Három különleges régi nyomtatvány került elő aukciókon az év elején, melyeket munkatársaink megvizsgáltak. Erős a gyanú, hogy a könyveket ellopták. Reméljük, hogy hamarosan visszakerülnek az eredeti őrzőhelyükre és bárki számára elérhetők lesznek a kötetek.
Farkas Gábor Farkas három részletben (1., 2., 3.) megírta a könyvek történetét, és ráadásként bemutatta kutatómunkánk egyik nagyszerű eredményét, melyet a kulturális javak szolgáltatásában végzünk nap mint nap.
Az írást Földváry Antal antikvárius kommentálta. Fontosnak tartjuk a véleményét, ezért egy külön posztban válaszolunk felvetéseire. Szürkében olvasható a kommentár, fehér alapon munkatársunk válasza.
Tisztelt Farkas Gábor Úr!
Tisztelt Földváry Úr!
Igazán örömteli esemény, hogy sikerült lopott könyvet találnia. Gratulálok!
Egyáltalán nem örömteli dolog könyvlopásokkal foglalkozni, sok vele a nyűg, rengeteg dolognak kell utána járni, hatóságokkal levelezni, aztán rendőrségre és bíróságra járni. Volt már benne részem, nem élveztem. Ugyanakkor a munkámat is el kell végeznem. Mindenki teszi a dolgát, a tolvaj lop, a rendőrség nyomoz, a könyvtáros pedig azon igyekezik, hogy a lopott könyvek visszakerüljenek jogos tulajdonosaikhoz.
Szívesen beszélgettem volna Önnel erről, ha bemutatkozott volna, mikor boltunkban járva "csak a kollegái munkáját ellenőrizte".
Egyszer illő bemutatkozni, ezt meg is tettem évekkel ezelőtt, mikor éppen a Krisztina Antikváriumban jártam megtekinteni az aukcióra szánt nyomtatványokat. Még beszélgettünk is arról, hogy régóta keresem a lányaimnak Obrucsev Utazás Plutóniába című remekművét, mely jobb, mint a mintának használt Verne-könyv.
Ha nem túlzottan zavarom, kicsit kiegészítem az Ön által leírt történetet.
Mivel azért írtam ezt az öt részből álló blogbejegyzést (több mint 20 000 leütés), hogy érdemi vita induljon fontos kérdésekről, ezért kifejezetten örülök a hozzászólásának. Idézem a blogról: „ám nem haszontalan a könyvgyűjtő, az antikvárius és a könyvtáros különböző nézőpontjának a felvázolása és a párbeszéd elindítása sem a történet szereplői között.”
Nem említette, hogy a magyar könyvekre különösen odafigyelő és vigyázó, azokat nagy becsben tartó szlovák könyvtárosok elfelejtettek bélyegezni ennek a könyvnek az esetében. Továbbá, hogy semmilyen más a tulajdonjogra utaló jel nem volt benne. Ezért azután, bár Ön a feljelentésében orgazdasággal vádolt, a rendőrségi nyomozás sem az antikváriumot, sem a könyv beadóját nem találta bűnösnek. Nekik sem tűnt túl logikusnak, hogy az "új" tolvaj és orgazda nagy nyilvánosság előtt kínálja "régi" portékáját. Azt tudom és elismerem, hogy a könyvtárosok lehetősége egy-egy könyv azonosítására, valamint ilyen irányú tudományos felkészültségük meghaladja az enyémet. Ha mondjuk az Ön figyelmeztetése révén tudomást szereztem volna a könyv eredetéről, kisebb nyilvánossággal el tudtuk volna rendezni az egyébként addigra már "védetté" nyilvánított könyv sorsát.
Nem csak az érvényes állománybélyegző hordozhat tulajdoni jegyet. Sajnos a Kárpát-medencében nem egyedülálló eset, hogy valamiért nem kerül pecsét a muzeális nyomtatványba. Nagyon sok jel segíti mindannyiunk (így a könyvtárosok, az antikváriusok és a gyűjtők) munkáját. Ez lehet exlibris, tulajdoni bejegyzés, supralibros, régi raktári jelzet, jellegzetes kötés, vagy akár közvetett (levéltári, könyvtári) forrás. Mit tegyünk akkor, ha a tolvaj kivágta a címlap rektóján lévő pecsétet és a belső kötéstáblán a szakértő számára ismert raktári jelzeteket olvashatunk? Vagy az óvatlan orgazda csak áthúzta ceruzával a – szerinte – érvénytelen 19. századi állománybélyegzőt, de a possessor-bejegyzések és a régi, illetve az érvényes raktári jelzetek ott virítottak a címlapon és a belső kötéstáblán? Megtörtént, bírósági tárgyaláson ismertetett ügy volt a 2000-es évek elején, az az eset, amikor is sikerült a könyvtártörténeti forrásokkal igazolnom, hogy az 1960-as években lopták el a példányt az Egyetemi Könyvtár egyik külső raktárából.
Nekem új információ, hogy a nyomozás lezárult volna, hiszen párhuzamosan folyik a szlovákokkal együtt, s még egy rendőr sem kérdezte meg tőlem, hogy mit tudok erről az ügyről. Kapott erről hivatalos értesítést? Ezt meg tudja osztani a nyilvánossággal?
Mind a ketten tudjuk, hogy annál logikusabb tett nincs is a lopott könyv legalizálására, mint azt egy aukción meghirdetni, hiszen, ha sikeresen leütik a tételt, akkor az új tulajdonosa tulajdonjogot is vásárol, ami még nehezebbé teszi a visszaszerzését az eredeti tulajdonos számára. Három lehetőség van: az első (nekem legszimpatikusabb), az új tulajdonos jóhiszemű volt és visszaadja a lopott holmit, a második esetben az új tulajdonos visszaadja, de kéri a felmerült költségei (vásárlás, utazás, restaurálás, esetleg őrzés) megtérítését – erre jó példa az ezen a blogon tárgyalt malvázia esete, olvassa el, szerintem tanulságos – a harmadik pedig, mikor a beadó (vagy a megbízottja) lelép nyomtalanul a könyvvel. Tehát azért kellett levédetni a könyvet mind a három esetben és a rendőrség azért foglalta le bűncselekmény alapos gyanújával a köteteket, hogy a lopott könyvek felett ne szerezhessen senki se tulajdonjogot és ne tűnjön el a példány a szemünk elől. Röviden szólva én nem merném lebecsülni a nyomozóhatóságok szakmai hozzáértését, hogy nincsenek tisztában a lopott műkincsek értékesítési módszertanával. Ezért is utaltam a blogon a Seuso-saga mindenki által ismert történetére.
Azt írja: „Azt tudom és elismerem, hogy a könyvtárosok lehetősége egy-egy könyv azonosítására, valamint ilyen irányú tudományos felkészültségük meghaladja az enyémet.” Úgy gondolom, hogy most túlságosan is szerény. Megnéztem még egyszer a Krisztina Antikvárium által aukcióra szánt példány történetét: Borsa Gedeon céduláját leszámítva minden adatot az internetről, vagy mindenki számára hozzáférhető nyomtatott forrásokból (RMNY, Kamil Lackó katalógusa stb.) szereztük a kollégákkal. Borsa cédulája fontos forrás, legfőképpen a megerősítés miatt, de nélküle is egyértelművé válik a régi könyvekhez csak egy kicsit értők számára, hogy ezt a kötetet 2003 után lopták el Eperjesről. A neten megtalálható az eperjesi kontaktszemély elérhetősége, aki válaszolt is nekünk, s megerősítette, hogy a kötet: 1. valóban eltűnt, 2. fenntartják a tulajdonjogukat 3. megtették a szlovák hatóságoknál a feljelentést. Érdemes lett volna időt áldoznia arra, hogy ellenőrizze a provenienciát. Mit ír erről az antikváriusok erkölcsi kódexe? Idézem: „A tagoknak teljes felelősséget kell vállalni, valamint minden erőfeszítést meg kell tenni az általuk eladásra kínált tételek eredetisége és eredetiségének megállapítása érdekében.” Az RMNY-ből biztosan van otthon példánya, Lacko katalógusa náluk szabadpolcos, nem is kell beiratkoznia, hanem egy napijeggyel megnézheti, s ha kell, kifénymásolhatja a megfelelő oldalakat. A Google keresőjével megtalálhatók a blogban szereplő többi adat (nevek, helyek, időpontok, címek stb). És ha egy telefonnal vagy e-maillel hozzám fordul, szívesen segítek, volt arra példa, hogy antikváriust kisegítettünk egy-egy bibliográfiai adattal. Ugyanez elmondható a példány azonosításában részt vett kollégáimról is.
Azt írja: „Ha mondjuk az Ön figyelmeztetése révén tudomást szereztem volna a könyv eredetéről, kisebb nyilvánossággal el tudtuk volna rendezni az egyébként addigra már »védetté« nyilvánított könyv sorsát.” Nem tudom, hogy mit ért kisebb nyilvánosságon. A példány védése indokolt volt, ha nem lett volna lopott, s az OSZK rendelkezik a szükséges forrással, akkor vásárlóként is feltűnhetett volna az aukción. Mivel alapos gyanú merült fel, hogy bűncselekmény során került ki a könyv az eredeti őrzőhelyéről, így nem volt mérlegelési lehetőségem. Gondoljon csak bele: ha a sikeres aukció után derül ki, hogy lopott a könyv, akkor joggal marasztalnak el, hiszen hanyagul végeztem a munkámat.
Megkérdezem, gondolt-e már arra, hogy az a mód, ahogy ebben az esetben eljárt (nem akarom minősíteni, de tudja kifejezetten jót tesz egy üzlet hírnevének, mikor az általa rendezett árverés alatt a helyszínen foglal le egy tételt a rendőrség) a jövőben hány könyv megcsonkításához, átkötéséhez és meg nem találásához vezet? A tulajdonosok tudnak számolni, és tényleg: egy csonka könyvért több pénzt kapnak, mint egy elkobzottért. Ezzel a "jól sikerült" akciójával és annak nem kis sajtóvisszhangjával, vajon hány potenciális, árverésre beadható, vagyis valószínűleg nyilvánosságra kerülő művet sikerült a láthatatlan kereskedés mezejére taszítania?
Az üzleti hírnévhez annyit, hogy az idézett erkölcsi kódex szerint is és bizonyára üzletileg is megéri munkát fektetni a gyanús kötetek alapos átvizsgálására. Nem tudom érvként elfogadni, hogy legyek a tolvajokra tekintettel – ha jól értem, őket kényszerítem olyan méltatlan helyzetbe, hogy kénytelenek lesznek a lopott holmit megcsonkítani és a tulajdoni jegyeket eltüntetni? –, pontosabban: vegyem figyelembe azt, hogy mégiscsak kényelmesebb a lopott könyveket aukciókon tisztára mosni, mint a megfáradt bűnözőket a feketekereskedelembe taszítani, ahol nyomott áron veszik-adják a legális piactól távoltartott régi nyomtatványokat?
A háború utáni évtizedekben százezres nagyságrendben keringtek a kereskedelemben - legálisan - régi egyházi, vagy más megszűnt szervezetek bélyegzőivel jelölt könyvek. Ön szerint egy-egy ilyen eset után (mint pl. az Ön által is megemlített Studio Antikváriumi eset) ki mer bármilyen "megbélyegzett" könyvvel előállni? Honnan lehet tudni, hogy eladható egy mű, vagy sem? Esetleg előzetes normakontrolt szeretne? Azt gondolom Ön és a Könyvtár elöbb unná meg, mint a tulajdonosok.
Az aukciókon megjelenő tételek mennyiségéből és rendőrségi ügyek számából sejthető, hogy olyan sok könyv nem lehet a piacon és magánszemélyeknél, amelyekről megnyugtatóan és gyorsan kideríthető, hogy: 1. lopták, 2. ki az eredeti tulajdonosa, 3. igényt tart-e a példányra az eredeti tulajdonosa. Ezért is javasoltam a használt kocsik eredetvizsgálatához hasonlót – melynek kidolgozásában egyaránt szerep jutna az antikváriusoknak, a hatóságoknak és a könyvtárosoknak) –, hogy a gyanús eseteket ki lehetne szűrni. Azért ne legyünk képmutatóak: az 500 példányból – nem számolom a Kádár-levelek körüli hajcihőt – ez az egy könyv volt gyanús. Ha aukciónként ez az arány, akkor ennek költségei kifizethetők. Már amennyiben igényt tartanak az OSZK munkatársainak a segítségére, de, mint már azt fent is említettem: internet, telefon és könyvtár segítségével bárki összerakhatta volna az inkriminált blog-posztot, aki egy kicsit is konyít a régi könyvekhez és szereti is ezt a világot. Egy komolyabb tétel már egy középkategóriájú használt kocsi árával vetekszik, de ütöttek le olyan könyvet is nemrégen, melyért egy új, felsőkategóriájú kocsit is lehetett volna venni.
Költői kérdést tesz fel: vajon, hogy kerülhetett ki a mű a gyűjteményből. Nem tudom. Az viszont valószínűnek tűnik, ha "ennyire" vigyáznak egy (a mi számunkra) becses ritkaságra, azt csak belső ember viheti ki, aki nem a takarítónő, mert ő nemigen tudja, hogy mit is érdemes ellopni. Csak zárójelben említem: egyik érdeklődő kollegám, néhány éve családostól kereste fel ezt az intézményt, ahol nem tudtak magyarul (uram bocsá', vagy csak nem akartak tudni) ezért végül angolul tudatták velük, hogy állományvédelmi ok miatt nem lehet megnézni a gyűjteményt. [Ki nem mondva: leginkább magyaroknak nem, ha meg szeretnének nézni egy volt magyar könyvtárat. Tulajdonképpen rendesek: ne fájjon a szívünk...] Ez megnyugtató. Vigyáznak majd a visszakerült és még ott lévő magyar könyvekre. Annyira legalább, mint az ugyanilyen nyelvű sírkövekre.
Szerintem itt sok minden összekavarodik, s nem is tartozik a most folyó diskurzushoz. A költői kérdésre a válasz a szlovák rendőrség feladata. Reméljük, hogy meglesz minél hamarabb. A komplexusokat kezelni kell, nem elmélyíteni. Viszont egy szép kultúrdiplomáciai gesztus segítheti az évtizedes görcsöket oldani, s előnyt is szerezhetünk belőle.
Az antikváriusok mindig is a Nemzeti Könyvtár mellett álltak és ahol lehetett - sokszor büszkén - segítették a gyűjtemény gyarapítását. Megint csak zárójelben: elviselve, hogy az OSZK sokszor hónapokig nem fizette ki a vásárlásait, ami tekintettel arra, hogy nem bank vagyunk, a beadók felé nagyon kínos magyarázkodásra kényszerít minket. (Régebben ez a segítség kölcsönös volt, sajnos úgy tűnik csak volt.) Számtalan ritkaságot kutattunk fel, "csiklandoztunk ki" a gyűjtőktől vagy örököseiktől. Azt gondolom ezután ez nehezebb lesz.
Sajnálattal hallom, hogy állítólag az OSZK nem fizetett hónapokig. Ha ez igaz, akkor ez szomorú és mindent meg kell tenni, hogy ez ne történjen meg legközelebb. De erről jut eszembe, talán egy éve az igen tehetséges művészettörténészünk segített Önnek: azonosította és mintaszerűen leírta az egyik aukcióra szánt grafikai dokumentumukat, minek következtében jó üzletet köthetett az egyik budapesti közgyűjteménnyel.
Az Axioarton látható képeket, (és a jó, vagy kevésbé jó leírásokat) mi antikváriusok készítjük és bocsátjuk a lap rendelkezésére. Így volt ez ebben az esetben is, ami ugye egyértelművé teszi a "rosszhiszeműségemet". Legalábbis az Ön véleménye szerint, mivel cikke ezt sugalja.
Gyorsan rákerestem a szövegben: le sem írtam a rosszhiszemű szót. Ragozott formában sem.
Köszönöm a türelmét: Földváry Antal, Krisztina Antikvárium
A további disputában bízva, üdvözli, Farkas Gábor Farkas, a Régi Nyomtatványok Tára vezetője
