Az 1848. március 15-i forradalomról a tüzes lelkesedés, a felszabadult hangulat és a rákövetkező szabadságharc győztes csatái, legendás eseményei kerülnek leginkább az emlékezés homlokterébe. Pedig kissé megpihenve az ünnepi menetek fáradalmaitól, érdemes lenne elmerengeni azon, miként élték meg az eseményeket a „kevésbé” forradalmárok, vagy miként értek el a nagyszerű hírek a hétköznapok mélyebb bugyraiba. Ennek egyik roppant bájos példája az a kéziratos leveleskönyv, amely gróf Mikó Imre és felesége Rhédey Mária grófnő egymáshoz írott leveleit gyűjti egybe.

A leveleskönyv egyik korabeli díszítéssel ellátott oldala

A levelek jellegzetessége, hogy ezekben az izgalmas forradalmi hónapokban íródtak, vagyis 1848. január 1. és 1848. június 21. között. Már a levelezés önmagában is unikum lehetne, de a szereplők személye még inkább érdekessé teszi ezeket a kis írásokat.

Gróf Mikó Imre a 19. század nagy műveltségű erdélyi politikusa és közéleti személyisége volt, akit már a kortárs közvélemény és történetírás is „Erdély Széchenyije”-ként tartott számon. Rhédey Mária grófnővel kötött házasságából négy gyermekük származott. Utolsó gyermekük éppen 1848-ban született; ezt követően az édesanya meghalt. A kis kötetben olvasható levelek sorait a feleség tehát halálának évében vetette papírra.

Mikó Imre, akit 1848 januárjában az erdélyi kincstartóság élére neveztek ki, Szebenből küldte leveleit Kolozsváron tartózkodó feleségéhez. Az egymást hőn szerető házaspár a felgyorsuló események izgalma és a családi feladatok ellenére naponta több oldalas levelet váltott egymással, olykor kétszer is. Az írásokban olvasható kedves megszólítások az egymásnak való udvarlás írásos gyöngyszemei. Ugyanakkor a három aprógyermeket nevelő és a negyedik gyermekkel éppen várandós anya, s a közügyekkel elfoglalt, egy másik városban tartózkodó férj és családapa írásaiban kisebb-nagyobb, a hétköznapokhoz tartozó dolgok leírása is fellelhető.

Nagyszeben levélpapíron ábrázolt korabeli látképe gr. Mikó Imre és felesége gr. Rhédey Mária leveleskönyvéből 

A bájos és olykor szenvedélyes stílus mellett a korabeli levélpapíros mintái, mint egy apró szelence díszei jelennek meg az olvasó szemei előtt. S a kis városképek, a családi címer és az apró figurák mellett olyan „aktuális szimbólumokat” is találunk az 1848 tavaszán használt levélpapíron, mint a piros-fehér-zöld magyar zászló frissen rajzolt képét.

Nemzetiszínű zászlóval ellátott levélpapíros részlete. Gr. Mikó Imre feleségéhez, gr. Rhédey Máriához írt levele

Így érte a szerelmes házaspárt a bécsi, majd a pesti forradalom híre, aminek egyes őket izgató kérdéseiről sorokat is váltottak egymással. Véleményeik árnyaltabbak a szokásosnál, mintegy jelezve, hogy voltak, akikben inkább vegyes érzelmet keltettek a lázas hírek.

Érdekes, mikor Mikó Imre a politikai változások kiszámíthatatlan veszélyeire való tekintettel arra buzdítja feleségét, hogy Kolozsvárról jöjjön Nagyszebenbe:

„…ide, csak ide minél hamarább, mert itt a sok katona, itt a harczias hős szász keblek, melyekről a franczia republikánus golyóbisok vissza pattanak…”

Figyelemre méltó, ahogy az egyébként reformelveket valló és felvilágosult Mikó mint erdélyi kincstárnok a forradalmi események veszélyeit „francia republikánus golyóbisoknak nevezi”.

Gr. Mikó Imre levele feleségéhez gr. Rhédey Máriához. Részlet

A politikai változások következményeként a Magyarország és Erdély között megvalósuló egyesülést is – úgy tűnik – egyesek kissé másként szemlélték Kolozsvárról, mint a pesti Pilvax kávéházból. Rhédey Mária nem túl lelkesen ír férjének az ügyről:

„…már nem is lehet, hogy ne egyesüljünk Magyarországgal, hanem felette sok bájoló képeket nem csinálok magamnak ebből az Egyesülésből”.

Mikó Imre pedig a békesség kedvéért, az összetűzést elkerülendő, inkább elküldte szabadságra Szebenből gróf Bethlen Olivér katonatisztet, akiről tudta, hogy fáklyás tüntetést kíván rendezni az Unió ügye mellett, ami akkor a szász Szebenben nem aratott volna osztatlan sikert.

Rhédey Mária sorai férjéhez. Részlet

Mikó Imre valójában nem volt forradalmár alkat, 1848-as szerepét később kritikával is illeték. Arra törekedett, hogy a törvényesség keretei között elkerülje a felesleges vérontást a nemzetiségek között. Igazi, valóban gyümölcsöző hazafias tevékenysége és közéleti munkája a forradalom utáni években bontakozott ki igazán az erdélyi gazdaság, kultúra, oktatás és tudományszervezés területein. Hatása felmérhetetlen. Egész tevékenysége fényében valóban nagyon kifejező a művelt és áldozatkész Mikó Imre jelmondata:

„Mit erőszakkal nem lehet elérni, az csöndben és halkan munkálva véghez vihető.”

Kemény Gábor pedig az Akadémián elhangzott emlékbeszédében így fogalmazott:

„Mikó nem volt az a meteorszerű tünemény, mely a figyelmet lebilincselje, s amelyről tekintetünket nem tudjuk levenni. Az ő hatása olyan volt, mint a világosság enyhe sugárai, mely ahová behatol, életet ébreszt, fejlődést gyarapít.”

Lipthay Endre – Kézirattár

Nemzeti ünnepünk alkalmából készült további blogbejegyzéseink:

• „Forradalom van, barátom, s így képzelheted, mennyire vagyok elememben!”– Petőfi napja 
• A szigorú Petőfi Sándor 
• „A ki bejön az udvarra, tegye be az ajtót, mert kimegy a disznó.” – Petőfi Sándor 
• „Zoltánnak kardot kell szerezni, mert különös esztendőben született” – Petőfi Sándor 
• 1848. március 15. 
• Ki szavalta a Nemzeti dalt? 

Az ünnephez kapcsolódó válogatás gyorsblogunkból:

• http://nemzetikonyvtar.tumblr.com/post/45443453244/via-forradalom-van-baratom-s-igy-kepzelheted
• http://nemzetikonyvtar.tumblr.com/post/19339452695/national-song-alexander-petofi-rise-magyar
• http://nemzetikonyvtar.tumblr.com/post/3877831903/1848-49-es-honvedek-digitialis-keparchivum
• http://nemzetikonyvtar.tumblr.com/post/3874761174/budun-archivum-bal-kez-jobb-ellen-sztrakay
• http://nemzetikonyvtar.tumblr.com/post/3879852705/1848-49-es-emlekmu-galgagutan-kozelkep-digitalis

Egyéb tartalomszolgáltatásaink:

• A Nemzeti Színház 1848. évi színlapjai (Színháztörténeti Tár) – Magyar Elektronikus Könyvtár 
• Kossuth hangja fonográfhengeren 

A karneváli forgatag, „farsang farka” után húshagyó keddel véget ért a bőség időszaka, s hamvazószerdával kezdetét veszi a húsvéti előkészület ideje. A hamvazószerdától húsvét vasárnapig tartó időszak böjti napjainak száma éppen negyvenet tesz ki, mivel a vasárnapokat a katolikus egyház nem tekinti böjti napnak. A VII. század óta szerdai nappal kezdődik a nagyböjt.

„Amikor böjtöltök, ne öltsetek olyan ábrázatot, mint a képmutatók, akik komorrá változtatják arcukat, hogy lássák böjtölésük! Bizony mondom nektek: megkapták jutalmukat. Te, amikor böjtölsz, kend meg fejedet és mosd meg arcodat, hogy ne lássák rajtad az emberek, hogy böjtölsz, hanem csak Atyád, aki a rejtekben is ott van! Akkor Atyád, aki a rejtekben is lát, megjutalmaz.”

Máté evangéliuma 6, 16–18 – Szent István Társulati Biblia – Magyar Elektronikus Könyvtár

Pálos misszálé, 1514 – Régi Nyomtatványok Tára

„Bocsásd meg, Úr Isten, ifjúságomnak vétkét,
Sok hitetlenségét, undok fertelmességét,
Töröld el rútságát, minden álnokságát,
könnyebbíts lelkem terhét!

[…]

Akarna gyakorta hozzád ismét megtérni,
De bűnei miatt nem mér elődben menni,
Tőled oly igen fél, reád nézni sem mér,
színed igen rettegi.

Balassi Bálint: Harmincharmadik [Bocsásd meg Úr Isten…], részlet – Balassi Bálint összes költeményei a Magyar Elektronikus Könyvtárban

–––

„Hamvazószerda jele, szürke hamuja arra figyelmeztet, ami sorsunkban törékeny, emberségünkben esendő. Arra, hogy halandók vagyunk. Mivel csak így, ennek teljes tudomásulvételével érthetjük meg azt a másik »gyengeséget«, »isteni gyengeséget«, amire hamvazószerdán fölkészülünk: Krisztus halálát.
A nagyböjt első napja nem véletlenül a halandó emberé, ahogy az utolsó se véletlenül a sírba fektetett Istené. Krisztus halandóságunkban adhatott nekünk egyedül halhatatlan találkozót, ahogy ezt a József Attila-sorok szándékuk ellenére is megfogalmazzák: »Aki halandó, csak halandót / szerethet halhatatlanul«. Ez az isteni szeretet legmélyebb titka, mely épp veszendőségünket választotta örök találkozóhelyül.”

Pilinszky János: Kölcsönös szeretet – kölcsönös szenvedés, részlet – In: Uő.: Publicisztikai írások, Osiris Kiadó, Budapest, 1999 – Törzsgyűjtemény, szabadpolcos állomány 

Hamvazószerdán és a rákövetkező vasárnapon a katolikus hívek homlokát az előző év virágvasárnapján megszentelt barka hamujával jelöli meg a pap, miközben ezt mondja: „Emlékezzél, ember, hogy por vagy és porrá leszel!” A hamu halandó voltunkra figyelmeztet. A korai keresztény századokban a hamuval való megszórás csak a nyilvános bűnbánók szertartása volt. 1091-ben rendelte el II. Orbán pápa, majd a XII. században az egyházi szertartás része lett.

„Egy alkalommal azonban nagy tömeget, szokatlan ünnepséget találtunk a kis [pálos] kápolnában [ma: Sziklatemplom]. Mindenütt virágdísz, középen egy dobogó, leterítve szőnyeggel, és körben a dobogó szélén térdelt egy csomó gyerek. A kis pesztra, aki húgomat és engemet sétáltatni vitt, megörült, minket is gyorsan odatérdeltetett, ő maga mögénk térdelt, és meleg szemmel nézte, hogy lám, milyen szerencsés pillanatban sikerült a gyerekeket idehozni. Alighogy összetettük a kezünket, már jött is a pap bácsi, pompás ruhában, mellette egy ministráns fiú vitte a hamus tálat, abba belenyúlt a pap bácsi, és minden egyes térdelő gyerek homlokára hamuval keresztet rajzolt. Hamvazkodás volt. Csodaszép volt ez, pap, virág, hamu, barlang, annyira tetszett nekem, hogy sajna, tetszésemnek otthon is hangot adtam. Rögtön ellocsogtam a hamvazkodást, aminek némi következményei lettek. Apám komor szomorúsággal mondta Uluskának, az aranyos kis pesztrának, nézze, édes fiam, mi protestánsok vagyunk, reformátusok, ne vigye a gyerekeket katolikus szertartásra. Uluska nem vette szívére a dolgot, inkább olyasmi látszott az oldalpillantásában: szegény, pogány kölykök, legalább kaptak egy kis áldást. Mindenesetre a hamvazkodás gyönyörű volt, a kis pesztra édes, és a barlangkápolna mesebarlang.”

Nemes Nagy Ágnes: Barna, világoskék, részlet – In: Uő.: A magasság vágya. Összegyűjtött esszék II., Magvető Könyvkiadó, Budapest, 1992 – Törzsgyűjtemény, szabadpolcos állomány 

–––

„Meghajtom bűnbánón fejem
S mit rég’ tevék, imádkozom.
Általnyilallik lelkemen
Egy rég’ nem érzett fájdalom.
Egy rég’ nem érzett fájdalom
Imára szólit engemet,
Hisz’ örömtől imádkoznom
Oly régen-régen nem lehet.”

Ady Endre: Hamvazószerdán, részlet – Ady Endre összes költeményei a Magyar Elektronikus Könyvtárban

Bűnbánat, síremlék a Kerepesi temetőben,  fotó:Varga József – Digitális Képarchívum

„Az arc porban hever s a köny ömöl,
A hű vezeklő bűnét látja csak...
S hogy Istenhez fordúl bocsánatért:
Szétválni kezd lelkében szín, salak.
S ha a sziv meglágyult, mint a viasz,
Uj ember lenni a bűnös ha kész.
Felé hajlik az égi irgalom:
Bizzál fiam, bűnöd bocsátva lész!”

Tompa Mihály: Bűnbocsánat, részlet – Tompa Mihály összes költeménye a Magyar Elektronikus Könyvtárban

–s–

A néhány hete bemutatott Műkincsvadászok című filmet nem szeretik a kritikusok, mindenki Ross dokijának sármja sem menti meg az alkotást a sorozatos élcelődésektől, pedig lehetett volna akár jó mozi is. Izgalmas, filmre kívánkozó történet kerekedik ki a megszálló szovjet csapatok által tartós kölcsönzésbe vett régi könyvek sorsából is, melyből megtanulhattuk a „kompenzációs műkincs zsákmányolás” katonai argumentációját. A meghódított területeken bevetett műkincskommandó szép sikereket ért el, tagjai jó érzékkel válogatták ki az elhurcolandó értékes könyveket.

Így volt ez régebben is, hiszen a törökök lelkesen vitték el a Mátyás király által emelt Herkules szobrot
– mely a kivégzett László bátyja emlékét őrizte a Budai Várban – Sztambulba, amit aztán a janicsárok elpusztítottak Ibrahim pasa kivégzése után 1536-ban. Örülhetünk annak, hogy nem ez a sors jutott a sárospataki könyveknek és a korvinák egy részének. Érdekes, hogy két bibliotéka egyes köteteinek hazakerülése mennyire különböző körülmények között zajlott le. Míg Mátyás könyvtára töredékei egy oroszellenes tüntetésnek – a pánszláv veszélytől tartó, a szabadságharc leverésében segédkező cárt megvető pesti egyetemisták gyűlésének – köszönhetően kerültek ajándékként az Egyetemi Könyvtár szép páncélszekrényébe 1877-ben, addig a Nyizsnyij Novgorodban őrzött sárospataki kincsekért fizetnünk kellett 2006-ban.

Hess András Basilius-kiadványa, kolofón – forrás: Österreichische Nationalbibliothek

Miért érdekes mindez?
Ismert tény, hogy a 15. században két nyomda működött Magyarországon, az egyik Budán volt, Hess András műhelye, a másik feltételezhetően Pozsonyban, a mai napig azonosítatlan „Confessionale” officinája. A két nyomdának összesen öt nyomtatványát ismerjük: míg Hess sajtója alól két könyv került ki, addig a másik ősnyomdánk három termékkel dicsekedhetett. Az öt nyomtatvány tizenkilenc példányban maradt az utókorra. A Budai Krónikából tizet ismerünk, ezek közül néhányat (a princetonit és a párizsit) be is mutattunk a blogban az elmúlt években, s digitális másolatuk letölthetők az érdeklődők számára. A misztikus Confessionale-nyomda három nyomtatványának (Laudivius Szent Jeromos-életrajza, Johannes Han pozsonyi plébános búcsúcédulája, illetve Antoninus Florentinus Confessionaléja) összesen hét példánya a nyomdászat történettel foglalkozó szakma figyelmének középpontjába került Fitz József sejtése (1939), illetve Soltész Zoltánné bizonyítása (1958) óta. A mai poszt azonban Hess András másik ismert nyomtatványáról, Nagy Szent Vazul (Basilius Magnus) „A költők olvasásáról” című könyvecskéjéről (melyhez hozzányomtatta még Xenophón Szókratész védőbeszédét) szól.

Szókratész védőbeszédének vége – forrás: Österreichische Nationalbibliothek

Tehát a 15. században Magyarországon nyomtatott könyvekből mindössze tizenkilencet ismerünk Princetontól Szentpétervárig.
Volt azonban egy különleges huszadik példány is, ami krimiszerűen kapcsolódik George Clooney balul sikerült filmrendezéséhez. A régebbi posztokban megemlékeztem a Budai Krónika körüli kérdőjelekről. Sajnos a Basilius-nyomtatvány sem segíti a Hess életéhez, illetve a nyomda megszűnéséhez fűződő kérdések megválaszolását. Inkább további kérdéseket vet fel a könyv alaposabb vizsgálata. Ellentétben az első nyomtatványával, Hess második kiadványa semmilyen hungarikum tulajdonsággal nem rendelkezik, azzal a nem elhanyagolható ténytől eltekintve, hogy ezt is Budán nyomtatták ki. A szerény impresszum – s ez már önmagában is különös – megbújik Basilius és Xenophón műve között: „Sic finis libelli Basilii est per A. H. Bude” vagyis, így végződik Basilius könyvecskéje Andreas Hess által Budán.

A görög nyelven írt két mű latin fordítása Leonardo Bruni itáliai humanista munkája. Aretinusként ismert (elvégre a toszkán Arezzóban született) történetíró éppen Basilius művecskéjével kívánta bizonyítani a művelődés fontosságát a nagy keleti egyházatya tekintélye segítségével. Az idős nevelő szerepében Basilius a hatalmat és az élvezeteket állította szembe a maradandó szellemi értékekre való törekvéssel. Mind a két fordítás jól beilleszthető Aretinus tudományszervező munkásságába, fordítói programjába és a humanista tudományos képzést propagáló tevékenységébe.

Mind a két görög szerző több munkája is megvolt Mátyás könyvtárában,
például a bajor Erlangenben őrzött Xenophón-korvinának Janus Pannonius volt az egykori tulajdonosa, s az ő 1472-es halála után kerülhetett a kódex a Bibliotheca Corvinianaba. Janus egyik Galeotto Marzióhoz írt levelében csípősen meg is jegyezte, hogy csak a görög nyelvű kéziratai felől lehet nyugodt, mert azt úgysem olvassa senki sem rajta kívül Magyarországon, ugyanis latin nyelvű könyveit Budára kellett kölcsönöznie az 1460-as évek második felében. Ugyanakkor a második Hess-kiadvány mögött is Vitéz János esztergomi érseket kell keresnünk. Az ő 1472-es halálával két Basilius-kódex is bekerült Mátyás király könyvtárába. „A költők olvasásáról” szóló könyvecske első kiadásai éppen ezekre az évekre esik, Velencétől a baszk Pamplonáig – Budát nem számolva – tizennyolcszor adták ki a 15. században. Xenophón munkája viszont sokkal ritkább volt a korszakban. Soltész Zoltánné néhány évtizeddel ezelőtt még úgy tudta, hogy Xenophón szóban forgó művét csak Hess András adta ki a 15. században, ami – ha ez így van – igen fontos tény az európai nyomdászattörténetben.

Az ősnyomtatványok online nyilvántartásából – Gesamtkatalog der Wiegendrucke – viszont kiderült,
hogy létezik egy olyan latin nyelvű gyűjteményes kötet, mely talán ősnyomtatvány (tehát 1500. december 31-e előtt megjelent könyv) lenne. Ezt megcáfolja az a tény, hogy az ősnyomdászokra vonatkozó adatok szerint ezt a könyvet Francesco Mazzali nyomtatta ki Reggio Emiliában, s a nyomdász működési idejét 1501–1504 közé teszik ebben a városban. Vagyis igaza van abban Soltész Zoltánnénak, hogy Hess műhelye unikális vállalkozás volt e tekintetben is. Huszti József azt feltételezte, hogy Johannes Regiomontanus hívta fel a figyelmét Vitéznek a mű kinyomtatására. Ezt mi sem támasztja alá jobban, mint az a tény, hogy Regiomontanus Magyarországot 1471 márciusa közepén elhagyva Nürnbergben nyomdát alapított, és néhány évvel később, 1474 körül ő is kiadta Basilius könyvecskéjét kétszer egymás után. S ehhez még annyit fűzhetünk hozzá, hogy Hess minden bizonnyal Budán kaphatta meg a nyomtatáshoz felhasznált kéziratot. Talán ez a magyarázat arra, hogy bár Basilius munkája változatos címeken jelent meg a 15. században és a 16. század elején, ám sehol sem találkozunk a Hess-féle címadással: De legendis poetis”. Érdemes megemlíteni, hogy Xenophón másik művét, a Hierón szürakuzai zsarnokról szóló dialógusát – szintén Aretinus fordításában – több ízben is kiadták a 15. században.

Hess András Basilius-kiadványa, Aretinus előszava – forrás: Österreichische Nationalbibliothek

Hess különös megoldást választott, mikor a Basilius-mű végére, a Xenophón szöveg elé helyezte a már említett kolofónt:
„így végződik Basilius könyvecskéje Andreas Hess által Budán”. Gulyás Pál arra gondolt, hogy a nyomdász csak a Basilius-mű és a kolofón kinyomtatása után határozta el a Xenophón-szöveg kiadását. Ez nem valószínű, mert két tízleveles füzet (quinternió) állt a rendelkezésére, holott „A költők olvasásához” elég lett volna két nyolcleveles (quaternió) füzet is, így szinte kizárt, hogy Hess elpocsékolta volna a drága papírt. Inkább az lehet a magyarázat, hogy a két mű közreadásával nagyon kellett takarékoskodnia a hellyel, s ezt jól mutatják az utolsó oldalakon felhalmozódó rövidítések és tipográfiai fogások. Ezek mind-mind az okos helygazdálkodással függtek össze. A 20. levél verzóján olvashatjuk az utolsó szavakat: „Finit apologia Socratis”, avagy vége Szókratész védőbeszédének. Ám nem maradt hely a zárósornak, így Xenophón műve elé, a Basilius szöveg után, a 15. levél rektójára kellett azt beilleszteni. Viszont felvetődik az a kérdés, hogy ha Hess elhagyja a „Finit apologia Socratis” záróformát és helyette egy sorban beilleszti a kolofónt: „per A. H. Bude” formában, akkor feloldhatta volna a fenti problémát (ti. a Xenophón szövege elé kényszerűségből beillesztett kolofónt). Ebben az esetben – a Budai Krónikához hasonlóan – nyugodtan szerepelhetett volna Hess András teljes neve a zárósorban. A miértre nem tudjuk a választ.

A szakmában konszenzus alakult ki a mecénás személyét illetően:
Hess második kiadványa is tökéletesen beleilleszthető Vitéz János humanista ízlésvilágába. Mindenképpen árulkodó, hogy Xenophón szövege 1473 előtt és legfőképpen Hess után sem jelent meg sehol Európában a 15. században, vagy legalábbis nem található erre semmiféle nyom. A szöveg megjelentetése erősen függött a mindenkori támogatótól és a megcélzott olvasói ízléstől is. Az esztergomi érsek talán már egy éve halott lehetett, mikor Hess kiadta ezt a kis kötetet 1473 késő nyarán vagy kora őszén. Mikor a kortársak olvasták Xenophón szövegét, nehéz volt elvonatkoztatniuk Vitéz János szomorú sorsától. „Mikor ugyanis [Szókratész] belátta, hogy jobb neki meghalni, mint tovább élni, mint ahogy más jó dolgokkal szemben sem tanúsított ellenállást, a halállal sem szegült szembe, hanem derűsen fogadta, és derűsen is halt meg.” (Ritoók Zsigmond fordítása) Ez talán megmagyarázhatja az elrejtett, s szemérmesen rövid kolofónt: Hess András második kiadványa nem minden kockázat nélkül jelent meg 1473-ban Budán.

Térjünk vissza Clooney műkincsvadászaira.
A Hess-féle Basilius-kiadásból három példányt ismert a bibliográfia. Egy-egy példányt őriznek az Osztrák Nemzeti Könyvtárban (Wien) és a bajor Eichstätt Egyetemi Könyvtárban. Jankovich Miklós könyvgyűjtő volt az első magyar, aki hírt adott a bécsi Hess-nyomtatványról. Az eichstätti példány egy 15. századi kolligátumkötetben maradt fenn, s kötése alapján Nürnbergből származhatott. A harmadik példány a salzburgi Studienbibliothek könyvszekrényében volt, s bemutatták az 1882-es budapesti könyvkiállításon is. Fitz József még az 1930-as években kézbe vehette a könyvet és megállapította, hogy a korabeli fatáblás bőrkötés előzékpapírjainak vízjele azonos volt a Basilius-nyomtatványéval, ezért könnyen elképzelhető, hogy ezt a példányt maga a nyomdász, Hess András köthette be. Fitz útmutatásai alapján Borsa Gedeon még az 1956-os forradalmat megelőző hetekben eljutott Salzburgba, hogy megvizsgálhassa ezt a könyvet. Ám kiderült, hogy a II. világháború utolsó heteiben, a front közeledtével ládákba pakolták a salzburgi könyvtár legnagyobb értékeit és a közeli sóbányába szállították.

A nyomtatvány ív- és vízjegyelosztása – forrás: Basilius Magnus A költők olvasásáról, Xenophon Socrates védőbeszéde. Hess András budai műhelyének humanista könyvecskéje, hasonmás kiadásban Ritoók Zsigmond fordításával és Soltész Zoltánné tanulmányával megjelentette a Magyar Helikon Budapesten, 1978-ban, p. 117.

Mindegyik láda tartalmáról – német precizitással – leltárt készítettek,
s jóval a háború végén derült csak ki, hogy egy láda hiányzik a bányából visszaszállítottak közül. Ugyanis a felszabadító amerikaiak magát a ládát is felszabadították az salzburgi egyetem állományából. A történet itt nem ért véget. Borsát nem hagyta nyugton a történet, s az amerikai katalógusokat böngészve egy bejegyzést talált az 1970-es években: The New York Public Library őrzött egy példányt Hess Basilius-kiadásából. Mi van akkor, ha ez az 1945-ben eltulajdonított salzburgi példány? Sajnos később kiderült, hogy egy vételi szándékból készült cédula okozta a kavarodást: valaki el akarta adni a nála lévő Basilius-példányt a könyvtárnak, ám a vásárlás meghiúsult. Azóta is ott lapulhat ez a könyv valamelyik amerikai gyűjtő könyvespolcán (vagy páncélszekrényében). Hátha egyszer a könnyelmű utódok piacra dobják ezt a gyűjteményt, s akkor egy tőkeerős bibliofil, talán az éppen néhány hete 100. születésnapját ünneplő William H. Scheide, a princetoni Budai Krónika büszke tulajdonosa megvásárolja és kutathatóvá teszi Hess András Basilius-kiadásának salzburgi példányát.

Farkas Gábor Farkas

 „Azt hiszem, négyszer olvastam végig líráját, prózáját, eposzait.[…] Döbbenetes élményem, hogy ez egy óriás volt. A magyar irodalomban Arany annyira centrális jelenség szerintem, mint mondjuk Bach a világzenében.” – Pilinszky János idézett soraihoz hasonló elragadtatott vélekedést, értékelést sokat olvashatunk Arany János életművével, egy-egy művével kapcsolatban kortársai és az őt követő nemzedékek tollából – Petőfi Sándortól, Gyulai Páltól kezdve, a nyugatosokon át a közelmúlt művészeiig és kortársainkig. Születésének 197. évfordulóján életművének egyik legismertebb részét, a Toldi-trilógiát idézzük fel.

„Mint ha pásztortűz ég őszi éjszakákon,
Messziről lobogva tenger pusztaságon:
Toldi Miklós képe úgy lobog fel nékem
Majd kilenc-tíz ember-öltő régiségben.
Rémlik, mintha látnám termetes növését,
Pusztító csatában szálfa-öklelését,
Hallanám dübörgő hangjait szavának,
Kit ma képzelnétek Isten haragjának.”

Arany János: Toldi, Előhang, részlet – Arany János összes költeményei a Magyar Elektronikus Könyvtárban

[Petőfi Sándor rajza Arany Jánosról] – In: „Olvastam költőtárs”. Arany és Petőfi levelezése prózában, versben. Összeállította és az előszót írta Alföldy Jenő, [Budapest], Mágus, [1995] – Magyar Elektronikus Könyvtár

A két költő utóbb legendássá lett barátsága Petőfi Aranynak írt levelével kezdődik, melyet a Toldi elolvasása után 1847 februárjában írt: „Üdvezlem Önt! Ma olvastam Toldi-t, ma írtam e verset, s még ma el is küldöm.”

„TOLDI írójához elküldöm lelkemet
Meleg kézfogásra, forró ölelésre!...
Olvastam, költőtárs, olvastam művedet,
S nagy az én szivemnek ő gyönyörűsége.

Ha hozzád ér lelkem, s meg talál égetni:
Nem tehetek róla... te gyujtottad ugy fel!
Hol is tehettél szert ennyi jóra, ennyi
Szépre, mely könyvedben csillog pazar fénnyel?

Ki és mi vagy? hogy így tűzokádó gyanánt
Tenger mélységéből egyszerre bukkansz ki.
Más csak levelenként kapja a borostyánt,
S neked rögtön egész koszorút kell adni.”

Petőfi Sándor: Arany Jánoshoz, részlet – Petőfi Sándor összes költeményei a Magyar Elektronikus Könyvtárban

Üdvözlet Nagyszalontáról, Toldi Miklós tér, képes levelezőlap, 1909 – Plakát- és Kisnyomtatványtár

„Zavarva lelkem, mint a bomlott cimbalom;
Örűl a szívem és mégis sajog belé,
Hányja veti a hab: mért e nagy jutalom?
Petőfit barátul mégsem érdemelé.

Hiszen pályadíjul ez nem volt kitűzve...
Szerencse, isteni jó szerencse nékem!
Máskép szerény művem vetém vala tűzbe,
Mert hogyan lett volna nyerni reménységem?”

Arany János: Válasz Petőfinek, részlet – Arany János összes költeményei a Magyar Elektronikus Könyvtárban

Arany és Petőfi levelezésében többször is olvashatunk utalást a Toldi estéje készülésére, majd elkészültére. – Arany harmincévesen írta meg az időből és a térből kihulló ember csendjét és magányát, az elnehezedő öregség könyörtelen változásait a Toldi estéje „eposz formájú elégiájában” (Németh G. Béla).

„Mi a mennydörgő mennykő jutott eszedbe, azt mondanod, hogy »Toldi estéje« utolsó munkád? Öcsém, a te fejedben még igen sok van, és ha magad szépszerével mindazt ki nem bocsátod, majd kiverem én, ne félj, akár bunkósbottal, akár kalapáccsal, amit választasz. Nekem pedig affélét többé ne írj, mert mindazon leveleidet, melyekben ilyesmik lesznek, fölbontatlanul küldöm vissza. Legelőször is kapj bele ismét »Toldi«-ba; ha már a fejét és a lábát megcsináltad, kötelességed a derekát is megcsinálni, különben vétkezel isten és ember ellen. Annak meg kell lennie, ha háromszor halsz is bele. Olvaszd egy nagyszerű egésszé.”

Petőfi levele Aranyhoz, Pest, április 18. 1848. részlet, – In: „Olvastam költőtárs”. Arany és Petőfi levelezése prózában, versben. Összeállította és az előszót írta Alföldy Jenő, [Budapest], Mágus, [1995] – Magyar Elektronikus Könyvtár

Vasárnapi Újság, I. évfolyam, 14. szám, 1854 június 4. – Elektronikus Periodika Archívum

Az 1879-ben készült el a Toldi szerelme, a trilógia középső része, amelyben Toldi Miklós és Rozgonyi Piroska szövevényes, s végső soron beteljesületlen szerelme áll a történések középpontjában. Arany évtizedekig dolgozott a trilógia középső részén, noha azt már 1848-ban elkezdte. (A mű eredeti címe Daliás idők. Ez a változat befejezetlen maradt, s az elkészült részekből Arany csak az elsőt használta fel.). Piroska és Toldi Miklós szereleme az epikai hitel megtartása, a Toldi egyik sora miatt – amely szerint Toldi életéből kimaradt a szerelem – nem teljesedhetett be.

„Toldi jut eszembe, kiről, még ifjonta,
Játszi elmém könnyű énekét elmondta;
Egyszerű az ének, rajta semmi dísz tán,
De a szívből fakad melegen és tisztán.
Oh! ha – nem a hírért, nem a dicsőségért,
Nem, hogy a világnak üssek vele cégért,
De, hogy a dallásban lelkem átifjodnék –
Oh, ha még egy olyat énekelni tudnék!”

Arany János: Toldi szereleme, I. ének, részlet  – Arany János összes költeményei a Magyar Elektronikus Könyvtárban

–––

„[…] mikor író-olvasó találkozókon megkérdeztek, hogy melyik költőt szeretem a legjobban, Arany Jánost szinte soha nem említettem. De ha én verset akarok olvasni, mindig Arany Jánost szedem elő. Az ágyam fejénél láthatsz egy sor verseskötetet, és Arany János kötete fordul szinte önkéntelenül is a kezembe. Ő az én vastartalékom. Ha már minden elveszett, Arany János még mindig velem van.”

Csorba Győző: Egyetemi éveim, részlet – In: Uő.: A város oldalában. Beszélgetések, részlet Pécs, Jelenkor Kiadó, 1991 – Törzsgyűjtemény 

–s–

„Az elnevezés a latin Martius hónapnévből ered. Annyit tesz: Mars (isten) hava. Rómában az ősidőkben az év kezdő hónapja volt, megfelelően a mediterráneumban elterjedt tavaszi – napéjegyenlőségi — évkezdési szokásnak. Az ősi Róma a tavasz-újévet március Idusán, holdtöltekor ünnepelte. Március 14-én kergették ki a városból az elmúlt évet jelképező, agg Mamurius Veturiust (vö. »télkiverés«, »télkihordás«), és másnap köszöntötték az év megújulásának istennőjét, Perenna »anyát«. Anna Perenna ünnepe később amolyan »marciális« jellegű tavaszköszöntő népünnepéllyé vált.
Róma többi márciusi ünnepe a hadi évadra való felkészülés jegyében zajlott, Mars isten harcias természete ezzel magyarázható.
[…]
Március régi magyar neve Böjtmás hava. Az elnevezés arra utal, hogy március a böjt második hónapja. A nagyböjt java többnyire valóban márciusra esik. Hónapunkat nevezték Kos havának is a március 21-ével kezdődő új csillagászati év első hónapjáról.”

Jankovics Marcell: Marcius. In. Uő.: Jelkép-kalendárium (részlet). In. Uő.: Jelkép-kalendárium, [Debrecen], Csokonai, 1997. – Magyar Elektronikus Könyvtár 

„Kalendarium, es az ielen valo…”, 1583 (RMNY 503). Digitális Könyvtár 

Ezt az egyetlen példányban fennmaradt magyar nyelvű kalendáriumot Piotr Słowacki (1588†) krakkói matematikus és csillagász állította össze, kinek kalendáriumai népszerűek voltak idehaza, míg a fordító Pál Sebestyénről mindössze annyit tudunk, hogy a nyomtatvány megjelenésekor a bécsi egyetemen tanult. – Farkas Gábor Farkas írása a kalendáriumról

–––

„Kos havában a’ meg-ellő
Nyáj Juh gond nélkül nem hágy.
Ekkor a’ Juh fris füvellő,
Rértre újóllag ki-vágy.
Által-ültess fát, virágot,
Oltsad a’ sok óltó ágot,
Szántogass, ’s azokba vess,
Veteményezz, szőllőt mess.”

Földi János Martius, az Égi jegy szerént Kos hava című verse a Magyar Elektronikus Könyvtárban 

Téltemető méhecskével – Digitális Képarchívum 

„Idő, idő, tavaszidő,
Kibe nyílik mindön mező;
A virágok illatoznak,
A madarak fára tojnak.
Mindön madárnak van párja,
Csak neköm nincs, igaz árva.”

[Idő, idő, tavaszidő…]. Törökbecse (Torontál). In. Magyar népdalok. Szerk.: Ortutay Gyula, Budapest, Szépirodalmi, 1976. – Magyar Elektronikus Könyvtár 

–––

„Az erdőszéli fák között kopog
s tavasz-hívót rikolt a tarka-harkály;
alattunk száraz ág s levél ropog,
éhes tavaszi tűznek jó takarmány.

Ott fenn a réteken még szerteszét
a napnak ellenálló hódarabkák,
mintha vetkőző szórta volna szét
mindenféle ruhadarabját.

Hallod, hogy kántál a rigó!
A hegyekben most bújnak ki a medvék,
s a park Flórája – válla, mint a hó –
nyírfák között épp emelinti leplét.”

Jékely Zoltán: Tavasz-hívó (részlet). In. Jékely Zoltán összegyűjtött versei. S. a. r.: Győri János, Budapest, Magvető, 1988. – Törzsgyűjtemény

Répáshuta – Már nem tél, még nem tavasz – Digitális Képarchívum 

„Tavaszt csörög a szarka, tavaszt.
Zöldülni kezd a barna haraszt.

Zsendülni kezd a zsenge határ.
Erőre kap a gyönge bogár.

Szelídülnek az ordas szelek.
Barkákat hány a bokros berek.

Bukfencet vet a játszi patak.
Már csak a hegyen látni havat.”

Kányádi Sándor: Márciusi versike. In. Valaki jár a fák hegyén. Kányádi Sándor egyberostált versei, Budapest, Magyar Könyvklub, 1997. – Törzsgyűjtemény. Szabadpolc

–––

„A fázós rügy nem bujt ki még,
hálót se sző a pók,
de futnak már a kiscsibék,
sárgás aranygolyók.”

Radnóti Miklós: Naptár. Március című versének részlete a Magyar Elektronikus Könyvtárban 

Háromnapos kiscsibék – Digitális Képarchívum 

„A ritkás ágak zöldjén átveti
A messzi nap a sűrű sugarat,
Mint végtelen aranysodronyt, egy égi
Vezeték dús hálózatát, s a fák
Zsonganak, mint sínmenti nyurga póznák,
Ha rajtuk szárnyas, forró hír repül:
A földnek a Tavasz telefonál...”

Tóth Árpád Március című versének részlete a Magyar Elektronikus Könyvtárban 

MJ

1844. február 20-án született Munkácsy Mihály († Endenich [Németország], 1900. május 1.) festőművész. Önállósulásának első fontos emléke az Ásító inas (1869) című képe. Szintén 1869-ben festette első világhírt hozó művét, a párizsi Salon aranyérmével kitüntetett Siralomházat, amelyhez a magyar szabadságharc utáni betyárvilágból választotta témáját.

Munkácsy Mihály. Fénykép [1872]. Kézirattár. Raktári jelzet: Arckép 1120/5 – Magyar Digitális Képkönyvtár  

Első korszakából ismert népi tárgyú művei közé tartozik a Tépéscsinálók (1871), mely egyike nemzeti képzőművészetünk fő műveinek – 1848-49 hősi tragédiáját és nagyságát, eszméit és küzdelmeit fejezi ki. De a kortársak nem értékelték eléggé, állandóan a Siralomházra emlékeztek vissza, s annak drámaisága mellett a Tépéscsinálók intimebb hangját nem méltányolták.

Munkácsy Mihály Tépéscsinálók című képe a Száz szép kép című összeállításban – Magyar Elektronikus Könyvtár 

„Asszonyok ülnek a sötét szobában
holdhófehérben alkonybarna gyászban
és ujjaik sürögnek boldogan
kosaraikba gyűlik kavarogva
mint rétekre a hó a tépés fodra
míg künn a síkon újul a roham
a bokrok bordáit szél kardlapozza
és vadnyúl lőporfüstpamacsa pukkan
nap vérzik el golyósebezte vadkan
s rohan a tél a csontporhó rohan”

Baka István: Tépéscsinálók (részlet). In. Uő: Tájkép fohásszal. Versek 1969–1995, Pécs, Jelenkor. 1996. – Törzsgyűjtemény 

Első nagyméretű műve a Milton (1878) volt, amely elnyerte a párizsi világkiállítás nagy aranyérmét, Európában és Amerikában világsikert hozott. Hasonlóan sikert aratott a Krisztus Pilátus előtt (1881), és a Golgota (1884). A későbbi Ecce homo (1896) című festményével együtt e három kép alkotja Munkácsy Krisztus-trilógiáját.

Munkácsy Mihály Krisztus Pilátus előtt című képe a Száz szép kép című összeállításban – Magyar Elektronikus Könyvtár 

„Oly szelíd, alázatos, lemondó, –
Ő az erény, igazság mártira.
S oly büszke, hajthatatlan, égbe rontó:
Ez ő! a Messiás, isten fia!
Pilátus tétovázik... Nincs segítség!
Látom, hogy el fogják veszíteni.
De érzem: kikel sírjábul ismét...
Meghal, mert ember; él, mert isteni.”

Reviczky Gyula Jézus Pilátus előtt (Munkácsy képe) című versének részlete a Magyar Elektronikus Könyvtárban 

Kádár Gábor: Ecce Homo. Munkácsy Mihály legújabb nagy alkotása, [1896]. Grafikai plakát. Raktári jelzet: PKG.1914e/60 – Plakát- és Kisnyomtatványtár Grafikai Plakátgyűjtemény – Magyar Digitális Képkönyvtár 

MJ

Jókai Mórnak köszönhetjük a magyar olvasóközönség megszületését és kiművelését. Életműve nemcsak az irodalmi, hanem a társalgási nyelvet is formálta. Nemzetivé tette a regény műfaját. Közösségi és egyéni stílust hozott létre, amelyben a kis dolgok hű megfigyelése összeolvad a túláradó érzésekkel, de az anekdoták, életképek vaskosabb világa mellől nem hiányoznak a szentimentalizmus és a legendába hajló népmeseiség finom hangulatai sem. Ugyanakkor Petőfi és Madách mellett 1940-ig ő számított külföldön a legolvasottabb magyar alkotónak. Halálának 110. évfordulójáról 2014. május 5-én emlékeztünk meg († 1904).

Jókai Mór. Fénykép. Kézirattár. Raktári jelzet: Arckép 903 – Magyar Digitális Képkönyvtár 

Bár Jókai alapjában optimista lélek, munkásságában a derű, a bizakodás váltakozik a rezignációval. A céltalan, kudarccal megvert vagy meggyőződést cserélő szereplők csoportja a Mire megvénülünk (1865) című regénye mellett a Szerelem bolondjainak (1869) fejezetein át vonul be a Jókai-életműbe. A Szerelem bolondjai végső tagja az abszolutizmus alatti művek sorozatának, de a borús életérzés legkézzelfoghatóbb oka már a kiegyezéssel való elégedetlenségből is akad. Keserűbb alaphangjánál fogva Az arany ember mellé állítható, s egyszersmind híd az önkényuralom alatti pályaszakasz meg a következő között. Mellékcselekménye a gazdálkodó kisnemes portájára vezet, s az Az új földesúr egyes motívumait fordítja visszájukra: az ottani hazafias helytállással szemben bemutatja a renegát apát, a kezdetben cinikus és semmittevő fiút, a gerinces hazafiakra váró anyagi romlást, a hagyományos paraszti erkölcs felkavarodását.

„Micsoda cím ez már? – fogja kérdezni minden ember.
Minő blaszfémia! – kiált fel a szentimentalizmus. Hisz a szerelemnek még a boldogsága is nagyobb bölcsesség, mint a filozófok minden tudománya.
Minő pleonazmus! – mondja rá a szatirikus. Hát vannak a szerelemnek okosai is? Minő antitézis – jegyzi meg felőle a koreszmék embere. Hisz a szerelem nem szerelem többé, mihelyt bolondság; s a bolondság sem bolondság, mihelyt szerelem.
Ebből valami furcsa lesz! – szól hozzá a kíváncsiság; szerelmesek és bolondok! Rendkívüli történetek rakhelye lesz itt. Én aztán, hogy amazokkal mind megbirkózzam, emezeket kielégítsem: elévethetném mindazt, amit emlékezetem összehalmozva tart az emberi szív szerepléséről a világtörténelemben.
Tüneményes, rendkívüli történeteket, miket az ódon krónika elég emlékezeteseknek talált, hogy a világtörténet margójára feljegyezze.
[…]
De ezúttal nem válogatok közölök.
Közönséges, mindennapi történeteket írok le; olyanokat, amik minden időben, minden égalj alatt megtörténhettek; itt körülöttünk, szemünk láttára végbement dolgokat, miket észre sem vesz az ember addig, míg el nem mondják előtte, s csak akkor emlékezik rá, hogy hiszen azt ő is tudja valahonnan.
Mindennapi történeteket, mikben akik szerepelnek, derék, okos, nevezetes emberek, s talán egész életükön át titokban tudják tartani, hogy – ők voltak az első pályadíjnyertesek azok között, akiknek a neve: »szerelem bolondjai«.”

Jókai Mór: Szerelem bolondjai. Előszó. Részlet. In. Jókai Mór munkái, Budapest, Unikornis, 1992. – Törzsgyűjtemény

Bíró Mihály: Szerelem bolondjai. Jókai Mór regénye. Omnia. Grafikai plakát, filmplakát, [1916] – Plakát- és Kisnyomtatványtár. Raktári jelzet: PKG.1917/7 – Magyar Digitális Képkönyvtár 

Jókai zsánerfiguráinak galériája a hajdani magyar glóbus igen sokféle rétegét, szakmáját, etnikai csoportját foglalja magában: befogadja a nemesi vármegye kisebb-nagyobb tisztviselőit is, de azért a zsáner-ország alapjában nála is a szegényebb, egyszerűbb emberek birodalma. Legtöbbjüket a különcség, groteszkség irányába hajlítja, ám gúnyolódása mindvégig enyhe marad irántuk, sőt együttérzést is vegyít beléje. Életképszerűség és anekdotikusság nem elválaszthatatlanok egymástól, s gyakorlatilag nagyon is szorosan együtt járnak nála. Az adoma lehet tisztán elbeszélő elem, az írói közlés vagy a párbeszéd építőköve, s regényei elég gyakorta vonultatnak fel egy-egy kifogyhatatlan anekdotázót (A régi jó táblabírák, 1856; A névtelen vár, 1877).

„– Ah, szegény gyermek – szólt erre egészen elérzékenyülve az ifjabb férfi, s meglátva, hogy a kisleány vékony szattyán cipőcskéi egészen el vannak merülve a hóban, hirtelen felvette a didergő teremtést a karjára, s beburkolva azt a nagy veres kendőbe, elkezdte nyájasan gyügyögtetni: – Ne féljen ön semmit! Ah, hogy át van fázva!
– No de az a Diána, mért vetkőztette önt így le? – kérdezé tovább az öreg férfi. – Hogyan kezdődött ez? Mondja csak.
– Hát a mama egy pofont adott ma reggel a Diánának.
– Aha! Tehát mégis szolgálattevő személy az a Diána.
– Hát persze az; mi lenne más?
– No mert lehetne istenasszony is vagy vadászkutya.
– Aztán ma este a mama elment az operába, s a Diánának azt parancsolta, hogy engem meg vigyen el a gyermekbálba a márkiékhoz. Szépen felöltöztessen az új selyemruhámba, s aranyfüggőmet, karperecemet és nyakláncomat is feltegye. A Diána ahelyett elhozott ide ebbe az utcába, itt kiszállított a kocsiból, lehúzta rólam a selyemruhámat, elvette a karperecemet, nyakláncomat, függőimet, s én nem tudom miért hagyott itt a kapu alatt. Hisz itt nincs zene. Aztán hova lettek a szép ruháim?
– Az ám. Még jó, hogy azt az ócska nagykendőt rádobta önre, különben a mamának nem volna holnap kis comtesse-e – mondá az öregebb úr, s aztán társához fordult, dörmögve: – Mármost mit csináljunk mi ezzel a történettel?”

Jókai Mór: Névtelen vár. Részlet. In. Jókai Mór munkái, Budapest, Unikornis, 1994. – Törzsgyűjtemény

Sátory Lipót: Névtelen vár. Jókai Mór regénye után. Grafikai plakát, filmplakát [1]920. – Plakát- és Kisnyomtatványtár Grafikai Plakátgyűjtemény. Raktári jelzet: PKG.1920/10/a – Magyar Digitális Képkönyvtár 

A kiegyezést követő bő évtized alatt és az azt követően született műveiben megszűnt korábbi elismerése az arisztokraták iránt, ezek többségükben már vígjátéki figurákként, a korszerű törekvések kerékkötőiként tűnnek fel. Művei közvetve tiltakozást sugároznak az élvezethajhászó, hazafiatlan életforma, valamint az elnémetesítő, önkényuralmi törekvések ellen.

Szellemi frissességét megújulásra való képességét mutatja, hogy új helyszínként megjelent regényeiben a modern nagyváros (Bécs, Párizs, Róma, a kibontakozó Budapest) is. Ehhez az új környezethez és témakörhöz fordult a Gazdag szegények (1890) című regényében, melyben írói erejét a megfigyelésre, a tárgyszerűségre összpontosította. Nem Zolához, inkább Dickenshez hasonlítható a regény helyenkénti idillisége, emberszeretete és derűlátása. A Gazdag szegények legtöbb szereplője a pesti sikátorok kisembere: a váltóőr, a fiákeres, a piaci virágárus, a drótostót és a közrendőr.

„Kapor Ádám diszkrét ember volt. Sietett felhasználni azt az időközt, amíg a konstábler kívül van, odasúgott Makárnak:
– Aztán én nem kívánom ám ingyen azt az instanciát.
– Hát természetes – mondá Makár.
– Kinek kinek meg kell a munkája díját kapni. – Az rendén van.
– Mennyiért tetszik azt megírni?
– No hát mit mondjak, öreg. Egy ebédért.
– Nagyon jó lesz! Kapott rajta az öreg. A feleségem nagyon jól főz.
– Hja: nem itt nálatok! Ide én nem jöhetek, mert akkor kitudódik.
– Hát hol?
– Valami közhelyen, ahol nem tűnik fel. Ott azután a folyamodást átadhatom.
Ádám apó nagyon felhúzta a két vállát. »Valami közhelyen?« Vendéglőt ért alatta? – Jaj, ha a Grand Hotelt találja kívánni.
– Igenis. Hát hol kívánja, hogy ebédeljünk?
– Hát hol? Ahol a magamforma rangbeli férfiak szoktak ebédelni. A népkonyhában. Ott tíz krajcárért olyan pompás gulyáslevest adnak, hogy a prímás se eszik különbet. Ergo holnap egy órakor a népkonyhában. Te fizeted az ebédet.
Ennél a szónál Zsuzsa asszony megkapta a Makár kezét, s nagy zokogva csókolta meg. „Oh, drága jó uram.”
– Mi ez? – mondá Makár.
– Ne bolondozzatok! Valaki megcsókolta a kezemet. Ilyet is megértem!
De nemcsak ezt érte meg, hanem még azt is, hogy a Lidi kisasszony, az az oltári szépség átölelte a fejét, s ezzel a szóval:
»Maga derék ember!«, egy hatalmas csókot cuppantott a tízkrajcáros patrónus ordináré arcára. Az csak ámult és bámult.
– Hát ez mi volt? Egy szép leány csókja! Az én kicsúfolt pofámon! – Milyen gazdagok ezek a szegények.”

Jókai Mór: Gazdag szegények. Részlet.  In. Jókai Mór munkái, Budapest, Unikornis, 1993. – Törzsgyűjtemény

Bíró Mihály: Gazdag szegények. Jókai Mór regényei filmen. Omnia. grafikai plakát, [1917] – Plakát- és Kisnyomtatványtár. Raktári jelzet: PKG.1917/14 – Magyar Digitális Képkönyvtár

„Nem mondok én ódát dicséretedre,
Mint a magyar költészet nagyjai,
Furulyaszó az én versem, merengve
És andalogva hódol, Jókai!
A régi gyermek hálás szíve áldoz
Mesemondó, nagy gyermekünk, neked,
Ki földeríted a magyar családot,
Ha sorsunk egén beesteledett.”

Juhász Gyula Ének Jókairól című versének részlete a Magyar Elektronikus Könyvtárban 

MJ

GEORG RHETICUS EMLÉKEZETE
Kérdések és válaszok az 500 éve született tudóssal kapcsolatban

Rheticus képe Roxfortban – forrás 

Rheticus alakja újabban felbukkant a populáris kultúrában is. Portréja ott függ Boleyn Anna és pár képzeletbeli személy társaságában a Roxfort kastély lépcsőházában. De mulatságos félreértések is kapcsolódnak a varázslónak tekintett 16. századi tudós személyéhez. A 13-as raktár (Warehouse 13) amerikai fantasy-sorozat első évadának negyedik részében is találkozhatnak vele a rajongók. Ha jól értettem a történetet, akkor egy Rheticus által fabrikált speciális iránytű okozza a bonyodalmat, amivel lehetséges lenne a teleportálás. A filmkészítők egy pillanatra meg is jelenítik magát a mestert egy régi metszeten. Egy hiba van csupán (s erre fel is figyelt az egyik szemfüles néző): a fametszeten, amit Albrecht Dürer készített 1526-ban, egy másik híres ember, Philipp Melanchthon szerepel.

Albrecht Dürer metszete Philipp Melanchthonról (1526) – forrás 

A kép az akkor tizenkét éves Rheticus helyett a már harminchoz közeledő (1497-ben született) wittenbergi reformátort, Luther Márton közvetlen munkatársát ábrázolja. Két eset lehetséges: vagy valóban létezik egy – a rossz minőségű felvétel alapján 19–20. századinak gondolt – kiadvány, amiben Dürer Melanchthonról készített metszetének feliratát valamilyen okból (hanyagság, tudatlanság) elrontották, vagy a film készítőinek megtetszett ez a különleges fametszet és photoshoppal ráírták Rheticus teljes nevét az 1526-os évszámmal: Georg Joachim von Lauchen Rheticus, úgy, hogy Dürer szellemes mondását letakarták „1526 Viventis potuit Durerius ora Philippi mentem non potuit pingere docta manus AD” vagyis Dürer képes volt lerajzolni Fülöp arcát, de hozzáértő keze nem tudta lerajzolni szellemét.

Jelenet a Warehouse 13-ból (I. évad, 4. rész, Claudia) – forrás

A valóság is hasonlóan misztikus. Rejtélyek övezik Rheticus családját, születését és életének egyes szakaszait. Talán a legnyugatibb ausztriai városban, a liechtensteini-osztrák határ melletti Feldkirchben született, olasz származású szülőktől 1514. február 16-án.

Feldkirch látképe – forrás

Feldkirch Sebastian Münster kozmográfiájában (1550) – OSZK, Régi Nyomtatványok Tára, Ant. 365.

Életének legkorábbi szakaszát rögtön egy tragédia árnyékolta be: az orvosként dolgozó apját, eredeti nevén Georg Iserint, csalás és varázslás vádjával kivégezték. Az akkor még csak kétéves Rheticus ebből semmit sem foghatott fel, de későbbi életére komoly hatással lehetett ez. Nevét is megváltoztatta, felvette édesanyjáét, s így lett Georg de Porris. Felsőbb iskoláit Zürichben, a festői fekvésű, a szülővárosához közeli svájci Appenzellben és Wittenbergben járta. Hamar összebarátkozott Konrad Gesner (1516–1565) svájci természettudóssal, a modern zoológia megteremtőjével, Paracelsus-szal (1493–1541) ugyancsak svájci orvossal, természettudóssal, akit manapság alkimista-ezoterikus múltja miatt jobban ismernek s végül a már említett Philipp Melanchthonnal (1497–1560) német evangélikus teológussal. Mikor beiratkozott a wittenbergi egyetemre, új nevet választott magának: Raetia, római provincia után Georg Joachim Rheticus lett. A legnevesebb német egyetemen az orvostudomány mellett – Melanchthon tanácsára – matematikát is tanult. A tehetséges fiatalember – barátjával, Paul Eber (1511–1569) német teológussal együtt – 1536-ban végzett, s az alig 22 éves matematikus a korszak egyik legjelentősebb csillagásza, Erasmus Reinhold (1511–1553) után a második számú professzor lett a wittenbergi egyetemen.

Konrad Gesner portréja – forrás

Sokan kérdezik azt, hogy milyen szerepe volt a csillagászat 16–17. századi fejlődésében. Miért emlegették Kopernikusz egyetlen tanítványaként? Már az 1530-as évek második felében hallott híreket egy „bolond asztrológusról”, aki „bizonyítani próbálta, hogy nem az égbolt, vagyis a firmamentum, a Nap és a Hold mozognak és fordulnak, hanem csak a Föld…” (Márton László ford.) Luther Márton híres asztali megjegyzése 1539-ben hangzott el, Kopernikusz nagy művének megjelenése (1543) előtt négy évvel. Tehát a nagy reformátorhoz is évekkel előbb eljutott az új tudományos felfedezés, még mielőtt az nyomtatásra került volna a nürnbergi Johann Petreius műhelyében. Természetesen Rheticus erről egészen máshogyan gondolkodott. 1538–1539 között – éppen Melanchthontól kapott szabadságot kihasználva – egyfajta „tudós-turizmusként” bejárta a német egyetemi központokat, kapcsolatokat épített, vitatkozott és tágította ismereteit. Majd legjobb barátja, Caspar Cruciger (1504–1548) – aki történetesen éppen a wittenbergi egyetem rektora volt – támogatását felhasználva felkerekedett, s meg sem állt az észak-lengyel Fromborkig, ahol egy öreg, mogorva kanonok, Nikolausz Kopernikusz (1473–1543) fogadta.

Kopernikusz portréja – forrás 

A tervezettnél hosszabbra nyúlt, kétéves fromborki kitérő meghatározó lett Rheticus életében. Egy levélben számolt be Johann Schöner (1477–1547) nürnbergi matematikusnak Kopernikusz heliocentrikus elméletéről 1540-ben, amit még abban az évben ki is nyomtatott Gdańskban. A „Narratio prima” műfaját tekintve egy levél, amiből – a történelem viharai miatt – alig kéttucat példány maradt az utókorra. A második, bázeli kiadásából egy példányt ma is a Klimo-gyűjteményben őriznek. A Rheticus-mű egy héttagú kolligátumban maradt fenn, s a gyűjtemény kötésén a Managetta-család címerét láthatjuk. Johann Georg Mannagetta (1666–1751), VI. Károly császár közeli munkatársa bibliotékájából került a kötet Klimo György (1710–1777) pécsi püspök könyvtárába.

Rheticus műve a Klimo-könyvtárban (a PTE engedélyével)

Visszautazva Wittenbergbe első dolga az volt, hogy a magával cipelt Kopernikusz-kéziratból – mintegy előkészítve a nagy mű befogadását – kiadott két könnyebben emészhető, trigonometriáról szóló fejezetet. Rheticus számára időközben minden rosszra fordult, elfogyott a levegő körülötte, távoznia kellett az egyetemről, s áttette székhelyét (bár erről Melanchthon igyekezett lebeszélni) Lipcsébe. Kopernikusz főműve, az „Égi pályák körforgásáról” végül Andreas Osiander előszavával jelent meg Nürnbergben, 1543-ban, talán még láthatta a kinyomtatott példányokat a halálos ágyában fekvő fromborki kanonok. A kérdésre válaszolva, nemcsak a legjobb, hanem egyetlen tanítványaként meghatározó szerepe volt Kopernikusz heliocentrikus munkájának az európai tudós közéletnek szóló bemutatásában, s a későbbiekben is azon kevesek közé tartozott, akik a 16. században elfogadták, hogy az ismert univerzum középpontjában a Nap áll, s nem a Föld.

Kassa látképe (1617) – OSZK, Régi Nyomtatványok Tára, Ant. 217.

Még a szűkebb szakmán belül sem tudja mindenki, hogy Rheticus élete utolsó szakaszában Magyarországon telepedett le. Rheticus magyarországi kapcsolatairól először Szilágyi Sándor történész adott hírt. Egy rövid híradás keretében számolt be egy történelmi folyóiratban (Századok) 1877-ben, hogy Franz Hipler (1836–1898), a Rheticus-életmű első feldolgozója (Die Chorographie des Joachim Rheticus, 1876) aziránt érdeklődött, hogy a magyar történész-szakma tud-e valamit arról, hogy Rheticus miképpen került Kassára és hogyan halt meg. Sajnos nem maradt nyoma semmiféle kutatási eredménynek. Szabó András egy évszázaddal később szintén belebotlott abba a problémába, hogy miért nem tudunk többet a híres matematikus kassai tartózkodásáról. A források szerint Lipcséből távozni kényszerült, súlyos bűncselekménnyel vádolták meg: leitatta az egyik diákját, majd megerőszakolta. Tudományos érdemeire való tekintettel később ejtették az ügyet, de teljes vagyonelkobzásra és az egyetemről való kitiltásra ítélték. Prágába menekült, ahol orvosi tanulmányokat folytatott, s élete utolsó két évtizedében orvosként biztosította a megélhetését. Néhány év múlva innen is továbbállt, s Krakkóban telepedett le. A botránya ellenére az európai tudós közösség számon tartotta, hívták Bécsbe, majd állást kínált neki II. János moldvai fejedelem (Iacob Heraclides, 1511–1563) és Petrus Ramus (1515–1572) francia humanista is. A források szűkössége miatt nem tudunk mindent az utolsó hónapokról. Ami bizonyos: Rheticus valóban Kassán élt az 1570-es évek elején, s ott kereste fel későbbi tanítványa Valentinus Otho (c. 1550–1603) német matematikus és csillagász. Úgy tudni, hogy egy ismeretlen magyar báró magához kérette, s egy frissen meszelt szobában megfázott az idős orvos (hatvanon túl volt már), s rövidesen, 1574 decemberében elhunyt. További kutatásokat igényel, hogy ki lehetett az a szóban forgó báró, talán Mágócsy Gáspár, Forgách Simon vagy a reneszánsz költő apja, Balassi János.

A szöveg rövidített változata megjelenik interjú formájában az Evangélikus Élet 7. (2014. február 16.) számában. Rheticusra vonatkozó szakirodalomból jó szívvel ajánlom Arthur Koestler Alvajárok könyvének vonatkozó fejezeteit illetve Szabó András Respublica litteraria kötetében megjelent tanulmányát. Itt mondok köszönetet Rezsabek Nándornak, Schmelzer-Pohánka Évának, Szvorényi Róbertnek és Zsoldos Endrének a segítségükért.

Farkas Gábor Farkas

A British Library egy különleges kézirat teljes anyagát töltötte fel digitalizált kéziratainak honlapjára. A gazdagon díszített pergamenkódex az angolszász kori Anglia egyik legjelentősebb egyházi személyének, Winchester püspökének (963–984), a tudós Szent Aethelwoldnak felügyeletével készült a 10. század második felében.

A kódex azokat az áldásokat tartalmazza az egyházi év rendjének megfelelően, amelyeket a pap mondott a szentmisében. Innen liturgikus elnevezése is: benedikcionálé. A benedikcionálékat ritkán díszítették, közülük a legkorábbi díszített példány éppen ez a kódex. A miniátor és a másoló feltehetőleg azonos személy volt, bizonyos Godeman, aki meg is nevezi magát a kódexben. A kódex reprezentatív jellegét mutatja, hogy első lapjaira arannyal írott költemény került, amely a benedikcionalé keletkezését meséli el.

Miniatúradísze az ún. Winchester-stílust képviseli. A zöld, a kék, a viola és az arany sűrű, változatos, mégis harmóniába oldódó kompozíciói, a régi idők vonalvezetését őrző figurális jelenetek rendkívüli esztétikai élménnyel ajándékozzák meg a szemlélőt. Érdemes tehát „fellapozni” a kódex digitális változatát, amely a kódexművészet ritka kincsébe enged bepillantást.

Zsupán Edina
Kézirattár

2013 nyarán Földesi Ferenc, a Kézirattár vezetője egy kéziratot nyomott a kezembe „esetleg érdekelhet téged!” felkiáltással. A kézirat valóban érdekesnek bizonyult, s mivel a könyvtár – nehéz anyagi helyzete miatt – nem tudta megvásárolni, talán nem haszontalan röviden bemutatni a vételre felkínált, kissé kopott, 18. századi barna bőrkötéssel, színes, márványozott előzéklappal bíró példányt.

A kézirat első oldalán a következőről tájékoztat bennünket a másoló: a kezemben tartott könyv a Budai Krónika eredeti kéziratának – melyet Pleissenburgban, a lipcsei hercegi-királyi archívumban őriznek – oldalról oldalra, sorról sorra, rövidítésről rövidítésre, az írás meglehetősen hű utánzásával leírt másolatával megegyező másolata lenne.

A Budai Krónika 18. századi másolata Padányi Bíró István tulajdonosi bejegyzésével, 1758 a címoldal rektóján (a kézirat tulajdonosának az engedélyével)

Tehát Lipcsében volt egy eredetinek tartott kézirat, arról készült egy hű másolat, amit lemásoltak Veszprémben a 18. század közepén. A másoló, bár hűen követte a Chronica szövegét, tévesen Hess Andrást nevezte meg a szerzőnek. Rögtön felvetődik a kérdés, hogy milyen kéziratról (ha egyáltalán kéziratról) készülhetett ez az 1752-es másolat. Elképzelhető, hogy a lipcsei archívumban őriztek egy korabeli, 15. századi másolatot a Budai Krónikáról, ami később elveszett, lappang vagy megsemmisült. Ez lehetett a nyomtatott változatról – tehát a Hess-féle nyomtatványról – készített egykorú másolat, de lehetett egy olyan kéziratmásolat is, mely a Hess által a kiadáshoz használt szöveg másolata lett volna. Így értelmezhető lenne az „eredeti kézirat” megfogalmazás. Persze a legcsábítóbb feltételezés – melynek esélye igen csekély – az lenne, hogy a lipcseiek azt a Hess-féle kéziratot őrizték a 18. században, melyből a Chronica kiadása készült 1472–1473 között. Természetesen lehet olyan megoldás is, hogy az „eredeti kézirat” csupán arra vonatkozik, hogy egy díszesen illuminált nyomtatott példányról készült a 18. század közepén ez a másolat. S az sem kizárt, hogy saját munkáját felbecsülve a másoló igyekezett a felhasznált lipcsei kéziratot minél értékesebbé tenni. Itt rögtön adódhatna megoldásként a fennmaradt nyomtatott Chronica-példányok közül a legdíszesebb, a lipcsei Egyetemi Könyvtárban őrzött kötet, a másoló talán ezt tekinthette „eredetinek”. Persze ez nem magyarázza meg a „kézirat” kifejezést, ám lehetséges, hogy a 18. századi másoló nem tett különbséget a díszesen illuminált nyomtatvány és kézirat között. Kézenfekvő volt összehasonlítani tehát a Lipcsében fellelhető nyomtatott példánnyal ezt a kéziratos Budai Krónikát. A lipcsei kötet provenienciájáról sajnos nem tudunk semmit sem, a példányról először Wallaszky Pál (1742–1824) evangélikus lelkész adott hírt 1769-ben. Ugyanakkor, ha hihetünk a kézirat elején olvasható állításnak, mely szerint igen hűen történt a másolás, akkor első rátekintésre is egyértelmű: ez a kézirat nem a Lipcsében őrzött nyomtatványról, sőt, nem a nyomtatott Budai Krónika valamelyik példányáról készült. A másoló a rövidítéseket feloldotta, a szöveg tagolása sem követi teljesen a budai nyomtatványét. Továbbá érdemes megnézni a Borsa Gedeon által feltárt Tolna / Tulln tévedést ebben a szövegben is. Másolatunk a nyomtatott példányok többségét követi, nevezetesen: Aba Sámuel 1042-es betörésekor említett Tulln következőképpen szerepel a 18. századi kéziratban: „usque civitatem Tullinam”. Tehát olyan szövegről készült ez a másolat, amely – ellentétben a szentpétervári és római példány inkriminált szövegével – tükrözi Hess nyomtatás során megejtett javítását. A kérdés, hogy ez nyomtatott vagy kéziratos szöveg lenne-e. Vélhetően az utóbbi.

Lacsny Miklós tulajdonosi bejegyzése a címoldal verzóján (a kézirat tulajdonosának az engedélyével)

A szóban forgó kézirat a Budai Krónika eddig ismeretlen, 18. századi másolata. Az első magyarországi nyomtatványból 10 példány maradt fenn a világon. Négy egykorú kéziratos másolatot ismerünk. Az egyik legismertebb Hartmann Schedel német orvos és humanista 1480-ban készült kézirata. A pécsi Klimo Könyvtárban őrzött másolatot Johannes Menestarffer (†1495), 15. századi bécsi orvos készítette 1481-ben. Klimo György pécsi püspök – egyes feltételezések szerint – Dobai Székely Sámuel (1704–1779) műgyűjtőtől vásárolhatta meg a kéziratot, bár ezt nem támasztja alá semmiféle tulajdonosi jegy (ex libris) vagy közvetett forrás (napló). Ezenkívül fellelhető még egy-egy kézirat Bécsben illetve Nürnbergben. A nürnbergi kézirat azért is érdekes, mert Christoph [II.] Scheurl (1481–1542) komoly gyűjteménye között számos hungarikum is megbújik. Feltételezhetően Schedel ebből a Scheurl-példányból másolta le magának a Chronica szövegét.

A Budai Krónika ajánlása (a kézirat tulajdonosának az engedélyével)

A rendkívül ritka Budai Krónika felkeltette a magyar történészek érdeklődését is a 18. században, hiszen egyedül a bécsi példányról volt addig tudomásuk Petrus Lambecius 1666-os ismertetése révén. Hevenesi Gábor jezsuita teológus, történetíró 1702-ben másolta le a Menestarffer-féle kéziratot, ami ma is megtalálható az Egyetemi Könyvtárban. Ezt használta fel Podhradczky József (1795–1870) a Budai Krónika első kiadásához 1838-ban. Ugyancsak a Menestarffer-féle másolatról készültek újabb másolatok – talán a kézirat tulajdonosának, Kálnoki Sámuel (1640–1706) erdélyi főúrnak az engedélyével – a 18. században, melyeket szintén az Egyetemi Könyvtár jezsuita-gyűjteménye őriz. Úgyszintén a 18. század közepén készülhetett az a másolat, ami részletet közöl – a Dubniczi krónika mellett – a Budai Krónikából is. Hasonlóan érdekes a szintén az Országos Széchényi Könyvtárban őrzött kézirat Kaprinai István jezsuita történetíró gyűjtéséből, mivel – feltehetően tévedésből – 1483-at írt a másoló a nyomtatás idejére. Szakáts József nyomdász 1828-ban a bécsi nyomtatott példányt másolta le, ami később Ballagi Mór (1815–1891) református teológushoz került. Emellett az Egyetemi Könyvtár Kaprinai-gyűjteménye még három 18. századi másolatot őriz.

A Budai Krónika vége, Hess András kolofónjával (a kézirat tulajdonosának az engedélyével)

A most bemutatandó kézirat első ismert tulajdonosa Padányi Bíró István lehetett 1758-ban. A bécsi piaristák által fenntartott Löwenburg-féle nemesi konviktusban (Löwenburgisches Konvikt) tanult fiatalember jó képzést kaphatott, a szépírás, számtan és a nyelvtanulás mellett tanárai gondot fordítottak a vívásra és a táncra is. Könnyen elképzelhető, hogy a vele rokonságban álló, mecénási tevékenységéről ismert Padányi Bíró Márton (1693–1762) veszprémi püspök írta / írattatta le a Hess-féle szöveget 1752-ben, majd hat évvel később került a kézirat az unokaöccséhez. Bár a püspök éppen a tárgyalt időpontban (1751–1758) vezette a naplóját, nincs nyoma benne a Budai Krónikának. A két Bíró szoros kapcsolatban volt egymással, a dunaszerdahelyi barokk kastélyt – ma a Csallóközi Múzeumnak ad helyet – a veszprémi püspök kezdte építtetni Bíró István számára 1753-ban. Bíró István könyvtára szétszóródhatott, egy-egy könyve felbukkant a pécsi és a debreceni egyetemi könyvtárakban. Ez utóbbi példánynak kalandos történetét a bejegyzések segítségével rekonstruálhatjuk. A könyv első ismert tulajdonosa a kivégzett Nádasdy Ferenc országbíró volt (1671 előtt), majd Bíró Márton veszprémi püspök (1751), aztán unokaöccse, Bíró István (1758) könyvgyűjteményét gazdagította. Tőle kerülhetett a tatai piarista rendház bibliotékájába (1765 után). Végül a tatai piaristák 1950-es kényszerű feloszlatása után – talán – a Népkönyvtári Elosztó Központnak köszönhetően a Debreceni Egyetem könyvtára kaphatta meg a kötetet, mivel az OSZK duplummal rendelkezett ebből a kiadásból. Nádasdy Ferenc 17. századi Tacitus-kiadásai (Lipsius, Bernegger) mellett ez az 1536-os Althamer-edíció is fontos adalék a hazai recepciótörténethez.

A következő ismert tulajdonosa Lacsny Miklós (1776–1857) táblabíró, kinek a cukorgyártás magyarországi meghonosítását köszönhetjük. Lacsny a pozsonyi jogakadémián tanult, több műve is megjelent a birtokgazdálkodásról. A könyvet akkor vásárolhatta meg egy bécsi antikváriumban, mikor felesége, Folkusfalvi Lacsny Katalin (1789–1828, szül. Cathinka Buchwieser) ünnepelt operaénekesnő volt a császári városban. Majd a kézirat egy másik magángyűjteménybe került, s ott őrzik a mai napig.

Farkas Gábor Farkas

Itt mondok köszönetet Ackermann Ádámnak, Bakos Józsefnek, Boross Klárának, Borsa Gedeonnak, Földesi Ferencnek, Koltay Klárának, Lipthay Endrének, Monok Istvánnak, Nagy Györgyinek, Schmelczer-Pohánka Évának, Szelestei Nagy Lászlónak, Szvorényi Róbertnek és Zsupán Edinának a segítségükért.