Amikor 1985 tavaszán az Országos Széchényi Könyvtár a Magyar Nemzeti Múzeum épületéből a Budavári Palotába költözött, a megnagyobbodott olvasói tér páratlan lehetőséget kínált egy újfajta kézikönyvtári elképzelés valóra váltására. A korábbi helyen a kézikönyvtári gyűjtemény szinte kizárólag csak a gyors tájékozódásra-tájékoztatásra szolgált, vagyis elsősorban az általános és szaklexikonok, az egy- és többnyelvű szótárak, a kronológiák, a bibliográfiák és repertóriumok, a különböző adattárak körére terjedt ki, könyvtárosi nyelven fogalmazva: főként faktográfiai munkákat tartalmazott.
Az új helyen a kézikönyvtári állománycsoportok hálózata jött létre, amely a hetedik szinten kialakított olvasói tér belső, funkcionális tagolódásához igazodott: Általános Olvasóterem, Irodalomtudományi Olvasóterem, Történettudományi Olvasóterem, Hírlapolvasó és Központi Tájékoztatás. A használó számára szabad átjárást biztosító, összefüggő térben az elkülönülő egységek kézikönyvtárai más-más gyűjtési elv szerint szerveződnek, a felépítésük is eltérő, csupán a két tudományos olvasóterem esetében mutat erős hasonlóságot.
Kézikönyvtár
Az Általános Olvasóteremben a kézikönyvtár gyűjtőköre a tudomány valamennyi területére és a szépirodalomra is kiterjed, s felállítása a könyvtári szakrend, az Egyetemes Tizedes Osztályozás (az ETO) tíz főszakját képezi le: az általános művektől, majd a filozófiától a földrajzig, történelemig. A közmegegyezéses értelemben vett kézikönyvtári anyagon (például lexikonokon, bibliográfiákon) kívül a polcokon helyet kapnak a tudományszakok nagy összefoglalásai, egy-egy részterület leginkább információgazdag áttekintései, a kiemelkedő, az illető diszciplínában „alapmű”-nek tartott, sokszor hivatkozott munkák, valamint a nemzeti könyvtári funkcióból adódóan a tudományterület magyarországi történetével foglalkozó könyvek. Mivel az OSZK használói köre leginkább a humaniórák iránt érdeklődő olvasókból áll (bár ma már például jogászok, gazdasági szakemberek is gyakran megfordulnak nálunk), ezért a szakok közötti arányok nem egyenletesek: a filozófia-pszichológia, a szociológia, a néprajz vagy a művészettörténet kézikönyvtári állománya jóval gazdagabb és rétegzettebb, mint például a természettudományoké vagy a mezőgazdaságé. Ám a gazdagság és rétegzettség különböző foka ellenére az Általános Olvasóterem kézikönyvtárában a gyűjtési elv vezérszava a korszerűség, vagyis az a követelmény, hogy a szabadpolcra kihelyezett művek (a klasszikus munkákat leszámítva) az adott tudományág mai magyarországi állapotát tükrözzék, legyen szó akár nagy összefoglalásokról, akár részmonográfiákról. Ez pedig - elvileg - folyamatos frissítést, illetve az elavulásra figyelő apasztást igényel.
Központi olvasóterem
A két tudományos olvasóteremben nem annyira a korszerűség, mint inkább a reprezentativitás a gyűjteményszervező elv vezérszava. Híven tükrözte-e az illető szakmunka a hazai irodalom- vagy történettudomány állapotát a mű születése idején, avagy sem: ez volt és maradt a fő szempont a két kézikönyvtár anyagának összeállításánál és későbbi alakításánál. A nemzeti tudományok megteremtésének romantikus hevületét árasztó munkáktól a mai új és még újabb szemléletmódokat közvetítő művekig rengeteg változat sorakozik a polcokon, egy-egy témakörben szinte problématörténeti összefoglalást nyújtva, ami igen hasznos ötleteket adhat a raktárból kikérhető állomány használatához is. Természetesen a folyamatos frissítés, a szisztematikus gyarapítás a tudományos olvasótermek kézikönyvtári állományánál is fontos követelmény, de a módszeres apasztás helyett itt inkább az esetenkénti, egyedi felülvizsgálat a célszerű gyűjteményalakító módszer. E két kézikönyvtár anyagának prezentálása is jóval tagoltabb, mint az Általános Olvasóteremben; amíg ott például a magyar történelem egy-egy korszakára vonatkozóan csak a források és feldolgozások különülnek el, addig a Történettudományi Olvasóteremben a források még külön bontásban szerepelnek, más csoportban vannak a hivatalos iratok, másban a memoárok-levelezések és megint másban az egyéb írásos dokumentumok, sőt olykor a források kritikai irodalma is önálló témakört alkot. A szabadpolcos jelzet viszont mindhárom olvasóterem esetében a témakört jelöli csupán - azon belül mindig a bibliográfiák állnak az élen (ha vannak), utánuk pedig a betűrend határozza meg a könyv konkrét helyét.
A Központi Tájékoztatás termében elhelyezett állomány felel meg leginkább a kézikönyvtár hagyományos fogalmának, csak a könyvtárak többségében megszokott képtől eltérő, sokszoros nagyításban. Ez a kézikönyv-együttes a hetedik szintre kihelyezett, egyébként is értékes állomány „koronaékszere”. (Régóta annak számít: a Magyar Nemzeti Múzeum épületében nem is került az olvasók elé, a tájékoztató munkatársak teremnek beillő munkaszobájában volt elhelyezve mennyezetig érő polcokon.) Az utóbbi évtizedben az interneten és CD-ROM-on elérhető adatbázisok miatt valamelyest inflálódott ugyan az értéke, de még ma is gazdag tárháza a másutt nem hozzáférhető információknak, főként rendkívül gazdag idegen nyelvű anyaga révén (tekintélyes múltú enciklopédiák, a különböző nyelvek történeti-etimológiai szótárai, változatos szempontok szerint összeállított életrajzi lexikonok, nemzetközi címtárak stb.). Egyébként mindennapos tapasztalat, hogy igazából a digitális és nyomtatott források együttes tanulmányozása vezet legtöbb eredményre a keresésben. A minél gyorsabb keresés és visszaosztás érdekében felállítása is más, mint az olvasótermekben, itt a nagyobb egységeken belül (könyvészet, bibliográfiák, lexikonok, szótárak) belül nem a betűrend a meghatározó, hanem minden mű - de nem minden kötet! - külön számot kap.
A Hírlapolvasó szabadpolcos anyagának két jellegzetességét érdemes kiemelni. Egyrészt azt, hogy a kínálat ez esetben is igazodik a könyvtárat leggyakrabban használók igényeihez, tehát főként a humán tudományok, valamint a szépirodalom rangos folyóiratainak, hetilapjainak régebbi évfolyamai sorakoznak bekötve a polcokon, a címek betűrendjében, köztük olyan ritkaságok, mint a Vasárnapi Újság vagy az Új Idők. Másrészt azt, hogy a többi olvasóteremben is van a Hírlapolvasónak „kihelyezett tagozata”. A jogi, szociológiai, statisztikai, filozófiai, pszichológiai, művészettörténeti periodikák például az Általános Olvasóteremben találhatók, s ugyanott érhető el a múzeumi évkönyvek gazdag gyűjteménye is, amely különösen gyakran forgatott állományrész. (A levéltári évkönyvek pedig a Történettudományi Olvasóterem állományának részei.) Az elmúlt évtizededekben számos kérdőíves felmérés készült arról, hogy a használóknak mi a véleményük a könyvtárról, s a kérdések között minden esetben szerepelt a kézikönyvtár állományára vonatkozó is. E felmérések értékeléséből az derült ki, hogy a hetedik szinten található kézikönyvtár komoly „olvasóvonzó” tényező: a válaszokat összegezve, és az iskolai osztályzatok skáláján elhelyezve soha nem kapott négyesnél rosszabb minősítést, de nem egy esetben ennél sokkal jobbat, magyarán: gyakran a legkielégítőbbnek tartották a könyvtár szolgáltatásai közül. A jó vélemény megőrzése azonban nagyon sok munkát (és nem mellesleg: folyamatos anyagi ráfordítást) igényel.
![Nicolaus Vischel: Imago Beatae Virginis.
Augsburg, 1477, Anton Sorg.]A szerző (1250-1330) az ausztriai
Heiligenkreuz apátságában volt ciszterci szerzetes. Műve a ciszterci rend
patrónájáról, Szűz Máriáról szól. A könyvet nyomtatták, de a piros
kezdőbetűket, díszítéseket kézzel festették.](http://img10.indafoto.hu/10/3/115223_df92808a9e4abaa9ce64b1987551f634/11235337_c0d9466642be7dc46788c681456669e6_m.jpg "Nicolaus Vischel: Imago Beatae Virginis.
Augsburg, 1477, Anton Sorg.]A szerző (1250-1330) az ausztriai
Heiligenkreuz apátságában volt ciszterci szerzetes. Műve a ciszterci rend
patrónájáról, Szűz Máriáról szól. A könyvet nyomtatták, de a piros
kezdőbetűket, díszítéseket kézzel festették.")
Johannes Herolt: Sermones. 15. század, Magyarország, papír.