Mikszáth Kálmán († Bp., 1910. május 28.) író, újságíró, szerkesztő 1847-ben ezen a napon született a Nógrád megyei Szklabonyán, (1910 áprilisától 1920-ig Mikszáthfalva, ma Sklabiná). Az 1870-es évek elejétől Mauks Mátyás szolgabírónál volt esküdt Mohorán, majd ügyvédgyakornok és újságíró Balassagyarmaton, a palócság központjában, Nógrád megye irodalmi fővárosában. Írásaiban szülőföldje, Nógrád megye motívumai vissza-visszatérnek, egyforma szeretettel ír a palóc és a szlovák (tót) emberekről. A nógrádiakat és a palócokat Mikszáth Kálmán emelte be a magyar irodalmi köztudatba. Élete nagy részét más vidéken töltötte: Szeged jelentett neki menedéket nehezen induló írói pályájának elején, majd a fővárosban élt. Utolsó éveiben azonban ha csak tehette, egyre többet tartózkodott szülőföldjén. 1904-ben Horpácson megvásárolta a megüresedett Szontagh-kúriát, és a hozzá tartozó kisbirtokot. Itt érezte igazán otthon magát. Még palócos kiejtésétől sem vált meg élete végéig.
Ellinger Ede: Mikszáth Kálmán. Fotó. Magyar Digitális Képkönyvtár – Kézirattár. Jelzet: Arckép 1234
A Palócföld, „Palócország” vagy Mikszáth elnevezésével élve „Görbeország” a Mátrától és a Bükktől északra fekvő medence jellegű területeket, ill. az Ipoly völgyét (az Ipolyságig) magában foglaló változatos kultúrájú térség neve. Mikszáth Palócországának képzeletbeli térképén a valóságos földrajzi nevek mellett viszont olyan kitalált, fiktív nevek is szerepelnek, mint a Bágy-patak, a Gózon, a Csoltó, a Bodok, a Karancskeszi vármegye, a Litkei vármegye vagy a Királyné szoknyája nevű hegy.
„Az napról kezdem, mikor a felhők elé harangoztak Bodokon. Szegény Csuri Jóskának egész hólyagos lett a tenyere, míg elkergette a határból istennek fekete haragját, melyet a villámok keskeny pántlikával hiába igyekeztek beszegni pirosnak.
Minden érezte az Isten közeledő látogatását: a libák felriadtak éji fekhelyeiken és felrepülve gágogtak, a fák recsegve hajladoztak, a szél összesöpörte az utak porát s haragosan csapkodta fölfelé; a Csökéné asszonyom sárga kakasa fölszállt a házfedélre és onnan kukoríkolt, a lovak nyerítettek az istállóban, a juhok pedig egy csomóba verődve riadoztak az udvarokon.
Hanem a harangszó, mely fönségesen rezgett a viharban, egy kis eső híján, s az is inkább használt, mint ártott, elfordította a veszedelmet. A kísértetiesen szaladó búzavetések és kukoricaszárak megállottak, lassankint kitisztult az ég s csak a megdagadt Bágy hömpölygő vize, mely szilajan, zúgva vágtatott a kertek alatt, mutatta, hogy odafönn Majornok, Csoltó környékén nagy jégeső volt, vagy talán felhőszakadás.
No, ha most ez egyszer ki nem csap az a patak s ki nem önti a bodokiakat, mint az ürgét, akkor mégis jó dolog keresztény katolikus falunak lenni – lutheránus vidéken.”
Mikszáth Kálmán: A néhai bárány (részlet). In. Mikszáth Kálmán művei III. Novelláskötetek, rövid elbeszélések. A jó palócok, 1882. – Magyar Elektronikus Könyvtár
Mikszáth Kálmán, a jó palóc. Karikatúra (Buzinkay Géza: Borsszem Jankó és társai) In. Kettős kötődés. Az Osztrák-Magyar Monarchia (1867–1918), Budapest, Enciklopédia Humana Egyesület, 2001 – Magyar Elektronikus Könyvtár
A jó palócok (1882) a Jókai-hatás nyomán tovább élő úri-nemesi romantikával szemben a népi ihletésű romantika jegyében született. A kötet egyben a romantikus népiesség zárókötetének is tekinthető, melyben zsánertörténetek szerveződnek egységes ciklussá. „Elbeszélni nem a regényíróktól tanultam, hanem... a magyar paraszttól” – vallotta Mikszáth idősebb korában.
„Mind együtt ültek a bírák. Ott künn a köd nekinehezedett az idomtalan épületnek s szinte összébb szorítá annak falait, ráült az ablakokra és elhomályosítá a jégvirágokat. Minek is ide a virágok? A teremben nehéz, fojtott levegő volt, ködmön és pálinkaszag, s a legfelső ablaktáblán csak lassan, lomhán forgott az ólomkarika.
A bírák fáradtan dőltek hanyatt székeiken, az egyik behunyta szemeit s kezét bágyadtan leeresztve, hallgatta a jegyző tollának percegését, a másik ásítozva dobolt irónjával a zöld asztalon, míg az elnök, letolva pápaszemét orra hegyére, izzadó homlokát törlé kendőjével. Szürke, hideg szemei fürkészve szegződtek az ajtóra, melyen most távozik az imént letárgyalt bűnügy személyzete: a beidézett tanúk és vádlottak.
– Van-e még odakünn valaki? – kérdi vontatott, rideg hangon a szolgától.
– Egy lány – mondja a szolga.
– Hadd jöjjön be az a lány.
Az ajtó kinyílt és a lány belépett. Üde légáramlat surrant be vele, mely szelíden meglegyintette az arcokat s megcsiklandozá a szempillákat: a vastag ködön át mintha egy sugár is lopózott volna az ablakhoz és ott táncolna a jégvirágok között, megsokszorozva magát a tárgyalási terem falain és bútorzatán.
Takaros egy teremtés. Délceg, arányos termet, melyre a kis virágos ködmönke olyan módosan simult, mintha szoborra lenne öntve; fekete szemei szendén lesütve, magas, domború homloka elborulva, megjelenésében báj, mozdulataiban kecs, szoknyája suhogásában varázs.”
Mikszáth Kálmán: Bede Anna tartozása (részlet). In. Mikszáth Kálmán művei III. Novelláskötetek, rövid elbeszélések. A jó palócok, 1882. – Magyar Elektronikus Könyvtár
Mikszáth Kálmán: A jó palócok. Tizenöt apró történet, Budapest, Légrády, 1882. – Törzsgyűjtemény
A palócok tudatában ott élnek az ősi hitvilági alakok, hiedelmek, babonás képzetek, a „garabonciás gyiák”, a „tüzes emberek”, a „bolygótüzek”, a „nyavalya” és a „tudalmas halottlátó asszony”. Több helyen ma is tartják az ördög lagzi, a mátkatál, a kiszehordás, a villőzés, a májusfaállítás, a Luca-nap, a betlehemezés és a karácsonyi vesszőhordás szokását.
„A palóc nép babonás, szereti a misztériumokat, hisz az ördögben és rémlátásokban. Egy sötét holló röpdös fölötte: a végzet. Szárnya suhogását találgatja. Titkos, homályos köd veszi körül, s hova el nem lát a szem, benépesíti a helyeket árnyakkal, borzalmas, csodálatos dolgokkal. Fantasztikus népmesék elhullatott morzsáit összegyúrja s azok hitté keményednek lelkében. Én magam is dajkamesékkel szíttam be a babonát s hiszek benne. A tapasztalatok világossága csak megszürkítette a fekete háttért, de nem oszlatta el, mert emlékszem még, sohasem megy ki a fejemből a szegény Palyus.
A kocsisunk volt, s apám egyszer valami apró vétség miatt bezáratta huszonnégy órára. Egy sötét kamra volt a börtöne, hol nyugodtan töltötte az éjt. Katonaviselt ember nem is veheti sokba az ilyesmit! Reggel jelenlétemben vitt neki ételt a szolgáló. Víg volt és fütyürészett, midőn az ajtót ismét rázártuk.
Alig múlt el azonban egy óra, amint az udvaron játszogattunk mi gyerekek, egyszerre kétségbeesett, fájdalmas kiáltásokat hallunk a kamrából, mintha egy bölönbika bődült volna el.
– Palyus, Palyus! – kiáltám az ajtót megzörgetve. – Mi baja van? Szóljon kend!”
Mikszáth Kálmán: Galandáné asszonyom (részlet). In. Mikszáth Kálmán művei III. Novelláskötetek, rövid elbeszélések. A jó palócok, 1882. – Magyar Elektronikus Könyvtár
Palóc menyasszony tulipános ládája. In. Malonyai Dezső: A magyar nép művészete. V. Kötet – Hont, Nógrád, Heves, Gömör, Borsod magyar népe. A palócok művészete, Budapest, Franklin, 1907–1922. – Törzsgyűjtemény
Amikor A jó palócok 1890-ben díszkiadásban megjelent, Mikszáth így írt róla: „jó volt hozzám. Sok örömet szerzett. Olyan kis mesebeli könyv lett, aki megrázkódott és azt mondta: »Gyere, kedves gazdám, a hátamra, elviszlek, ahova el akarsz jutni«. Elvitt a Kisfaludy-Társaságba, elvitt az Akadémia tudósai közé, elvitt a törvényhozási terembe” (Levele Légrády Károlyhoz, 1890. november 29.).
„– Ejnye, fiam, ide hallgass hát... – szólt a vadász türelmetlenül. – Nem jöttem én ide tréfálni, komoly vevő vagyok... a belédi gyáros.
– Az a gazdag ember – vágott bele élénken Mudrik Mihály –, akié az üveghuta meg a nagy majorság?
– Éppen az üveghuta hozott ide. A Bogát földjére szükségem van az üvegcsináláshoz. Eddig négy mérföldnyiről hozattam az anyagot, mert nem tudtam, hogy a Bogát gyomra is viselős vele. Ma megvizsgáltattam. Nekem az a hegy sokat ér, mert közel van. Megveszem tőled jó pénzen.
Mudrik arca olyan vörös lett, mint a skarlátposztó, de annál halványabb az Imréé.
– Nem tudok én megválni attól a hegytől – szólt restelkedve. – Nekem jutott, legyen az enyim.
– De ha jól megfizetném?
– Nem adom én azt még talán...
Gondolkozott, micsoda nagy dolgot mondjon:
– ...Még talán ezért az egész határért sem.
Az üveghutás elmosolyodott.
– No, jó, jó... látom, hogy igazi palóc vagy... odanőttél a röghöz, – akkor hát kiveszem árendába. Vagyis csak a belsejét. Szánthatod, művelheted a tetejét. Adok érte évenkint ötszáz forintot.”
Mikszáth Kálmán: A »királyné szoknyája« (részlet). In. Mikszáth Kálmán művei III. Novelláskötetek, rövid elbeszélések. A jó palócok, 1882. – Magyar Elektronikus Könyvtár
Mikszáth Kálmánnak és Gundel Jánosnak köszönhetjük a magyar konyha jellegzetes levesét, a palóclevest. Gundel János pesti éttermében készített Mikszáth számára ürühúsból készült levest, amely kiindulásában hasonlított a gulyásleveshez, melyet azonban a végén apróra metélt zöldbab és tejfölös habarás „bolondított meg”. A nagy ínyenc Mikszáth elégedett volt a palóclevessel, amely a tejfölös habarás által nyert savanykás ízvilágának köszönhetően valóban hasonlított a palócok által kedvelt savanyú krumpli- vagy bableveshez, de magában foglalta más tájegységek jellegzetességeit is.
Mikszáth Kálmán és a Palócföld kapcsolatáról szólnak még többek között a további művek is:
- Praznovszky Mihály: Nógrádi Mikszáth-lexikon egy kötetben, két részben. 1. rész: Személyek, 2. rész: Helyszínek, Salgótarján, Mikszáth, 1991. – Törzsgyűjtemény
- Mikszáth Kálmán: Utazás Palócországban. Válogatott írások, szerk. Pintér Nándor, [Salgótarján], Mikszáth, [1997. Átdolgozott kiadás]. – Törzsgyűjtemény
–MJ–
