Széchenyi István (1791–1860) születésnapja 

„Széchenyi ma is a legnagyobb magyar. Úgy gondolok rá, mintha élne; holott nem egy élőre úgy gondolok, mintha már rég halott volna. Széchenyi él, beszél, újat és újat mond, vitázik velünk elevenekkel, korhol bennünket, felel és kérdez, kiszámíthatatlan. Néha fölmerül bennem a kérdés: milyen minőségben bitorolja halott létére az életnek ezt a jogát? Nem mint politikus: a politikus nem élheti túl korát. A politika az időponthoz igazodik, s az időpont elmúltával már csak a történelem számára érdekes. Nem is mint író: hisz nem is volt író. Az írás mindig csak eszköz volt számára, akár másoknak írt, akár magának: programplakát vagy gyónócédula. 
Az a Széchenyi, akitől ma sem tudok megszabadulni, nem államférfiú vagy irodalmár voltában izgat. Hanem, minden ilyen külső szerepétől függetlenül, emberi és magyar voltában.
[…] A kérdés izgató: hogyan bírja egy ember egy nemzet megteremtésének felelősségét? S egyáltalában: hogyan bírja a politikai cselekedet felelősségét? S mit jelent a politikai cselekedet? Széchenyi élete mélyein szenvedte végig ezeket a kérdéseket, amiket más államférfiú legfeljebb elméletileg tesz föl magának. Mit jelent változtatni, s micsoda veszélyekkel jár […]”

Babits Mihály: A legnagyobb magyar. Töredékek Széchenyiről, részletek – In. Uő.: Esszék, tanulmányok, összeállította Belia György, Budapest, Szépirodalmi Könyvkiadó 1978 (Magyar Elektronikus Könyvtár)

 Ehrenreich Sándor Ádám: Széchenyi István derékképe, rézmetszet, 1823–1840 (Régi Nyomtatványok Tára – Digitális Képkönyvtár) 

„Az emberiségnek egy nemzetét megtartani, sajátságait mint ereklyét megőrizni 's szeplőtlen mineműségében kifejteni, nemesíteni erőit, erényeit, s így egészen új, eddig nem ismert alakokban kiképezve, végcéljához, az emberiség' feldicsőítéséhez vezetni, kérdem, lehet-e ennél minden kesertül tisztább érzés; 's ha csak mint hangya illy megdicsőítéshez egy paránnyal is járulhatni, van-e ennél emberek közt, kiktül lelki örömök el nem zárvák, édesb osztályrész?”

Széchenyi István: A Kelet népe, részlet – Pozsony, Wigand Nyomda, 1841, facsimile kiadás (Magyar Elektronikus Könyvtár)

Barabás Miklós: A Lánchíd alapkőletétele, festmény – In: Száz szép kép; virtuális kiállítás (Magyar Elektronikus Könyvtár)

„Hány könyvet írt! És valamennyinél többet ér
ez a híd. Hogy él!

Egy mondandón, mit nem papirlapokra
bízott, ki észbe fogta
és létre hozta,
egy derék eszmén járok át naponta.

Napi örömöm ez a jó
anyagba burkolt közölnivaló.”

Illyés Gyula: Széchenyi hídja, részlet – Uő.: Összegyűjtött versei, Budapest, Szépirodalmi Könyvkiadó, 1993 (Törzsgyűjtemény – Szabadpolcos állomány)

A Lánchíd, háttérben a Várpalotával, fotó: Varga József (Digitális Képarchívum) 

„Széchenyi sohasem ment át a Lánchídon.”

Csukás István: Felajánlott sorok a márványba (részlet), Intelem – In: Uő.: Összegyűjtött versek, Budapest, Kossuth Könyvkiadó 1996 (Törzsgyűjtemény)

Tamási Áron születésnapja – 1897

Tamási Áron (1897–1966) író, az erdélyi és az egyetemes magyar irodalom kimagasló alakja. Írásművészete a népi irodalom szellemében fogant epika líraibb hangú változata, tematikája a székelység világához kapcsolódik. Gyökerei e zárt etnikai közösség mese- és mondavilágába nyúlnak vissza. Nyelvteremtő író: erősen támaszkodik a tájnyelvre. Műveinek jelentős szervező elve a mesei elemekkel elért jelképteremtés. Bár számos regényt, elbeszélést és drámát alkotott, az olvasóközönség köztudatába mégis leginkább Ábel című regénytrilógiája (Ábel az országban, 1933; Ábel a rengetegben, 1932; Ábel Amerikában, 1934) révén került be.

Tamási Áron. Fotó – Kézirattár

A két világháború között Kolozsváron élt újságíróként és az erdélyi kulturális élet markáns alakjaként. A kisebbségi szellemi irányzatok mindegyikével kapcsolatot tartott; 1926-ban a meghatározó Erdélyi Helikon folyóiratot elindító helikoni munkaközösség alapító tagja volt. Az Ábel-regényeket a harmincas években írta. Írásművészetének erőssége a valóság és mese szerves egységének ábrázolása, melyet ekkorra tökéletesített. Az Ábel a rengetegben (1932) a kisebbségbe került romániai magyarság sorsának modellje is. Hőse gyerekember, aki jellemet próbáló és fejlesztő körülmények közé vetődve kerül szembe a természeti, társadalmi és nemzeti kiszolgáltatottsággal hasonlóan a népmesék hőséhez, a legkisebb fiúhoz.

„Abban a nevezetes ezerkilencszáz és huszadik évben, vagyis egy esztendőre rá, hogy a románok kézhez vettek minket, székelyeket, az én életemben még külön is igen nagy fordulat állott bé. Akkor is Ábelnek hívtak engem; s ott laktunk Csíkcsicsóban, abban a nagy káposztatermelő faluban, a felcsíki járásban, éppen az Olt vize mellett.
Apám, akit Gergelynek neveztek, még élt abban az időben, s közbirtokossági erdőpásztor volt. Ott is lakott fenn az erdőn, egyedül egy kalibában; s csak akkor jövögetett haza a házhoz, amikor az elesége elfogyott. Ilyenkor édesanyám ismét feltarisnyálta, s azzal visszament az erdei szállására, hogy legalább egy hétig megint ne lássuk.
Gyermek a háznál rajtam kívül nem volt, s én ezt nem is bántam, mert engemet is csak bajosan tudtak iskolába járatni s ruházni, olyan nagy szegénységben éltünk.
Az a nap, amelyik az előbb felemlített nagy fordulatot hozta belé az életembe, éppen a Szent Mihály napjára következő nap volt, vagyis szeptember harmincadika. De már azt, hogy szereda volt-e vagy csütörtök, azt már nem tudnám megmondani, csak az jut jól eszembe, hogy apám rég nem járt volt immár az erdőről haza. Édesanyám délebéd után mindjárt elment egy zsákkal pityókát ásni, s nekem egy jó halom csöves törökbúzát hagyott hátra, hogy én azt lefejtsem, amíg estére hazajő.”

Tamási Áron Ábel a rengetegben című regénye a Magyar Elektronikus Könyvtárban. Részlet. – Magyar Elektronikus Könyvtár

Kereskedelmi akadémiai végzettséggel 1923 nyarától három évig az USA-ban, többnyire New Yorkban élt alkalmi munkásként és banktisztviselőként, ahonnan írásait, a székelyföldről megálmodott csodálatos történeteit folyamatosan hazaküldte. Amerikai élményeit csak az Ábel harmadik kötetében írta meg (Ábel Amerikában, 1934), melynek végén hangzik el a szállóigévé lett mondat: „Azért vagyunk a világon, hogy valahol otthon legyünk benne.”

„S amint úgy közelről néztem a kínban fetrengő négert és az ő rettenetes arcát, amelyről csorgott a verejték, hirtelen az a másik gondolatom támadt, hogy maga az Isten vezetett ehhez az emberhez. Mert lám, itt a szemem előtt és borzasztó kínok között vetéli el az ördögöt, aki bizonyosan tévutakon hordozta eddig, és megakadályozta abban, hogy ennek a világnak a dolgaiban tisztán lásson. De ha most meg tud szabadulni az ártó és zűrzavaros gonosztól, akkor tisztán az Isten lelkével fog válaszolni minden feltett kérdésre.
Tehát tőle fogom megkérdezni, hogy mi célra vagyunk a világon!
Egyszerre olyan nagy izgatottság vett erőt rajtam, amilyent soha nem éreztem. Odakaptam a homlokomhoz, amely forrón lüktetett, majd odakaptam a szívemhez, mely jobban táncolt, mint a legnagyobb szerelemben. Aztán gyorsan kimentem a fekete templom elé, s ott megálltam, hogy várakozzam a megtisztult négerre. Már azt hittem, hogy sohasem fog kijönni, pedig tíz percnél többet nem várhattam; de akkor a barátai között jókedvűen és vidáman kilépett az ajtón.
Mindjárt odamentem hozzá, megfogtam a kezét, és azt mondtam, hogy jöjjön velem néhány lépést, mert valami fontos dolgot szeretnék kérdezni tőle. Nagyon barátságos volt, és szinte táncolva jött velem. Amikor néhány lépést csakugyan félrementünk, a vállára tettem a kezemet, mélyen a szemébe néztem, és azt mondtam neki:
– A maga lelke most tiszta; mondja meg tehát nekem, hogy mi célra vagyunk a világon?
A négernek megmerevedett egy pillanatra az arca, majd hirtelen kacagni kezdett, s kacagás közben folyton azt mondta:
– Furcsa, furcsa, furcsa.
Aztán ismét megmerevedett az arca, mélyen a szemembe nézett, és így szólt:

– Azért vagyunk a világon, hogy valahol otthon legyünk benne.

Ahogy ezt kimondta, ismét kacagni kezdett, de nem egészen úgy, mint az előbb, hanem a keserves és az örökké hontalan ember könnyes kacagásával. Még a térdit is csapkodta, miközben folytak a könnyei. Majd hirtelen azt is abbahagyta, újra a szemembe tekintett, utána pedig szaladni kezdett lefelé a hegyen. Úgy szaladt, mintha nem is ember lett volna, hanem valami fekete angyal.”

Tamási Áron: Ábel Amerikában című regénye a Magyar Elektronikus Könyvtárban. Részlet. – Magyar Elektronikus Könyvtár

Tamási Áron – Magyar Elektronikus Könyvtár

Életművének jelentős része a magyar dráma történetéhez tartozik. Mintegy 20 színpadi műve, mesejátéka, jelenete az epikus ismert nyelvén szól, líraiság és balladai komorság, valóság és mese ölelkezik bennük olykor tanító szándékkal. A népi színjátszás megoldásaihoz kapcsolódva felhasználta a lakodalmas, a passiójáték, a kántálás és a népi hiedelemvilág elemeit (Énekes madár, 1933; Tündöklő Jeromos, 1936; Vitéz lélek, 1941; Csalóka szivárvány, 1942; Hullámzó vőlegény, 1947; Hegyi patak, 1959; Boldog nyárfalevél, 1962).

„KÖMÉNYNÉ: A szerelem? Tán leginkább olyan, mint a rózsa, s mint a rózsák között is a legszebb piros rózsa, amelyik, ki tudja, mikor, titkon fogamzik… Tán amikor lát egy csillagot vaj amikor hozzáér egy napsugár… S akkor dobban meg valami, tán a szín, vaj az illat… s osztán teste kezd lenni annak a valaminek, lassan, szép észrevétlen… S ahogy nő-növekszik, kezdi élvezni mindjobbacskán ezt a látható világot is: a szellőt, a meleget, a susogást, a madáréneket, a hajnali csendet, az esti melengetést… S úgy gömbölyödik lassan s bátorodik a szerelemre: hajlandozásra, lepkecsalogatásra… S osztán kifeslik, s nappal virít, s éccaka… ó, éccaka!”

Tamási Áron: Énekes madár. Részlet a harmadik felvonásból – Magyar Elektronikus Könyvtár

A II. világháború Magyarországra sodorta, és csak tizenhat évvel később, 1956 augusztusában látogathatott először Erdélybe. Bár tanúja és maga is elszenvedője volt a kisebbségi sors hányattatásainak, hitt a román és a székely nép békés együttélésében:

„Értékeljük és megbecsüljük magát a román népet, mellyel rossz és jó sorsban együtt kell élnünk. Figyelemmel kísérjük, és méltatjuk a román népi kultúrát, mert az a véleményünk, hogy a politika izgalmai és tévelygései alatt él egy bölcs, megértő világ, melyet a nép hordoz. A magunk népét azonban, az értékelésen és megbecsülésen túl a lélek és vér szerelmével szolgáljuk. Az élet tényeit, minden körülmények között, abból a szemszögből ítéljük meg, hogy azok népünk javára válthatók-e vagy kikerülhetetlenül károsak reá. Sorsunk és helyzetünk két parancs betöltésére kötelez: egyik a természetes és erkölcsi parancs, hogy amiképpen porból lettél és porrá lészesz, azonképpen magyarból lettél és magyarrá lészesz; a másik pedig a világi törvények parancsa, melynek tiszteletében, mint »kisebbség«, éljük mindennapi életünket. Bizonyos azonban, hogy e tisztelet ellenére is sok külső akadállyal kell megküzdenünk, hogy valamiképpen betölthessük a természetes és erkölcsi törvényt, melynek jellege a lélek és a vér szerelme népünk iránt. Mégis, minden akadály ellenére, megpróbáljuk tisztességgel teljesíteni a szolgálatot. Ebben a percben minden reményünket meggyűjtöttük arra, hogy ez a némaság nem fog bekövetkezni, sőt minden lehető alkalmat megragadunk, hogy higgyük: a megértés és a jóindulat fogja egyre járhatóbbá tenni számunkra az utat.”

Tamási Áron: Szellemi őrség (részlet). In. Uő.: Szellemi őrség. Esszék, cikkek, útirajzok 1936–1965, Budapest, Palatinus, 2001. – Törzsgyűjtemény

A fordulat évéig országgyűlési képviselő volt, a Rákosi-korszakban viszont ő is hallgatásra kényszerült. Az irodalomba csak 1953-tól térhetett vissza, a Nagy Imre-kormány Kossuth-díjjal tüntette ki. 1956 szeptemberétől 1957 áprilisáig a Magyar Írók Szövetségének volt a társelnöke, 1956. október 31-én a Petőfi Párt Irányító Testületének tagjává választották. A forradalom első napjaiban nyilatkozata (Magyar fohász) hangzott el a rádióban, és ő fogalmazta meg az Írószövetség közgyűlésén december 28-án fölolvasott Gond és hitvallás című nyilatkozatot. 1957–58-ban többször tanúnak idézték, vallatták. 1963-tól a Béketanács elnökségi tagja. Szülőfalujában temették el.

„Jobban nálad senki se tudta, hogy a magyar nyelv volt: sorsunk, menedékünk és reményünk. Halhatatlan otthonunk ez a nyelv és sorsunk és reményünk. Egyetlen birtokunk és egyetlen jövőnk. És másik tanításod: hogy nem szabad kisebb erővel és szeretettel művelnünk ezt a nyelvet, mint te tetted: Tamási Áron. Műved a világegyetemet benövő kristály-levelű óriás-fa, amely a mindenség minden terét benőtte ágaival és gyémánt-lombjaival.”

Juhász Ferenc: Tamási Áron ravatalánál (részlet). In. Uő.: Versprózák, Budapest, Szépirodalmi, (Juhász Ferenc művei), 1980. – Törzsgyűjtemény

Tamási Áron sírhelye szülőhelyén, Farkaslakán – a blog szerkesztőjének felvétele. További képek a Digitális Képarchívumban.

„hej Istenem kicsi Ábel
csillag repdes az utadba
hogy te arra tüstént rálelj
az út magát mutogatja
az ösveny előre kitetszik
a legényfa kivirágzik
álmainkkal beh cicázik
jaj Istenem kicsi Móka
halált világló éjszaka
csillag hullik az utadba
hajnali madár Nyikóba
kicsi Ábel kicsi Móka!”

Nagy Gáspár Tamási Áron sírjánál című verse a Magyar Elektronikus Könyvtárban. Részlet.

–MJ–

Kossuth Lajos születésnapja – szeptember 19.

„Az Országos Széchényi Könyvtár Zeneműtára őrzi azt a két fonográfhengert, melyekre Kossuth Lajosnak az aradi vértanúk emlékművének felavatására szánt ünnepi beszédét rögzítették. A történelmi hangfelvételt két pesti vállalkozó, Felner Károly és Barna Tivadar készítették 1890. szeptember 20-án Torinóban. Kossuth rövidebb-hosszabb megszakításokkal 1865 óta élt itt önkéntes száműzetésben, bár nem elszigetelten, „remeteként”, hiszen magyarországi híveivel állandó levelezésben állt, üzeneteket küldött nekik és olykor látogatókat is fogadott. Hívták az 1890. október 6-i aradi ünnepségre is, de a kiegyezést teljes egészében elutasító, önmagát osztrák – magyarnak soha el nem ismerő Kossuth tudta, hogy személyes részvétele a „kibékülés ünnepén” (Pesti Napló 274. sz.) erkölcsileg lehetetlen. Ezt fejtegeti az aradiak meghívására válaszképpen írt köszönőlevelében is. Arra viszont ráállt, hogy ünnepi beszédét a fonográf segítségével megörökítsék és elvigyék Aradra.”

A felvétel és továbbiak a Kossuth hangja fonográfhengeren című szolgáltatásunkban. 

A Kossuth-beszéd részletét megőrző fonográfhengerek. A felvétel 1890. szeptember 20-án Torinóban készült (Zeneműtár) 

Kossuth Lajos azt üzente:
Elfogyott a regimentje.
Ha még egyszer azt üzeni:
Mindnyájunknak el kell menni!
Éljen a magyar szabadság!
Éljen a haza!

Esik eső karikára
Kossuth Lajos kalapjára,
Valahány csepp esik rája,
Annyi áldás szálljon rája!
Éljen a magyar szabadság!
Éljen a haza!

Kossuth Lajos íródiák.
Nem kell neki gyertyavilág:
Megírja ő a levelet
A csillagok fénye mellett.
Éljen a magyar szabadság!
Éljen a haza!

[Kossuth Lajos azt üzente: …] – In: Magyar népdalok, szerkesztette és a bevezetőt írta Ortutay Gyula. Válogatta és jegyzetekkel ellátta Katona Imre. Budapest: Szépirodalmi Kiadó, 1976, cop. 1975 (Magyar Elektronikus Könyvtár)

A fenti szöveg az 1848/49-es szabadságharc legnépszerűbb dalának, három legismertebb versszaka. A dal egy régebbi dalformula felhasználásával Kossuth toborzó útja során keletkezett (1848-ban négyévi szolgálatra toborozták a honvédeket), s csaknem félezer variánsáról tudunk.

Kossuth Lajos mellképe. Másolat. Eredetijén a kép alatt Kossuth-autográf: „Kossuth / Turin april 9. 1867” (Kézirattár – Digitális Képkönyvtár) 

A Mária név Magyarországon a középkor óta sokáig a leggyakoribb női keresztnevek között szerepelt, ami nyilvánvalóan Szűz Mária tiszteletével magyarázható, bár a XVIII. századig többen választották Mária édesanyjának, Annának a nevét. Szűz Mária nevét helyi ünnepként a XI. századtól sok helyütt ünnepelték Európában különböző napokon, de egyetemes ünneplését Bécs törökök alóli felszabadítása (1683. szeptember 12.) emlékére Boldog XI. Ince pápa (1676–1689) rendelte el a katolikus egyházban. Bécs ostroma idején I. Lipót császár (1657–1705) és udvara Passauba menekült, és a kapucinus kolostor Mariahilf (Mindenkor Segítő Szűz Mária) kegyképe előtt könyörgött a szabadulásért. A győzelem után a kegykép tisztelete hozzájárult az ünnep gyors terjedéséhez. A XVIII. században hazánkba települő németek, de a magyar kamarai telepítések is szívesen választották az új templomok, kápolnák titulusául Mária nevét, s általában a Mariahilf-kegykép másolatát helyezték az oltár felé. Az ünnep magyarországi terjedéséhez és a Mária név gyakoriságához hozzájárult az is, hogy 1686-ban (szeptember 2.) Buda is felszabadult a török alól, s ezt a győzelmet is Mária közbenjárásnak tulajdonították.

Johann Azelt: Bécs 1683-as ostroma, rézkarc, Nürnberg, 1686 – A város látképe a jobb oldalon. Az előtérben tábor és csatajelenet. A metszeten betűjelek; jelmagyarázat fent két angyal által tartott írásszalagon. (Régi Nyomtatványok Tára – Digitális Képkönyvtár)

Bécs török ostroma 1683. július 14-én kezdődött meg, melyet Kara Musztafa török nagyvezír irányított az Ernst Rüdiger von Starhemberg gróf vezette védők ellen. A szeptemberig elhúzódó várvívás végén, a kahlenbergi csatában aztán a Sobieski János lengyel király (1674–1696) vezette keresztény haderő visszaverte az oszmánokat. Kara Musztafának a szultán hamarosan selyemzsinórt küldött: öngyilkosságot kellett elkövetnie. Bécs 1683-as ostroma fordulópont volt a Habsburgok és oszmán birodalom közötti küzdelemben. A török soha többet nem tudott ekkora erőt kifejteni, 1686-ban Buda majd a következő évtizedekben egész Magyarország területe felszabadult (1699-es karlócai és az 1718-as pozseraváci béke) A Török Birodalom megkezdte visszavonulását a Duna völgyéből, hogy helyét az első világháború végéig a Habsburg-dinasztia foglalhassa el.

Kara Musztafa sírva vonul Bécstől Konstantinápoly felé, röplap 1684-ből. Az előtérben a kép közepén a nagyvezír szamárháton ülő, síró alakja. Körülötte a sorsát sirató törökök. (Régi Nyomtatványok Tára – Digitális Képkönyvtár)

„Méltán mondatol rózsának,
Paradicsom fájának,
Élő kenyér hajójának,
Evezők csillagának.
Áron vesszeje, szent Szűz,
Mojzestől láttatott tűz,
Ki tőlünk minden gonoszt űz,
És lelkünkre kegyelmet fűz.”

Mennyország királynéja, részlet – In. Mária aranyház, összeállította Lukácsy Sándor, Pécs, Jelenkor, 2000 (Magyar Elektronikus Könyvtár)

Mária nevének eredete és jelentése bizonytalan. Héberül Mirjam. Jézus idejében a 'Marjam' formát használták. Az egyik elképzelés szerint az arám Mara, Úr szóból ered, s így jelentése Úrnő. Szent Jeromos „a tenger csillagának” (Stella Maris) mondja. Az utóbbi száz esztendőben az egyik legtöbbször anyakönyvezett női név volt, bár a gyakorisága napjainkban csökken: 1967-ben még a második helyen állt az Éva után, 1976-ban már a tizennegyediken, míg az 1980-as évek közepére kiszorult a leggyakoribb húsz női név közül. – Forrás: Ladó János–Bíró Ágnes Magyar utónévkönyv, Budapest, Vince Kiadó, 2005. (Törzsgyűjtemény) 

Rózsa (Digitális Képkönyvtár) 

„Mindnyája érez téged, Istenáldott,
a kezdettől-való erős Anyát,
a mindenütt áramló ifju Nőt,
ha könnyű kék cipőd
érint rögöt, virágot;
látják rózsás-ezüstös tunikád
és zöldsárkány-hímes arany palástod,
és mindahány ruhád
léteddel egybeszőtt
piros köntösben állsz a pőre láng előtt.”

Weöres Sándor: Salve Regina, részlet – Uő: Egybegyűjtött írások II. kötet, Budapest, Magvető,1981 (Törzsgyűjtemény – Szabadpolcos állomány)

-s-

Magyarország egyik legnagyobb bibliográfusa, hírlaptudósa, a Magyar írók élete és munkái című lexikon szerzője, az Országos Széchényi Könyvtár Hírlaptárának megalapítója, Szinnyei József száz esztendeje hunyt el.

Szőts Zoltán Oszkár, a Retrospektív Feldolgozó Osztály munkatársának írása.

1830. március 18-án született Révkomáromban. Szülei Ferber Alajos és Hikker Julianna voltak, így születési neve Ferber József volt. Öt évesen veszítette el édesapját, majd egy évvel később édesanyját is. Ezután három nővérével apai nagynénjéhez került, s Feichtmayer János tímármester lett a gyámjuk. 1845-ben nagynénjük is elhunyt, ekkor a gyámfelügyeletet sógora, Amtmann János vállalta el. Fiatal korában filozófiai és jogi tanulmányokat folytatott. Nevét 1848-ban változtatta hazafias felbuzdulásból Ferberről Szinnyeire. Október 21-én belépett a Komáromban állomásozó 18. zászlóaljhoz. Közkatonából 1849. augusztus 29-ére főhadnagyi rangig emelkedett. Szolgálatát végig Komáromban látta el. Az október 3-ai fegyverletétel után Beöthy Zsigmond ügyvédi irodájában dolgozott gyakornokként. Miután örökségéhez hozzájutott, abbahagyta tanulmányait, s 1853 tavaszáig, Gancsházi Gancs Klementinával kötött házasságáig csak a szórakozásnak élt. 1854-től Pozsonyban dolgozott, mint ügyvédi irodai alkalmazott, majd 1864-től 1872-ig a Hungária Biztosító Társaság foglalkoztatta. Hely- és hírlaptörténeti írásai 1861-től kezdve jelentek meg. A könyveket már diákkorában gyűjtötte, szenvedélyét később a színlapokra, gyászjelentésekre, kéziratokra és a hírlapokra is kiterjesztette. Gyűjtése nemcsak saját céljait szolgálta, hosszú élete során számos közgyűjteményt gyarapított ajándékaival. 1869-től rendszeresen jelentek meg a magyarországi hírlapokat bemutató közleményei a Vasárnapi Újságban, egészen 1894-ig. 1895-től 1905-ig a Magyar Könyvszemle mellékletként adta ezeket közre. 1869-ben a Hungária Biztosító fuzionált a Nemzeti Biztosító Társasággal, ezért Szinnyei Pestre költözött családjával együtt. A vállalat 1872-ben csődbe ment, s az akkor már rendszeresen publikáló Szinnyeit kinevezték az Egyetemi Könyvtár alkönyvtárnokává. 1875-ben ideiglenes első könyvtárőrré, azaz az igazgató utáni legfontosabb pozícióba nevezték ki, melyet 1879-ben véglegesítettek. A napi könyvtári feladatok elvégzése mellett kezdett el foglalkozni egy életrajzi lexikon összeállításának gondolatával. Tervét 1877-ben tette közzé a Magyar Könyvszemlében, azonban egyelőre nem talált sem mecénást, sem kiadót hozzá.

Id. Szinnyei József arcképe. Forrás: Kocsy Anikó: Id. Szinnyei József „hírlapkönyvtára” In: Gyűjtők és gyűjtemények: a Nemzeti Könyvtár gyűjteményes kincsei és történetük. OSZK-Kossuth, 2009. 104. oldal

1880-ban „Alapítsunk hírlapkönyvtárakat!” címmel programadó cikket jelentetett meg a Hon című folyóiratban. Írásában egy országos hírlapkönyvtár felállítását szorgalmazta, s elképzeléseinek óriási visszhangja volt. Trefort Ágoston közoktatási miniszter 1884. július 2-án rendelte el az Országos Hírlapkönyvtár felállítását. Helyét a Magyar Nemzeti Múzeum Országos Széchényi Könyvtárában jelölték ki. Megalapítása európai léptékkel is jelentős volt, mert a Bibliotheque Nationalon és a British Libraryn kívül nem sok könyvtár rendelkezett hírlapgyűjteménnyel. Vezetésével és felállításával Szinnyei Józsefet bízták meg. A feladatot csak félállásban látta el, munkaideje másik részét az Egyetemi Könyvtárban töltötte továbbra is. Ez a helyzet csak 1888-ban változott meg, amikor teljes munkaidőben, őri minőségben áthelyezték a Magyar Nemzeti Múzeumba. Ezzel egy időben az önállóként indult hírlapkönyvtárat a Széchényi Könyvtár osztályai közé sorolták be. Ez lett a könyvtár negyedik osztálya a kézirattár, a nyomtatványtár és a levéltár mellett. A Hírlaptár napjainkban már nem önálló, hanem a törzsgyűjtemény részét képezi, de állománya máig együtt van, kiszolgálása is önálló olvasóteremben történik. A hírlapok méltó könyvtári kezelésének magyarországi megteremtését méltán nevezhetjük idősebb Szinnyei József egyik fő művének. Noha a kezdetektől ő vezette de facto, a tár igazgatóőrévé csak 1901-ben nevezték ki, osztályigazgatóvá pedig 1910-ben. Rangja elnevezésétől függetlenül összesen huszonöt évig állt a Hírlaptár élén.

Könyvtárunk számos dokumentumot őriz Id. Szinnyei József egykori magángyűjteményéből. Tulajdonbélyegzője könnyen felismerhető. Forrás: Tóth János: Halotti prédikátzió, mellyet úrbann ki-múlt nemes ifjabb Szarka János úr' hideg tetemei felett mondott Tóth János ... MDCCCXI-dik esztendőbenn. Halotti beszéd melyet néhai ifiú nemes nemzetes Szarka János úr hideg tetemei felett tartott Etsedi János a' rév-komáromi reformátum gymnasium professora, augustus 29-dik napjánn MDCCCXI-dik esztendőbenn. - Komáromban : nyomtat. özvegy Weinmüllerné' betűivel, [1811] (Törzsgyűjtemény)

Szervezői tehetségét és tudományos munkáját többször jutalmazták. A kereskedelmi miniszter 1896. augusztus 21-én az országos millenniumi kiállítás közművelődési csoportjának zsűritagjává nevezte ki, s munkájáért 1897-ben miniszteri köszönetben részesült. Tevékenységét Ferenc József is elismerte, s még ebben az évben királyi tanácsosi címmel jutalmazta. 1899. május 5-én a Magyar Tudományos Akadémia levelező tagjai közé választotta. Székfoglaló beszédét 1901. október 7-én tartotta meg, benne Sándor István (1750-1815) bibliográfusnak állított emléket. Az Akadémia mellett más tudományos testületben is tevékenykedett. A Magyar Történelmi Társulatnak egyik alapítója volt, s 1878. december 5-étől haláláig az igazgatóválasztmány tagja is, miként a Magyar Heraldikai és Genealógiai Társaságnak is, annak 1883-as alapításától. 1902-ben az 1848-49-es Honvéd Egyletek Országos Központi Bizottsága rendes, 1905-ben a Komárom Vármegyei és Városi Múzeum-Egyesület tiszteletbeli, majd 1908-ban a Petőfi-társaság szintén tiszteletbeli tagjának választotta.

1889-ben, több sikertelen kísérlet után az Akadémia végre elfogadta pályázatát életrajzi lexikonának elkészítéséhez. Biztosították az anyagi feltételeket megírásához és kiadásához. 1890. január 12-én napvilágot látott a „Magyar írók élete és munkái” című biobibliográfia első kötetének első füzete. A lexikont Szinnyei összesen tizennégy kötetesre tervezte. A monumentális alkotáson közel negyed évszázadig dolgozott, s megfeszített munkája csaknem teljes sikerrel járt. Az utolsó kötet utolsó füzetén dolgozott – éppen Zichy Antal életrajzát fejezte be – mikor 1913. augusztus 1-én betegsége ágynak döntötte, majd augusztus 9-én, délelőtt 10 órakor elhunyt. Műve befejezésével fiát, Szinnyei Ferencet bízta meg az Akadémia, aki apja jegyzetei alapján 1914. május 31-én készült el az utolsó életrajzzal.

A szerző az idősebb és az ifjabb Szinnyei József sírjánál

Az elkészült életrajzi lexikon napjainkig használatos. 1980-81-ben a Magyar Könyvkiadók és Könyvterjesztők Egyesülete újra közreadta hasonmás kiadásként, majd az Arcanum Adatbázis Kft. 2000-ben cd-romon is kiadta. A lexikon nemcsak használatban maradt, hanem egyenesen „a Szinnyeiként” fogalommá vált, máig megőrizve a nagyszerű könyvtáros-bibliográfus emlékét. Így a Hírlapkönyvtár megteremtése mellett joggal nevezzük a Magyar írók élete és munkáit Szinnyei József élete másik fő művének.

A cikk teljes, jegyzetekkel ellátott változata a Honismeret folyóirat 2013/4-es számában olvasható.

Szőts Zoltán Oszkár

Több mint két hónap nyári vakáció után szeptember első munkanapja az iskolakezdés, a tanévnyitó napja. S noha az iskolák, a pedagógusok az előkészületeket már augusztus közepén megkezdték, a diákok és a szüleik pedig már rendszerint megvették a tanszereket – az igazi új kezdet az első tanítási nap, a reményekkel és szorongásokkal teli szorgalmi idő nyitánya, amely egyben jelzi a nyár végét is.

„Könyv, toll, tinta, ceruza,
rontom-bontom,
kezdődik az iskola,
csak aszondom.

Kora reggel rohanás,
rontom-bontom,
nem könnyű a tanulás,
csak aszondom.”

Weöres Sándor: Rongyszőnyeg 98., részlet – In. Uő. Egybegyűjtött írások, II. kötet, Budapest, Magvető, 1975 (Törzsgyűjtemény, szabadpolcos állomány)

„Iskolakönyv, tömb-füzet spirálkötésben itt kapható! Teljesen laposan fekszik! Teljesen kifordítható!” – Madaras László grafikai plakátja 1945 előttről (Plakát- és Kisnyomtatványtár – Digitális Képkönyvtár)

„Szeptemberben nyit az iskola. Van-e szebb a kezdet szépségénél? Mikor a sportpálya salakján a futók lekuporodnak a startvonalra, s vékonyka füstöt eresztve eldördül az indítópisztoly? Szabad a pálya, s ismeretlen!
Sose fogom elfelejteni az új könyvek, az új tanárok, az új tantárgyak keltette bizonytalan izgalmat. Iskolaév kezdetén csaknem mindig verőfényes volt az idő, afféle „megbízható” szeptemberi ragyogás fogadott.
Minden érkező gyerek jelentett valami meglepetést. Volt, aki egyetlen nyáron fejjel magasabbra nőtt, volt, aki szerecsenfeketére barnult, s volt, akin 121éppen az volt a meglepő, hogy semmit se változott. De valami újat mindenki hozott magával: nyári emlékeket, s a viszontlátás örömét.”

Pilinszky János: Veni Sancte… – In. Uő: Publicisztikai írások; szerkesztette, a szöveget gondozta, a jegyzeteket készítette, az utószót írta Hafner Zoltán, Budapest, Osiris Kiadó, 1999. 121. o. (Törzsgyűjtemény, szabadpolcos állomány)

---

„Iskola, iskola,
ki a csoda
jár oda?
A takács, a kovács,
a kőműves meg az ács,
a kardjával odajár
kese lovon a huszár!

Itt tanulta meg az á-t
és a matematikát,
itt tanulta meg az ó-t,
mennyi szálat fon a pók.
Itt tanulta meg az í-t,
hogy a rózsa kivirít,
hogyan írja le az ú-t
s a Dunántúl csupa púp,
pörögtek az ő-k, az ű-k,
mint a fényes köszörűk.”

Gyurkovics Tibor: Iskola-nyitogató, részlet – In. Uő: Gyerekversek, Pomáz, Kráter Műhely Egyesület, 2001 (Törzsgyűjtemény)

Papiros, tanszer és iskolaszer kiállítás Budapesten... – grafikai plakát, 1910 (Plakát- és Kisnyomtatványtár – Digitális Képkönyvtár)

„A szülőnek az iskolakezdés üröm is, öröm is. Öröm, mert végre lesz a gyereknek gazdája a munkás hétköznapokban: nem kell attól félni, hogy napközben elbitangol vagy baleset éri… de ugyanakkor nagy gond a tankönyvek, tanszerek, cipő-ruha, az ilyen-olyan befizetések… a szeptember bizony sok családot lerongyol! A tanuló – még a lustábbja is – némi várakozásteli izgalmat érez: jön-e új tanár, mi történt a nyáron a haverokkal, jobban sikerül-e majd ez az év…? Én visszaemlékszem, élénken, a saját diákkoromra: az ünnepélyes papírboltba-vonulásra, a válogatásra a ceruzák és füzetek között, a bársonypárnába ágyazott körző titokzatos eleganciájára, és a terveimre, mit és hogyan fogok majd csinálni… Alig vártam, hogy a tankönyveket a kezem közé kaparintsam: beleszagoltam a lapokba, a friss nyomdaszag kedvenc, ösztönző illataim közé tartozott…”

Jókai Anna: A várakozás varázsa, részlet – In. Uő: A mérleg nyelve, Budapest, Trikolor, 2006  (Törzsgyűjtemény)

Megrepedt a vadgesztenye kupacsa (Digitális Képkönyvtár)

„Ó hány szeptembert értem eddig ésszel!
a fák alatt sok csilla, barna ékszer:
vadgesztenyék. Mind Afrikát idézik,
a perzselőt! a hűs esők előtt.
Felhőn vet ágyat már az alkonyat
s a fáradt fákra fátylas fény esőz.
Kibomló konttyal jő az édes ősz.”

Radnóti Miklós: Naptár, részlet – Radnóti Miklós Erőltetett menet, válogatott versek (Magyar Elektronikus Könyvtár)

„Szeptembert repülő, nevető ifjú személyesítette meg, bíborruhában, fején köleskoszorúval. Jobbjában Mérleggel, a hónap jelével, baljában szőlővel és más gyümölccsel teli bőségszaru. Az ifjút szőlő koszorúzta Ceres is helyettesítheti. A bíborruha – Cesare Ripa magyarázata szerint – a „királyi” hónapnak járó viselet. E címet pedig azért kapta, mert bőkezűbb, mint társai (az ötletet a pirosodó lombok adhatták, a vörös szín majd mindenütt hagyományosan az ősz színe). Elsősorban szüret ideje lévén, a szeptembert szüretelő alakok is jelképezhetik: szőlőt szedő, szőlőkoszorús, teli puttonyos, meztéláb szőlőt taposó parasztok.
A hónap régi magyar nevei: Mérleg hava, Szent Mihály hava. Az előbbi a Mérleg jegy szeptember utolsó dekádjában kezdődő uralmára utal (időszámításunk kezdetéig az őszpont a Mérleg csillagképbe esett), Szent Mihály arkangyal viszont a szeptember utolsó, és a Mérleg első dekádjának legrangosabb szentje.”

Jankovics Marcell: Szeptember. Részlet. In. Uő.: Jelkép-kalendárium (Magyar Elektronikus Könyvtár)

––

„A hoszú, néma, mozdulatlan ősz
aranyköpenybe fekszik nyári, dús
játékai közt, megvert Dárius
és nem reméli már, hogy újra győz.

Köröskörül bíbor gyümölcse ég
s nem várja, hogy a kedvét töltse még,
a csönd, a szél, a fázó-zöldes ég
fülébe súg, elég volt már, elég
s ő bólogat, mert tudja-tudja rég,
hogy egy az élet, a kezdet s a vég.”

Kosztolányi Dezső Szeptember elején című verse a Magyar Elektronikus Könyvtárban. Részlet. 

[Szeptember]. Falinaptár egy lapja. Az OSZK Plakát- és Kisnyomtatványtára falinaptár-gyűjteményének legkorábbi, 1897-ben kiadott, díszes darabja.

„S kopogtatás nélkül benyit
az ősz, adója legjobb jónak;
az érett magzatot hozó
anya: a kilencedik hónap.”

Somlyó Zoltán Szeptember című verse a Magyar Elektronikus Könyvtárban. Részlet. 

Szeptember hónap. Flamand Kalendárium, 1470-es évek. Fotó: Hapák József – Kézirattár

„Ezt hozta az ősz. Hűs gyümölcsöket
üvegtálon. Nehéz, sötét-smaragd
szőlőt, hatalmas, jáspisfényü körtét,
megannyi dús, tündöklő ékszerét.
Vízcsöpp iramlik egy kövér bogyóról,
és elgurul, akár a brilliáns.
A pompa ez, részvéttelen, derült,
magába-forduló tökéletesség.
Jobb volna élni. Ámde túl a fák már
aranykezükkel intenek nekem.” 

Kosztolányi Dezső Őszi reggeli című verse a Magyar Elektronikus Könyvtárban.  

––

„Bombával és ökörnyállal kezdődik, s a végén, szeptember végén, természetesen egy verssel ér véget, melyben minden rögzítve van, amit e pillanatról mondani lehet. Ez a vers külön lebeg a világirodalomban, mint egy eltévedt bolygó, melynek semmi köze a naprendszerhez, honnan elszakadt. Tartalma szegényes. Mindössze arról szól, hogy még nyílnak a völgyben a kerti virágok, s a huszonnégy éves költő neszeli az öregséget, az elmúlást, a szerelem állhatatlanságát. Ezenfelül még a világmindenség is benne van, s minden, amit az ember élettel és halállal kapcsolatban érez.”

Márai Sándor: Szeptember. Részlet. In. Uő.: Négy évszak, [Budapest], Helikon, (Márai Sándor művei), 2000. – Törzsgyűjtemény. Szabadpolcos állomány 

A Vasarnapi Újság címlapjának részlete 1861. szeptember 1-jén

„Elhull a virág, eliramlik az élet…
Űlj, hitvesem, űlj az ölembe ide!
Ki most fejedet kebelemre tevéd le,
Holnap nem omolsz-e sirom fölibe?
Oh mondd: ha előbb halok el, tetemimre
Könnyezve borítasz-e szemfödelet?
S rábírhat-e majdan egy ifju szerelme,
Hogy elhagyod érte az én nevemet?”

Petőfi Sándor Szeptember végén című verse a Magyar Elektronikus Könyvtárban. Részlet. Részlet. 

––

„Érett belét mutatja, lásd, a dinnye,
fehér fogától villog vörös inye,
kövér virágba bújik a darázs ma,
a hosszú út után selymes garage-ba,
méztől dagadva megreped a szőlő
s a boldogságtól elnémul a szóló.”

Kosztolányi Dezső Szeptemberi áhitat című verse a Magyar Elektronikus Könyvtárban. Részlet.  

-mj-

Miután 1521-ben török kézre került Nándorfehérvár, megnyílt az út Magyarország belsejébe. 1526 tavaszán indult el újra seregei élén I. Szulejmán az ország felé. Már a törökök átkeltek a Száván (július 2.), amikor a királyi haditanács kinevezte Tomori Pált, a köznemesi származású, ferences szerzetest és Szapolyai Györgyöt a magyar sereg két fővezérévé. Tomori a Drávánál akarta feltartóztatni a törököket, a haditanács viszont a mohácsi síkot választotta a csata színhelyéül.
1526. augusztus 29-én egy hozzávetőlegesen 25 ezer főnyi magyar sereg állt szemben a közelgő 60 ezres, jól szervezett török sereggel. Szeged közelében várakozott továbbá Szapolyai János, az erdélyi vajda egy közel 25 ezres sereggel, mivel II. Lajos magyar király és a haditanács attól tartott, hogy a fősereg támadásával egy időben a törökök délkelet felől is megtámadják Magyarországot.
A csata augusztus 29-én délután 3 és 4 óra között kezdődött, amikor Tomori Pál megadta a jelet a támadásra. Az alig kétórás csatában elesett II. Lajos és csatatéren vesztette életét a két fővezér, valamint számos magyar főrend és egyházi méltóság is. A mohácsi síkon a magyar had katasztrofális vereséget szenvedett a törököktől. A vesztett csata utáni csapások sok tekintetben évszázadokra meghatározták az ország sorsát, a mohácsi vész a független magyar királyság pusztulásának és az ország hanyatlásának szimbólumává vált.
Szulejmán szeptember 9-én vonult be a védtelenül hagyott királyi székhelyre, Budára. A királyi palotát kifosztották. Ekkor került Mátyás híres korvináinak számos darabja is Konstantinápolyba. Október elején a török erők elhagyták az országot, Magyarország – a délkeleti részek kivételével – ekkor még nem került ténylegesen török uralom alá.

A hadak állása a mohácsi csatában. A gróf Majláth János történeti művében megjelent térrajz szerint. In. Vasárnapi Ujság, 45. évf. 1–52. sz. (1898. Vasárnapi Ujság Regénytára Melléklet.) Elektronikus Periodika Archívum – Digitális Képarchívum 

„Hősvértől pirosult gyásztér, sóhajtva köszöntlek,
Nemzeti nagylétünk nagy temetője,
Mohács! Hollószárnyaival lebegett a zordon Enyészet,
S pusztitó erejét rád viharozta dühe…”

Kisfaludy Károly: Mohács című verse a Magyar Elektronikus Könyvtárban. Részlet. 

–––

„Kaszásra vár mindenütt a sárguló kalász,
a harcosok között nyomott a hangulat,
komor nyugodtsággal buzdítnak az urak,
a bús, letört király csüggedten nyargalász.”

Kosztolányi Dezső: Mohács /A csata (részlet) – Magyar Elektronikus Könyvtár

A mohácsi csata 1526. augusztus 29-én. Térkép. In. Bánlaky József: A magyar nemzet hadtörténelme, Budapest, Grill, 1928–1942., Magyar Elektronikus Könyvtár – Digitális Képarchívum 

„A sok huza-vonának mi lett a vége? Az lett a vége, hogy elesett Pétervárad is. Ekkor már útban volt a király is, de éppenséggel nem királyhoz méltó sereggel. Alig volt négyezer katonája. Útközben, Pakson értesült Pétervárad elestéről. Most már mindenki látta a komoly veszedelmet, mely az országot fenyegette. Véres kardot hordtak körül az egész országban. Az urakat felszólították, hogy jobbágyaikat mind egy szálig fegyverezzék föl. De a véres kard körülhordásának vajmi csekély volt a hatása. A tolnai táborba, hová a király augusztus 6-ikán érkezett, nagyon gyéren szállingóztak a csapatok. A nemesek megkötötték magukat: s küldöttség útján adták tudtára a királynak, hogy csak az ő személyes vezérlete alatt mennek a török ellen, s ha a király erre nem hajlandó, maguk gondoskodnak az ország védelméről! A király keserű szavakkal válaszolt: »Látom, – mondá a küldöttségnek, – hogy mindenki mögöttem keres mentséget és menekülést. Nehogy tehát bárki a saját gyávaságát velem fedezze és a felelősséget rám hárítsa, Isten segedelmével holnap megindulok, elmegyek oda, hová nélkülem menni nem akarnak!«”

Benedek Elek: Mohács. In. Uő.: A magyar nép múltja és jelene, Budapest, Alter-Natív, [1998-2002]. – Magyar Elektronikus Könyvtár

Németalföldi mester: II. Lajos arcképe 16. század. In. Pannon reneszánsz. A Hunyadiak és a Jagelló-kor: 1437–1526, Budapest, Enciklopédia Humana, 1998. – Magyar Elektronikus Könyvtár

„S ott van Mohács... ott nyomta a királyt
Sárkoporsóba páncéla s lova,
S készűlt számunkra a ledőlt király
Kardjából a rettentő zabola,
Melytől még most is ég és vérzik szánk!...
isten csodája, hogy még áll hazánk.”

Petőfi Sándor Isten csodája című verse a Magyar Elektronikus Könyvtárban. Részlet.

Székely Bertalan: II. Lajos holttestének megtalálása, 1860, Olaj, vászon (Magyar Nemzeti Galéria) – Magyar Elektronikus Könyvtár

„Elveszett maga a király is. A végveszély pillanatában apródjai, Czetricz és Trepka kiragadák a csatamezőről, s futottak vele az omló zápor oltalma alatt. Egy kisded patakon kellett keresztülúsztatniuk, a Csele erén, mely most a fellegszakadástól megáradt: a király nekiugratott a háborgó víznek, de lova visszabukott a magas partról, maga alá temetve lovagját s belefojtva a vízbe. […] Két hónap múlva találták meg a király hulláját a Csele patakban, s eltemeték őseihez a székesfehérvári sírboltban; ez volt az utolsó királya a magyaroknak, aki az Árpádok végnyugalmi helyére tétetett.
A többi halottakat, kik a mohácsi vérmezőn elestek, egy derék honleány saját költségén temetteté el. Neve Kanizsai Dorottya, özvegy Perényiné. Megérdemli, hogy följegyeztessék emléke, ki a magyar nemzet sírját behantolá.

Jókai Mór: A mohácsi vésznap. In. Uő.: A magyar nemzet története regényes rajzokban – Magyar Elektronikus Könyvtár

–––

„Mint a sötét asszony a mohácsi téren,
úgy jár a Felejtés köztünk, és egyenként
elhantolja holtainkat.
Szolgái fáklyákat tartanak kezökben
és a fáklya fénye a lombokra föccsen
s különös árnyakat ingat.”

Babits Mihály Kanizsai Dorottya című verse a Magyar Elektronikus Könyvtárban. Részlet.

Mohácsi tömegsír. In. Pannon reneszánsz. A Hunyadiak és a Jagelló-kor: 1437–1526, Budapest, Enciklopédia Humana, 1998. – Magyar Elektronikus Könyvtár

„Azon a napon, mely a csatát követte, a foglyok közül ezerötszázat, nagyrészt főnemeseket, körbeállítottak és lefejeztek a győzelmes sereg szeme láttára: így áldozott a török császár az ő vérükkel isteneinek. Keveset hagytak meg a foglyok közül: éppen csak hogy legyen, akiktől a császár és Ibrahim basa kitudhassa, amire szükségük volt. […] Éjjel és a csatát követő napon az ellenség a környező vidéken gyorsan szerteözönlött, s amit előtaláltak, azt elpusztították, fölperzselték, halandó embernek nem kegyelmeztek, nemre, korra, vallásra való tekintet nélkül mindenféle iszonyatos és kegyetlen dolgot műveltek a szerencsétlen néppel. Nincs elég erőm hozzá, hogy annak az éjszakának és a rákövetkező napoknak a pusztításait megsirassam. Mert az akkora volt Innenső-Magyarországnak azon az egész részén, hogy el nem hihetem, miszerint valaha ellenség bőszebben dühöngött volna. […] A török császár pár napig azon a vidéken tartózkodott, ahol a csata lefolyt, majd mindenkit visszaszólított, akiket zsákmányt szerezni szétküldött, és Buda felé indult. Hat- vagy hétszeri letáborozás után a Duna mentét választva útjául, és minden közbeeső várost vagy falut fölégetve ért oda, minden védőőrség nélkül találta, és fölperzselte: csak a vár maradt meg a királyi istállókkal és a vadaskert. Aztán Magyarország innenső részébe küldte szét fosztogatóit, és ami csak a Duna és a Balaton között fekszik egészen Győrig, mindent tűzzel-vassal feldúlt. […] Mind a megölt, mind a fogságba hurcoltak számát összegezve merem állítani, amennyire tudomást tudtam szerezni róla, hogy ez országos csapás alkalmával közel kétszázezer ember veszett el.”

Brodarics István: Igaz leírás a magyaroknak a törökökkel Mohácsnál vívott csatájáról. – Magyar Elektronikus Könyvtár

–mj–

Szent Ágoston vagy Augustinus (Tagaste, Numidia, 354. november. 13. – Hippo, 430. augusztus 28.), püspök, a négy nagy nyugati egyházatya (Szt. Ambrus, Szt. Ágoston, Szt. Jeromos, Nagy Szt. Gergely) egyike, a keresztény filozófiai gondolkodás egyik megalapítója.
Az általa alkotott számos különböző műfajú mű – köztük az utókorra óriási hatást gyakorolt Vallomások (Confessiones) – sok későbbi gondolkodót, írót, teológust és filozófust megihletett. Szent Ágoston gondolatainak több eleme máig elevenen él a keresztény teológiában és bölcseletben: ilyen pl. a kegyelemről szóló tanítása, vagy az Istent a Jóval és a Széppel összekapcsoló eszméje. Közösségi életeszményének lényege a szemlélődés (vita contemplativa) és a lelkipásztorkodás (vita activa) összekapcsolása volt. Ezt a vonalat követik – többek között – az ágostonos, a premontrei, a dominikánus, a trinitárius szerzetesek közösségei és az egyetlen magyar alapítású és a rendszerváltás óta újra működő szerzetesrend, a Magyar Pálos Rend tagjai is. 

Mivel a tridenti zsinat (1545–1563) egyik határozata értelmében – a szenthagyományra való emlékezésül – az egyházatyákat is ábrázolni kell a templomokban, Ágoston ábrázolását is számos katolikus barokk kori templomban megtalálhatjuk.

Szent Ágoston számos ábrázolásának egyik legismertebbje: Botticelli: Szent Augustinus; XV. sz. (Digitális Képarchívum)

Ágoston apja patrícius volt, anyja pedig a később szentté avatott Mónika, aki gyerekkorától kereszténynek nevelte fiát, de Ágoston nem keresztelkedett meg. (Ebben az időszakban még nem volt szokás a gyermekkeresztség.) Hosszas világi tanulmányokat folytatott, melynek során elidegenedett gyermekkora hitétől. Cicero egyik dialógusa keltette fel benne a bölcselet iráni érdeklődést. A Szentírás olvasása ekkor még csalódást okozott neki tartalma, még inkább nyelvezete és stílusa miatt. Előbb a manicheizmus eretnek irányzatához, majd a szkeptikus filozófiához csatlakozott. Később Mediolanumban (Milánóban) Szent Ambrus prédikációi és a keresztény újplatonizmus hatására nehéz erkölcsi vívódás után 386 nyarán véglegesen döntött: lemondott állásáról, hogy visszavonulva az isteni bölcsességnek szentelje magát. 387 húsvétjának éjjelén keresztelte meg Szent Ambrus püspök. Ezt örökíti meg Vallomások című művének híres részlete a Nyolcadik könyvben:

„Gondolataim mindig mélyebbre hatoltak. Mikor aztán lelkem titokzatos mélységeit felkutatták és nyomorúságomat a maga egész mivoltában szemeim elé összehordták, rettentő vihar támadt bennem, amelynek nyomában eleredt könnyeim zivataros áradata. […] Mikor lesz vége ennek az örökös holnapra hagyatkozásnak? Miért nem most mindjárt? Miért nem szakajtja meg ez az óra életem gyalázatosságát? Így sóhajtoztam s szívem a legkeserűbb bánat könnyeit sírta.
Egyszer csak fiú- vagy leányhangot hallok a szomszéd házból. Énekelt s ezt ismételgette:
Tolle, lege!
Tolle, lege!
Vedd, olvasd!
Vedd, olvasd!
Arcom pillanat alatt megváltozott, s lázasan kutattam emlékezetemben, van-e valami olyan játékfajta, amelyben a gyermekek ehhez hasonló éneket szoktak énekelni, de nem emlékeztem, hogy bármikor hallottam volna.
Visszanyomtam könnyeim áradatát s felugrottam, mert semmi mást, égi parancsot láttam e jelben, hogy nyissam ki a Szentírást s olvassam el a szemembe ötlő legelső fejezetet. […] »Nem tobzódásokban és részegeskedésekben, nem ágyasházakban és szemtelenségekben, nem versengésben és irigykedésben, – hanem öltözzetek az Úr Jézus Krisztusba, és a testet ne ápoljátok a kívánságok szerint.« (Róm 13,13).
Nem akartam továbbolvasni. Nem is volt szükséges. Amint ugyanis a mondat végére értem, mintha a biztos megnyugvás fénye árasztotta volna el szívemet, a kételkedésnek utolsó árnyéka is eloszlott belőlem.”

Szent Ágoston vallomásai. Nyolcadik könyv, XII. fejezet, részletek; fordította: Dr. Vass József (Magyar Elektronikus Könyvtár) 

P[ost] és U[nde] iniciálé humanista könyvírással megírt pergamenkódex lapján. Az Augustinus-korvina (Cod. Lat. 121) egyik oldala (f. 257v). A korvina Szent Ágoston De civitate Dei (Isten városáról) című művét tartalmazza. A kódex feltehetőleg 1470 körül készült Nápolyban, majd a Corvina Könyvtárba került. (Kézirattár) 

Ágoston legendáját a Legenda Aurea és Temesvári Pelbárt nyomán az Érdy-kódexben is olvashatjuk. Ebből a szövegből azonban hiányzik a kagylóval játszadozó fiúcska utóbb sokszor idézett és ábrázolt története.

„Ágoston egyszer a tengerparton sétált és a Szentháromság titkán elmélkedett. Egyszercsak észreveszi, hogy egy apró gyerek kagylóval a tenger vizét egy gödröcskébe iparkodik átmeríteni. Megkérdezte tőle, mit művel? A kisfiú bátran megfelelt: látod, a tenger vizét akarom ide átönteni. Gondolod, hogy ez sikerül? – kérdezte a püspök. Miért ne hinném – válaszolt komolyan a fiúcska, aki Isten angyala volt – te is hiszed, hogy felelni tudsz arra, amire még senki sem tudott. Sokkal könnyebb nekem a tenger vizét e lyukba merítenem, mint az embernek Isten lényét kifürkészni. Ágoston megértette a példázatot. »Amint házába hazaérkezett, egy könyvhöz sem nyúlt többé, mert a gyermektől többet tanult, mint a hiú és üres könyvekből.«”

Augusztus 28., részlet. – Bálint Sándor: Ünnepi kalendáriuma a Magyar Elektronikus Könyvtárban 

 Szent Ágoston De penitentia című művének címoldala (f. 1r) Q iniciáléval. Pergamenkódex a XI. századból (Kézirattár)

Pappá szentelése után nem sokkal Ágoston Hippo püspöke lett. A körülötte lévő papokkal és más egyházi személyekkel, vagyonukról lemondva, szigorú szabályzat szerint, kolostori közösségben, aszkézisben, bizonyos elzártságban éltek. Püspöki teendői mellett Szent Ágoston nem hanyagolta el a teológiát sem:113 könyv és 218 levél maradt utána.

Szent Ágoston regulájának nyitó mondata a címben idézett tanítás.

–S–

Az építészetben a magyaros-szecessziós stílus megteremtője, Lechner Ödön (Pest, 1845. aug. 27. – Budapest, Terézváros, 1914. jún. 10.) bajor eredetű polgári családba született. Bátyja, Lechner Gyula és fia, ifj. Lechner Ödön (Lechner János Ödön) festőművészek voltak. 

Budán és Berlinben az Építészeti Akadémián végezte építészmérnöki tanulmányait (utóbb Hauszmann Alajossal és Pártos Gyulával együtt), majd hosszabb itáliai tanulmányútra indult. Itt szerzett benyomásai ellensúlyozták azt a merev akadémizmust, amely az akkori építész-oktatásban uralkodó volt. Ugyanakkor Lechner szakmai indulása szerencsésen esett egybe egy egész Magyarországon, de különösen a fővárosban meginduló hatalmas arányú építkezéssel. „Mint távoli ideál, mindig egy magyar nemzeti stílus megalkotása lebegett előttem” – írta pályája kezdetéről Lechner Önéletrajzi vázlatában. Franciaországi tanulmányútjáról hazatérve Pártos Gyulával közös irodájában kezdte meg a munkát. Kezdetben bérházaik még a német akadémizmus stílusát képviselték, később azonban Lechner kialakította jellegzetes magyaros-szecessziós stílusát, amelyet különösen egyénivé tett a Zsolnay-gyár mázas pirogránit kerámiáinak alkalmazása.

Jelentős Lechner szakirodalmi munkássága is. Ezek közé tartozik A magyar építőstílusról és Magyar formanyelv nem volt, hanem lesz című tanulmánya, valamint Önéletrajzi vázlata.

Lechner Ödön arcképe. Képes levelezőlap autográf aláírással (Kézirattár) – Magyar Digitális Képkönyvtár

1879-es angliai tanulmányútja után ismét Pártossal együtt nyitotta meg irodáját, és nagyszabású alkotások sorozatát építette: Szegedi Városháza, 1882., a Budapesti volt MÁV nyugdíjintézet bérháza az Andrássy út 25. alatt, 1883., a szegedi Milkó-ház. Ezek még a historizáló stílust képviselik, de megjelenik már későbbi művészetének több jellemvonása, a népi ornamentika használata.
A döntő fordulatot formanyelvének megtalálásában a magyar szecessziós építészet első remekműve, az Iparművészeti Múzeum (1893–1896) tervezése jelentette. Még sok benne a túlzás, ezért bőven kapott bírálatot is, de a keleti szellem, a magyar népművészet elemei és az európai örökség ötvöződése a továbbiakban is jellemző lesz munkáira, összetéveszthetetlenül egyénivé téve alkotásait. A színes, mázas cseréptető szintén a lechneri stílus elengedhetetlen eleme lesz.

A Magyar Iparművészeti Múzeum épülete. Készült Lechner Ödön és Pártos Gyula tervei alapján. Budapest IX. ker., Üllői út 33–37. – Digitális Képarchívum

„[Zsolnay-kerámiákból] készültek legkiérleltebb, legharmonikusabb művének, a Postatakarékpénztárnak (1899–1901) bikafejes tetődíszei is. Karakteres, a nemzetközi mezőnyből is kiemelkedő építészeti stílust alakított ki, amely villáit (Zala György műteremháza, 1898), középületeit (kőbányai Szent László-plébániatemplom, 1893–1894; Földtani Intézet, 1897–1899) messze kiemelte az átlagból. Iskolaalapító mester volt.”

Kettős kötődés. Az Osztrák–Magyar Monarchia (1867–1918), Budapest, Enciklopédia Humana Egyesület, (Encyclopaedia Humana Hungarica 8.), 2001. – Magyar Elektronikus Könyvtár 

A Magyar Királyi Postatakarékpénztár épülete. Készült Lechner Ödön es Baumgarten Sándor tervei alapján. Budapest, V. ker. Hold utca 4. – Digitális Képarchívum

„Az új geológiai intézethez fogható kevés van Európában. Nemcsak magyaros építésű palotája nagyszerű, hanem könyvtára, gyűjteményei, és laboratóriuma is kiválik. Szerencse, hogy mindez nem szorong többé egy minisztérium hivatalszobáiban. Igazi rejtett kincsek tárulnak fel itt. A fényes új hajlék kétségkívül kedvező hatással lesz az intézet munkásságára is. Ez a munkásság, melyről a nagy közönség alig tud, igen becsülésre méltó. Hazánk geológiai térképén ma-holnap már nincsen fehér folt; s ez a harmincegy év erős, komoly munkájának foganatja.
Azt mondják, arra már nem futotta a pénzből, hogy a palotát olyan drága színes cserépzsindellyel födjék be, amilyennel Lechner Ödön akarta; s ezért csorbult az épület magyarossága. Ezen a művész búsulhat; de az a palota nekünk – hála istennek – eléggé magyar kívül is, belül is. Lehetnek, sőt vannak is külföldi tudósok, akik ellenséges érzéssel fognak e házba lépni; mert hát mije van a magyarnak és mit tud a magyar? De ezek az emberek mint barátaink fognak távozni a palotából; mert a tudománynak megvan az ereje, hogy munkájával tiszteletet és szeretetet sugall a szívekbe.”

Tóth Béla: A geologiai intézet. In. Uő.: 100 esti levél, Budapest, Lampel, 1904. – Magyar Elektronikus Könyvtár 

A Magyar Állami Földtani Intézet épülete. Készült Lechner Ödön tervei alapján, Hauszmann Sándor irányításával. Budapest, XIV. ker., Stefánia út 14. – Digitális Képarchívum

„– Mondhatjuk azt, hogy Lechner Ödön analóg mondjuk Vajda Jánossal, költészetével, ahol megjelenik, s talán először a magyar irodalomban az énlíra, távol mindenféle politikától? – Érdekes a fölvetés. Lechner építészetében két korszakot különböztethetünk meg. Korai munkásságában francia reneszánsz stílusban dolgozott. A későbbi korszakában fogant munkáit (szemben sokakkal) nem nevezném »szecessziósnak« – Vajda munkásságában és Lechner második korszakában azonosan uralkodónak érzem a legtartalmasabb érzelmek túlcsordulását. Hogy munkásságuk távol esett a politizálástól? Valójában minden, ami a XVIII. és XIX. században az irodalomban, zenében és képzőművészetben történt nem egyszerűen politizálás volt, de harc a nemzeti jelleg fennmaradásáért és az idegen befolyás ellen. […]
– De hát magát Lechner Ödönt 15 évig hallgattatták! Valaki vagy valakik nem látták meg benne a zseniálist?
– Lechner Ödön élete végén nem épített semmit. A leszármazottai szerint a kortársak hibáztathatók, akik szakmai irigységből szinte maffiaszerűen gátolták meg, hogy Lechner munkához jusson. Élete végéig megtartotta tekintélyét, haláláig körülvette őt a Japán kávéházban tisztelői és csodálói népes kara.”

Koppány Zsolt: Vendégség az Átriumban. (Beszélgetés Zalaváry Lajos építésszel). In. Uő.: Szavak és szenvedélyek. Beszélgetésesszék és esszénovellák, [Budapest], Múzsák, 1991. – Magyar Elektronikus Könyvtár