2017-ben az év ősmaradványa a Kárpátok sárkánya, azaz a barlangi medve lett. Hogyan lett a medvéből sárkány? Melyik volt előbb? Farkas Gábor Farkas írása a barlangi medvéről, pontosabban a sárkányról.

Petrus Ransanus (1428–1492) itáliai történetíró, domonkos szerzetes írta mindezeket Mátyás királynak ajánlott történeti munkájában. Thuróczy János (1535?–1489?) királyi ítélőmester krónikája átdolgozásakor belekerültek Ransanus személyes történetei is a szövegébe. Ez az erdélyi részlet ennek kiváló példája. Nyilvánvalóan itt nem egy szimbolikus, mitikus, vagy mesebeli lényről van szó, hanem olyan ősleletről (fosszília), melyet a humanista egy sárkánytól származónak vélt. A magyar fordítás jegyzete az utolsó jégkorszakban, nagyjából 10 000 évvel ezelőtt kihalt barlangi medve (Ursus spelaeus) koponyájának tartja a Ransanus íróasztalán őrzött maradványt. Tény, hogy Erdély és Partium több barlangjában is találtak medvecsontokat már a 18–19. század folyamán. A Bihar megyei Mézged cseppkőbarlang talán a leghíresebb a lelőhelyek közül, melynek részletes feltárását Adolf Schmidl (1802–1863), illetve Czárán Gyula (1847–1906) barlangkutatóknak köszönhetjük.

Ulysse Aldrovandi itáliai természetbúvár szárnyas sárkánya (1640)

Úgy tűnik tehát, hogy Ransanus valamelyik leletgazdag barlangból előkerült medvekoponyát kaphatott ajándékba az erdélyiektől. Ám ezzel kapcsolatban – legfőképpen a pár évvel ezelőtt Erdélyből előkerült szenzációs őshüllőmaradványok miatt – érdemes lenne néhány kérdést megfogalmazni. Biztos, hogy csak barlangi medve koponyája lehetett ez a csont? Egy laikus számára – méretétől eltekintve (ami a hatalmas és a hatalmasabb szóval írható le) – a két medve, a kihalt barlangi- és a ma is élő barnamedve koponyája nem különbözik. Nincsen bennük semmi sárkányszerű. Viszont, ha valamelyik ragadozó őshüllő koponyáját vesszük kézbe, s hasonlítjuk össze bármelyik élő vagy kihalt medvekoponyával, szembeötlő lesz az eltérés.

Tény, hogy rengeteg barlangimedve-lelet bukkant fel az évszázadok során, melyről azt hitte a 15–18. század embere, hogy sárkányoktól származnak. Nyilvánvalóan több csont kerülhetett elő a 10 000 évvel ezelőtt kipusztult barlangi medvéktől, mint a 65 millió éve eltűnt őshüllőktől. De nem zárható ki az sem, hogy akadhatott közöttük olyan csont vagy koponya, ami nem barlangi medvéé volt és mégis sárkánymaradványoknak vélték a 18. század vége előtt. A barlangtan (szpeleológia) tudomány kialakulása előtt a barlangokra mint sárkányok és ördögök lakhelyére tekintett a tudós és a laikus egyaránt. Nem véletlen, hogy a legtöbb barlang neve így kapcsolatban állt valamilyen módon a sárkánnyal. A barlangokban talált csontok megmozgatták az emberek fantáziáját már a történelem előtti időkben is.

Elképzelhető-e, hogy a barlangi medve koponyáját sárkányfejnek nézhették? Van erre is példa, Johann Friedrich Esper (1732–1781) német természettudós és teológus ismeretlen négylábú állatok újonnan felfedezett kövületeiről írt könyvében sárkányként írt le kihalt állatokat 1774-ben. Néhány évtizeddel később Robert Townson (1762–1827) angol természettudós magyarországi utazásai során felkereste a Liptószentmiklóstól délre fekvő Deménfalunál található nevezetes jég- és cseppkőbarlangot. Ő már figyelmeztette az olvasót, hogy Buchholtz György (1688–1737) késmárki polihisztor megállapításaival ellentétben ezek a csontok nem sárkányoktól, hanem barlangi- illetve jegesmedvéktől származnak. Buchholtz több esetben küldött sárkánycsontokat Bél Mátyás (1684–1749) történet- és földrajztudósnak, melyeket a környéken gyűjtött. Természetesen a 18. század első harmadában még senki számára sem volt világos, hogy ezek a fosszíliák milyen állatok maradványai lehettek, mivel Johann Christian Rosenmüller (1771–1820) német orvos évtizedekkel később írta le tudományos alapossággal a már kihalt barlangi medvét. Townson 1794 után olvashatta el Rosenmüller Lipcsében megvédett disszertációját.

Viszont nemcsak Ransanus látott sárkányfejeket Erdélyben. Egy évszázaddal később Jacques Bongars (1554–1612) francia diplomata 1585-ös konstantinápolyi követjárása során a következőről számolt be, mikor Nagyenyedhez érkezett: „Másnap átkeltem az Aranyoson és a Maros mellett fekvő Enyed városában (Hegnedin) ebédeltem. A várkastélyban óriások csontjai és sárkányfejek láthatók, melyeket valamely erdélyi hegységből hoztak, hol, mint mondják, igen sok található.”

A 17. század második felében több képekkel díszített írás is megjelent magyarországi sárkányok – vagy annak tartott lények – maradványairól. Johannes Patersonius (1615–1675) – más néven: Hain János – porosz származású eperjesi katonaorvos a lipcsei akadémia folyóiratában publikálta rajzait azokról a csontokról, melyekről később kiderült, hogy egy barlangi medvéé.

Hain levelet írt 1671-ben Philipp Jakob Sachs (1627–1672) boroszlói (ma: Wrocław) természettudósnak, aki a halála előtt még megjelentette folyóiratában az eperjesi kolléga fantasztikus beszámolóját:

A sikerre való tekintettel Hain lelkesen folytatta a kutatást és újabb tudósítását jelentették meg a lipcsei szaklapban:

Csak sajnálhatjuk, hogy ambiciózus terve, a magyarországi ritkaságok és érdekességek megírása korai halála miatt nem teljesült, mivel néhány évvel később egyébként éppen egy sárkányvadászat alkalmával szerzett sebesülésébe hal bele. Jegyzeteit felhasználta Heinrich Vollgnad (1634–1682) boroszlói orvos egy évvel későbbi cikkében, ami szintén a Kárpátokban és Erdélyben megbúvó sárkányokról szólt.

Konrad Lycosthenes elszázi humanista tüzes sárkánya (1557)

Nemcsak a sárkánycsontok, hanem az élő(nek vélt) sárkányok is okozhattak gondot a korabeli értelmezésben. A már említett Buchholtz a fosszíliák gyűjtése mellett beszámolt egy különös esetről a naplójában (1718): „Láttam egy sárkányt Laziste [ma: Laziszkó] felett!” Erre talán a legkézenfekvőbb magyarázat a Christfried Kirch (1694–1740) német csillagász által 1718. január közepén felfedezett üstökös látványa lehetett.

A repülő sárkányok jóval korábban is megzavarták a dolgos hétköznapokat. Két krónikás időben és térben távol egymástól írt le hasonló(nak tűnő) természeti jelenséget. „Ez eztendobe eg nag sarkan lattatec deel elöt niarba az egen.” Vagyis egy nagy sárkány tűnt fel az égen egy nyári délelőttön. Bencédi Székely István (1500/1510 között–1563 után) protestáns iskolamester írta le a fenti sorokat Chronica ez világnak jeles dolgairól című, Krakkóban megjelent (1559) művében. Az egykori ferences szerzetes világkrónikájában számos helyen megemlített csodás égi jelenségeket, beszámolt több, a csillagászati szakirodalom által jól ismert üstökösről, de leírt elsőre nehezebben értelmezhető eseményeket is. Ha szigorúan a szöveget vizsgáljuk, azt hihetnénk, hogy Székely a mítoszok világából feltámadt sárkányról számolt be.

Természetesen nem mesebeli szörnyről, inkább egy csodálatosan szép természeti jelenségről van szó, amit bárki megtapasztalhat, ha megfelelőek a légköri viszonyok. Székely (csakúgy, mint kortársai) számára nem volt mindig egyértelmű, hogy égi vagy légköri eseményt látott, ha felnézett az égre, vagy tudósított korabeli beszámolók alapján. A forrásokat alaposan végigelemezve, úgy tűnik, hogy Székely István nagy valószínűséggel egy természeti jelenséget, s nem meteorithullást vagy üstököst írt le a krónikájába. A felkelő nap sugarai ritka fénytörést eredményeztek, amely tüzes sárkányként vonult be később az irodalomba.

Ugyanakkor Cserei Mihály (1667–1756) erdélyi históriájában vagy az 1702-es üstököst, vagy egy sárkány formájú felhőt megvilágító szép napnyugtát örökített meg a következőképpen: „Egy estefelé Kecén [Maroskece] az úrral kün a kapunál állottunk sokan, s nagy hirtelenséggel az egen egy szárnyas sárkány szikrázva keresztülmene, más helyeken is az országban ugyanakkor láttatott.” Ez a szép természeti kép található meg Liszti László (1628–1662) költő, Zrínyi-követő soraiban is: „Isten be nagy fellegh, áll Egen chak veztegh! nyilván Sárkány van benne!”

Az előző történeteket figyelembe véve Ransanus sárkánykoponyája természetesen egy valóságos tárgy volt az íróasztalán. Miskolci Csulyak Gáspár (1627–1699) református lelkész is létezőként tekintett a sárkányra, melynek két fajtáját ismerte:

Az érzékletes leírásból úgy tűnhet, hogy a lelkész láthatott „élő” sárkányt. Viszont a „létező” sárkányt megkülönbözteti a Cserei által leírt „tüzes sárkány”-tól, a lenyugvó napsugarak által megvilágított felhőalakzatoktól:

Ez alapján világossá válik, Miskolci Csulyak csak az élő, s valamikor élt hüllőket (akik között óriási méretűeket is elképzelt) tekintette sárkányoknak, míg a természeti jelenségekért (forgószél, tüzes sárkány, égi háború, üstökösök) magát az ördögöt tette felelőssé. Ugyanakkor valószínű, hogy a három sorban álló sárkányfogakat leíró lelkész láthatott őshüllő koponyát, különben az ettől igencsak eltérő barlangi medve fogazatáról elmélkedett volna könyvében.

Hain 17. század végi tévedése, miszerint egy kihalt medve koponyáját vélte sárkányénak, meghatározta a későbbi interpretációkat. A 15–18. századi sárkánycsontokról hírt adó forrásokat kizárólag a nagy tömegben előkerült medvecsontokkal hozták összefüggésbe, s nem került sor arra a kérdésfeltevésre, hogy az első modern leírásokat megelőző adatok vonatkozhatnak-e őshüllőkre. Mivel Erdélyből kizárólag növényevő őshüllőket ismertünk, ragadozók jelenlétét csak néhány fogmaradvány sugallta. Ez a helyzet változott meg 2010-ben.

Vremír Mátyás, az Erdélyi Múzeum-Egyesület geológusa és paleontológusa egy részleges állatcsontvázat fedezett fel Szászsebestől (ma: Sebeș) nem messze, a Sebes-folyó mentén 2009 szeptemberében. A leletet elküldte Csiki Zoltánnak, a bukaresti egyetem őslénykutatójának, majd 2010 augusztusában jelent meg cikkük két amerikai szerzővel közösen. A zömök sárkány (Balaur bondoc) nagyjából 70 millió évvel ezelőtt élt a 200 km hosszú Hátszeg-sziget part menti részén, melyet a Gondvána és Laurázsia őskontinensek között elhelyezkedő Tethys-óceán ölelt körül. Ennek az elszigetelődésnek köszönhette abnormális jellemzőit. Az ázsiai velociraptor izmosabb változataként félelmetes csúcsragadozó lehetett, mérete nagyjából egy megtermett kutyáé volt.

2013 februárjában újabb leletről számolt be a kolozsvári kutató. A repülő őshüllő (Eurazhdarcho langendorfensis) maradványai ugyancsak a Sebes-folyó mentén, Lámkerék (ma: Lancrăm) közelében kerültek a felszínre, s a szárnyas gyík (pteroszaurusz) rekonstrukciója tovább színesítette az erdélyi sárkányok történetét. Az elmúlt évek figyelemreméltó paleontológiai felfedezései megengedik annak a feltételezésnek a létjogosultságát, miszerint a késő középkori és kora újkori forrásokban szereplő sárkányok egy része valójában őshüllő fosszíliája lehetett.

Farkas Gábor Farkas

Az írás az Erdélyi Múzeumban jelent meg jegyzetekkel:
Ransanus és a sárkány
Erdélyi Múzeum, 75(2013) pp. 32–37.