A Plakát- és Kisnyomtatványtárban sok más dokumentum mellett képeslapokat is gyűjtünk. A több mint 100 ezer darabos képeslapgyűjteményünk egyik része László Mihály piarista szerzetes kb. 10 ezer darabos gyűjtése.  

A Piarista gyűjtemény egy része már böngészhető volt, az elmúlt héten ért véget a teljes feltöltés, ez egészen pontosan 5272 új képeslapot jelent, mely szabadon böngészhető a Magyar Digitális Képkönyvtár oldalain.

Lánchíd 1898 – A Lánchíd és mögötte a budai vár egy 1898-as képeslapon. – Magyar Digitális Képkönyvtár

A képeslap műfaja a 19. sz. végén alakult ki. Bécsben a postaigazgatóság 1869 októberében hivatalosan elindította a 2 krajcárért feladható Correspondanz-Karte, majd Levelezési lap feliratú postai levelezőlapot. A megjelenés napján tízezer darabot, hat hét alatt egymilliót adtak el belőle.

„Az illusztrált postai lapok elsőségéért a melki kolostor, Moszkva és Isztambul látképe, vonat, gőzhajó és többféle reklám verseng. Kicsike képek voltak ezek, ugyanis onnan vették el a helyet, ahová írni kellett: a másik oldalra csak a címzés és esetleg a feladó kerülhetett. Pár évtized alatt aztán kialakult és véglegessé vált a ma is érvényben lévő forma: az egyik oldalon a kép, a másikon a címzés és a szöveg.”

„A 19. és 20. század fordulójára Magyarországon minden, magára valamit is adó településének papírkereskedésében vagy akár szatócsboltjában ott díszelgett már az üdvözlőkártyák mellett jó néhány olyan is, amelyik a helyi nevezetességeket ábrázolta.”

A képen a kassai dóm látható 1898-ban. – Magyar Digitális Képkönyvtár

„A képeslap más, talán több mint a fénykép. Azáltal, hogy intézményesen sokszorosítják, árusítják, mintha nem egyetlen fotográfus, hanem egy egész közösség állna a lencse mögött, s tudatná velünk: ilyennek látjuk, pontosabban ilyennek akarjuk láttatni a helyet, ahol élünk; ezt és ezt akarjuk belőle megmutatni.”

Beszterce legrégibb épülete a 16. századból egy 1910-es keltezésű képeslapon. Vajon ma is áll még ez a „legrégebbi épület”? – Magyar Digitális Képkönyvtár

Ki is volt László Mihály piarista szerzetes, és hogyan került gyűjteménye a nemzeti könyvtárba? Édesapja, László Gábor Budapesten született 1878-ban. Természetföldrajzot tanult, és geológusként dolgozott, több fontos tanulmány fűződik a nevéhez. 1906-ben vette felségül Zsembery Máriát, házasságukból három fiú és egy lány született. Az első világháború alatt tartalékos főhadnagyként szolgált Galíciában, ahol 1915-ben fogságba esett. A hadifogságból 1917-ben tért haza, majd mint magyar királyi főgeológus dolgozott. 1936-ban nyugdíjba vonult, de továbbra is kapcsolatban maradt szakmájával, és gyakran tartott népszerűsítő előadásokat. 1960. március 5-én hunyt el. László Gábor egyik fia, László Mihály (1913–1989) a piarista szerzetesi hivatást választotta, és földrajz-biológia szakos tanár lett. Tanított Debrecenben, Veszprémben, Szegeden és Kecskeméten, végül 1965-től Budapesten a piarista gimnáziumban. 1974-től haláláig ő volt a magyar piarista rendtartomány könyvtárosa. „László Mihály következetes, szigorú, karizmatikus egyéniség volt és nagyon tiszteltük; egyéniség volt, akinek a vezetői stílusának egy-egy jegyét később, amikor mi is vezetők lettünk, magunkkal vittük.” – írja róla egy tanítványa.

Siófok 1912 A siófoki szállodasort ábrázoló képeslap 1912-ből való, címzettje László Mihály édesanyja. – Magyar Digitális Képkönyvtár

A képeslapgyűjtemény nagyobbik részét László Gábor gyűjtötte össze és rendszerezte, majd halála után fiához, László Mihályhoz került, aki a gyűjteményt tovább gyarapította, és a piarista rendre hagyományozta. 1989-ben bekövetkezett halála után adta át a gyűjteményt a piarista rend az Országos Széchényi Könyvtárnak. A közel 10 ezer darab képeslap döntő többsége 1896 és 1916 között készült, az akkori Magyarország tájait, városait, falvait, legérdekesebb látnivalóit örökíti meg, vármegyénként csoportosítva.

Az 1865-ben átadott Fővárosi Vigadó épülete a Duna felől 1905-ben. – Magyar Digitális Képkönyvtár

A képeslapokon megelevenednek Magyarország tájai, a fejlődő városok, a még érintetlen tájak, falvak. Izgalmas felfedezni a képeslapokon megjelenő embereket is. A különböző foglalkozások képviselői, csendőr, pap, vasutas, kereskedő, fuvaros, földműves stb., de az utcai járókelők, a játszó gyerek, a korzózó dáma, a pálcás-kalapos gavallér öltözéke, tartása, a viselkedésről, szokásokról árulkodó jelek is érdekesek lehetnek.

A századfordulón készült képeslapon egy korabeli cigánytelep látható. – Magyar Digitális Képkönyvtár

De ugyanilyen fontos lehet a szöveg is! A századforduló Magyarországának stílusa, illeme, szokásai a rövidebb-hosszabb szövegekben is megjelennek. Külön érdekesség, hogy rengeteg olyan lapot tartalmaz a gyűjtemény, melyet a gyűjtő László Gábor írt feleségének. A képeslapokat böngészve különös időutazásnak lehetünk részesei. Az általunk ismert tájak, épületek 100 évvel ezelőtti ábrázolása történelmi, művelődéstörténeti ismereteket hordoznak. De esetenként hátborzongató lehet felfedezni szülőhelyünket, vagy egy olyan épületet, ami azóta elpusztult már, és csak a képek maradtak meg róla.

A képeslap 1903-as keltezésű Zala György Szabadság-szobrát ábrázolja, melyet 1890. október 6–án avattak fel Aradon. A Trianoni döntést követően 1925-ben lebontották. A rendszerváltás után vált lehetővé újbóli felállítása. Nem eredeti helyén, hanem az ún. „Megbékélés Park”-ban leplezték le másodszor 2004. április 25-én. – Magyar Digitális Képkönyvtár 

Az idézetek A régi Magyarország képeslapokon (Bp. Osiris Kiadó, 2004.) című könyv Saly Noémi által írt előszavából valók.

Kopcsay Ágnes
Plakát- és Kisnyomtatványtár

1945. január 27-én az első ukrán front néhány katonája lépett be elsőként az auschwitzi haláltábor kapuján. A látvány döbbenetes volt. Halottak mindenütt, az élők pedig emberi roncsok voltak csupán. 1942–45 között majd 2 millió ember pusztult el a legnagyobb náci haláltáborban. Az ENSZ határozata alapján január 27. 2006 óta a holokauszt nemzetközi emléknapja. A világon mindenütt megemlékeznek a népirtás áldozatairól, a körülbelül 6 millió emberről, aki már soha nem térhetett vissza az életbe.

Varga Imre: Emanuel-emlékfa a Dohány utcai zsinagóga Wesselényi utca felőli udvarán a Raoul Wallenberg-emlékparkban, Budapest, 1990. (A magyar zsidó mártírok emlékmű leveleire a holokauszt áldozatainak neveit jegyezték föl.) - Digitális Képarchívum  

„Auschwitz ma múzeum. Falai közt a múlt – és bizonyos értelemben valamennyiünk múltja – azzal a véghetetlen súllyal és igénytelenséggel van jelen már, ami a valóság mindenkori legbensőbb sajátja, s attól, hogy lezárult, csak még valódibb, még érvényesebb. Legotthonosabb tárgyaink, hétköznapi civilizációnk szinte valamennyi eszköze – az utolsó elhányt bádogkanálig – soha nem látott metamorfózison ment itt keresztül. Egyrészt puszta funkciójára süllyedt, oda, ahová annak előtte csak a kínzószerszámok, másrészt ugyanezek a tárgyak, beleértve az eredendően kínzásra szánt eszközöket, lettek végül is a század legsajátosabb ereklyéi. Valamennyit egyazon jelentés elvéthetetlen jegyei borítják. Ütések és kopások, miknek kibetűzésére alig tettünk valamit. Pedig ezek a század betűi; ezek a kor betűformái. A passé realitásába egyedül az áldozatok jutottak el. Övék ma minden jelentés. A botránykeltők eleve megrekedtek valamiféle örökös conditionnel-ben. Mindaz, ami itt történt, botrány, amennyiben megtörténhetett, és kivétel nélkül szent, amennyiben megtörtént.”
Pilinszky János: Ars poetica helyett (részlet). In. Pilinszky János összes versei, Budapest, Osiris, 1999. – Törzsgyűjtemény 

----

„Ahova estél, ott maradsz.
A mindenségből ezt az egyet,
ezt az egyetlen egy helyet,
de ezt azután megszerezted.

Menekül előled a táj.
Lehet az ház, malom vagy nyárfa,
Minden csak küszködik veled,
mintha a semmiben mutálna.

De most már te nem tágitasz.
Megvakitottunk? Szemmel tartasz.
Kifosztottunk? Meggazdagodtál.
Némán, némán is reánkvallasz.”

Pilinszky János: Egy KZ-láger falára. In. Pilinszky János összes versei, Budapest, Osiris, 1999. – Törzsgyűjtemény 

M. J.

Január 25. a pálfordulás napja; a néphagyományban időjósló nap, eredendően Szent Pál apostol (Tarzusz ? – Róma, Kr.u. 67) megtérésnek ünnepe.
A római polgárjoggal rendelkező zsidó családból származó Saul (Pál) Gamaliel rabbi tanítványa volt, s vad gyűlölettel fogott a keresztények üldözésébe. A keresztények elleni elfogatási paranccsal indult Damaszkuszba, ám a város közelében Jézus megjelent neki. Pál ekkor megtért, s ezt követően missziós útjain a kereszténység hithirdetőjévé, „a népek apostolává” lett. A szentírástudomány Pálnak a Biblia 14 levelét tulajdonítja (a Zsidókhoz írt levél páli szerzősége vitatott). A Római levélben az apostol így kezdi tanítását: „Krisztus Jézus szolgája, meghívott apostol, akit az Isten kiválasztott evangéliumának hirdetésére”.
Szent Pál megtérésének történetét az Apostolok Cselekedetei beszéli el.

„Saul még mindig lihegett a dühtől, és halállal fenyegette az Úr tanítványait. Elment a főpaphoz, s arra kérte, adjon neki ajánlólevelet a damaszkuszi zsinagógához, hogy ha talál ott embereket, férfiakat vagy nőket, akik ezt az utat követik, megkötözve Jeruzsálembe hurcolhassa őket. Már Damaszkusz közelében járt, amikor az égből egyszerre nagy fényesség ragyogta körül.

Földre hullott, és hallotta, hogy egy hang így szól hozzá: »Saul, Saul, miért üldözöl engem?« Erre megkérdezte: »Ki vagy, Uram?« Az folytatta: »Én vagyok Jézus, akit te üldözöl. De állj fel és menj a városba, ott majd megmondják neked, mit kell tenned.« Útitársainak elakadt a szavuk, mert hallották a hangot, de látni nem láttak semmit. Saul feltápászkodott a földről, kinyitotta a szemét, de nem látott. Úgy vezették be Damaszkuszba, kézen fogva. Három napig nem látott, nem evett, és nem ivott.”

Apostolok Cselekedetei 9, 1–9 – Szent István Társulati Biblia – Magyar Elektronikus Könyvtár

Nyelvemlék-honlapunk hanganyagai között Szent Pál megtérésének szövege  is meghallgatható  a Jordánszky-kódexből (ApCsel 9, 1–9) – Előadja Lázár Csaba  – A legteljesebb középkori magyar bibliafordítást tartalmazó kódex 1516-ból és 1519-ből való. A kódexben az Ószövetség első hét könyve, valamint a szinte teljes Újszövetség olvasható. A Jordánszky-kódex oldal a nyelvemlék-honlapunkon. 

„Zsidó vagyok, a kilikiai Tarzuszban születtem, de ebben a városban nevelkedtem, s Gamáliel lábánál az atyai törvény szigorú megtartására tanítottak. Az Isten szolgálatában éppúgy buzgólkodtam, mint most ti mindannyian. Halálra üldöztem ezt az "utat" (tant), férfiakat és nőket kötöztem meg és vetettem börtönbe. Maga a főpap és a vének tanácsa a tanúm. Megbízólevelet is kaptam tőlük, azzal mentem el Damaszkuszba, a testvérekhez, hogy bilincsbe verve Jeruzsálembe hurcoljam őket, hadd bűnhődjenek. Ekkor történt, hogy amint az úton Damaszkusz közelébe értem, az égből hirtelenül nagy fényesség vett körül. A földre zuhantam, és egy hangot hallottam, amint megszólított: Saul, Saul, miért üldözöl? Megkérdeztem: Ki vagy, Uram? Így folytatta: Én a názáreti Jézus vagyok, akit üldözöl. Útitársaim látták a fényességet, de a hangot nem hallották. Megkérdeztem: Mit tegyek, Uram? - Állj fel, és menj Damaszkuszba - felelte az Úr -, ott majd megmondják neked, mit kell tenned. Mivel a ragyogó fényesség elvette látásomat, útitársaim kezemnél fogva vezettek, így értem be Damaszkuszba. Itt egy törvény szerint élő, vallásos férfi, Ananiás, akiről az ottani zsidók mind jó véleménnyel voltak, fölkeresett, megállt mellettem s azt mondta: Saul testvérem, láss! És abban a pillanatban visszakaptam a szemem világát. Ő meg folytatta: Atyáink Istene kiválasztott, hogy ismerd meg akaratát, lásd az Igazat, és halld szájából a szót. Mert tanúsítani fogod minden ember előtt, amit láttál és hallottál.”

Apostolok Cselekedetei 22, 4–15 – Szent István Társulati Biblia – Magyar Elektronikus Könyvtár

Marco Casagrande: Szent Pál apostol szobra, 1838, Egri Székesegyház (fotó: Hegyi Gábor) – In: Dercsényi Balázs-Hegyi Gábor-Marosi Ernő-Török József: Katolikus templomok Magyarországon, Hegyi és Társa, Budapest, 1991, 566. kép. – Törzsgyűjtemény, szabadpolcos állomány

„Három okát adhatjuk annak, hogy Pál megtérését miért ünnepeljük meg más szenteknél inkább. Először a példa miatt, hogy bármily nagy bűnös legyen is valaki, ne veszítse el reményét a megbocsátásra, látva, hogy amilyen nagy bűnös volt Pál, oly nagy kegyelmet kapott. Másodszor az öröm miatt, mert amekkora gyásza volt az Egyháznak az üldözésben, oly nagy lett öröme Pál megtérésében. Harmadszor a csoda miatt, amit az Úr cselekedett ővele, midőn legvadabb üldözőjéből leghűségesebb hirdetőjévé tette.”

Jacobus de Voragine: Szent Pál apostol megtérése [január 25.], fordította: Madas Edit részlet – In: Legenda Aurea, Budapest, Helikon, 1990 – Magyar Elektronikus Könyvtár

Egy XVII. századi katolikus népének így mondja el Saul megtérésének történetét.

„»Mit üldösz, Saulus, engemet,
Te teremtet Istenedet,
Szüntelenül hiveimet,
Mindenüt az én népemet,
És az én kis seregemet?«

Földre Saulus ott le essék,
Mert ö igen meg félemlék,
Az Istennek eszedezék,
S monda: »Uram, mit mivellyek?
Nyomdokidban kövesselek?«”

De conversione Sancti Pavli apostoli XXV ianuary, részlet  – In: Katolikus egyházi énekek, Régi magyar költők tára XVII. század, a jegyzetek írta Holl Béla, Budapest, Argumentum, Akadémiai Kiadó, 1992

Ilosvai Selymes Péter: Az nagy szent Pal apostolnac életéröl es haláláról szep historia a Szent Irasbol, Versekben szereztetet Ilosvai Peter deác által, Colosvarot [Kolozsvár], 1579 – Régi Nyomtatványok Tára RMK I 155, Elektronikus hozzáférés: Digitális Könyvtár 

„Pál fordulása, pálfordulás, az Érdy-kódexben Szent Pál apostolnak megfordulatja, a Debreczeni-kódexben Szent Pál apostolnak megtérése, Beythe Istvánnál Szent Pál megtérölése napja, a szegedi nép ajkán Jóraforduló Pál az apostol megtérésének (conversio S. Pauli) ünnepe. Időjárásából a termésre, a gazdasági élet kilátásaira következtetnek, hiszen az idő is lassanként a tavaszba fordul.”

Bálint Sándor: Január 25. részlet, – In: Uő.: Ünnepi kalendárium – Magyar Elektronikus Könyvtár

Mészöly Miklós híres kisregénye a damaszkuszi úton lejátszódó fordulatig követi a főszereplő történetét. A mű központi kérdése a hitváltás gondolata.

„Este, mikor letáboroztunk, Kedmahék elmentek gallyat keresni. Megörültem a váratlan magánynak. Először körbejártam a táborhelyünket, aztán ledobtam az egyik sarut a lábamról, és beleharaptam a talpába, mint egy kutya. Közben jöttem rá, hogy egy keményre taposott gyűrődést akarok letépni a belsejéről. A számban nyálkás péppé állt össze a por meg piszok, de ha már elkezdtem, folytattam. Később vettem észre, hogy a négy szamár hátrafordul, és figyelmesen nézi, mit csinálok. Odamentem az egyikhez, és megszagoltattam vele a sarut. A nedves orrlyukak mentén lerakódott a vörös kőpor; mintha véres húsba szagolt volna. Megpróbáltam letörölni, de elkapta a fejét. Erre a szeméhez hajoltam, de úgy, hogy szemgolyója érintse a szempillámat; s akkor már nem húzta el a fejét, csak az egész testén összerándult a bőr. Egy pillanatig azt hittem, hogy megszólal. Tétován hátrálni kezdtem.
Lehet, hogy ez volt az első lépés?
Mikor mondhatja az ember, hogy a juhom, szamaram, kecském megváltozott? Mikor mondhatja a juhod, szamarad, kecskéd, hogy megváltoztál?”

Mészöly Miklós: Saulus, részlet, – In: Uő.: Az atléta halála, Saulus, Film, Budapest, Magvető, Szépirodalmi Könyvkiadó, 1977 – Törzsgyűjtemény, szabadpolcos állomány 

–s–

Az idén 25 esztendeje, hogy január 22-ét A magyar kultúra napjának nyilvánították, annak emlékére, hogy Kölcsey Ferenc 1823-ban ezen a napon fejezte be a Hymnus kéziratát Szatmárcsekén.

Kölcsey Ferenc: Hymnus, a’ Magyar nép zivataros századaiból. – autográf kézirat – Quart. Hung. 2832

Kölcsey verse hosszú utat járt be addig, amíg hivatalosan is nemzeti „imánkká” vált.

– 1823. január 22., Cseke – Kölcsey Ferenc befejezi Hymnus a’ Magyar nép’ zivataros századaiból című költeményét;
– 1829 [valójában 1828 decembere], Pest – először jelenik meg a Kisfaludy Károly által szerkesztett Aurora című almanachban Kölcsey Ferenc verse;
– 1828, Tudományos Gyűjtemény – Toldy Ferenc recenziója az Auróra-számról, melyben rövid említést tesz a Hymnusról;
– 1832, Pest – Toldy recenziója után évekkel később, de még az 1832-es Versek megjelenése előtt a Pesti Casino első felolvasó délutánján hangzott el először nyilvánosan Kölcsey Hymnusa a frissen alakult olvasótársaságban, Bártfay László előadásában; Lásd: Bártfay László levelét Kölcseynek (1832. február 15.)
– 1832, Pest – Kölcsey Ferenc munkáinak első kötetében megjelenik a Hymnus, a’ Magyar nép’ zivataros századaiból című költemény;
– 1832 – Pázmándi Horvát Endre megemlékezése a Hymnusról, az Akadémia megbízásából. A kritika soha nem jelent meg;
– 1836 – Gaál József Szirmay Ilona című regényében ironikusan idézi fel a Hymnus 39–40. sorát;
– 1838. augusztus 24., Szatmárcseke – meghal Kölcsey Ferenc;
– 1844. február 29., Pest – a Pesti Nemzeti Színház igazgatója pályázatot hirdet a Hymnus megzenésítésére.
A pályázat benyújtásának határideje 1844. május 1. […]

A történet tovább is olvasható Erkel-honlapunkon

 D. Székely Andor: A 100 éves magyar hymnus 1823–1923, grafikai plakát, 1923 – Plakát- és Kisnyomtatványtár

–s–

1823. január 21-én született Alsósztregován (ma: Szlovákia) és 1864. október 5-én –150 évvel ezelőtt – hunyt el ugyanott Madách Imre drámaíró, költő. Legismertebb műve, Az ember tragédiája című drámai költemény – minden bizonnyal a magyar irodalom legtöbbször idézett alkotása. A mű számos sorának, gondolatának önálló élete van: „A gép forog, az alkotó pihen.” (I. szín/ A mennyekben); Nem az idő halad: mi változunk, (III. szín/ Pálmafás vidék a paradicsomon kívül); „Milljók egy miatt.” (IV. szín/ Egyiptom); „Nem a kakas szavára kezd virradni,/ De a kakas kiált, mert hogy virrad.”; (VII. szín/ Konstantinápoly); „Mondottam, ember: küzdj és bízva bízzál!” (XV. szín/ Pálmafás vidék a paradicsomon kívül) – és sorolhatnánk tovább az elhíresült sorokat, amelyeket sokszor mondunk a hétköznapi élet helyzeteiben, többnyire úgy, hogy nem is vagyunk tudatában, Madách gondolatait idézzük.

[Madách Imre] – In: Hegedüs Géza: A magyar irodalom arcképcsarnoka, Budapest, Trezor, 1995 – Magyar Elektronikus Könyvtár

LUCIFER

„S nem érzéd-e eszméid közt az űrt,
Mely minden létnek gátjaúl vala,
S teremtni kényszerűltél általa?
Lucifer volt e gátnak a neve,
Ki a tagadás ősi szelleme. –
Győztél felettem, mert az végzetem,
Hogy harcaimban bukjam szüntelen,
De új erővel felkeljek megint.
Te anyagot szültél, én tért nyerék,
Az élet mellett ott van a halál,
A boldogságnál a lehangolás,
A fénynél árnyék, kétség és remény.”

Madách Imre: Az ember tragédiája, Első szín, A mennyekben, részlet – Magyar Elektronikus Könyvtár

Az ember tragédiája 1883. szeptember 21-i, Paulay Ede rendezte nemzeti színházi ősbemutatója óta nagy karriert futott be a magyarországi és a külföldi színpadokon – több tucat nyelvre lefordították – miközben mindmáig felmerül újra és újra az a kérdés is, hogy színpadra állítható-e egyáltalán Madách ún. emberiségkölteménye.

Madách Imre dolgozószobája, az „oroszlánbarlang” az alsó-sztregovai kastélyban, Szerémy Alajos rajza – In: Vasárnapi Újság, 1900. 47. évf. 42. sz. október 21. – Elektronikus Periodika Archívum

ÉVA

„Mit állsz, tátongó mélység, lábaimnál!
Ne hidd, hogy éjed engem elriaszt:
A por hull csak belé, e föld szülötte,
Én glóriával átallépem azt.
Szerelem, költészet s ifíuság
Nemtője tár utat örök honomba;
E földre csak mosolyom hoz gyönyört,
Ha napsugár gyanánt száll egy-egy arcra.”

Madách Imre: Az ember tragédiája, Tizenegyedik szín, Londonban, részlet – Magyar Elektronikus Könyvtár

A mű számos képzőművészt is megihletett. A legtöbbek által ismert illusztrációsorozat Zichy Mihály munkája.

Zichy Mihály: [Tizenharmadik szín, Az Űr] 1887 – In: Az ember tragédiája. Madách Imre drámája az illusztrációk és fordítások tükrében, virtuális kiállítás, 2004 – Magyar Elektronikus Könyvtár

ÁDÁM

[…]
„A célt, tudom, még százszor el nem érem.
Mit sem tesz. A cél voltaképp mi is?
A cél, megszünte a dicső csatának,
A cél halál, az élet küzdelem,
S az ember célja e küzdés maga.”

Madách Imre: Az ember tragédiája, Tizenharmadik szín, Az Űr, részlet – Magyar Elektronikus Könyvtár

Az ember tragédiája, 12. szín, az U alakra épült nagyszerű falanszter udvara – A Zichy Mihály rajzai nyomán, az 1892-es bécsi bemutatóra készített Francesco Angelo Rottonara műhelyében készült terv változata. A bemutató létrejöttét támogató Esterházy Miklós után, ún. Esterházy-díszletnek nevezett sorozat fényképmásolata, [ca. 1930], [Budapest] – Színháztörténeti Tár

ÁDÁM

„Ne szánjatok. – Miénk
Ez őrülés; mi józanságtokat
Nem írigyeljük. Hisz, mi a világon
Nagy és nemes volt, mind ily őrülés,
Melynek higgadt gond korlátot nem ír. -
Szellembeszéd az, mely nemesb körökbül
Felénk rebeg, mint édes zengemény,
Tanúja, hogy lelkünk vele rokon,
S megvetjük e földnek hitvány porát,
Keresve útat a magasb körökbe.”–
(Évát ölelve tartja.)

Madách Imre: Az ember tragédiája, Tizenkettedik szín, U alakra épült nagyszerű falanszter udvara, részlet – Magyar Elektronikus Könyvtár

Kass János: [XV. szín] – In:Triptichon: Illusztrációk Madách Imre Az ember tragédiája, Bartók Béla A kékszakállú herceg vára, Kodály Zoltán Psalmus Hungaricus című művéhez, Szeged, Mozaik Kiadó, 2005 – Magyar Elektronikus Könyvtár

AZ ÚR

„Karod erős – szived emelkedett:
Végetlen a tér, mely munkára hív,
S ha jól ügyelsz, egy szózat zeng feléd
Szünetlenűl, mely visszaint s emel,
Csak azt kövesd. S ha tettdús életed
Zajában elnémúl ez égi szó,
E gyönge nő tisztább lelkűlete,
Az érdekek mocskától távolabb,
Meghallja azt, és szíverén keresztűl
Költészetté fog és dallá szürődni.”

Madách Imre: Az ember tragédiája, Tizenötödik szín, [Pálmafás vidék] – Magyar Elektronikus Könyvtár

–s–

„Margit, vagyis Árpádházi Szent Margit (1242–1271), IV. Béla királyunk (ur. 1235.–1270) leánya, Szent Erzsébet unokahúga. Nevét Antiochiai Szent Margit, a középkor egyik legtiszteltebb női szentje után kapta, akinek ereklyéit nagyatyja, II. András a Szentföldről hozta magával. Az ókeresztény vértanút István király és Szent Márton mellett, népünk mindjárt patrona regni-ként tisztelte.”

Bálint Sándor: Árpád-házi Szent Margit (1242–1270) In. Uő.: Ünnepi kalendárium (részlet) – Magyar Elektronikus Könyvtár

Árpád-házi Szent Margit 1500 körüli ábrázolása – Főszékesegyházi Könyvtár, Esztergom. In. Pannon reneszánsz. A Hunyadiak és a Jagelló-kor: 1437–1526, Budapest (Encyclopaedia humana Hungarica 4.), 1998. 

Margit a tatárjárás idején született IV. Béla királyunk és Laszkarisz Mária királyné (1206–1270) tíz gyermeke közül hetedikként. Szent Margit édesanyja a nikeai császár lánya volt, akinek kezét II. András király a Szentföldről hazafelé jövet kérte meg fia, IV. Béla részére. Esküvőjük és a királyné koronázása 1220-ban volt.
A tatárjárás alatt a királyi pár egy ideig Dalmáciában – Spalatóban (Split) és Spalatótól északkeletre, a Kozjak- és Mosor-hegység hágója közelében épült Klissza várában (Klis) kapott menedéket. Klissza várában született meg 1242 januárjában Szent Margit, és halt meg ugyanebben az évben két nővére, a huszonegy éves Margit és a tizenhárom éves Katalin, akiknek szarkofágja a spliti székesegyház portálja fölött látható mind a mai napig.

Spányi Béla: Klissza vára. Freskó az országháza közös éttermében. In. Dömötör István: Az új magyar országháza falfestményei, Művészet, Első évfolyam, 1902. Harmadik szám, 153–162. o. – Elektronikai Periodika Archívum és Adatbázis

„Amikor hetedik gyermeknek megszületett, királyi atyja engesztelésül Istennek ajánlotta. Már három éves korában a veszprémi klastromba vitték, ahol a boldogként tisztelt, stigmatizáltként emlegetett Ilona apáca volt a gondviselője. Tíz éves korában átkerült a Nyulak szigetén emelt Boldogasszony-kolostorba, amelyről IV. Béla alapítólevele ezt mondja: »midőn a tatárdúlás után, amely bűnhődésül bűneinkért zúdult ránk, keményen hozzáfogtunk az országújításhoz... az a gondolatunk támadt, hogy ...a Duna szigetén, kolostori életre alkalmas helyen, Isten anyjának, a Boldogságos Szűz Máriának tiszteletére templomot, és körülötte monostort alapítunk, amelyben a szerzetesi regulák követelményei szerint jámbor szüzeknek kell a királyok Királyát és a Szűznek Fiát szolgálniok. S hogy Isten előtt ismert jámborságunk, amely nem maradhat rejtekben; másoknak is példa legyen, leányunkat, Margit asszonyt, akit gyermekeim közül annál gyöngédebb szeretettel ölelünk át, minél biztosabban látjuk benne a jámbor, Isten előtt kedves életnek előjeleit, elhelyezzük őt ebben a kolostorban, hogy élte fogytáig szolgáljon Istennek és a dicsőséges Szűznek...«”

Bálint Sándor: Árpád-házi Szent Margit (1242–1270) In. Uő.: Ünnepi kalendárium (részlet) – Magyar Elektronikus Könyvtár

A Gömöry-kódex (1516) imádságoskönyv, mely a különböző rendeltetésű imádságokon kívül Árpád-házi Szent Margit latin nyelvű zsolozsmáját is tartalmazza. A 135 rectón a zsolozsma kezdete olvasható.

Gömöry-kódex 135 recto. Magyar Nyelvemlékek. Imádságoskönyv kódex – Kézirattár. Jelzet: MNy 5. 

„Boldogságos szűz Szent Margit királyi nemes nemzetből származott. Kinek test szerint való atyja a magyaroknak negyedik Béla nevű király[a] vala. Ő [nagyatyja] is vala harmadik András király, Szent Erzsébet asszonynak atyja. Őneki egy méhben feküdt atyjafia vala ötödik István király. Az ő anyjának neve vala Mária, görög császárnak leánya.
Midőn szűz Szent Margitot az ő anyja még méhében viselné, a tatárok kemény üldözésének idejében, szűz Szent Margitnak anyja az ő férjével, úgy mint a királlyal, fogadást tőnek néminemű áldozatképpen magoknak és az országoknak megszabadításáért. Fogadást tőnek, hogy az Úristen őnekik leány magzatot adna, a szent apáca szüzek kezére adnák azt, mivel e szent szűzön kívül soha a magyar királyok nemzetéből senki apáca nem lett vala.
Születvén pedig Szent Margit és illendőképpen mint a királyi magzatot felnevelék. Legottan még gyermekségében kezde szolgálni nagy ájtatossággal a mi Urunk Jézus Krisztusnak és az ő dicsőséges szent anyjának, Máriának. A szülei adák őtet az Istennek és asszonyunk, Szűz Máriának örökké való szolgálatára, Sámuel próféta hasonlatossága szerint. Mert miképpen Sámuel ő gyermekségében adaték templomba, az Istennek szolgálatára, azonképpen Szent Margit gyermekségében adatott a klastromba Istennek szolgálatára.
E szent szűz még kétesztendős lévén, az ő anyja kérdésére megfelelvén jövendölt az ő atyja felől, Béla király felől, hogy az ausztriai herceg ellen lévő hadban el nem vész, sőt egészségben megtér, de az ő hadának egy része eloszlik és megöletik, és hogy a királynak ő ellensége és a herceg elesik a harcon. Valamint jövendölt Szent Margit szűz, mindenek beteltek.”

Szent Margit legendája. (Részlet). In. Források, legendák, intelmek. [Szent Margit legendája Érszegi Géza által modernizált változata], [Szentendre], Interpopulart, 1993. (Populart füzetek, 5.) – Magyar Elektronikus Könyvtár

Varga József: Szent Margit sírhelye. Temetőn kívüli síremlékek – Magyar Digitális Képarchívum

Szent Margit magyar nyelvű legendája és a Szent Margit latin nyelvű zsolozsmáját tartalmazó Gömöry-kódex a Magyar Nyelvemlékek című tartalomszolgáltatásunkban:

• Árpád-házi Szent Margit magyar nyelvű legendája. Nyulak szigeti domonkos kolostor, 1510. – Kézirattár. Jelzet: MNy 3. 
• Gömöry-kódex. Nyulak szigete, Domonkos-rendi apácák kolostora, 1516 – Kézirattár. Jelzet: MNy 5. 

–MJ–

Mikszáth Kálmán († Bp., 1910. május 28.) író, újságíró, szerkesztő 1847-ben ezen a napon született a Nógrád megyei Szklabonyán, (1910 áprilisától 1920-ig Mikszáthfalva, ma Sklabiná). Az 1870-es évek elejétől Mauks Mátyás szolgabírónál volt esküdt Mohorán, majd ügyvédgyakornok és újságíró Balassagyarmaton, a palócság központjában, Nógrád megye irodalmi fővárosában. Írásaiban szülőföldje, Nógrád megye motívumai vissza-visszatérnek, egyforma szeretettel ír a palóc és a szlovák (tót) emberekről. A nógrádiakat és a palócokat Mikszáth Kálmán emelte be a magyar irodalmi köztudatba. Élete nagy részét más vidéken töltötte: Szeged jelentett neki menedéket nehezen induló írói pályájának elején, majd a fővárosban élt. Utolsó éveiben azonban ha csak tehette, egyre többet tartózkodott szülőföldjén. 1904-ben Horpácson megvásárolta a megüresedett Szontagh-kúriát, és a hozzá tartozó kisbirtokot. Itt érezte igazán otthon magát. Még palócos kiejtésétől sem vált meg élete végéig. 

Ellinger Ede: Mikszáth Kálmán. Fotó. Magyar Digitális Képkönyvtár – Kézirattár. Jelzet: Arckép 1234 

A Palócföld, „Palócország” vagy Mikszáth elnevezésével élve „Görbeország” a Mátrától és a Bükktől északra fekvő medence jellegű területeket, ill. az Ipoly völgyét (az Ipolyságig) magában foglaló változatos kultúrájú térség neve. Mikszáth Palócországának képzeletbeli térképén a valóságos földrajzi nevek mellett viszont olyan kitalált, fiktív nevek is szerepelnek, mint a Bágy-patak, a Gózon, a Csoltó, a Bodok, a Karancskeszi vármegye, a Litkei vármegye vagy a Királyné szoknyája nevű hegy.

„Az napról kezdem, mikor a felhők elé harangoztak Bodokon. Szegény Csuri Jóskának egész hólyagos lett a tenyere, míg elkergette a határból istennek fekete haragját, melyet a villámok keskeny pántlikával hiába igyekeztek beszegni pirosnak.
Minden érezte az Isten közeledő látogatását: a libák felriadtak éji fekhelyeiken és felrepülve gágogtak, a fák recsegve hajladoztak, a szél összesöpörte az utak porát s haragosan csapkodta fölfelé; a Csökéné asszonyom sárga kakasa fölszállt a házfedélre és onnan kukoríkolt, a lovak nyerítettek az istállóban, a juhok pedig egy csomóba verődve riadoztak az udvarokon.
Hanem a harangszó, mely fönségesen rezgett a viharban, egy kis eső híján, s az is inkább használt, mint ártott, elfordította a veszedelmet. A kísértetiesen szaladó búzavetések és kukoricaszárak megállottak, lassankint kitisztult az ég s csak a megdagadt Bágy hömpölygő vize, mely szilajan, zúgva vágtatott a kertek alatt, mutatta, hogy odafönn Majornok, Csoltó környékén nagy jégeső volt, vagy talán felhőszakadás.
No, ha most ez egyszer ki nem csap az a patak s ki nem önti a bodokiakat, mint az ürgét, akkor mégis jó dolog keresztény katolikus falunak lenni – lutheránus vidéken.”

Mikszáth Kálmán: A néhai bárány (részlet). In. Mikszáth Kálmán művei III. Novelláskötetek, rövid elbeszélések. A jó palócok, 1882. – Magyar Elektronikus Könyvtár 

Mikszáth Kálmán, a jó palóc. Karikatúra (Buzinkay Géza: Borsszem Jankó és társai) In. Kettős kötődés. Az Osztrák-Magyar Monarchia (1867–1918), Budapest, Enciklopédia Humana Egyesület, 2001 – Magyar Elektronikus Könyvtár 

A jó palócok (1882) a Jókai-hatás nyomán tovább élő úri-nemesi romantikával szemben a népi ihletésű romantika jegyében született. A kötet egyben a romantikus népiesség zárókötetének is tekinthető, melyben zsánertörténetek szerveződnek egységes ciklussá. „Elbeszélni nem a regényíróktól tanultam, hanem... a magyar paraszttól” – vallotta Mikszáth idősebb korában.

„Mind együtt ültek a bírák. Ott künn a köd nekinehezedett az idomtalan épületnek s szinte összébb szorítá annak falait, ráült az ablakokra és elhomályosítá a jégvirágokat. Minek is ide a virágok? A teremben nehéz, fojtott levegő volt, ködmön és pálinkaszag, s a legfelső ablaktáblán csak lassan, lomhán forgott az ólomkarika.
A bírák fáradtan dőltek hanyatt székeiken, az egyik behunyta szemeit s kezét bágyadtan leeresztve, hallgatta a jegyző tollának percegését, a másik ásítozva dobolt irónjával a zöld asztalon, míg az elnök, letolva pápaszemét orra hegyére, izzadó homlokát törlé kendőjével. Szürke, hideg szemei fürkészve szegződtek az ajtóra, melyen most távozik az imént letárgyalt bűnügy személyzete: a beidézett tanúk és vádlottak.
– Van-e még odakünn valaki? – kérdi vontatott, rideg hangon a szolgától.
– Egy lány – mondja a szolga.
– Hadd jöjjön be az a lány.
Az ajtó kinyílt és a lány belépett. Üde légáramlat surrant be vele, mely szelíden meglegyintette az arcokat s megcsiklandozá a szempillákat: a vastag ködön át mintha egy sugár is lopózott volna az ablakhoz és ott táncolna a jégvirágok között, megsokszorozva magát a tárgyalási terem falain és bútorzatán.
Takaros egy teremtés. Délceg, arányos termet, melyre a kis virágos ködmönke olyan módosan simult, mintha szoborra lenne öntve; fekete szemei szendén lesütve, magas, domború homloka elborulva, megjelenésében báj, mozdulataiban kecs, szoknyája suhogásában varázs.”

Mikszáth Kálmán: Bede Anna tartozása (részlet). In. Mikszáth Kálmán művei III. Novelláskötetek, rövid elbeszélések. A jó palócok, 1882. – Magyar Elektronikus Könyvtár 

Mikszáth Kálmán: A jó palócok. Tizenöt apró történet, Budapest, Légrády, 1882. – Törzsgyűjtemény 

A palócok tudatában ott élnek az ősi hitvilági alakok, hiedelmek, babonás képzetek, a „garabonciás gyiák”, a „tüzes emberek”, a „bolygótüzek”, a „nyavalya” és a „tudalmas halottlátó asszony”. Több helyen ma is tartják az ördög lagzi, a mátkatál, a kiszehordás, a villőzés, a májusfaállítás, a Luca-nap, a betlehemezés és a karácsonyi vesszőhordás szokását.

„A palóc nép babonás, szereti a misztériumokat, hisz az ördögben és rémlátásokban. Egy sötét holló röpdös fölötte: a végzet. Szárnya suhogását találgatja. Titkos, homályos köd veszi körül, s hova el nem lát a szem, benépesíti a helyeket árnyakkal, borzalmas, csodálatos dolgokkal. Fantasztikus népmesék elhullatott morzsáit összegyúrja s azok hitté keményednek lelkében. Én magam is dajkamesékkel szíttam be a babonát s hiszek benne. A tapasztalatok világossága csak megszürkítette a fekete háttért, de nem oszlatta el, mert emlékszem még, sohasem megy ki a fejemből a szegény Palyus.
A kocsisunk volt, s apám egyszer valami apró vétség miatt bezáratta huszonnégy órára. Egy sötét kamra volt a börtöne, hol nyugodtan töltötte az éjt. Katonaviselt ember nem is veheti sokba az ilyesmit! Reggel jelenlétemben vitt neki ételt a szolgáló. Víg volt és fütyürészett, midőn az ajtót ismét rázártuk.
Alig múlt el azonban egy óra, amint az udvaron játszogattunk mi gyerekek, egyszerre kétségbeesett, fájdalmas kiáltásokat hallunk a kamrából, mintha egy bölönbika bődült volna el.
– Palyus, Palyus! – kiáltám az ajtót megzörgetve. – Mi baja van? Szóljon kend!”

Mikszáth Kálmán: Galandáné asszonyom (részlet). In. Mikszáth Kálmán művei III. Novelláskötetek, rövid elbeszélések. A jó palócok, 1882. – Magyar Elektronikus Könyvtár

Palóc menyasszony tulipános ládája. In. Malonyai Dezső: A magyar nép művészete. V. Kötet – Hont, Nógrád, Heves, Gömör, Borsod magyar népe. A palócok művészete, Budapest, Franklin, 1907–1922. – Törzsgyűjtemény

Amikor A jó palócok 1890-ben díszkiadásban megjelent, Mikszáth így írt róla: „jó volt hozzám. Sok örömet szerzett. Olyan kis mesebeli könyv lett, aki megrázkódott és azt mondta: »Gyere, kedves gazdám, a hátamra, elviszlek, ahova el akarsz jutni«. Elvitt a Kisfaludy-Társaságba, elvitt az Akadémia tudósai közé, elvitt a törvényhozási terembe” (Levele Légrády Károlyhoz, 1890. november 29.).

„– Ejnye, fiam, ide hallgass hát... – szólt a vadász türelmetlenül. – Nem jöttem én ide tréfálni, komoly vevő vagyok... a belédi gyáros.
– Az a gazdag ember – vágott bele élénken Mudrik Mihály –, akié az üveghuta meg a nagy majorság?
– Éppen az üveghuta hozott ide. A Bogát földjére szükségem van az üvegcsináláshoz. Eddig négy mérföldnyiről hozattam az anyagot, mert nem tudtam, hogy a Bogát gyomra is viselős vele. Ma megvizsgáltattam. Nekem az a hegy sokat ér, mert közel van. Megveszem tőled jó pénzen.
Mudrik arca olyan vörös lett, mint a skarlátposztó, de annál halványabb az Imréé.
– Nem tudok én megválni attól a hegytől – szólt restelkedve. – Nekem jutott, legyen az enyim.
– De ha jól megfizetném?
– Nem adom én azt még talán...
Gondolkozott, micsoda nagy dolgot mondjon:
– ...Még talán ezért az egész határért sem.
Az üveghutás elmosolyodott.
– No, jó, jó... látom, hogy igazi palóc vagy... odanőttél a röghöz, – akkor hát kiveszem árendába. Vagyis csak a belsejét. Szánthatod, művelheted a tetejét. Adok érte évenkint ötszáz forintot.”

Mikszáth Kálmán: A »királyné szoknyája« (részlet). In. Mikszáth Kálmán művei III. Novelláskötetek, rövid elbeszélések. A jó palócok, 1882. – Magyar Elektronikus Könyvtár

Mikszáth Kálmánnak és Gundel Jánosnak köszönhetjük a magyar konyha jellegzetes levesét, a palóclevest. Gundel János pesti éttermében készített Mikszáth számára ürühúsból készült levest, amely kiindulásában hasonlított a gulyásleveshez, melyet azonban a végén apróra metélt zöldbab és tejfölös habarás „bolondított meg”. A nagy ínyenc Mikszáth elégedett volt a palóclevessel, amely a tejfölös habarás által nyert savanykás ízvilágának köszönhetően valóban hasonlított a palócok által kedvelt savanyú krumpli- vagy bableveshez, de magában foglalta más tájegységek jellegzetességeit is.

Mikszáth Kálmán és a Palócföld kapcsolatáról szólnak még többek között a további művek is:

• Praznovszky Mihály: Nógrádi Mikszáth-lexikon egy kötetben, két részben. 1. rész: Személyek, 2. rész: Helyszínek, Salgótarján, Mikszáth, 1991. – Törzsgyűjtemény  
• Mikszáth Kálmán: Utazás Palócországban. Válogatott írások, szerk. Pintér Nándor, [Salgótarján], Mikszáth, [1997. Átdolgozott kiadás]. – Törzsgyűjtemény

–MJ–

Januárban egymást követi a naptárban Remete Szent Pál (január 15.), Remete Szent Antal (január 17.) és Esztergomi Boldog Özséb (január 20.) napja. A három katolikus szentet a remete hagyomány köti össze az emlékezetben. Szent Pál (Egyiptom, 228. – 341/343.) és Szent Antal (Egyiptom, 251/252.–356.) az ókeresztény időszak ún. sivatagi atyái közé tartozik, Boldog Özséb (Esztergom, 1200 körül – Pilisszentkereszt, 1270. január 20.) pedig a magyar föld szentje; a tatárjárás után remeteségbe vonult esztergomi kanonok, akit – az utóbb Remete Szent Pálról elnevezett – egyetlen magyar alapítású és máig működő Pálos Rend megszervezőjének tart a hagyomány.

Peer-kódex, a 18 versón Remete Szent Pál élettörténetének kezdete olvasható. (A Peer-kódex Szent Elek és Remete Szent Pál legendáin kívül imádságokat tartalmaz.) – Kézirattár, MNy 12.

„Pál remete, másként Remete Szent Pál sivatagi remete […], akit a magyar pálosrend szellemi őseként, példaképe gyanánt tisztel. Őt választotta névadójának is. Nagy Lajos az ország védőszentjei közé sorozta.
Pál – írja a Peer-kódex – gazdag egyiptomi szülők gyermekének született, hamar árvaságra jutott. Húgát férjhez adván, a rér, azaz sógor vagyonára és életére tört. Ezért a kietlen pusztába menekült: kételenséggel megyen vala oda, de immár önnön jó akaratja szerént meg akara maradni... lele egy kősziklát és tövében egy likat. Nyílását egy pálmafa ágainak levelében födözte be. Valának kedég ennek fölötte azon kősziklán némely lakóhelyek és hajlokok, kibe leletnek vala üllők és verők, faragások és egyébnemű készségek. Kibe tetszik vala pénznek jegyzése, és ez helyett szerecseneknek írási régi időben pénzverő helynek mondják. Látván azért Szent Pál, ez helyet megszereté, hogy az Istentől neki ajánlott, avagy adatott volna.
Szent Jeromos tanúsága szerint ez kőlikban embereknek esmeretlen, hatvan esztendeig lakozott, magát isteni imádságban és böjtökben és egyéb nemő isteni édességben foglalva... Őneki eledelt és ruházatot az pálmafa ad vala. Az pálmafa gyümölcsével él vala, és az leveléből ruhát kötött vala magának...”

Bálint Sándor: [Január 15.], részlet – In: Uő. Ünnepi kalendárium – Magyar Elektronikus Könyvtár

A budaszentlőrinci (ma Budapest, Budakeszi út), egykori pálos főmonostor megmaradt záróköve Remete Szent Pál képével – In: A Budapesti Történeti Múzeum, főszerkesztő: Buzinkay Géza, Budapest, Corvina, 1995, 55. oldal, fotó: Bakos Ágnes és Tihanyi Bence – Magyar Elektronikus Könyvtár

Remete Szent Antal alakját a Debreceni-kódex is megörökíti. A kódex szövegét Bálint Sándor idézi:

„Antal jámbor nemes szülék gyermekeként született, korán elárvult. Vagyonát elosztotta a szegények között, húgát monostorba ajánlá, maga pedig a pusztába vonult. Egy remete oktatta, majd teljes egyedüllétre vágyva, továbbment. Nagy sok háborúságokat szenved vala ördögöktől, melyeket böjtölésökkel, imádságival és vigyázásival mind meggyőz vala. S mikoron a bujaságnak lölkét meggyőzte volna, neki jelönék az ördög és lábai eleibe esvén, mondá: én vagyok a bujaságnak ördöge, meggyőzél immár. Kit Szent Antal elűze előle szent keresztnek jegyével és azután úgy mondá a pusztába lakozóknak: oly igen undok állat az ördög, hogy soha továbbá immár őtőle nem félök. S ennek utána keményebb életöt foga magának, mert gyakorta mind az teljes éjet vigyázásba és imádságba múlatja vala el. Egyszer eszik vala napjában vecsernye után, csak kenyeret, egy kevés sóval meghintvén, vizet iszik vala. Néha harmadnapég sem eszik vala. Mindönkoron a mezítelen földön fekszik vala és ciliciumba jár vala.”

Bálint Sándor: [Január 17.], részlet – In: Uő. Ünnepi kalendárium – Magyar Elektronikus Könyvtár

Remete Szent Pál és Remete Szent Antal életének egyik legismertebb részlete találkozásuk, majd Remete Szent Pál halálának története.

A Fráter György pálos szerzetes által kiadott misekönyv címlapjának részlete [Remete Szent Pál és Remete Szent Antal találkozása], 1537 – Régi nyomtatványok tára

„Ebben az időben történt, hogy Antal úgy vélte, a szerzetesek között ő az első remete. Álmában azonban megtudta, hogy él a pusztában egy nála sokkal kiválóbb remete is. Elindult, hogy megkeresse. […] Pál, aki már előre tudta Antal érkeztét, bereteszelte az ajtót. Antal kérlelte, hogy nyissa ki; bizonygatta, hogy inkább kész ott helyben meghalni, mintsem hogy távozzék. Ezzel meggyőzte Pált, kitárta az ajtót, és rögtön megölelték egymást. Antal elcsodálkozott, hogy amikor eljött az étkezés ideje, egy holló két rész kenyeret hozott nekik. Pál azt válaszolta, hogy Isten mindennap így látja el őt, és most vendége miatt kétszerezte meg az adagot. Jámbor vita támadt köztük, vajon ki méltóbb megtörni a kenyeret. Pál a vendégnek, Antal az idősebbnek ajánlotta föl a kenyérszegést. Végül mindketten megfogták és két egyenlő részre osztották.
Antal hazatérőben már közel járt saját cellájához, amikor észrevette, hogy Pál lelkét angyalok viszik. Gyorsan visszatért: imádkozó testtartásban, térdre borulva lelte Pált, úgyhogy azt hitte, él. Mikor rájött, hogy már meghalt, így szólt: »Ó, te áldott lélek, halálodban is megmutatod, amit egész életedben tettél.« Nem volt nála semmi, hogy megáshassa Pál sírját, de íme, ott termett két oroszlán, ástak egy gödröt, és miután Antal eltemette Pált, visszatértek az erdőbe.” […]

Jacobus de Voragine: Remete Szent Pál, részletek, fordította: Sarbak Gábor – In: Legenda Aurea, Budapest, Helikon, 1990 – Magyar Elektronikus Könyvtár

Remete Szent Pál és Szent Antal – In: Magyar Anjou Legendárium, sajtó alá rendezte Levárdy Ferenc, Budapest, Magyar Helikon, 1973, LV. 161. (v: 98.r) – Magyar Elektronikus Könyvtár

Esztergomi Boldog Özséb (Esztergom, 1200 körül – Pilisszentkereszt, 1270. január 20.) nevéhez fűződik a magyar eredetű szerzetesrend, a pálos rend megszervezése, amely mind vallási, mind művelődésügyi téren igen jelentős szerepet játszott nemcsak hazánk, hanem a szomszédos népek kultúrájának történetében is. A végleges egyházi jóváhagyást 1308-ban kapta meg a rend. Ekkor tértek át a Szent Ágoston szabályai szerint való életre.

„Ballagdálok a vén Pilisen,
Az ezredes erdő lelkét lesem.

Málló köveken, zörgő avaron
Régvolt magyarok nyomait kavarom.

E kövön tán a táltosok
Regesajkú népe áldozott.

Amott a völgyben szíthatta tüzét
Remeték apja, boldog Özséb.”

Sík Sándor: Ballagás a Pilisen, részlet – Uő. Összegyűjtött versei – Magyar Elektronikus Könyvtár

Boldog Özséb, szentkép, ante 1945 – Plakát- és Kisnyomtatványtár

„Kék forrásvizet ittak, barlang mélyin aludtak,
rögbe-merült remeték – atyjuk Boldog Özséb.
Lettek pálosok aztán erdei Klastrompusztán:
porló lépteiket rejti a ritka liget.”

Szepesi Attila: Pilisi barangoló /Remeték nyomában, részlet – In: Uő.: Széltorony, Tevan Kiadó, Békéscsaba, 1999 – Törzsgyűjtemény, szabadpolcos állomány

–s–

136 évvel ezelőtt született Molnár Ferenc (megh. New York, 1952. április 2.) drámaíró, író, publicista, a legsikeresebb magyar színpadi szerző, A Pál utcai fiúk című világszerte ismert ifjúsági regény szerzője.

Molnár Ferenc mint haditudósító az I. világháború idején (ismeretlen fényképész felvétele) é. n. – Országos Széchényi Könyvtár/ Színháztörténeti Tár: KB 838/1964

Molnár Ferenc 1914 júliusától 1915 novemberéig haditudósítóként Galíciában dolgozott. Világháborús cikksorozatát folytatásokban tette közzé a sajtóban. Ennek első darabja 1914. július 23-án egy izgalmak között átvirrasztott éjszaka után született, azon a napon, amelyen az Osztrák–Magyar Monarchia ultimátumot intézett Szerbiához. Néhány nappal később, július 28-án, a szarajevói merénylet után ponosan egy hónappal, a Monarchia hadat üzent Szerbiának, s ezzel megkezdődött az I. világháború:

„Mögöttünk a legizgalmasabb nap lármája, a nagy hajsza minden mozgalma… most csönd van és béke. A fejem fáj. Körülöttünk mindenki alszik. Vajon Tisza alszik-e? Három elmúlt. Már dereng, nemsokára félnégy. A király talán éppen most kell föl. Mit érezhet? […] Húsz évig abban a tudatban éltem, hogy a nagy nemzetek szenvedélyeitől távol egy csöndes, szegény kis ország egyhangú nyugalmába születtem, nyugalmas, kultúrás, talányos, békés korban. Most azzal hajtom a párnára a fejemet, hogy a világ kellő közepén vagyok és az emberiség minden nyugtalansága az én hazámban tombol. Úgy érzem, mégis csak Isten ajándéka ez a hirtelen fölforrott, két más élet izgalmával fölérő egy élet, amit nekünk épp most adott, ezekben az esztendőkben, nekünk, akik azt hittük, hogy egy kuckóból csöndesen fogjuk nézni a világ nagy színjátékait. Még a viharok is mások, meg az örömök is nagyobbak, a szerencsétlenségek is mélyebbek a világon, mint mikor gyerek voltam. Ma minden, ami nagy, érdekes és világrengető, itt történik a mi kuckónk körül. Hallatlanul szép nap volt ez a mai. Lehet, hogy sokan vannak így vele: mintha hónapokat éltem volna át ezen a csütörtökön.”

Molnár Ferenc: Egy haditudósító emlékei, : 1914 november – 1915 november, Budapest, Franklin, 1916. 16–17. o. – Törzsgyűjtemény

Molnár Ferenc: Egy haditudósító emlékei: 1914 november – 1915 november, Budapest, Franklin, 1916. Címlap – Törzsgyűjtemény 

1914 augusztusában még mindig a budapesti hátországból tudósít. A budapesti régi teherpályaudvarról a frontra induló katonavonatok, a szeretteiktől búcsúzkodó katonák látványát így örökítette meg:

„A Himnusznak vége. A zenekar rögtön belevág a Rákócziba és a búcsúzás megkezdődik. Öreg, feketeruhás anyákat látok, háttal állnak felém, amint két szürkeujjas tiszt-kar átöleli őket. Mozdulatlan kép: egy kis öregasszony, a hátán a két katonaruhás karral és a két vadul szorító tenyérrel. Hosszú-hosszú csók lehet. A fejeket nem is látom, csak ezt az ölelést, ezt a szerelmesen hosszú, mozdulatlan fiúi ölelést. […] Egyre gyorsabban szaladnak előttünk a vagonok. Kivétel nélkül mind énekel, az eleje már messze harsog, túl a pályaudvaron, de még legalább annyi zúg felénk a végéről. Most már csattognak a kerekek, szalad a vonat. Most megy el előttünk a vége: a két tábori konyha, a két szakács vadul dolgozik fakanalukkal az üstökben. A kis konyhakémények füstölögnek, szikráznak a sötétben. Mintha egy második mozdony volna a vonat végén ez a vágtató konyha, amely zamatos gulyásfelhőt fúj felénk, úgy repül el előttünk. Aztán eltűnik az egész, már csak az utolsó kocsi három piros lámpáját látjuk, de a távolból, a sötét estéből, amelybe elrohant velük a vonat, vonítva száll a hang felénk, az összekeveredett tíz-húsz bakanóta zeng-harsog a levegőben, viszi a mozdony az éjszakába ezt a félelmetes vas-hangszert, azt a vágtató orgonát: a háborúba rohanó, éneklő vonatot. Egyre messzebbről zúg. Aztán vége.”

Molnár Ferenc: Egy haditudósító emlékei, : 1914 november – 1915 november, Budapest, Franklin, 1916. 18–19. o. – Törzsgyűjtemény

Osztrák–magyar repülőtér Galíciában az I világháborúban. Riportkép, 1915. – Fénykép- és Fotóművészeti Tár. Raktári jelzet: FVC 170 – Magyar Digitális Képkönyvtár

1915 januárjában Rakowiczéből a háború új fegyvernemének számító légierőnél tett látogatásáról számol be:

„Odahaza folyton siránkoztunk, hogy kevés avatikusunk tengődik, nincs repülőtér, szubvenció, semmi – és most csupa magyar szó itt körülöttem a repülőtéren. Nemcsak a bakák magyarok, akik itt gépészkednek, de egyik repülőtiszt a másik után szólal magyarul. Meglepően sok a hadseregben a bravúros magyar pilóta és a légi megfigyelő. Több mint hittük.
Napfényes, száraz idő. A délelőttöt a negyedik hadsereg egyik repülőszázadánál töltöttem. A repülőtér hófödte tiszta-fehér síkság. Rajta sátrak,, deszkabódék, árbócok, jelzőlobogók. Innen indul el és ide tér vissza az orosz állásokat kémlelő repülőtársaság. Elegáns tisztek, – valaki azt mondta, hogy a jövőben a repülő katona lesz a legelegánsabb fegyvernem – most már meg is van ez a karaktere ennek a csoportnak.
Az óriási fehér terítőn színes pillangók pihennek. Nagy piros-fehér foltok, csíkok vannak a gépek szárnyain. A kép: piros rovarok egy tudós fehér itatóspapírján, az óriások országában. A sátrak előtt égnek fordított csövű gépfegyver. Két katona őrzi. Felettünk a végtelenségig tiszta, halványkék ég. Szélcsönd.
Egyszerre hallom, amint kiabálnak a katonák:
– Apparát! Apparát!
És a sátrakból kirohan vagy negyven katona, szalad előre a fehér mezőn, messzire, olyan messzire, hogy végül már csak pontoknak látja őket az ember. Az »apparát«-ot én még nem is látom. A gukkert kell elővenni, hogy valahol az ég alján, nagyon messze, a láthatár szélén egy szúnyogot lássak meg, amint buzgón igyekszik ide, hazafelé.
Jön a Dunajec mellől haza a magyar madár.”

Molnár Ferenc: Egy haditudósító emlékei, 112–113. o. – Törzsgyűjtemény

A galíciai fronton. Középen egy állványra erősített fegyver amelyből kézigránátot lőnek ki az ellenség felé. Fotó – Fénykép- és Fotóművészeti Tár – Magyar Digitális Képkönyvtár

A tudósítások azonban nem mindig ilyen „vértelenek”. A front közelében, ha nem is mindig a saját közvetlen élményeit írja le, de a lezajlott ütközetek után a túlélő szemtanúkat beszámoltatva közöl egyre több konkrét személyhez is köthető katonai hőstettet. 1915 januárjában a Hadfy-honvédeknél járva jegyzi fel a következőket:

„Még egy vérző vers a magyar katona-becsületről, a limanowai hó alól. A legnagyobb kavarodásban (a végső rohamok alatt, mikor az oroszok tíz-tizenkét szuronytámadást csináltak egymás után a vékony vonal ellen) – Takács főhadnagyot ott látták ülni az árokszélen, a földön, a géppuskánál, amint a feléje rohanó orosz tömegbe rendületlenül célozva lőtt még akkor is, amikor az oroszok egy része már a mellette álló legényekkel kézitusában viaskodott. A tiszt és a géppuska bele volt keveredve a lövöldöző, vagdalkozó tömegbe, a tiszt el volt veszve, de az utolsó percig járatta a géppuskát, semerre se nézett, csak a cső elé, előre, és e közben – szünet nélkül, egymás után, a káromkodásokat és üvöltözést túlkiáltva ordított ki folyton a gomolyagból, mintegy önmagának parancsolgatva:
– Masinapuskát nem szabad elhagyni, masinapuskánál ott kell dögölni, masinapuskát nem szabad elhagyni, masinapuskánál ott kell dögölni, masinapuskát nem szabad elhagyni, masinapuskánál ott kell dögölni… Egyre hangosabban és fájdalmasabban, felordító, parancsoló hangon, szünet nélkül, önmagát buzdítva, folyton, mindig ugyanazt, amíg a géppuska is, ő is el nem hallgatott.”

Molnár Ferenc: Egy haditudósító emlékei, 124–125. o. – Törzsgyűjtemény

Erdei tábor Galíciában az I. világháborúban, 1914. Fénykép – Fénykép- és Fotóművészeti Tár. Raktári jelzet: FVC 33 – Magyar Digitális Képkönyvtár

A tüzérségnél is az újszerű harci eszközök szerepét emeli ki és érzékletesen ír a háború okozta „láthatatlan” sebekről, a pszichés sérülésekről, melyeknek élménye a korszak szépirodalmában is megjelenik. Januárban a grybowi hadszíntérről is tudósít.

„– Ennek a háborúnak ez az egyik nagy újdonsága. Az ének, amely öl… Az igazi, messze vivő nehéz ágyúk ebben a háborúban mutatkoztak be. Sokat írnak és beszélnek a felrobbanó gránátok óriási »morális« hatásáról. A robbanás zaja, az égnek csapódó földdarabok, füst, por, földindulás… ezt mind tudjuk. De az idegrendszer akkor megy tönkre, mikor a katona már ismeri a gránátot, mikor már kitanulta a hangját, mikor már hallja messziről jönni, ahogy a levegőben fenyegetően dúdolva, trillázva száll feléje, mint valami lomha, vad madár. […] Amikor a katona már sokat volt ágyútűzben, akkor egyre messzibbről ismeri meg a gránát hangját. Az egész csak másodpercek kérdése. De én álltam egy távcső mellett egy tüzérbrigadérossal, aki a hang után pontosan megmondta: ez rövid lesz. Bamm, – már le is csapott, rövid volt. De az a másodperc, vagy fél másodperc, – nem tudom – amely az első énekhang és a »bamm« közé esett, ez egy szomorú esztendő volt. E közé a két pillanat közé esik egy kis nóta fenn a levegőben, amely végighegedül az ember összes idegein, ráér megfeszíteni, megkínozni, megszólaltatni minden szál ideget, – nem tudom, egy másodperc, egy tizedmásodperc vagy talán tíz egész másodperc, – ezt csak az tudja, aki nem hallotta – de az bizonyos, hogy ideje van minden idegszálamat külön felkeresni és megzengetni – oly kínzóan, hogy amikor már robban, akkor már nem is törődöm vele. A brigadéros a kezét a fülénél tartotta, úgy figyelt. Egyszer sem tévedett. Egyszer azt mondta: »ez a miénk«. Ezt hirtelen, vad gyorsasággal mondta, egy szóban, így: »zamjenk«. Bamm – már le is csapott, televágott minket sárral, porral, földdel, a háromlábú távcső felbukott, köptem a földet, törültem a szememet, a brigadéros a gyepen ült és nevetett, levágta a légnyomás.”

Molnár Ferenc: Egy haditudósító emlékei, 148–150. o. – Törzsgyűjtemény

M. J.

A Magyar Elektronikus Könyvtárban elsősorban digitálisan már meglévő műveket teszünk közzé, azonban időről időre mi is digitalizálunk. Az olvasói kérések a legfontosabbak, egyre több felhasználó segíti ajánlataival, kéréseivel is munkánkat. Egyre több elektronikus könyvünk már e-könyv-olvasó-barát epub és prc formátumban is elérhető. Frissítéseink a Twitteren is követhetők.

Rejtő Jenő művei hamarosan újra elérhetők lesznek!

Rejtő műveinél végre megszűnik ez a nyitókép.

• Vesztegzár a Grand Hotelben
• http://mek.oszk.hu/01000/01047
• A szőke ciklon
• http://mek.oszk.hu/01000/01041
• Piszkos Fred, a kapitány
• http://mek.oszk.hu/01000/01064
• Az elveszett cirkáló
• http://mek.oszk.hu/01000/01028

A törvény úgy szabályozza a művek szabad felhasználását, hogy a szerző halálát követő év + 70 év az a dátum, amikortól elérhetővé válnak a művek, azaz ekkor szűnnek meg a szerző jogai. 

A Rejtő-könyvek január elejétől fokozatosan lesznek olvashatóak. A MEK Egyesület támogatásával néhány korabeli kiadású, az 1930-as és 1940-es években megjelent könyvét is digitalizáljuk ezekben a hetekben, és új hangoskönyvek is felkerülnek majd egy önkéntes felolvasónak köszönhetően.

A 2014-ben szabad felhasználásúvá váló szerzők közül még a következők művei várhatók:

Bálint György saját művei és fordításai
Salamon Ernő egy-két verseskötete
Papp Ferenc irodalomtörténeti tanulmányai
Keményfy János irodalomtörténeti tanulmányai

Tovább folytatjuk a régi gyermek- és ifjúsági könyvek digitalizálását, többek közt Török Gyula, Ágai Adolf, Gregus Ágost, Kemenczky Kálmán, Gombos Albin, Mendelényi Béla, Zigány Árpád, Benedek Elek, Donászy Ferenc, Gaál Mózes művei készültek/készülnek el mostanában.

Az I. világháború kezdetének 100. évfordulója is 2014-re esik, ezért néhány e témával foglalkozó alapmű is bekerül ebben az évben a MEK gyűjteményébe, pl. Andrássy Gyula "A világháború problémái" c. könyve. A fényképekkel illusztrált kiadványok képanyagát külön is feldolgozzuk majd a Digitális Képarchívumban, "A világháború képes krónikája" c. kiadványsorozathoz hasonlóan:

Köszönjük a szerzők felajánlásait, kéréseiteket, véleményeteket! Kérjük, segítsétek munkánkat a kattintás után megjelenő űrlap kitöltésével, ajánljatok olyan kiadványokat, melyek teljes egészében olvashatók vagy letölthetők az internetről. 

Kövesd a Magyar Elektronikus Könyvtár frissítéseit RSS-ben és a Twitteren!