1811. október 22-én született Liszt Ferenc, akit jó okkal tartunk számon magyar zeneszerzőként. Hiszen az Esterházy-hercegek birtokán jött a világra a Doborjánként is ismert Raidingban, s bár élete első szakaszában messzi országokba ragadta rendkívüli zongorista-pályafutása, a 30-as évek második felétől fogva egyre többször emlegette fel magyar származását, utolsó évtizedeiben pedig immár élete egyik központi helyszíneként tért vissza újra meg újra Pestre, több hónapos tartózkodásokra. Ettől aligha függetlenül műveiben is lépten-nyomon kitapintható a verbunkosban gyökerező nemzeti stílus hatása, s korántsem csupán a magyar rapszódiákból ismert, nyilvánvaló formában, de első hallásra kevéssé „magyarosnak” tűnő, nagyobb szabású kompozícióiban is. Az 1883-ban írott Magyar Király-dal albumlap-változatán szereplő híres bejegyzés („Mint Magyar hazámnak hű fia”) tehát nyilvánvalóan a nagyközönségnek szánt, kissé színpadias gesztus ugyan, de tartalmát a zeneszerző életének számos epizódja hitelesíti.
A Magyar Király-dal kezdete Liszt autográf lejegyzésében. (A lap az 1956-os forradalom idején sérült meg.) Kottakézirat – Zeneműtár. Jelzet: Ms. Mus. 1.210
Lisztet azonban korántsem csupán a magyarok vallják magukénak, s a nagyvilág éppenséggel Franz keresztnéven emlegeti őt. Annyiban nem is ok nélkül, hogy a zeneszerző német anyanyelvű volt – a magyar nyelv elsajátítására csupán évtizedekkel később tett kísérletet, s a passzív értésnél tovább nemigen jutott. Ráadásul élete egyik meghatározó helyszínének Németországot tekinthetjük, s azon belül éppen azt a Weimart, ahol Goethe és Schiller örököseként a zeneszerző a német kultúra aranykorának feltámasztására tett kísérletet. Liszt alighanem éppen a klasszikus költőpáros mintáját utánozva próbálta elérni, hogy az ő ikercsillagaként Wagner is Weimarban telepedhessen le, s bár e törekvése kudarcot vallott, az egységes német kultúra – s ezáltal egyszersmind az egységes Németország – életre hívása érdekében tett erőfeszítéseinek őszinteségét nehéz volna kétségbe vonni.
Richard Wagner az 1870-es években. Fotó – Zeneműtár. Jelzet: Wagner, Richard 1/9
A kulturális hovatartozás kérdése ugyanakkor még ennél is bonyolultabb, hiszen Liszt legszívesebben Párizsban töltött ifjúkorának kedves nyelvén, franciául nyilatkozott meg mind szóban, mind írásban. Gyakran emlegetett példája ennek, hogy amikor 1840. január 4-i pesti koncertjét követően hat magyar arisztokrata díszkardot nyújtott át a zongoristának, az franciául köszönte meg a lovagias gesztust. Ez az eset persze egyúttal arra is rávilágít, hogy a nyelv a 19. század közepe táján még sokkal kevésbé számított az identitás alapvető meghatározójának, mint a mai közvélekedés szerint – az ifjú Liszt szellemi tájékozódására azonban a nyelvhasználattól függetlenül is a francia kultúra volt döntő hatással, többek között a programzene iránti maradandó vonzalmat is elültetve benne.
Hector Berlioz Harold Itáliában című programszimfóniájának Liszt készítette zongoraátirata. Szerzői kézirat – Zeneműtár. Jelzet: Ms. Mus. 20
S ha már valóságos európai körútra indultunk, hogy Liszt különféle kulturális kötődéseit feltérképezhessük, aligha kerülhetjük el Itáliát, ahol a zeneszerző Párizsból való távozása után hosszabb időt töltött, ennek az időszaknak az élményeit gazdagon dokumentálva a Zarándokévek sorozat „Itália” címet viselő, második kötetében is. Még fontosabb azonban, hogy Róma az idős Liszt működésének is fontos színtere lett: az 1860-as években többnyire itt élt, s az ezt követően megkezdett „háromfelé szabdalt élet” (vie trifurquée) lényegében az örök város, Budapest és Weimar közötti folyamatos ingázással telt, mintha a komponista sehol sem találta volna meg a valódi nyugalmat. Olasz nyelvtudása ugyan sosem ért olyan irodalmi magaslatokra, mint franciasága, de Petrarca és Dante költészete mégis sokáig foglalkoztatta – így vált bizonyos fokig az olasz kultúra is egyfajta otthonává, bármiféle vérségi kapcsolat híján is.
A 2. Petrarca-szonett nyomtatott kiadása Liszt saját kezű javításaival. Kottanyomtatvány – Zeneműtár. Jelzet: Ms. Mus. 18
Róma azonban természetesen nem csupán Olaszország fővárosaként jutott nagy szerephez Liszt életében, hiszen a zeneszerző számára a Vatikán közelsége legalább annyira fontos volt. Annál is inkább, mivel 1865-ben felvette a kisebb papi rendeket, s ezután abbéként jelent meg a világ előtt. Ez a gyermekkora óta tervezgetett lépés pedig mintha egyszersmind megoldást kínált volna a nemzeti hovatartozás az eddigiekben felvázolt problémájára is: a magát magyarnak valló, német anyanyelvű, de leggördülékenyebben franciául fogalmazó világfi végül is az egyházhoz kötötte életét, s a katolicizmus egyetemességében egyfajta „nemzetek feletti” otthonra lelhetett.
Liszt Ferenc az 1870-es években. Fotó – Zeneműtár. Jelzet: Liszt Ferenc 4/13
Mikusi Balázs Zeneműtár
