Halász Gábor és Sárközi György levele Weöres Sándorhoz, (Balf, 1945. január 31.)

„Kedves Sándor, most az egyszer nem irodalmi kérdésben fordulok hozzád, hanem nagyon súlyos egyéni kéréssel. Sáncmunkára vagyok beosztva Balfon (Sopron mellett), otthontól és minden utánpótlástól elzárva. Velem volt Szerb Tóni is, de sajnos csak volt; tegnapelőtt temettük el. Itt van Sárközi Gyuri is, aki majd csatlakozik kérésemhez: küldj valami pénzösszeget kölcsönképpen, amit alkalomadtán majd visszafizetünk. A legjobb lenne persze a természetbeni segítség, élelmiszer, csak félek, hogy a csomag elvész, pénzt állítólag inkább közvetítenek. Ne haragudj, hogy ilyen kéréssel zaklatlak, de igazán a legvégsőkről van szó. Előre is hálás köszönettel ölel Halász Gábor. Sanyikám, de profundis … Segíts rajtunk, ha lehet és ha tudsz. Ölel Sárközi Gyurka.”

Az 1944-es könyvbetiltásokat, a könyvmegsemmisítést, valamint a könyvtár Kézirattára akkori vezetőjének, Halász Gábornak az életművét és tragikus sorsát mutatjuk be legújabb kiállításunkon.

A vészkorszak és az Országos Széchényi Könyvtár Kiállítás 2014. május 28 – július 12.

Facebook esemény

Hoffmann Edith árnyképe Halász Gáborról

Mint arról előzőleg beszámoltunk, Fejérpataky László, a Magyar Nemzeti Múzeum Széchényi Országos Könyvtárának igazgató-őre dolgavégezetlen tért haza Torinóból 1894. március 28-án. Csáky Albin közoktatási miniszter utasítását, miszerint azonnal induljon útra, hogy néhai Kossuth Lajos könyvtárát jegyzékbe vegye, és annak hazahozataláról gondoskodjon, nem teljesíthette.

Fejérpataky László (1894-1919), kelecsényi (Eperjes, 1857. augusztus 17., †Budapest, 1923. március 6.) történész, egyetemi tanár, akadémikus, könyvtárigazgató, múzeum-főigazgató

Az örökösök, Kossuth Ferenc és Kossuth Lajos Tivadar, „minden idők legnagyobb temetését” szervezték, nem tudtak a könyvtár átadásával foglalkozni.
Egy hónappal Kossuth Lajos hamvainak hazahozatalát és temetését követően Kossuth Ferenc levelet írt Fejérpatakynak, hogy most már alkalmas lenne az idő a könyvtár átadásának-átvételének lebonyolítására.
A „miniszteri magas rendelet” még érvényben volt, ezért a Széchényi Könyvtár igazgató-őre május 10-én felhatalmazást kért felettesétől, Pulszky Ferenctől, a Nemzeti Múzeum igazgatójától, hogy ismételten Torinóba utazhasson.

Fejérpataky levele Pulszky Ferenchez – OSZK Irattár 1894/277.

Pulszky az utazáshoz természetesen hozzájárult, Fejérpataky László ismét vonatra szállt, és május 17-én éjfélkor Kossuth könyvtárának átvétele céljából megérkezett Torinóba.

A Pulszky által adott felhatalmazás a fenti levél hátoldalán a Kossuth-könyvtár átvétele tárgyában – OSZK Irattár 1894/277.

Elbe István

Az Örkény 102. születésnapján közölt, majd a még szintén áprilisban közzétett posztunk után, folytatjuk az Örkény-fordítások történetét, konkrétan az egypercesekét. Ezen belül is kiemeljük a kevésbé ismerteket és az érdekesebbeket, tovább elemezve a francia kapcsolatot.

Örkény István újságolvasás közben,, fotó, 1967, magántulajdon – Örkény István-tartalomszolgáltatásunk Galériájában a család engedélyével

Örkény legnagyobb méltatói közé tartozott Claude Roy (1915–1997) francia író, költő, kritikus, esszéista és műfordító, akinek a minimítosz elnevezést köszönhetjük. Személyes barátságban volt Örkénnyel, neki köszönhető a Gallimard Kiadóval létrejött kapcsolat és a Tóték színpadi változatának fordítása is. Örkény így ír erről Tardos Tibornak egy 1968-as levélben:

„Itt járt Claude Roy, aki különben az Írószövetségben nagyon szép szavakkal szólt könyvedről, aminek mind, itteni barátaid, nagyon örültünk. Ő a Monde-nak írt cikkéhez kért és kapott tőlem néhány (angolra fordított) rövid írást, aztán még kért, aztán megnézte darabomat, és mindettől valahogy tűzbe jött, és túl szép jelzőkkel és ígéretekkel halmozott el, melyek őszintéknek hatottak. S azzal ment el, hogy a darabból nyersfordítást kért, hogy lefordíthassa, és valami prózát is akart, mert be akarja ajánlani a Gallimard-nál.”

Örkény István – Tibor Tardos: Minimítoszok/Minimythes. Budapest, Pa1atinus, 1997. 187. – Törzsgyűjtemény 

Örkény István az 1970-es években , Gink Károly fotója, é. n., magántulajdon – Örkény István-tartalomszolgáltatásunk Galériájában a család engedélyével

Az egyperces novellákat végül is a már többször emlegetett Tardos Tibor fordította le franciára, Örkény hathatós közreműködésével. A több mint egy évig tartó munka szinte minden lépése olvasható Örkény és Tardos levelezésében. Ezeket feldolgozni azért is érdemes lenne, mert érdekes lenne végigkövetni, hogy Örkény az alkotás folyamatáról is ír a levelekben, s jelzi a novellák születésének és formálódásának történetét is.
Tardos a Jeruzsálem hercegnője, a Nászutasok a légypapíron és az Egyperces novellák első kiadásából válogatta a fordításra kerülő szövegeket. Örkény kérésére régebbi köteteiből kihagyta A Hunnia Csöködön, a Lila Tinta és a Te édes-édes című novellákat:

„Novellák közül nagyjából azok, amiket te folsoroltál, de Hunnia Csöködön ne, édes Tiborom, ez régi írás, inkább nyelvi humora van, és nem tiszta dolog. A Lila tinta se, és a Te édes-édes se nagyon, mert az meg túl van írva. Le van minden szarva, amit írtam.”

Örkény – Tardos: Minimítoszok/Minimythes. Budapest, Pa1atinus, 1997. 190. – Törzsgyűjtemény 

Tardos így számol be a fordítás kezdetéről:

„Az első francia impressziók, ez mindig nagyon meglepő: jóformán semmi politikai tartalmat nem látnak benne (!) Pedig ezek mind baloldali, ilyen kérdésekkel foglalkozó aktív intellektuelek. »Az igazi szürrealizmus«, mondja a Les Temps Modernes egyik politikai munkatársa (külső). Nem is keresik a példázatot, úgy fogadják el, mint hitelest. Ez az igazi. Néhol találnak példázatot, de az mindig általános emberi (Megöregszünkben, Sportban, de semmit az Extázisban, lehet, hogy nincs is), még a kávéházban is csak a legvelejét, a sznobizmust s annak büntetését. Ez így van jól. A kutyásautóban emberi gyávaságot, hobbyt. El vannak ragadtatva. Ha ellenzékiséget, akkor csak a fogyasztási társadalom skatulyázása ellenességet látnak, azonos lázadást, mint a diákoké, Sartre-éké. El is határoztam, hogy igen enyhe kézzel csinálom az előszót, a közép-európai humorról, s ha megengeded, bátyám, zsidó humorról, egy csomó zsidó viccet Pestről, Cini ugratással, mint ős-kontestálók a Horthy-Dunakorzón, akik voltatok s aki maradtál. Amit szintén észrevettek, hogy sehol sem kegyetlen, a vérpadot látták a legilyenebbnek, de még azt is napfény vonja be. Ez így is van.”

Örkény – Tardos: Minimítoszok/Minimythes. 1997. Budapest, Pa1atinus, 1997. 202. – Törzsgyűjtemény 

A termelés zavartalanul folyik, kézirat, 1977, magántulajdon – Örkény István-tartalomszolgáltatásunk Galériájában a család engedélyével

Tardos levele az első fordítások elkészülte után közvetlen íródott. Az első recepciók még nem a nyomtatásban megjelent szövegekre reflektálnak. Tardos egyébként az Egypercesekből francia televíziós játékot is készített. A fordítás során már Tardos is küszködött egy közös kulturális háttér megtalálásával, melynek alapja a közép-európai humor, közelebbről a pesti zsidó vicc lesz. A levelezésből kitűnik, hogy egyik legnehezebb feladat a franciában nem létező, vagy a franciáknak semmit sem jelentő fogalmak lefordítása volt, úgy, hogy a szituáció lényege megmaradjon:

„Ne legyenek nyaktörő, nehezen kimondható magyar nevek, fogalmak. Nem tudom, ott van-e »rendőri felügyelet alatt állás« (egyik új írásban szerepel, de ez csak példa). Ehelyett bármit, ami a politikai ellenőrzés eszköze, van ott is, ha ez nem, más. Fogalmi azonosság kell ott, ahol a szavak nem fordíthatók.”

Örkény – Tardos: Minimítoszok/Minimythes. Budapest, Pa1atinus, 1997. 202. – Törzsgyűjtemény 

A fogalmi eltérések mellett a mentalitásbeli különbözőségek feloldása is problémát okozott:

„Az élet értelme. Mi az akadály? Ott nincs cseresznyepaprika, felfűzve. De van datolyakoszorú. Talán más ételt is fölfűznek. Olyan nagy nép az.”

Örkény – Tardos: Minimítoszok/Minimythes. 214., 206. Budapest, Pa1atinus, 1997. 202. – Törzsgyűjtemény 

 Minden külön értesítés helyett, kézirat, é.n.,magántulajdon – Örkény István-tartalomszolgáltatásunk Galériájában a család engedélyével

Örkény egyperceseit számos más nyelvre lefordították: a franciával majdnem egy időben németre (Minutenromane), valamivel később angolra (One Minute Stories), végül olaszul is jelent meg egy válogatás (Novelle da un minuto). Az utóbbiról írt recenzió például alapvetően humoristának titulálja Örkényt, aki az életről szőtt filozófiai gondolatait az irónia és az abszurd álarca mögé bújtatva fejezi ki.
Maga az írás 1996-ban készült, s a kiadó weboldalán található, tehát hivatalosan felkért recenzensről van szó. R.R.: István Örkény: Novelle da un minuto.

Ennél is különösebb – igazán örkényi – a Szőlőssy Judit által fordított s Ausztráliába is eljutott angol nyelvű kiadás interneten megjelent ismertetése. 1994-ben Danny Yee olthatatlan vágyat érzett, hogy a One Minute Stories című kötet elolvasása után „fellője” gondolatait a netre. Mottójául a „mialatt egy lágytojás megfő” útmutatót választotta, s értelmezése középpontjába a szürrealista módon kifejezett érzéseket állította, melyek megjelennek a novellákban, s tükrözik a kommunista Magyarország emberének életét, humorát.
István Örkény: One Minute Stories. translated from the Hungarian by Judith Sollosy. Rose Bay /Australia/, Brandl and Schlesinger 1994. Danny Yee’s Book Reviews.

Ami az egészből valóban érdekes, az Örkény műveinek az „internetes” besorolása: a short fiction, illetve a humour címszavak alatt találhatók az egyperces novellák. Az egyperceseket – más Örkény művekkel együtt – az utóbbi évtizedekben számtalan nyelvre lefordították, nem kisebb személyiségek, mint pl. szerbre David Albahari. Az összes fordítás összegyűjtve megtalálhatók az Örkény István honlapon, mellékeljük külön csak az egypercesek fordításainak listáját is.

Kötél Emőke

Bakócz Tamás esztergomi érsek ötszáz éve, 1514. április 9-én kihirdette a pápai bullát, azaz a törökök elleni keresztes hadjáratot.

„S miután napról napra új rablásokról s erőszakos útonállásokról hallunk, főképp az idén, hol még üstökös csillag is jelent meg, s miután ily késő este a Rákoson már annyi kétes külsejű embereket láttunk: hogyne válnék az ember kissé gondolkozóvá?”

Eötvös József: Magyarország 1514-ben Magyar Elektronikus Könyvtár

Vitus várkáplán figyelmeztette a fenti módon Ártándi Pált Budához közeledve a 19. századi magyar próza egyik legkiemelkedőbb alkotásában. A Magyarország 1514-ben (1847) című regényében Eötvös József (1813–1871) megemlített egy üstököst, amelyik a Dózsa-parasztháború idején tűnt volna fel Európa egén.

Dózsa György kivégzése Taurinus művében (fametszet, 1519) OSZK, RNYT, App. H. 137.

Az író képzeletében létezett volna csak ez a kométa, vagy volt némi alapja? Eötvös történelmi jegyzetekkel látta el regényét, s a második említésnél Stephanus Taurinus (1480?–1519) humanista költő nevezetes munkáját, a parasztháborúról írt Stauromachiát (Bécs, 1519) jelölte meg forrásként. A költemény nyitóképében megjelennek az Erinnüszök, s közülük az egyik, Megaira a következőképpen magyarázza a végzetet:

„Ránk vagy a felbőszült, dühös ég, vagy a rosszakaró Sors
küldte e sok véres harcot, s a hazánkra a romlást,
vagy, mely rettenes jelként félelmetes éjjel
fénylett fel nyomorult fajtánknak, az üstökös, izzó
tűzarcát aminek vérszínű fürtök övezték.”

(Muraközy Gyula fordítása)

A magas kort megélt Francesco Vimercati (1474–1570) milánói származású párizsi filozófus, orvos Arisztotelész Meteorológiájához írt kommentárjában meg is erősítette Taurinust néhány évtizeddel később, 1513 decemberétől 1514 február végéig valóban látható volt egy üstökös, amelyik Alexandre Guy Pingré (1711–1796) francia csillagász szerint egész éjjel mozgott az égbolton. Később ezt az égitestet a szakirodalom a bizonytalan égitestek közé sorolta. Johannes Schuler (1619–1674) üstökösökről szóló 1665-ben kiadott munkájában szintén megemlítette az 1514-es kométa történetét, mely háborút, áradásokat és szenvedést hozott az emberekre. Taurinus asztrológiai magyarázata szerint a Szaturnusz csillaga – a melankolikusok csillagjegye – okozta az 1514-es „népi lázongást”, amit más szörnyű égi jelek is előrevetítettek.

Albrecht Dürer: Szent Jeromos az erdőben, hátoldala (olajfestmény, 1496 körül)

Jól látható tehát, hogy van egy bizonytalan égitestünk a históriai homályból, melyet Taurinus és Vimercati is a saját szemével láthatott, s emléke beépült a szép-, illetve szakirodalomba. A posztunk itt véget is érhetne, ám egy matematikai feladvány kapcsán Albrecht Dürer (1471–1528) képe újabb adalékkal gazdagította Dózsa üstökösének históriáját. A „Melankólia” című rézmetszetével sokat foglalkoztak már a művészettörténészek és a matematikusok is, a körzőt tartó angyal feje fölött egy bűvös négyzet látható, benne a dátum: 1514. (A híres monogram és az évszám olvasható azon a kövön, melyen az angyal ül.) Sokan úgy gondolják, hogy a metszeten szereplő égi objektum az „Apokalipszist bejelentő hullócsillag”, de miért ne lehetne ez egy valóságos természeti esemény: az 1514-es üstökös egy szivárvánnyal? A szakirodalmi érvek között szerepel, hogy Dürer az elzászi Ensisheim közelében földet ért, s ma is látható – a városi múzeumban kiállított – meteoritot ábrázolta, ám ez az esemény huszonkét évvel korábban, 1492-ben történt.

Az ensisheimi meteorit ábrázolása Hartmann Schedel Liber Chronicarum művében (fametszet, 1493)

A tévedést az okozhatja, hogy Dürer talán láthatta is személyesen az ensisheimi meteoritot, mert abban az időben alig negyven kilométerrel arrébb, Bázelben tartózkodott, s legalább két képe megőrizhette a meteorit emlékét. A művészettörténészek Dürer a londoni The National Gallery Szent Jeromos olajfestményének (1496 körül) hátoldalán látható különleges égi eseményt, illetve a pár évvel később készített boszorkányt ábrázoló rézmetszetét hozzák föl példaként. Sokkal valószínűbbnek tartom, hogy egy friss csillagászati élmény, a valóban apokaliptikus víziókat gerjesztő 1514-es üstökös emlékét láthatjuk ezen a képen. Gondoljunk csak Giotto (1267–1337) híres freskójára, mikor a betlehemi csillagot kométaként ábrázolta az 1301-ben feltűnt Halley-üstökös hatására, vagyis nem szokatlan, hogy a különleges égi események beépülnek a képi ábrázolásokba, ráadásul Dürer reakciója meglehetősen gyors volt.

Eötvös még egyszer említette meg ezt az üstököst a regényében:

„Nem látjátok éjjelenként a nagy üstököst, mely hosszú vörös sugárokkal az ország fölött átvonul? Veszélyt jósol, azt mondják az írástudók. Igen, veszélyt, e föld hatalmasainak; de a népnek örömet.”

Eötvös József: Magyarország 1514-ben Magyar Elektronikus Könyvtár

Farkas Gábor Farkas

A római komédiaszerző, Plautus (Kr. e. 254?–184) is a humanista kánon alapján kerülhetett a megszerzésre érdemesnek tartott szerzők közé. A kódex a 21 vígjátékból álló teljes Plautus-korpuszból 20-at tartalmaz, nagyjából a hagyományozódás szokásos sorrendjében, amely a címek ábécérendjét követi. Az eltérés csupán annyi, hogy a szokásosan a 3. helyet elfoglaló Aulularia teljességgel hiányzik, az utolsó helyen álló, töredékes Vidularia pedig – itt Ululariaként elírva – az Epidicus és a Bacchides közé került. Mindez könnyen kivehető a másoló által az első előzéklap versójára írt „tartalomjegyzékből”.

A SZULTÁN AJÁNDÉKA – FÁTYOL NÉLKÜL Az Országos Széchényi Könyvtár május 10-ig meghosszabbította az Isztambulból 1869-ben hazakerült négy corvinát bemutató kiállítását. Az esemény zárórendezvényére 2014. május 10-én, szombaton délután négy órakor kerül sor. 
A kiállítás kurátora bemutatja az érdeklődőknek a négy kódexet, kivéve őket egymás után a zárt tárlókból, és érdekes oldalaikat fellapozva, értelmezve. A bemutatóra - tehát május 10-én délután 4 és 6 között - a belépés díjtalan! Minden érdeklődőt szeretettel várunk.

T. Maccius Plautus, Comoediae Budapest, OSzK, Cod. Lat. 241.

Plautus szövegét a humanisták azért is tanulmányozták szívesen, mert belőle a beszélt latin fordulatait lehetett jól elsajátítani. Vitéz Jánosnak is volt Plautusa, amelyet ma az Österreichische Nationalbibliothek őriz (Cod. 111).

A címlapot jellegzetes fehér indafonatok díszítik. Az alsó szegélydísz közepére a Polübiosz-corvinához hasonlóan Mátyás magyar és cseh királyi címerét festette az ún. „második címerfestő”, kétoldalt az M és A sziglákkal. A kissé kopott címer alatt egy másik, azonosítatlan címer nyomai látszanak. Az egyes műveket fehér indafonatos, laparannyal kitöltött iniciálék vezetik be, négysoros vörös és kék kezdőbetűk mindenütt láthatók. Bársonykötése megviselt, csatokból zöld textilpántcsonkok, a hátsó kötéstáblán pedig három, levél alakú lemezrátét maradt fenn. E látszólag egyszerű, és egységes kivitelezésű kódexek (l. a Polübiosz-kódexet) számos kérdést vetnek föl a Corvinában a tudatos könyvtárrendezés problematikáját illetően. Mátyás korai kódexei között határozottan kirajzolódik egy csoport, melynek az itt bemutatott Plautus- és Polübiosz-corvina is része. Ismérveik: fehér (főként firenzei) indafonatos díszítés, bársonykötés, festett aranymetszés, Mátyás címerét pedig csaknem minden esetben ugyanaz a kéz, az ún. „második címerfestő” festette be Budán, egy eddig megnyugtatóan még nem tisztázott időszakban. Felmerült a kérdés, hogy mi volt a csoportképzés alapja, miért bársonyba kötötték őket és nem aranyozott bőrbe, vajon esztétikai, kötéstechnikai vagy anyagi okok játszottak-e közre, és mikor történt az egységesítés.

Miként az említett átfestett címer is mutatja, a kódexnek korábbi tulajdonosa, tulajdonosai is voltak. Közülük Gianozzo Manetti nevét ismerjük, aki 1459-ben halt meg. A kötet később megjárta Konstantinápolyt, ezt tanúsítják a Szeráj könyvtárosainak a bejegyzései is az első előzéklap versóján, akik az eredetileg csupán címeket tartalmazó „tartalomjegyzék” tételei mellett az oldalszámokat is feltüntették. Szerájbeli jelzete No. 25 volt, a Polübiosz-corvinától két kötetnyi távolságra.

Zsupán Edina

A firenzei fehér indafonatos díszítésű corvinák – kevés kivételtől eltekintve – Hunyadi Mátyás könyvtárának korai rétegéhez tartoznak. Amennyiben Mátyás már uralkodásának kezdeti időszakában tudatosan vásárolt könyveket, választásait nagy mértékben befolyásolhatták a Vitéz Jánosnál látott gyűjtési szempontok. Esetleg maga Vitéz is szolgálhatott számára tanácsokkal.

A SZULTÁN AJÁNDÉKA – FÁTYOL NÉLKÜL Az Országos Széchényi Könyvtár május 10-ig meghosszabbította az Isztambulból 1869-ben hazakerült négy corvinát bemutató kiállítását. Az esemény zárórendezvényére 2014. május 10-én, szombaton délután négy órakor kerül sor. 
A kiállítás kurátora bemutatja az érdeklődőknek a négy kódexet, kivéve őket egymás után a zárt tárlókból, és érdekes oldalaikat fellapozva, értelmezve. A bemutatóra - tehát május 10-én délután 4 és 6 között - a belépés díjtalan! Minden érdeklődőt szeretettel várunk.

Polübiosz, Historiae Budapest, OSzK, Cod. Lat. 234.

Polübiosz ( Kr. e. 201?—120), a Rómába túszként került görög történetíró, 40 könyvben írta meg Róma történetét Kr. e. 264-től 144-ig. Maga is katona és politikus lévén művét elsősorban állmférfiaknak szánta, mivel meggyőződése szerint a múlt tudása ad kulcsot a jövőhöz. Ennek megfelelően a történeti eseményeket igyekszik pontosan bemutatni, okaikkal és összefüggéseikkel együtt. Cicero Polübioszt is a „miénk”-nek nevezi (De rep. 2, 14, 27), hiszen a történetíró valódi csodálójává vált a római államberendezkedésnek. Szerinte a történelem célja, hogy valamennyi nép Róma fősége alatt egyesüljön (Hist. 1, 3, 4). Livius sokat merített a nagy előd munkájából, amelyből csupán öt könyv maradt fenn teljes egészében. Az első két könyv az első pun háborút tárgyalja, a törzsrész (3–30. könyvek) témája pedig a második pun háború. E fontos történeti munka okkal tarthatott számot a humanisták érdeklődésére. Niccolò Perotti (1430–1480) az első öt könyvet fordította le latinra, s ennek egy példánya került Magyarországra valamikor az 1460-as években.

Nem kizárható annak a lehetősége, hogy Polübiosz műve görögül is megvolt a Corvinában, ugyanis Héródianos történeti munkája és Héliodórosz Aithiopikája mellet Polübiosz is megtalálható a müncheni Bayerische Staatsbibliothek egyik 14. századi görög kódexében, (Cod. Graec. 157.), amelyet a kutatások jelenlegi állása szerint corvinának tartanak. Obszopoeusz e szöveg alapján készítette el 1530-ban Polübiosz első görög nyelvű kiadását.

A kódex finom mívű, puttókkal és állatokkal tagolt firenzei fehér indafonatos díszítésű címlapján Mátyás magyar és cseh királyi címere látható, amely az ún. „második címerfestő” munkája. A kötetben az egyes könyveket indafonatos iniciálék vezetik be. Jó állapotú bársonykötéséhez rögzítve láthatók az egykori zöld textilpántok maradványai. Mint a bársonykötéses corvinák esetében, a metszés itt is zöld-piros növényi ornamentikával kifestett, budai aranymetszés, a hosszanti metszésen a mű szerzőjével és címével: POLYBII HISTORIA. A szöveg teljesen tiszta, nem találhatók benne bejegyzések. A végére a másoló görög majuszkulákkal jegyezte be: THEÓ CHARIS KAI TÉ MÉTRI azaz: Köszönet az Istennek és az Anyának (f. 198r). A hátsó előzéklapokon olvasható possessorbejegyzések szerint a kódex a 16. században a török Ibrahim Maczar tulajdonában volt. Később a Szeráj könyvtárába került, onnan származik az első előzéklapra ragasztott franica és török nyelvű könyvtáros bejegyzés (jelzete: No. 28). 1869-ben Abdul Aziz szultán ajándékozta Ferenc Józsefnek, aki pedig a Széchényi Könyvtárban helyeztette el.

Zsupán Edina

A krétai számazású, Itáliában működő humanista, Georgius Trapezuntius (1395–1471/72) művét az „első humanista rétorikának” szokás nevezni. A szöveg meghatározó állomása volt az ún. Quintilianus-vitának a 15. század derekán, amely annak az eldöntése körül zajlott, hogy miben is áll a rétorika valódi célja. Lorenzo Valla, a nagy antik rétorral, Quintilianusszal egyetértésben azt vallotta, hogy a rétorika a „jó beszéd” tudománya. Vele szemben Trapezuntius azt az álláspontot képviselte, hogy a rétorika legfőbb célja a meggyőzés, ezt fejtette ki jelen művében is.

A SZULTÁN AJÁNDÉKA – FÁTYOL NÉLKÜL Az Országos Széchényi Könyvtár május 10-ig meghosszabbította az Isztambulból 1869-ben hazakerült négy corvinát bemutató kiállítását. Az esemény zárórendezvényére 2014. május 10-én, szombaton délután négy órakor kerül sor. 
A kiállítás kurátora bemutatja az érdeklődőknek a négy kódexet, kivéve őket egymás után a zárt tárlókból, és érdekes oldalaikat fellapozva, értelmezve. A bemutatóra - tehát május 10-én délután 4 és 6 között - a belépés díjtalan! Minden érdeklődőt szeretettel várunk.

A rétorika öt könyvét Trapezuntius 1433/34-ben tette közzé, megalkotva benne a klasszikus rétorikai hagyomány szintézisét, elsősorban Hermogenész, Cicero és Arisztotelész felhasználásával. Munkája igen népszerűvé vált, évszázadokig használták, elsősorban tankönyvként. Trapezuntius jelentős képviselője volt az itáliai görög humanisták ifjabb generációjának. Feltehetőleg Francesco Barbaro hívására érkezett Velencébe, de később a pápai udvar és Béssarión bíboros környezetében találjuk. Kiváló tanár hírében állt – ennek megfelelően rétorikája mellett grammaticát és dialecticát is írt – de a nyugati világ legfőképpen görög nyelvről latinra készített fordításaiért tartozik köszönettel neki. Fordítói tevékenysége az 1450-es években bontakozott ki, Arisztotelész, Démoszthenész, Platón, Ptolemaiosz, valamint számos egyházatya művét fordította latinra. Lobbanékony természete meghatározta pályafutását, számos kortársával heves szakmai vitába bonyolódott. Közülük a legjelentősebb az egykori pártogójával, Béssarion bíborossal folytatott, ún. Platón contra Aristotelész-vita, amelyben szerzőnk Aristotelész mellett tette le a voksát.

Georgius Trapezuntius: A rétorika öt könyve
Budapest, OSzK, Cod. Lat. 281.

Magyarországgal és a magyar humanizmus képviselőivel Trapezuntius az 1460-as évek második felében került kapcsolatba. Feltételezik, hogy talán a működését 1467-ben megkezdő pozsonyi egyetem tanára kívánt volna lenni. Ennek érdekében számos művét eljuttatta Magyarországra, sőt műveinek bizonyos példányait Hunyadi Mátyásnak, Vitéz Jánosnak, Janus Pannoniusnak ajánlotta. Trapezuntiust családi kapcsolat is kötötte Magyarországhoz, Kosztolányi Policarpus György, Itáliában tanult humanistánk ugyanis Trapezuntius lányát vette feleségül.

Ennek a Magyarország felé való törekvésnek az emlékét őrzi az itt kiállított kódex is. Maga a másolat már az 1460-as évek végén elkészült, minden bizonnyal Budán vagy Esztergomban. Mivel nem tartalmaz ajánlást, ezért elképzelhető, hogy oktatási célokra szánták, talán a pozsonyi egyetem számára tananyagként, de természetesen az sem kizárható, hogy a királyi könyvtár számára. 1471/72-ben azonban, amikor Vitéz János kegyvesztésével, majd halálával a hazai művelődés előmozdítását szolgáló, általa szorgalmazott kezdeményezések megtorpantak, az ezeket kiegészítő könyvprodukció is megállt, a kéziratok pedig félig készen, kifestetlenül várták a jobb idők eljövetelét. Erre a sorsra jutott Trapezuntius Rétorikájának jelen kézirata is.

Amikor körülbelül másfél évtizeddel később, 1480 körül, a nápolyi Beatrix jövetele által kulturálisan felpezsdült udvar szellemében Mátyás újjászervezte (vagy létrehozta) a budai könyvkészítő műhelyt, az Itáliából frissen érkezett miniátorok legelőször ezeket a már megírt, de kifestetlen kéziratokat vették elő, hogy mielőbb kész műveket produkálhassanak. A Trapezuntius-kéziratot valószínűleg a műhely vezetője, Francesco Castello d'Ithallico miniálta. Az Észak-Itáliából érkezett mester a lombard könyvfestészeti stílust hozta magával, és honosította meg Budán. Neki köszönhető, hogy ez a sajátos modellálással dolgozó, kissé absztrakt stílus vált a budai miniátorműhely legfőbb jellegzetességévé, amelynek évtizedekre terjedő hatása volt nem csupán a hazai, hanem általában a közép-európai könyvművészetben. A címlap iniciáléjában olvasó szerzetes látható, a körbefutó bordűrt a reneszánsz könyvfestészet tipikus motívumai, puttók, kandeláberek, növényi ornamentika tölti ki. A luxuskivitelt a gazdag aranyozát, és a kiváló minőségű ultramarin tanúsítja. A címlap alsó részének közepén Mátyás magyar és cseh királyi címere található.

A kéziratot – kor/ és sorstársaihoz hasonlóan – feltehetőleg bársonyba kötötték, metszését aranyozással, festéssel díszítették. Ebből a díszes kötésből azonban semmi sem maradt, a török pusztítás során ugyanis elsősorban a textilkötések aranyozott ezüstcsatjait tépkedték le a katonák, tönkretéve ezzel a teljes kötést.

Zsupán Edina

Hunyadi Mátyás könyvtára nem csupán klasszikus szerzők, hanem egyházatyák műveiben is rendkívül gazdag volt. Szent Ágoston Isten városa (De civitate Dei libri XXII) c. monumentális munkája a legalapvetőbb darabok közé tartozott.

A SZULTÁN AJÁNDÉKA – FÁTYOL NÉLKÜL Az Országos Széchényi Könyvtár május 10-ig meghosszabbította az Isztambulból 1869-ben hazakerült négy corvinát bemutató kiállítását. Az esemény zárórendezvényére 2014. május 10-én, szombaton délután négy órakor kerül sor.
A kiállítás kurátora bemutatja az érdeklődőknek a négy kódexet, kivéve őket egymás után a zárt tárlókból, és érdekes oldalaikat fellapozva, értelmezve. A bemutatóra - tehát május 10-én délután 4 és 6 között - a belépés díjtalan! Minden érdeklődőt szeretettel várunk.

Szent Ágoston, Isten városa Budapest, OSzK, Cod. Lat. 121.

A kódex 1475 és 1480 között készülhetett Nápolyban. Scriptora az utrechti Petrus de Middelburch, főminiátora a rothemburgi származású, akkoriban Nápolyban működő mester, Gioacchino de Gigantibus volt. A kötet illuminálásban - valószínűleg a nagy terjedelem miatt - további miniátorok is részt vettek. A kódex valamennyi oldala díszített, legtöbbször aranypálcák közé fogott fehér indafonatok, néha pedig rózsaszín, kék, zöld, sárga, lila színek alkotta virágos kompozíció fut a pergamenlapok bal oldalán. Számtalan indafonatos és néhány rendkívül dekoratív, fekete alapra helyezett, virágos iniciálé teszi teljessé a kódex finom eleganciáját.

A Szent Ágoston-corvina igazi különlegességét eredeti, meggyvörös bársonykötése adja, amely a legszebb a fennmaradt corvina-bársonykötések között. Szerencsés módon a kötéshez tartozó, pompás aranyozott ezüstcsatok sem pusztultak el, rajtuk két-két, egymás felé forduló delfin Mátyás zománcozott címereit fogja közre. A kódex metszését aranyozással, valamint rózsaszínnel, zölddel, kékkel színezett növényi motívumokkal díszítették, a hosszanti metszés közepén a kötet rövid címe található. Ezt a komplex, magát a kötést, a csatokat és a metszést is magába foglaló kötéstípust később budai, festett-aranyozott metszésnek nevezte el a kutatás. A Corvina Könyvtár darabjainak kötését Budán ugyanis reprezentatív okokból megpróbálták egységesíteni, az egykori mesterek alapvetően kétféle típust fejlesztettek ki, a selyem- vagy bársonykötést és az aranyozott bőrkötést.

 A Szent Ágoston-corvina jelenlegi szépségét restaurátori beavatkozásnak köszönheti. Az Isztambulból 1869-ben, majd 1877-ben hazakerült corvinák állaga ugyanis nem volt megfelelő, s ez következő száz évben Magyarországon is egyre romlott. Az Országos Széchényi Könyvtár restaurátorai az 1980-as években nagyívű programot dolgoztak ki megmentésükre, melynek során több mint tíz éves munkával sikerült a kódexek állapotát stabilizálni és visszaadni nekik eredeti szépségüket. A Szent Ágoston-corvinát is kívül-belül restaurálták, kötését, csatjait, az azokat rögzítő pántokat rögzítették, ahol kellett, kiegészítették, a pergamenlapokat pedig a műhely restaurátorai által kifejlesztett pergamenöntési eljárással pótolták. A kódex egykor kimetszett címlapja azonban természetesen így sem volt pótolható.

Zsupán Edina

 – ezekkel a szavakkal, ma 110 évvel ezelőtt hunyt el Jókai Mór.

Jókai Mór, fénykép, é. n. – Kézirattár Arckép 1125/4 – Digitális Képkönyvtár

[…] „bölcseleti doktor, a szent-István-rend lovagja, a m. tudom. akadémia igazgató-tanácsának és a Kisfaludy-társaságnak tagja, a Petőfi-társaság elnöke s volt országgyűlési képviselő, Ásvay Jókay József hites ügyvédnek és Pulay Máriának fia, szül. 1825. febr. 18. (20. keresztelték meg) rév-Komáromban”

Szinnyei József: Magyar írók élete és munkái – Magyar Elektronikus Könyvtár

Hatalmas életművéből máig akad (újra) felfedezni való. Leginkább csak mint regényírót ismerik, ennek a képnek a kialakításához nagyban hozzájárult kritikusainak, monográfusainak egyoldalú ítélete, vagy kényszerű egyszerűsítése és kultikus beszédmódja is. Pedig minden műfajban alkotott, a regényeken kívül írt drámákat, verseket, hírlapi tudósításokat, tárcákat, az országgyűlés tagjaként politikai beszédeket és operalibrettót is. Az utóbbi időben több, Jókai műveit új olvasatokban feldolgozó kötet is megjelent.

„Bízvást kérdhetem tehát, melyik Jókait rajzoljam? A tarokkozó bácsit a klubból, vagy a kokárdás nyalka ifjút, aki 1848. március 15-én a nép előtt forradalmi szónoklatot tart? Ahhoz a Jókaihoz nyúljak, aki merengve jár kampós botjával hálóköntösben rózsái közt? Úgy képzeljem-e el, amint a cercle-nél egy finom udvaronc gesztusaival cseveg a királynéval? Mind ismerem a különféle Jókaikat; látom lelki szemeimmel a köhécselő pápai diákot és látom az udvarias aggastyánt, aki utolsó útján Abbáziából jövet álmosan, fáradtan őgyeleg a túlzsúfolt kocsi folyosóján egész éjjel, mert nem jut számára ülőhely a fülkében, hol hozzátartozói alusznak; látom egy helyütt gyermekiesen önzőnek, másutt apostolian nagylelkűnek, csodálatba ejt a szerénysége, de ismerem őt úgyis, mikor önérzetesen mutogatja vendégeinek: »Ebben a karszékben szoktam ülni írás közben, ezzel a tollal írtam meg a 'Szerelem bolondjai'-t.« Nos, hát melyikhez nyúljak a Jókai Mórok közül?”

Mikszáth Kálmán: Epilog, részlet – In: Uő.: Jókai Mór élete és kora – Magyar Elektronikus Könyvtár

Klasszikus retorikai műveltsége, rajztudása, nyelvismerete mellé nem csak szorgalom és nagy munkabírás, de széleskörű érdeklődés is társult.

„Bírja a munkát, mert örömét találja benne; életmódja juttat reá időt. Gyermekkora óta mindennap hajnalban kel fel és dolgozik tíz óráig; azután jönnek, mint maga mondja: a «nobile officiumok». Egy nyomtatott ívet is megír egyhuzamban. Egyszerre több munkán szokott dolgozni s egynek a fáradságát úgy pihen ki, hogy másra tér át. Volt súlyos beteg is, vért hányt, de ő ebben az állapotban is írt. Egyébiránt egészséges szervezete van; tornázik, kitűnően lő és vív. Két párbaja volt, mint szerkesztőnek: az egyik kardra ment Bulyovszky Gyulával, a másik pisztolyra Pulszky Ferenczczel; amaz az ellenfél megsebesülésével, emez minden baj nélkűl végződött. Művészi ügyessége nemcsak a rajzolásban és festésben tünt ki, hanem a műfaragásban is. Senkitől sem tanulta, de pompás dolgokat csinál fából, elefántcsontból. Fogságában felesége mellképét faragta ki hársfából meglepő hűséggel. Mint igazi költő rajong a természetért. 1853-ban a Svábhegyen megvett egy több holdas puszta telket. Ebből a sivár helyből gyönyörű kertet, szőlőt csinált ő maga, házat épített és egész kis gazdaságot rendezett be rajta. A gyümölcstenyésztés egyik szenvedélye; a siker e téren büszkesége.”

Szinnyei József: Magyar írók élete és munkái – Magyar Elektronikus Könyvtár

Munkásságával nagy mértékben hozzájárult az irodalom és a színház népszerűsítéséhez és a színvonalas sajtó megteremtéséhez.

„A népszerű és értékes közötti szakadék tehát kiszélesedett a forradalom után, és a tollforgatók többsége számára áthidalhatatlannak bizonyult. Jókai azonban a kivételek közé tartozott. Számára ilyan szakadék egyszerűen nem létezett, munkái egyszerre tettek eleget a népszerű és az értékes követelményének.”

Szajbély Mihály: Jókai Mór, Kalligram, Pozsony, 2010., 119. – Törzsgyűjtemény

Jókai Mór és Laborfalvi Róza, fénykép, a verzón olvasható bejegyzés szerint: „1873 aug. 29.” – Kézirattár Arckép 1126 – Digitális Képkönyvtár

A szabadságharc alatti és utáni, nyilvános és magánéleti döntéseivel, szerepvállalásával, írásaival fokozatosan és biztosan alakította ki a „nemzet költőjének” státusát. Nagy szerepe volt ebben első házasságának is, amelyet az ünnepelt színésznővel, Laborfalvi Rózával kötött. Feleségének 1886-ban bekövetkezett halála után, fogadott lánya segítségével talált új életformát magának.

„Róza ráérzésének vagy épp érzékenységének köszönhetően az átmeneti, nehéz időben megjelent az imázsváltó írófejedelemnek – a sajtóban is bőven taglalt – szinte a nyilvánosság előtt zajló magánélete, amely folyamatosan fenn tudta tartani a nemzet költőjének apoteózisát, amíg újra visszatért az erő a regényírói ujjakba.”

Császtvay Tünde: Szalon-Garnitúra. Az epreskerti Jókai-szalon és Feszty-szalon, részlet – In: Budapesti Negyed 46. (2004/4)  – Elektronikus Periodika Archívum

Második, a szintén tehetséges színésznő Nagy (Grosz) Bellával 1899-ben kötött házassága valódi botrányt keltett, addig hozzá közelálló rokonaival is megromlott a viszonya. Élete utolsó éveit ez a kettősség jellemezte: a nyugodt családi élet, amelynek védelme ugyanakkor a nyilvánossággal való folytonos harcot jelentette.
1903 novemberében Nizzába utaztak, ahonnan a következő év áprilisában tértek haza. Ezen a visszaúton betegedett meg Jókai, és a gondos ápolás ellenére május 5-én elhunyt.

Jókai Mór és Nagy Bella a Vasárnapi Újságban 1899-ben – Digitális Képarchívum

„Utolsó szívdobbanásait egy egész nemzet figyelte lélegzetvisszafojtva—királytól le az egyszerű földmívesig. Amikor beteg lett, a külvilág napról napra fokozódó aggodalma egyre tudatosabbá tették bennem az érzést, hogy a beteg, akit ápolok, nemcsak az én élettársam, nem egyszerű haladnó, hanem mindenki más fölött messzelátszó óriás.”

Jókai Mórné Nagy Bella emlékirata, Közli Láng József – In: ITK 1975. 79. évf. 3. füzet 354–377. – Elektronikus Periodika Archívum

–––

„Május 9-én szürke tavaszi délután, aminőket Turgenyev szeretett, a felhők mögött bujkáló napfénynek részint jelenlétében, részint távollétében volt a Jókai temetése a Múzeum előcsarnokából. Onnan vitték ki koporsóját, ahol a Kossuthé állt ezelőtt néhány évvel. Nagy temetés volt az állam költségén, aminőt csak a magyarok tudnak rendezni a legnagyobbjaiknak. Jelen volt a király Apponyi udvarnagy által képviselve, ott álltak a koporsó körül a rokonokon kívül a miniszterek, az ország nagyjai, zászlósai, a parlament tagjai, a vármegyék és a városok küldöttségei ahogy ez lenni szokott. Tizenkét nehéz szekér görnyedezett a koszorúkkal a halottas kocsi után. Ilyen pompával viszik a kiégett napot, hogy elássák a földbe. Csak lassan lépkedve haladhat előre a halottaskocsi a maga tizenkét virágerdejével a meghatott tengernyi tömegek közt, kik elállják az utakat, ágaskodnak, tolakodnak, hogy csak egy csücskét láthassák a koporsónak, amelyben Jókai... vagy néha úgy rémlik, hogy nem is ő, de a saját regényeinek közös hőse vonul ki végleg a világból. Egész sora beszélt a szónokoknak bent a Múzeumban, valamint a nyitott sírnál künn, s hogy ne hiányozzék semmi, ami még a halottnak jó lehet, az utolsó szónok, a komáromi Tuba János egy láda komáromi földet is hozott magával, amit a sírba lebocsátott. Aztán ráhányták a földet és egy kis púp keletkezett azon a helyen. Egy hegycsúcs ellenben eltűnt egy másik helyen.”

Mikszáth Kálmán: II. rész, Tizennegyedik fejezet. Az éj, részlet – In: Uő.: Jókai Mór élete és kora – Magyar Elektronikus Könyvtár

Jókai Mór síremléke a Kerepesi temetőben. – A síremléket 1929. június 2-án avatták fel. – Digitális Képarchívum

Patonai Anikó Ágnes