Nyelvemlékeink titkos története I.

2020. május 04. 11:23 - nemzetikonyvtar

Kincsek a nemzet könyvtárából 4. rész

Farkas Gábor Farkas művelődéstörténész, a Muzeális Könyvtári Dokumentumok Nyilvántartása-iroda vezetője a nemzeti könyvtár különgyűjteményein alapuló több évtizedes kutatások eredményeit gondolta újra a nagyközönségnek szóló sorozatában.
A Szent György napjától hetente kétszer, hétfőnként és péntekenként jelentkező tizenegy részes sorozatban egy-egy kincs és egy-egy értékes muzeális könyvtári dokumentum kerül a megszokottól különböző, színesebb megvilágításba. A történetek sok esetben bonyolult és az olvasó nyomozására váró összefüggései nem véletlenek. A nyomozáshoz adhatnak támpontokat a szövegbe ágyazott kapcsolatok (linkek).
A sorozat péntekenként megjelenő részei után egy-egy kérdést közlünk: minden héten egy – első ránézésre – csavaros történet kibogozását várjuk a kedves olvasótól.

kepkonyvtar_66837_73505_keszthelyi.jpg

Keszthelyi kódex 4r, MNy 74, Kézirattár – Digitális Képkönyvtár

A Keszthelyi és a Festetics-kódexek a nemzeti könyvtár legbecsesebb kincsei közé tartoznak. E két nyelvemlékünkről szinte minden kideríthetőt kiderített az elmúlt közel két évszázad magyar tudománya. Amíg a Keszthelyi kódex kalandos története (Lékától Németújváron és Igmándon át Sárospatak érintésével a Balaton partjáig) kiemelkedik a többi kézirat históriája közül, addig a legszebben díszített magyar nyelvemlékünkről, a Festetics-kódexről csupán annyit tudunk, hogy valamikor a 18. század végén kerülhetett a család bibliotékájába.

kepkonyvtar_66805_73469_festetics.jpg

Festetics-kódex, 2v, MNy 73, Kézirattár – Digitális Képkönyvtár

Ismert tény, hogy 1944 végén az akkor alig négyéves Festetics (IV.) György édesanyjával és mindössze egy kézi poggyásszal menekült el az országból. Abban egységes a művelődéstörténet-írás, hogy a két könyvet Keszthelyről szállították – más kincsekkel együtt – az Országos Széchényi Könyvtárba 1947 nyarán. Ez annak a folyamatnak a kezdete volt, amelynek a végén az „elhagyott” hitbizományt – köztük a keszthelyi kastélyt értékeivel együtt – államosították.

Az OSZK-ban nemrégen előkerült iratanyag viszont egy másik történetet mesél el. 1947. február végén Jánossy Dénes történész, levéltáros, a Magyar Országos Levéltár főigazgatója – mint a Magyar Nemzeti Múzeum Igazgatótanácsának elnöke – levelet írt Grősz József kalocsai érseknek, hogy segítsen megszerezni egy külföldre került értékes magyar nyelvemléket. Szalai Béla (1905–1987) miniszteri osztálytanácsos hívta fel a levéltáros figyelmét a Svájcban őrzött Keszthelyi és Festetics-kódexre. Jánossy azt szerette volna megtudni a kalocsai érsektől, hogy hajlandóak lennének-e lemondani a 13. századi középfelnémet nyelvű költeményeket tartalmazó Kalocsai kódexről a Keszthelyi kódexért cserében. A levéltáros már ebben a levélben is megpendítette, hogy esetleg amerikai gyűjtőt is érdekelhet a kézirat. Jánossy arra is kitért, hogy Magyar Benigna könyvét meg tudnák szerezni egy – itt nem részletezett – középkori német nyelvű kódexért, ami semmiféle hungarikumértékkel nem bír, hasonlatosan a Kalocsán őrzött kézirathoz.

A következő, március 3-án kelt levelet Tolnai Gábor irodalomtörténész, az Országos Széchényi Könyvtár akkori főigazgatója írta egy másik irodalomtörténésznek, Keresztury Dezső vallás- és közoktatási miniszternek. Tolnai megemlítette, hogy a Festetics-kódexet a kézirattár számára kívánja megszerezni (de hallgatott arról, hogy időközben Grősz érsekkel felvették a kapcsolatot a Keszthelyi és a Kalocsai-kódexek cseréjéről). A technikai lebonyolításhoz kért elsősorban segítséget: a már említett Szalai Béla kiutazna Faragó József antikváriussal, hogy személyes tárgyalás útján próbáljon megalkudni a vételárról és/vagy a cserékről. Ahhoz kérte Keresztury közbenjárását, hogy Szalai és Faragó megkaphassa Ausztriára, Svájcra és Olaszországra (ennek később még szerepe lesz) az érvényes útlevelet és a szükséges vízumot. Ami kissé furcsa, hogy belépett a történetbe egy harmadik személy: Marich Jenő is, akinek meglévő útleveléhez Tolnai orosz vízumot (!) kért.

Pár nappal később, március 7-én Tolnai ismét levelet írt Kereszturynak, ám végül nem ez a változat ment a minisztériumba, hanem az egy két héttel későbbi keltezésű (arról nem is beszélve, hogy hét nap múlva új minisztert neveztek ki Ortutay Gyula személyében, így Keresztury már nem lehetett kompetens az ügyben). A későbbi levél hosszabb, és számos olyan információt tartalmazott, amelyet a svájci tulajdonos magyarországi megbízottjától szerezhettek. Tolnai két dolgot nem tartott ildomosnak megemlíteni március 21-i levelében: egyrészt, hogy a kódexekre amerikai vevő is jelentkezett, másrészt, hogy a svájci eladó nagy jó akarattal viseltetik a kéziratok Magyarországra kerülésében. Viszont Tolnai kiemelte az új miniszternek, Ortutay Gyula néprajzkutatónak, hogy hónapok óta tárgyalásokat folytatnak a kódexek megszerzése ügyében. Ez retorikai fogásnak tűnik, hiszen Jánossy első levele február 27-i keltezésű.

Úgy tűnik, hogy ez alatt a két hét alatt több dolgot sikerült tisztázni. A svájci tulajdonos elsőre 70 000 svájci frankot kért a két kódexért összesen, amit sikerült 50 000-re lealkudni. Eladója a Festetics-kódexet gondolta értékesebbnek, ezért 40 000 frankot kért, míg a Keszthelyi kódexért elegendőnek tartotta a 10 000 frankot. Hubay Ilona könyvtáros egy hat tagból álló ősnyomtatvány-kolligátumot és egy antikvát javasolt csereként mintegy 25 000 svájci frank (vagyis 35 000 békepengő) értékben a Festetics-kódexért. Hubay jó ízléssel válogatta ki a javasolt cseréket: ez a kolligátumkötet és az 1517-es kiadású, pergamenre nyomtatott, kézzel színezett Theuerdank még ma is minden bibliofil álma lehetne. Az ősnyomtatványokat „15. századi fatáblás és rézveretes bőrkötésbe” köttette egykori tulajdonosa. A felkínált ősnyomtatványok nemcsak hiánytalanok voltak, hanem meglehetősen ritkák is a regisztrált példányok között. Ráadásul Jankovich Miklós gyűjteményéből származott ez a különleges kolligátum. Hubay részletes tájékoztatást írt Tolnai kérésére:

„A három első nyomtatvány Heinrich Knoblochtzer nyomdájának terméke, aki a strassburgi nyomdászok közül elsőnek alkalmazta könyveiben a fametszetdíszt. Bár illusztrációi rendszerint augsburgi és ulmi mintaképekre emlékeztetnek, kivitelükben sok az eredetiség. Így a Melusine illusztrációi az 1467-i baseli kiadást követik, a Petrarca fametszetei az 1474-es ulmi kiadás illusztrációinak valóban művészi utánképzései, a Belial viszont az 1472-es augsburgi kiadás fametszeteinek kevésbé sikerült utánzatai. A másik 3 nyomtatvány legértékesebbike a Montevilla, melyben a szerző szentföldi utazásakor látott népeket, szokásokat, növényeket, állatokat száznál több fametszettel eleveníti meg. E művet Johann Prüss már 1483, és 1484-ben is kiadta, a három kiadás fametszetdísze azonban azonos. Nagy Sándor históriájának német fordítása, illusztrációival szintén augsburgi mintaképekre emlékeztet. Ez az első strassburgi kiadás, 1489 és 1493-ban u. o. fametszetekkel díszítve újból megjelent. A Historie der Stadt Troja ugyancsak gazdagon és változatosan illusztrált könyv, sok hasonlatosságot mutatva a mű augsburgi kiadásával. A 15. századi nyomtatványok fametszetillusztrációjának németországi kezdeményezője a bambergi Albrecht Pfister volt. 1460–1464 között adta ki az első fametszetes könyveket, melyeknek egyik legritkább és legszebb példánya a Biblia Pauperum 1463. évi latin kiadása a Szépművészeti Múzeum tulajdona. Az 1470-es években az augsburgi és ulmi nyomdászok követték példáját és tűntek ki illusztrált könyvek kiadásával; a strassburgi könyv-fametszet inkább csak a századvégén emelkedett művészi színvonalra. Nevezett kolligátumban összegyűjtött nyomtatványok a legelső strassburgi fametszetes könyvek sorából valók és ha művészi szempontból az augsburgi és ulmi nyomtatványok fametszetdíszét utol nem érik, a fametszetes könyv története szempontjából annál értékesebbek. Könyvtárunk e kolligátumtól nehezen válik meg, mert ősnyomtatványainak gazdag gyűjteményében hiánya pótolhatatlan. A 15. századi könyvfametszet kutatóinak viszont mégis hozzáférhető, mert Schramm Der Bilderschmuck der Frühdrucke c. facsimile kiadásában (19. és 20. kötet) az illusztrációk mind megtalálhatók. Tekintettel arra, hogy az egykorú bőrkötésbe kötött 6 ősnyomtatvány mindegyike ép, teljes példány és a könyvpiacon igen ritka, értékét 20.000 békepengőre becsülöm.”

Forrás: Az Országos Széchényi Könyvtár Irattára

Hubay a Theuerdank esetében is részletes leírást adott:

„Hártyára nyomtatott első kiadása Miksa császár viszontagságos burgundiai utazását elbeszélő verses históriának. Későbbi kiadásai – már papírra nyomtatva – 1519, 1537, 1553-ban jelentek meg. Miksa császár nem csak szerzője, hanem kiadója is volt e könyvnek, melyhez bécsi kancelláriai írást utánzó, külön betűket vésetett. A szöveget gazdagon illusztráló fametszetdíszt Leonhard Beck, Hans Burgkmair, Hans Schäufelein és Erhard Schőn nürnbergi mesterek készítették. Példányunk fametszeteit egykorú kéz kiszínezte. Rendkívül tiszta, szép példány, 18. századi aranyozott bőrkötésbe kötve. Értékét 15.000 békepengőre becsülöm.”

Forrás: Az Országos Széchényi Könyvtár Irattára

Tolnai a fennmaradó összeget – 10 000 svájci frank – a minisztériumtól kívánta beszerezni. Itt említette meg, hogy Jánossy közvetítésével felvetették a kapcsolatot Grősszel, hogy a Keszthelyi kódexet megkaphatná-e az érsekség a Kalocsai kódexért cserébe. Amennyiben negatív lenne a válasz, akkor Tolnai ezt a hiányzó 15 000 frankot is (tehát összesen 25 000-et) a minisztériumtól szeretné megkapni. Ebből még az az előny is származna a főigazgató szerint, hogy így mind a két kódex az OSZK-ba kerülne. A svájci tulajdonos ígértet tett, hogy még március végére a két kéziratot Magyarországra szállíttatja. Amíg a könyvtár nem tudja átutalni a kért összeget és átadni a cserére felajánlott köteteket, addig megbízottja letétként helyezi el egy budapesti közjegyzőnél. Ugyanezen a napon (március 21-én) a Nemzeti Múzeum igazgatótanácsa is ülést tartott, amelynek témája a két megvásárolandó kódex volt. Jánossy és Tolnai előterjesztéséből kitűnik, hogy sikeres alku történt. Az eladó nemzetközi vonatkozású bibliofil értékeket kért a két hungarikumért. A Dobrovits Aladár egyiptológus által készített jegyzőkönyv arról is beszámolt – az eddigi ismereteken túl –, hogy Tasnádi Kubacska András főigazgató nem tartotta megbízhatónak a közjegyzői irodát, s ezért a Múzeumot javasolta a letét helyeként.
Másnap, március 22-én újabb levél ment Ortutayhoz. Tolnai bedobta azt az érvet is, hogy van amerikai vevő a kódexekre, illetve a svájci eladó hozzáállása igen tisztességes. Kiemelte, hogy az eredeti vételárhoz képest jelentős csökkentést sikerült elérniük a tárgyalások során. A tulajdonos – aki még mindig nincs megnevezve – hajlandó lenne az ősnyomtatványkötetet és az antikvát (Tolnai úgy jellemezte a két könyvet, hogy kiemelkedő fametszetes illusztrációkkal díszített művek) 25 000 svájci frank értékben beszámítani. Ennek megfelelően még egyszer ugyanennyit kért a minisztériumtól a két kódex megszerzésére. Ezek szerint Tolnaiék már informálisan tájékozódtak afelől, hogy vagy nem kell a vevőnek a Kalocsai kódex a Keszthelyi kódexért, vagy a kalocsaiak nem adják oda az értékes német nyelvemléküket. Valószínűleg Jánossy hozhatta a hírt – hiszen ő kezdeményezte a tárgyalást is Grősszel –, hogy nem fog létrejönni a kalocsai csere, mivel március 26-i, Tolnaihoz írott levelében már arról tájékoztatta az OSZK főigazgatóját, hogy az intézmény szerezze meg mind a két könyvet.
Április 1-jével megérkezett a két kódex Budapestre letétként. Ugyanezen a napon Lénárd János ügyvéd megkapta Tolnai listáját az ősnyomtatványokról és az antikváról. Grősz április 7-én válaszolt Jánossy – és közvetve a Múzeum igazgatótanácsa – felvetésére. Az érsek nem tartotta szerencsés ötletnek a Kalocsai kódex felajánlását, mert „tetemesen nagyobb értéket képvisel a szóban forgó nyelvemléknél. Éppen ezért annak elcserélését felelősségem tudatában nem látom megengedhetőnek.” Grősz a végén hozzátette, amennyiben az igazgatótanács elfogadja az általa felajánlott kalocsai kincseket a Keszthelyi kódexért, akkor ezt Szalai Bélán keresztül jelezzék. 

Pénteken kiderül, honnan, hogyan, mikor és mennyiért kerülhettek a magyar nyelvemlékek a nemzeti könyvtárba.

Farkas Gábor Farkas

Múlt heti rejtvényünk megfejtése:

Valójában semmi. A vámpír szó feltehetően német közvetítéssel került a magyar nyelvbe a 18. század első felében. Vámbéry Ármin európai hírű tudós és utazó valóban találkozott Bram Stokerrel Londonban 1890-ben a Drakula című regény írójával és sokat mesélt neki Erdélyről. Stoker azzal hálálta meg, hogy híres regényében Arminius nevű budapesti tanárként szerepelteti Vámbéryt. Egyes elképzelések szerint az angol vampire szó Vámbéry nevéből származik, de ez tévedés, a magyar tudós születése előtt jóval egy évszázaddal ismert volt már Nyugat-Európában.

Muzeális könyvtári dokumentumok az OSZK különgyűjteményeiből:

A sorozat további részei itt olvashatók: 1. rész; 2. rész; 3. rész

komment

A bejegyzés trackback címe:

https://nemzetikonyvtar.blog.hu/api/trackback/id/tr10015658804

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.