Miután 1521-ben török kézre került Nándorfehérvár, megnyílt az út Magyarország belsejébe. 1526 tavaszán indult el újra seregei élén I. Szulejmán az ország felé. Már a törökök átkeltek a Száván (július 2.), amikor a királyi haditanács kinevezte Tomori Pált, a köznemesi származású, ferences szerzetest és Szapolyai Györgyöt a magyar sereg két fővezérévé. Tomori a Drávánál akarta feltartóztatni a törököket, a haditanács viszont a mohácsi síkot választotta a csata színhelyéül.
1526. augusztus 29-én egy hozzávetőlegesen 25 ezer főnyi magyar sereg állt szemben a közelgő 60 ezres, jól szervezett török sereggel. Szeged közelében várakozott továbbá Szapolyai János, az erdélyi vajda egy közel 25 ezres sereggel, mivel II. Lajos magyar király és a haditanács attól tartott, hogy a fősereg támadásával egy időben a törökök délkelet felől is megtámadják Magyarországot.
A csata augusztus 29-én délután 3 és 4 óra között kezdődött, amikor Tomori Pál megadta a jelet a támadásra. Az alig kétórás csatában elesett II. Lajos és csatatéren vesztette életét a két fővezér, valamint számos magyar főrend és egyházi méltóság is. A mohácsi síkon a magyar had katasztrofális vereséget szenvedett a törököktől. A vesztett csata utáni csapások sok tekintetben évszázadokra meghatározták az ország sorsát, a mohácsi vész a független magyar királyság pusztulásának és az ország hanyatlásának szimbólumává vált.
Szulejmán szeptember 9-én vonult be a védtelenül hagyott királyi székhelyre, Budára. A királyi palotát kifosztották. Ekkor került Mátyás híres korvináinak számos darabja is Konstantinápolyba. Október elején a török erők elhagyták az országot, Magyarország – a délkeleti részek kivételével – ekkor még nem került ténylegesen török uralom alá.
A hadak állása a mohácsi csatában. A gróf Majláth János történeti művében megjelent térrajz szerint. In. Vasárnapi Ujság, 45. évf. 1–52. sz. (1898. Vasárnapi Ujság Regénytára Melléklet.) Elektronikus Periodika Archívum – Digitális Képarchívum
„Hősvértől pirosult gyásztér, sóhajtva köszöntlek,
Nemzeti nagylétünk nagy temetője,
Mohács! Hollószárnyaival lebegett a zordon Enyészet,
S pusztitó erejét rád viharozta dühe…”
Kisfaludy Károly: Mohács című verse a Magyar Elektronikus Könyvtárban. Részlet.
–––
„Kaszásra vár mindenütt a sárguló kalász,
a harcosok között nyomott a hangulat,
komor nyugodtsággal buzdítnak az urak,
a bús, letört király csüggedten nyargalász.”
Kosztolányi Dezső: Mohács /A csata (részlet) – Magyar Elektronikus Könyvtár
A mohácsi csata 1526. augusztus 29-én. Térkép. In. Bánlaky József: A magyar nemzet hadtörténelme, Budapest, Grill, 1928–1942., Magyar Elektronikus Könyvtár – Digitális Képarchívum
„A sok huza-vonának mi lett a vége? Az lett a vége, hogy elesett Pétervárad is. Ekkor már útban volt a király is, de éppenséggel nem királyhoz méltó sereggel. Alig volt négyezer katonája. Útközben, Pakson értesült Pétervárad elestéről. Most már mindenki látta a komoly veszedelmet, mely az országot fenyegette. Véres kardot hordtak körül az egész országban. Az urakat felszólították, hogy jobbágyaikat mind egy szálig fegyverezzék föl. De a véres kard körülhordásának vajmi csekély volt a hatása. A tolnai táborba, hová a király augusztus 6-ikán érkezett, nagyon gyéren szállingóztak a csapatok. A nemesek megkötötték magukat: s küldöttség útján adták tudtára a királynak, hogy csak az ő személyes vezérlete alatt mennek a török ellen, s ha a király erre nem hajlandó, maguk gondoskodnak az ország védelméről! A király keserű szavakkal válaszolt: »Látom, – mondá a küldöttségnek, – hogy mindenki mögöttem keres mentséget és menekülést. Nehogy tehát bárki a saját gyávaságát velem fedezze és a felelősséget rám hárítsa, Isten segedelmével holnap megindulok, elmegyek oda, hová nélkülem menni nem akarnak!«”
Benedek Elek: Mohács. In. Uő.: A magyar nép múltja és jelene, Budapest, Alter-Natív, [1998-2002]. – Magyar Elektronikus Könyvtár
Németalföldi mester: II. Lajos arcképe 16. század. In. Pannon reneszánsz. A Hunyadiak és a Jagelló-kor: 1437–1526, Budapest, Enciklopédia Humana, 1998. – Magyar Elektronikus Könyvtár
„S ott van Mohács... ott nyomta a királyt
Sárkoporsóba páncéla s lova,
S készűlt számunkra a ledőlt király
Kardjából a rettentő zabola,
Melytől még most is ég és vérzik szánk!...
isten csodája, hogy még áll hazánk.”
Petőfi Sándor Isten csodája című verse a Magyar Elektronikus Könyvtárban. Részlet.
Székely Bertalan: II. Lajos holttestének megtalálása, 1860, Olaj, vászon (Magyar Nemzeti Galéria) – Magyar Elektronikus Könyvtár
„Elveszett maga a király is. A végveszély pillanatában apródjai, Czetricz és Trepka kiragadák a csatamezőről, s futottak vele az omló zápor oltalma alatt. Egy kisded patakon kellett keresztülúsztatniuk, a Csele erén, mely most a fellegszakadástól megáradt: a király nekiugratott a háborgó víznek, de lova visszabukott a magas partról, maga alá temetve lovagját s belefojtva a vízbe. […] Két hónap múlva találták meg a király hulláját a Csele patakban, s eltemeték őseihez a székesfehérvári sírboltban; ez volt az utolsó királya a magyaroknak, aki az Árpádok végnyugalmi helyére tétetett.
A többi halottakat, kik a mohácsi vérmezőn elestek, egy derék honleány saját költségén temetteté el. Neve Kanizsai Dorottya, özvegy Perényiné. Megérdemli, hogy följegyeztessék emléke, ki a magyar nemzet sírját behantolá.
Jókai Mór: A mohácsi vésznap. In. Uő.: A magyar nemzet története regényes rajzokban – Magyar Elektronikus Könyvtár
–––
„Mint a sötét asszony a mohácsi téren,
úgy jár a Felejtés köztünk, és egyenként
elhantolja holtainkat.
Szolgái fáklyákat tartanak kezökben
és a fáklya fénye a lombokra föccsen
s különös árnyakat ingat.”
Babits Mihály Kanizsai Dorottya című verse a Magyar Elektronikus Könyvtárban. Részlet.
Mohácsi tömegsír. In. Pannon reneszánsz. A Hunyadiak és a Jagelló-kor: 1437–1526, Budapest, Enciklopédia Humana, 1998. – Magyar Elektronikus Könyvtár
„Azon a napon, mely a csatát követte, a foglyok közül ezerötszázat, nagyrészt főnemeseket, körbeállítottak és lefejeztek a győzelmes sereg szeme láttára: így áldozott a török császár az ő vérükkel isteneinek. Keveset hagytak meg a foglyok közül: éppen csak hogy legyen, akiktől a császár és Ibrahim basa kitudhassa, amire szükségük volt. […] Éjjel és a csatát követő napon az ellenség a környező vidéken gyorsan szerteözönlött, s amit előtaláltak, azt elpusztították, fölperzselték, halandó embernek nem kegyelmeztek, nemre, korra, vallásra való tekintet nélkül mindenféle iszonyatos és kegyetlen dolgot műveltek a szerencsétlen néppel. Nincs elég erőm hozzá, hogy annak az éjszakának és a rákövetkező napoknak a pusztításait megsirassam. Mert az akkora volt Innenső-Magyarországnak azon az egész részén, hogy el nem hihetem, miszerint valaha ellenség bőszebben dühöngött volna. […] A török császár pár napig azon a vidéken tartózkodott, ahol a csata lefolyt, majd mindenkit visszaszólított, akiket zsákmányt szerezni szétküldött, és Buda felé indult. Hat- vagy hétszeri letáborozás után a Duna mentét választva útjául, és minden közbeeső várost vagy falut fölégetve ért oda, minden védőőrség nélkül találta, és fölperzselte: csak a vár maradt meg a királyi istállókkal és a vadaskert. Aztán Magyarország innenső részébe küldte szét fosztogatóit, és ami csak a Duna és a Balaton között fekszik egészen Győrig, mindent tűzzel-vassal feldúlt. […] Mind a megölt, mind a fogságba hurcoltak számát összegezve merem állítani, amennyire tudomást tudtam szerezni róla, hogy ez országos csapás alkalmával közel kétszázezer ember veszett el.”
Brodarics István: Igaz leírás a magyaroknak a törökökkel Mohácsnál vívott csatájáról. – Magyar Elektronikus Könyvtár
–mj–
