készült, a pest-budai német Shakespeare-előadásokat összegyűjtő résztanulmányokban is.
Ha színházról vagy drámáról írt, mindvégig ez a szemlélet vezette, akár Csokonai Vitéz Mihály drámáival (1956), akár Ambrus Zoltán dramaturgiájával (1971), akár a népszínmű színjátéktípusával (1930), akár intézménytörténettel (A Budai Népszínház története, 1979) foglalkozott. Huszonnégy, közgyűjteményben töltött év alatt – kutatóként a történeti források közvetlen közelében – megismert és megismertetett gyűjteményeket, dokumentumegyütteseket is: az Országos Széchényi Könyvtár Todoreszku-gyűjteményét (1972), Krecsányi Ignác színigazgató hagyatékát (1925), az Országos Széchényi Könyvtár színészettörténeti forrásanyagát (1928, 1931). „A színészettörténet kutatójára nézve nélkülözhetetlenek a színészeti gyűjtemények, múzeumok, kiállítások” – szögezte le 1928-ban, és fel is sorolta az akkor létezők egy jó részét. Őt magát is jellemzi az a portré, amelyet Bayer Józsefről festett 1921-ben. „Kiváló kutató, a nagy kutató minden erényével, minő a fáradságot nem kimélő utánjárás, s az anyag megbecsülése. Hiába nézem végig a színészettörténeti munkák sorát, a németek közt sem találok egyet sem, a mely ilyen összefoglaló s egyben ilyen részletező lenne; egyet sem, mely ekkora adatkészlettel dolgoznék; egyet sem, mely minden oldalról ennyire kimerítené tárgyát.”
Rajnai Edit
Pukánszkyné Kádár Jolán (Temesvár, 1892. okt. 21.–Bp., 1989. aug. 11.): színháztörténész. 1914-ben magyar–német–francia szakon szerzett diplomát és doktorált a Budapesti Tudományegyetemen. 1915–20 között középiskolai tanár, 1920-tól 1938-ig az Országos Széchényi Könyvtár munkatársa, 1938-tól 1943-ig az Országos Levéltár levéltárosa. 1948–51 között magántanár a debreceni egyetemen. 1953-ban az irodalomtudományok kandidátusa lett, 1983-ban doktora. Műveiből: A budai és a pesti német színészet története 1812-ig (1914), A pesti és a budai német színészet története 1812-től 1847-ig (1923), A magyar népszínmű bécsi gyökerei (1930), Geschichte des deutschen Theaters in Ungarn (München, 1933), Goethes Faust auf der ungarischen Bühne (Berlin—Leipzig, 1934), A Nemzeti Színház százéves története I–II (1938–1940), Német és osztrák bábjáték (1955), A drámaíró Csokonai (1956), Az első magyar énekes játék, a „Pikko Hertzeg és Jutka Perzsi” (Zenetudományi tanulmányok, 1961), Csokonai Vitéz Mihály: Színművek (sajtó alá rend., 1978), A Budai Népszínház története y(1979), Gyermekkor, Temesvár. Visszaemlékezés (Kortárs, 1986/11., 89–103.)
PUKÁNSZKYNÉ KÁDÁR Jolán, A Nemzeti Színház százéves története, Bp., Magyar Történelmi Társulat, I, 1940, II, 1938 (Magyarország újabbkori történetének forrásai)
A plakát nehezen marad fenn. Elszakad, új plakát kerül rá, olykor a járókelők tépik le. Megőrzésük komoly feladat, hiszen sokat mesélnek a korról, melyben készültek. Ezért is kiemelkedő a könyvtárunkban zajlott restaurátori munka, melyet Koppán Orsolya és Doublinszki Éva végeztek azokon a nyomtatványokon, melyek A magyar hangosfilm plakátjai 1931–1944 című kiállításunkon voltak láthatóak. Amikor egymás mellé kerülnek egy korszak plakátjai, rengeteg izgalmas információ rajzolódhat ki az adott időszakról. Az OSZK-ban a múlt század első feléről kaphatott képet, aki ellátogatott kiállításunkra. A tárlat hétvégén bezárt, azonban egy hiánypótló albumban a kiállítás teljes anyagát hazaviheti az érdeklődő.
Az 1931 és 1944 között készült 360 magyar hangosfilm 500 plakátja közül közel 130 volt látható az OSZK-ban. A kiállítást több mint 1500-an látták, számos diákcsoport látogatott el megnézni a tárlatot, de az idősebb korosztályt is többen képviselték, hogy nosztalgiázzanak a Karády, Jávor, Tolnai, Latabár és Rózsahegyi arcképét ábrázoló plakátok előtt. A kiállítás megvalósulását a győri Rómer Flóris Művészeti és Történeti Múzeum, az Országos Széchényi Könyvtár, a Magyar Nemzeti Digitális Archívum és Filmintézet és a győri Dr. Kovács Pál Megyei Könyvtár közös kutatómunkája előzte meg. A téma nem széles körben kutatott, így a jelen feltárás is számos új eredményt hozott: ennek leglátványosabbika az a tíz filmplakát, mely a kutatás során került elő. Ezt a munkát az OSZK részéről Kopcsay Ágnes, a könyvtár Plakát- és Kisnyomtatványtárának osztályvezetője vezette.
A kiállítás finisszázsán szakmai beszélgetés és művészeti előadások szórakoztatták a közönséget. Barbinek Péter Jászai Mari-díjas színművész Babits Mihály Mozgófénykép című versével nyitotta a programot, majd később anekdotákat mesélt a kor legendás színészeiről, és azt is felelevenítette, hogy Kiss Ferenc színművész milyen tanácsokkal látta el őt pályája elején. A délután talán legnépszerűbb előadója Gallusz Nikolett énekes, színművész volt, aki a hangosfilmek jól ismert dalait gyűjtötte csokorba és Kéménczy Antal zongorakísérete mellett adott elő olyan nagy kedvenceket, mint a Holdvilágos éjszakán, az Áprilisi tréfa vagy a Mindig az a perc kezdetű szerzemények.
A kort nemcsak egykori történetek és zeneművek kapcsán idéztük meg, hanem kerekasztal-beszélgetés során is. Boka László, az OSZK Tudományos Igazgatója köszöntő szavai után a téma szakértői ültek egy asztalhoz: Kurutz Márton filmtörténész, a Magyar Nemzeti Filmarchívum gyűjteményi és kutatási vezetője; Fekete Dávid, Győr Megyei Jogú Város alpolgármestere, A magyar hangosfilm plakátjai 1931-1944 című kötet szerkesztője, a kiállítás kurátora; és Péter Zsolt színháztörténész, a Ne kérdezd ki voltam – Karády Katalin, a díva emlékére című kötet szerkesztője, a Színházi Intézet munkatársa.
A beszélgetés során szóba került, hogy a hangosfilm megjelenésével megváltozott a plakátok stílusa is. Sztárkultusz a hangosfilmeknek köszönhetően alakult ki, a plakátok ehhez igazodva a színészek arcképét jelenítették meg, hiszen ők voltak azok, akik becsábították a nézőket a mozikba. A tárlat finisszázsán megtudhattuk, hogy a némafilm idején a filmek hangulatát igyekeztek megidézni a hirdetmények, plakátok. Ekkoriban a külföldi és magyar rendezésű filmek sem váltak szét olyan élesen, mint a hangosfilm megjelenését követően, így azt is érdekes látni, hogy egyes országok milyen plakáttal hirdettek adott filmeket. A legszínesebbek a bolgár plakátok voltak, míg a legegyszerűbb plakátokat a németek készítették.
A finisszázson kiemelt figyelmet kapott Péter Zsolt Ne kérdezd ki voltam – Karády Katalin, a díva emlékére című kötete. Ahogy a szerző elmondta, Karádyról számos könyvet írtak és vélhetően fognak is írni a jövőben. Meglátása szerint a legtöbb írás szubjektíven közelíti meg a színésznő pályáját és életútját. Így Péter célja az volt, hogy objektívabb módon adjon képet Karádyról, és egyes korábbi pontatlanságokat és szépítéseket helyreigazítson – a díva körül kialakult mítoszt megtartva. A gazdag képanyaggal ellátott kötet különlegessége, hogy Karády leveleiből is közread egy válogatást, melynek köszönhetően igazán közelről ismerhetjük meg a színésznő személyiségét.
A magyar hangosfilm kezdetei iránt érdeklődőknek Péter Zsolt kötete mellett a Fekete Dávid által szerkesztett A magyar hangosfilm plakátjai 1931–1944 című albumot is ajánljuk, mely az OSZK-ban látható kiállítás anyagát fogja egybe. A könyvben a plakátok kapcsán szó esik a sztárkultuszról, a vígjátékokról, a háborús filmekről, sőt magáról a háborúról is, hiszen az 1939-es zsidótörvények komoly törést okoztak az addig virágzó filmiparban is: sokan – köztük például Kabos Gyula vagy Perczel Zita – sokáig nem állhattak kamerák elé. Az 577 oldalas kiadvány nemcsak a törzsszövegben, hanem függelékben is jó néhány szemponttal, részlettel bővíti az olvasó ismereteit. A szöveges információt gazdag képanyag támogatja, melyek közül az OSZK gyűjteményében megtalálható plakátok fotóit Ackermann Ádám és Karasz Lajos fotográfusok készítették.
A magyar hangosfilm plakátjai 1931-1944 Szerkesztette: Fekete Dávid OSZK-Dr. Kovács Pál Megyei Könyvtár és Közösségi Tér, Budapest-Győr, 2016., 580 oldal ISBN 978 615 805 7103 A magyar filmtörténet jelentős mérföldkövének számít az 1931-es esztendő: ebben az évben készült el az első magyar hangosfilm, A kék bálvány.
Ha kutatás, fejlesztés, innováció témakörében böngészünk az interneten, elsősorban a természettudományok területén zajló események eredményeiről olvashatunk. A bölcsészettudományok terén történő kutatások némileg háttérbe szorulnak, pedig a humántudományok berkeiben is számtalan feltárás zajlik. Az Országos Széchényi Könyvtárban is rengeteg kutatási eredményről tudunk beszámolni minden évben. Ezek egy részéről a Kutatók Éjszakáján interaktív programok, kerekasztal-beszélgetések és tárlatvezetések során győződhetett meg a nagyközönség 2017. szeptemebr 29-én.
A Kutatók Éjszakájának egyik különleges helyszíne az OSZK volt, hiszen olyan egyedi könyv-, plakát- és térképritkaságokat hoztunk elő a raktárakból, melyek közül több csak itt található meg. A Kutatók Éjszakája során – amellett, hogy a ritkaságaink közül néhányat megmutattunk – a kulisszák mögé is betekintést engedtünk a látogatók számára. Legnépszerűbb programjaink egyike a „színfalak” mögött zajlott, egészen pontosan a restaurátorműhelyben. A Restauráló és Kötészeti Osztály munkatársai, Érdi Marianne, Tóth Zsuzsanna, Vilcsek Andrea és Horváth Diána, amellett, hogy a kötéskutatás történetéről meséltek, a restaurátori munka mindennapjaiban zajló munka részleteit is bemutatták, sőt mi magunk is nyomozhattunk a könyvek története után: mikroszkóp segítségével határoztuk meg, hogy a könyvek bőrkötése milyen állat bőréből készült, majd nagyítót fogva a kötés díszítését vizsgálva azt igyekeztünk megállapítani, hogy vajon egy könyvkötőműhelyben készítették-e a kiállított köteteket. A helyszínen történő személyes tapasztalaton alapuló ismeretszerzés maradandó élményt nyújtott a résztvevők számára.
Arany János illetve Tompa Mihály születésének 200. évfordulója egyaránt alkalmat biztosított arra, hogy az irodalomról kötetlenebb keretek között beszélgethessünk. Aranyról megtudtuk, hogy egykor úgy nyilatkozott, „föltettem magamban, nem olvasni többet, hanem élni hivatalomnak, családomnak, lenni közönséges ember, mint más”. Rózsafalvi Zsuzsanna az Arany-kiállításunk kurátora mesélte ezt, miközben elővette a tárlókból és belelapozott a Toldi-kéziratba. Az iratok rengeteg izgalmas információt rejtenek arról, hogy Arany hogyan dolgozott. Precizitására többek között abból következtethetünk, hogy minden kéziraton szerepel a munka megkezdésének és befejezésének dátuma. A lapokat vizsgálva az is kiderült, hogy Arany olyan tollat használt, mely az idővel gyorsan rongálja a papírt, így az autográfok folyamatos restaurációra szorulnak. Ezt a munkát itt a könyvtárban végzik az intézmény restaurátorai.
Tompa Mihály újrafelfedezését tűzte ki célul „Nincs talán még elfeledve a dal” című kiállításunk. Erre a kérdéskörre épült fel a tárlathoz kötődő kerekasztal-beszélgetés, mely felvezető kérdése is arra irányult, hogy vajon miért került Petőfi és Arany árnyékába Tompa. A témáról Vaderna Gábor és Takáts József irodalomtörténészekkel beszélgettek a kiállítás kurátorai, Szűts-Novák Rita és Patonai Ágnes. Felvetődött, hogy helyes-e egyáltalán triumvirátusként gondolnunk a három szerzőre, majd kiderült, Petőfi volt, aki így aposztrofálta hármukat, hogy felemelje magát Arany és Tompa mellé. Tompa leszakadását költőtársaitól betudhatjuk az irodalmi kánon folyamatos szűkülésének, a nyelv- és kultúraszerkezet módosulásának is, de természetesen Tompa munkássága sem elhanyagolható a kérdést vizsgálva.
A Térképtár három programmal várta a Kutatók Éjszakája látogatóit. Jelenleg is látható az I. világháború eseményeit térképeken bemutató tárlatunk, melyen Samu Botond Gergő történész vezette körbe az érdeklődőket. A könyvtár a háború kitörését követően, 1914 szeptemberétől világháborús gyűjtemény kialakításába kezdett, melyet egészen az 1920-as évekig gyarapított. Ebből az anyagból állít ki különleges térképeket és dokumentumokat a tárlat. A Föld térképei mellett csillagtérképekkel is megismerkedhettünk Oláh Krisztina térképész segítségével. Az előadás során végigkövettük az égbolt fehér foltjainak eltűnését, megismertük azokat a tudós férfiúkat, akik jelentős szerepet játszottak ebben a folyamatban, információt kaptunk az egyes csillagképek elnevezéseinek okairól és az egymást követő korok égboltfelosztásának összefüggéseiről. Végül térképtörténeti előadáson vehettünk részt, melyet Danku György térképész tartott az érdeklődőknek. Ptolemaiosz Geográfiáján keresztül ismerhettük meg a területekről átfogó képet mutató geografikus és a térbeli viszonyokat egyszerűsítve ábrázoló, tájjellegű korografikus térképek sajátosságait.
Az éjszakát a magyar hangosfilm plakátjait bemutató kiállításunkon zártuk, ahol Nemlaha György szerkesztő, kritikus kalauzolt bennünket. Szinte minden plakát előtt megálltunk egy-egy történet, anekdota erejéig. Így értesültünk többek között arról, hogy Kabos Gyula egy időben azért tűnt fel sokszor a mozivásznon, mert anyagi gondjai miatt igyekezett minél több munkát vállalni. A kor tragikus időszakáról is szó esett, hiszen a zsidótörvények több színészt érintettek. Így egyes filmek nem kerültek a mozikba, vagy levették azokat a repertoárról. Számos film nem is maradt fenn. Az egyik legnagyobb hiány talán az Egy nap a világ Páger Antal és Muráti Lili főszereplésével.
Sok élménnyel távozhatott, aki nálunk töltötte a Kutatók Éjszakáját, és bízunk benne, hogy arról is képet kaphattak látogatóink, hogy a bölcsészettudományok izgalmas programok alapjául szolgálhatnak. Ezt bizonyítják a már zajló és előkészületben lévő őszi programjaink is: a KönyvTÁRlat beszélgetései, az Orientalisták az OSZK-ban előadásai, az Őszi ARANYlás programsorozat, valamint állandó és időszaki kiállításaink, és az azokhoz kapcsolódó interaktív múzeumpedagógiai foglalkozások.
Barbinek Péter Jászai Mari-díjas színművész is részt vesz A magyar hangosfilm plakátjai 1931–1944 című kiállításunk zárórendezvényén. Kabos Gyula legendás jeleneteiből ad elő részleteket, megidézve a korszak filmjeinek hangulatát.
A kiállítás és annak finisszázsa kapcsán beszélgettünk a színművésszel.
Izgalmas korszaka a filmtörténetnek a hangosfilm megjelenése. Ennek az időszaknak a magyarországi történetét dolgozza fel A magyar hangosfilm plakátjai 1931-1944 című kiállításunk. Sok idő telt azóta, hogy a film megszólalt, sokat változott a film- és színházi színészet is. Milyennek látja a kiállítás által bemutatott időszakot?
Barbinek Péter: A múlt század első és második harmadában az akadémikus-színjátszás jellemezte a színészetet. Ezt az előadói módot – a jól formált szavakat, a nemesen és szélsőségesen eljátszott indulatokat – szokták „csortososan” parodizálni. Az alapvető különbség az akkori és a mai színészet között, hogy akkoriban a színpadon és színpadi beszédben is szavaltak. Így is fogalmaztak: kérünk egy szavalatot! Ma már verset mondunk. Meg kell mondanom, hogy ez nehéz feladat. Játszottam például Cyranot Ábrányi Emil fordítása alapján. Gyönyörű a szöveg, de memorizálni, beleverni az ember fejébe, és ráállítani a száját, nem egyszerű.
Hadd mondjak egy másik példát: a Julius Caesart Vörösmarty Mihály fordítása alapján szinkronizáltuk. Nagyon eltér a nyelvezete a mai beszédmódtól. Kérdeztem is a szinkronrendezőtől, hogy nem volt-e nehéz összeállítani a stábot és megtalálni a megfelelő színészeket, akik magukévá tudják tenni ezt a veretes szöveget. Nem véletlen, hogy egymás után fordítják újra a klasszikusokat: az Isteni színjátékot, a Hamletet és még sorolhatnánk. Ma már más a nyelvi és a kifejezési igény. Ha azzal a habitussal mennénk fel a színpadra, vagy beszélnénk a rádióban, ahogy Csortos Gyula tette, nevetségessé válnánk, holott a 20. század színészei a saját korukban nem voltak nevetségesek, magasztos, fenséges dolgot műveltek.
Régi filmek, például a Meseautó remake-je jut eszembe mindarról, amit mond. Ilyen esetben is másfajta színészi játékra van szükség?
Barbinek Péter: Meglátásom szerint ezekben az esetekben az okozza a nehézséget, hogy a néző emlékezetében ott él a film eredeti változata. Ez lehet az oka annak, hogy kevés a sikeres remake. Képzelje el például a Casablancát korunk hőse, Brad Pitt főszereplésével. Nem tudnék olyan szereposztást mondani, amit meglátva ne úgy reagálna mindenki, hogy hát gyerekek, bocsánatot kérek…!
Ebből a szemszögből megközelítve a kérdést, mi is nehéz helyzet elé állítjuk Önt, hiszen arra kértük, hogy a magyar hangosfilm plakátjait bemutató kiállításunk finisszázsán Kabos Gyula legendás jeleneteiből adjon elő.
Barbinek Péter: A felkérést követő első gondolatom ez volt: biztos, hogy ez jó ötlet? Olyan legendás részleteket is elő fogok adni, mint a Meseautó „mit sütsz kis szűcs” jelenete. Talán még magam előtt is zavarba jövök, de bízom benne, hogy megbirkózom ezzel a feladattal. Gondoljon csak bele, ezeket a filmeket mindenki látta, a legfiatalabbak is. Hiszen a nagypapa biztos leülteti az unokáját a TV elé és azt mondja: ülj le fiacskám, és nézd meg micsoda színészek voltak egykor! Eszembe jut az a jelenet is, amelyben Gózon Gyula énekli, hogy „a pénzemet én máma mind elmulatom” és még fütyül is hozzá. Ezt egy mai filmben nehezen tudom elképzelni.
Visszakanyarodva a kiállításhoz: plakátokon keresztül ismerheti meg a látogató a magyar hangosfilm kezdetének időszakát. A plakát célja a látogatók figyelmének felkeltése a film iránt. A színész számára van jelentősége annak, hogy milyen a film vagy a színdarab plakátja?
Barbinek Péter: A színházi plakátok esetében én jobban kedvelem a tárgyilagosságot: melyik színházban, melyik darabot, kik játszák, kinek a rendezésében. Ugyanakkor egy időben nagy divat volt, hogy két plakátja volt egy előadásnak: egy tárgyilagos és egy művészi. Az utóbbin a cím és a főszereplő neve szerepelt, esetleg a színházat és a rendező nevét tüntették még fel. A plakátkiállítással kapcsolatban hadd jegyezzem meg, hogy lenyűgöző, amit itt látunk az OSZK-ban. Ilyen nagy mennyiségben ezek a régi plakátok…! Olyan filmek plakátjai is ki vannak állítva, melyek kópiája eltűnt, csak a plakát őrzi a film emlékét.
Az Arany János-év alkalmából rendezett „…legyen eszme- és alakhű, mégis szabad...” című, William Shakespeare összes műveinek első magyar kiadásáról rendezett kamarakiállítás megnyitója október 5-én 17 órakor lesz.
„...(azaz ne szolgai); tehát vers verssel, ha lehet ugyanannyi sorral, adassék vissza stb. A kiadás 1/16 formátumban, füzetekben, úgy, hogy minden füzet egy kolomposabb drámát és egy ritkábban olvasott színművet tartalmazna, péld.: Othello – Téli rege. Pazar nyomtatás nem kell, csak mint a lipcsei stereotyp – így olcsóbban adható, s inkább elterjed.”
Arany János ezekkel a szavakkal adta meg 1858-ban, egykori nagykőrösi tanártársának, Tomori Anasztáznak az első magyar nyelvű Shakespeare-összkiadás fordításának, szerkesztésének és formájának alapelveit.
A kiállítás kurátora, Dr. Rajnai Edit, posztunk számára pár érdekességet választott ki, mely dokumentumok eredeti változatát a kiállításon láthatják az érdeklődők.
Hamlet harmadik monológjának (3. felv. 1. szín) első sorára Arany lábjegyzetben Vajda Péter 1839-es megoldását is javasolta. A változatok bekerültek a Nemzeti Színház korabeli súgópéldányába is. (OSZK Színháztörténeti Tár, SZT NSZ H 138)
Kétségtelen, hogy a Shakespeare-kiadás koncepciójának kitalálója, a munka szakmai tartalmának, biztosítékainak kimunkálója Arany volt. Ez nemcsak Tomorival való levelezéséből világos, hanem abból is, hogy amikor 1860-ban az újjáéledő Kisfaludy Társaság átvette a munka lebonyolítását, a kebelében alakult Shakespeare-bizottság előterjesztésében az Arany és Tomori levelezésében kifejtett elképzelések köszönnek vissza, szinte szóról szóra. „[…] az áttevők alak-, anyag-, vagy tartalomhű fordításra törekedjenek, jambust jambussal, lyrai alakot lyraival adjanak vissza: de úgy, hogy az eszmét, az erőt, a nyelv (különösen a szavalati) gördülékenységét apró formai bibeléssel sehol föl ne áldozzák.”
E. Kovács Gyula mint III. Richárd. Kolozsvár, Nemzeti Színház, 1877 (OSZK Színháztörténeti Tár, SZT KB 5058/5)
Shakespeare összes művei első magyar kiadásának címlapja.
A fordítók és bírálók körét (minden benyújtott fordítást ketten, a Kisfaludy Társaság tagjai közül vizsgáltak) a korabeli magyar irodalmi élet legjava adta, többek között id. Szász Károly, Greguss Ágost, Lévay József, Rákosi Jenő, Arany László, Szigligeti Ede és Arany János. A megfellebbezhetetlen tekintélyű Arany, akinek fordításait, a Szentivánéji álmot, a Hamletet és a János királyt – bár ő maga kérte – a Társaság bírálat nélkül fogadta el, javításra-szerkesztésre kilenc művet vállalt, köztük a sorozatba felvett, korábban született hármat is: Petőfi Sándor Coriolanusát, Vörösmarty Mihály Julius Caesarát és Lear királyát. Bírálatai végtelenül lelkiismeretesek, nemcsak kifogásolt, javasolt is.
Galéria a bírálókról és a fordítókról a korabeli Vasárnapi Ujságból.
A kiállítás helyszíne: Országos Széchényi Könyvtár, 1014 Budapest, Budavári Palota F épület, VI. emelet, Színháztörténeti Tár – Zeneműtár katalógustere.
Látogatható 2017. szeptember 29-től 2018. január 31-ig, keddtől péntekig 9.00 és 17.00, szombaton 9.00 és 14.00 óra között.
Olvasójeggyel nem rendelkező látogatóink az időszaki kamarakiállításokat egységesen 400 Ft-os jegy ellenében látogathatják.
60 évvel ezelőtt hunyt el Szabó Lőrinc, a magyar líra egyik legnagyobb alakja.
„Szabó Lőrinc a Nyugat és az érett József Attila közti fejlődési szakasz egyik legjelentősebb és legjellegzetesebb képviselője. Költészete a magyar polgári líra egyik csúcsa. […] …az akadémizmussá merevedett szépségkultusz és irodalmiasság helyett az élet napról napra alakuló realitását tette költői mintává, az édességben elvásott ízlést nyers, erős ízekkel frissítette föl. Szerepét a világirodalmi fejlődés ütemével összevetve úgy találjuk, hogy – az »új-tárgyiasság«-ot tovább fejlesztve – alig pár évnyi késéssel hasonló változást valósított meg, mint Eliot az angol költészetben. Még újításaik párhuzama is elgondolkodtató: a műfajok keverése, az élőbeszéd versbe illesztése, mindez alaposabb lélektani megismerés kedvéért, bonyolultabb intellektualizmus jegyében.”
Rónay László: Szabó Lőrinc. In: A magyar irodalom története 6. (1919-től napjainkig), Szabolcsi Miklós, Sőtér István (szerk.), Budapest, Akadémiai, 1980. – Magyar Elektronikus Könyvtár
Szabó Lőrinc, fotó – Országos Széchényi Könyvtár, Kézirattár
„A szertelen, forrongó kezdő költőre feltétlenül kiegészítően, gazdagítóan hatott az ellentétes alkatú Babits »műhelyé«-nek megismerése. […] Szabó Lőrinc világirodalmi tájékozódása váltakozó erősséggel kezdettől fogva befolyásolja költészetét, s így a Föld, erdő, isten költészettanán a Babitscsal közös olvasmányok: az antik költők és még inkább a korai Stefan George természetlírájának ösztönzése is meglátszik, – igaz, ez utóbbit az ifjabb költő adta az öregebb kezébe.”
Rába György: Szabó Lőrinc. Klasszicizáló indulása. In: A magyar irodalom története 6. (1919-től napjainkig), Szabolcsi Miklós, Sőtér István (szerk.), Budapest, Akadémiai, 1980. – OSZK, Magyar Elektronikus Könyvtár
Szabó Lőrinc az Est szerkesztőségében In: A Dunánál: Magyarok a 20. században (1918–2000), Budapest, Enciklopédia Humana Egyesület, (Encyclopaedia Humana Hungarica 9.), 2001. – OSZK, Magyar Elektronikus Könyvtár
„Az 1920-as évek elején egyszerre robbant be Szabó Lőrinc az irodalmi köztudatba. Kezdetben a Nyugat nagy számban közölte verseit. 1920-ban 4, 1921-ben 13, 1922-ben 10 verse jelent meg […] A versek mellett néhány jó érzékre valló kritikája is napvilágot lát. 1923-ban azonban eltávolodik Babitstól, akit korábban emberi, költői és szerkesztői szempontból egyaránt vezérének tekintett. Nos, ha személyes kapcsolatuk meg is romlott, sőt költői útjaik is látszólag másfelé vezettek, az irodalomszemlélet dolgában Szabó Lőrinc – bár személyére átformálva – végig megmarad a babitsi szemlélet mellett. Hat éven át nem közöl tőle verset a Nyugat, 1929-től is csak ritkán, 4-5 darabot, a 30-as években még kevesebbet. […] Megjelenő műveiről azonban a Nyugat mindannyiszor tudósít, éspedig kiváló kritikusok tollából, Kardos László 3, Halász Gábor 2, Németh László, Radnóti, Sárközi és mások 1-1 tanulmányt közölnek műveiről. Mindez – a Nyugat részéről is – a személyes nézeteltérésre, nem pedig az elvi különbségtételre vall. Amiben a Nyugattól végig nem szakad el, sőt azzal a legszorosabb egyetértésben van, az az irodalomszemlélet. Akár ott, akár máshol megjelent tanulmányai, kritikái szellemükben, elvárásaikban teljesen megegyeznek a Nyugatéval.”
Lukáts János visszaemlékezése. In: Vita a Nyugatról. (1972. április 27.). Sajtó alá rend.: Kabdebó Lóránt, Budapest, PIM, 1973. – OSZK, Magyar Elektronikus Könyvtár
...
„Nem faluba, nem Budapestre és nemcsak magyarnak születtem, fél Földre süt a nap felettem, fél Földdel együtt fed az este.
Tanítóm minden, ami él, apám a múlt egész világa s addig terjed hazám határa, ameddig az agyam elér.”
Szabó Lőrinc: Hazám (részlet). In: Tóth Árpád, Füst Milán, Szabó Lőrinc: A vándor elindul. Válogatott versek, [Szentendre], Interpopulart, 1995. – OSZK, Magyar Elektronikus Könyvtár
Szabó Lőrinc a Kisfaludy Társaságban székfoglaló előadást tart, 1936. In: A Dunánál: Magyarok a 20. században (1918–2000), Budapest, Enciklopédia Humana Egyesület, (Encyclopaedia Humana Hungarica 9.), 2001. – Magyar Elektronikus Könyvtár
„Íme, ismét – itt katartikus vershelyzetben – a fütyörészés, a Különbéke és a Nyitnikék, és a Vasárnap, és a »gyönyör óráinak« motívuma, mely legyőzte az öngyilkosságot, mint alternatívát, visszaszorítva olyan következménnyé, amely a Szabó Lőrinc-i sorsnak nem vált szükségszerű végpontjává. A komolyság, amellyel végiggondolta, legalább annyira megvolt e készülődésben, mintha más választása nem is lenne. Saját halálát is »egyszerű megállapítás«-ként közölte önmagával, és végre is hajtotta volna, ha más kiutat nem talál. Ahogy a korból kiérzett borzalmak, úgy a rájuk válaszul megidézett önkéntes halál is csak végiggondolt kísérlet maradt a Szabó Lőrinc-i költészetben. Megoldásul a töredéksors tudatos vállalását fogadta, a kötetcímbe jelzői összetételként is beemelt különbékét. A különbéke mint motívum, mint esély, beosztva a többi mellé, már a Te meg a világ idején is feltűnik, de párba állítva ellenpontjával a »vak változás hazárd remény«-ével. Egy év múlva, 1933-ban ellenben már programmá fogalmazódik:
különbékét azért kötöttem a semmivel, ezért van, hogy csinálom, amit csinálni kell,
ezért becsülök úgy egy-egy jó pillanatot, ezért van, hogy a háborúban verset irok
s a leprások közt fütyörészek és nevetek s egyre jobban kezdem szeretni a gyerekeket.
Forrás: 
Hamlet harmadik monológjának (3. felv. 1. szín) első sorára Arany lábjegyzetben Vajda Péter 1839-es megoldását is javasolta. A változatok bekerültek a Nemzeti Színház korabeli súgópéldányába is. (OSZK Színháztörténeti Tár, SZT NSZ H 138)
E. Kovács Gyula mint III. Richárd. Kolozsvár, Nemzeti Színház, 1877 (OSZK Színháztörténeti Tár, SZT KB 5058/5)
Shakespeare összes művei első magyar kiadásának címlapja.
Szabó Lőrinc, fotó – Országos Széchényi Könyvtár, Kézirattár 
Szabó Lőrinc az Est szerkesztőségében In: A Dunánál: Magyarok a 20. században (1918–2000), Budapest, Enciklopédia Humana Egyesület, (Encyclopaedia Humana Hungarica 9.), 2001. – OSZK, 
Szabó Lőrinc a Kisfaludy Társaságban székfoglaló előadást tart, 1936. In: A Dunánál: Magyarok a 20. században (1918–2000), Budapest, Enciklopédia Humana Egyesület, (Encyclopaedia Humana Hungarica 9.), 2001. –