Farkas Gábor Farkas művelődéstörténész, a Muzeális Könyvtári Dokumentumok Nyilvántartása-iroda vezetője a nemzeti könyvtár különgyűjteményein alapuló több évtizedes kutatások eredményeit gondolta újra a nagyközönségnek szóló sorozatában.
A Szent György napjától hetente kétszer, hétfőnként és péntekenként jelentkező tizenegy részes sorozatban egy-egy kincs és egy-egy értékes muzeális könyvtári dokumentum kerül a megszokottól különböző, színesebb megvilágításba. A történetek sok esetben bonyolult és az olvasó nyomozására váró összefüggései nem véletlenek. A nyomozáshoz adhatnak támpontokat a szövegbe ágyazott kapcsolatok (linkek).
A sorozat péntekenként megjelenő részei után egy-egy kérdést közlünk: minden héten egy – első ránézésre – csavaros történet kibogozását várjuk a kedves olvasótól.

Keszthelyi kódex 4r, MNy 74, Kézirattár – Digitális Képkönyvtár

Folytassuk a rejtélyes vásárlási ügyet! Miután Grősz hivatalos válaszával eldőlt, hogy a Kalocsai kódex helyett mást kínál az érsekség a Keszthelyi kódexért, az OSZK egyedül kívánta megszerezni mindkét kéziratot. Ezután felgyorsultak az események. Tolnai sürgető levelet írt Ortutaynak április végén, hogy hasson oda a Szalaiék számára szükséges útlevelek kiállítására, illetve meghosszabbítására. Tolnai minden kapcsolatát felhasználta, például levelet írt május 9-én Pákay Zsolt történésznek, aki 1951-es elbocsátásáig minisztériumi titkárként dolgozott, hogy segítsen a Nemzeti Banknál meggyorsítani a 25 000 svájci frankos ügy intézését. Ugyanezen a napon ugyanilyen tartalmú levél ment Ortutaynak is. Másnap egy újabb irodalomtörténész kapcsolódott be a történetbe: Kardos László akkor mint miniszteri osztálytanácsos intézte el a tranzakcióhoz szükséges pénzösszeg első részletét (10 000 forintot). Két nappal később, május 12-én Faragó József antikvárius át is vette az ősnyomtatvány-kolligátumot a Theuerdank-kötetével együtt.

Festetics-kódex, 2v, MNy 73, Kézirattár – Digitális Képkönyvtár

Egy héttel később, május 20-án Tolnai igazolást adott Faragónak, miszerint a megnevezett két értékes kötet csere útján az antikvárius tulajdonába került, és „ezekkel a művekkel szabadon rendelkezik”. Erre talán a kiviteli engedély miatt lehetett szükség, bár (mai szemmel nézve) jogilag mindenképpen furcsa, hogy Faragó tulajdonába ment át a két könyv (az ősnyomtatvány-kolligátum és az antikva), mikor a két letétbe helyezett kódex tulajdonjogával nem rendelkezett / rendelkezhetett. De ezen a napon született egy még érdekesebb – első ránézésre kicsit abszurdnak tűnő – megbízás is. A francia nyelven megfogalmazott megbízólevél szerint az OSZK meg kívánta szerezni a milánói Biblioteca Trivulziana két korvináját és ennek bonyolítására kérték fel Faragót. Így már érthető, hogy Tolnai Olaszországra is szerette volna kiterjeszteni Faragó és Szalai útlevelét a március 3-án Kereszturynak írt levelében. Május végén Tolnai elintézte a csereként felkínált két könyv kiviteli engedélyét a Nemzeti Banknál. Itt természetesen szó sincs arról, miszerint Faragó tulajdonában lennének a kötetek. Ugyanezen a napon, május 24-én Tolnai levelet írt Gyöngyösi János külügyminiszternek is – egy héttel később Nagy Ferenc miniszterelnök ellehetetlenítésével összefüggésben eltávolítják a posztjáról a kisgazda politikust –, hogy a két értékes könyvet külön futárral vigyék ki Bernbe, ahol már várni fogja Faragó vagy Szalai.

Bizonyára rosszízű pletykák is kezdtek elterjedni a kódexek cseréjével kapcsolatban. Bassola Zoltán pedagógus, akkoriban a minisztérium államtitkára rá is kérdezett Szalai és Faragó szerepére a főigazgatónál. Tolnai tisztességesen kiállt mellettük (cáfolta például azt a vádat, miszerint a minisztériumtól kapott volna valutát Szalai és Faragó a külföldi tárgyalások lebonyolítására) Ortutaynak írott levelében, kiemelte meghatározó szerepüket a közvetítésben. Egy apróságon viszont megakad a 21. századi olvasó szeme. Tolnai úgy fogalmazott, hogy Faragót felkéri feladata „olyan tulajdonunkat képező ősnyomtatványok átvételére és Svájcban való értékesítésére, amelyek nem tartoznak szorosan az Országos Széchényi Könyvtár gyűjtőkörébe.” Nem tűnik pontosnak a meghatározás. Tolnai nem azt írja, hogy a két könyvet a két kódexet birtokló svájci gyűjtőnek adják át csereképpen, hanem hogy ott értékesítsék. Ugyanakkor az OSZK tulajdonaként említette a köteteket, pedig néhány nappal ezelőtt, május 20-án éppen ő referált úgy, hogy Faragó tulajdonába mentek át a könyvek. Ha a svájci eladó kapja meg csereként a két könyvet, akkor miért kellett Ortutaynak azt írni, hogy ezeket Faragó fogja értékesíteni külföldön? Itt mintha megbicsaklana a már-már túlzónak tűnő precíz fogalmazás a tranzakciót illetően. Ami biztos, hogy a pünkösdvasárnapot (május 25-ét) megelőző napon beérkezett a két kódex az OSZK-ba, amiről a Magyar Nemzeti Bank igazgatóságát is tájékoztatta Tolnai, ezzel megerősítve kérését a két cserekötet kivitelére vonatkozóan.
Három héttel később, június 16-án Tolnai két fontos információt közölt a Nemzeti Bankkal a 25 000 svájci frank átutalása kapcsán. Megemlítette ugyanis, hogy a két kódex 1943-ban került ki Svájcba, illetve megnevezte tulajdonosát is: gróf Seilern amerikai állampolgárt. Oswald Seilern (1900–1967) svájci műgyűjtő volt és rendelkezhetett magyar kapcsolatokkal, mivel az albertfalvai L. C. H. Lakkgyár Rt. igazgatósági tagja volt 1936 és 1940 között. Oswald Seilern Carl Seilern und Aspang (1866–1940) és Antoinette Woerishoffer (1875–1901) középső fia volt. Kettős, osztrák-magyar és angol állampolgársággal rendelkezett. Családja 1715-ben nyert indigenátust. Antoine öccse futotta be a nagyobb karriert, kollekcióját a londoni Courtauld Institute of Art gyűjteményére hagyta. Oswald végül Zürichben hunyt el 1967-ben. A Seilernek rokonságban álltak a Festetics és a Széchényi családdal is. Az 1943-as dátum – már amennyiben nem kételkedünk Tolnai kijelentésének valóságtartalmában – kapóra jöhetett 1947-ben, mivel a két kódex egyértelműen a német megszállás (és a nyilas korszak) előtt kerülhetett ki az országból. Ezeket a tényeket Tolnai megismételte a következő napon Kemény György pénzügyminisztériumi államtitkárnak – aki egy évvel később mint szociáldemokrata emigrál Londonba – írott levelében is, és egyben kérte a 25 000 frank átutalását. A következő napok a pénzutalás megszervezésében teltek. Erre szükség is lehetett, mivel június 19-én a Magyar Nemzeti Bank kerek perec közölte, hogy nem áll módjában a kért összeget az OSZK rendelkezésére bocsátania. Július közepére kiderült, hogy Seilern a montreux-i Palace Hotelben lakik, és ide kéri a pénzt is. A 25 000 svájci frank megközelítően 70 000 forint, és ennek az összegnek az átutalása történt meg július 18-án. Másnap Tolnai megkérte a Magyar Pénzügyigazgatóságot, hogy azt a két könyvet, amelyet Faragó visz majd ki Svájcba, mentse fel az illeték alól. Végezetül Varjas Béla, aki akkor az OSZK főigazgató-helyettese volt, július 28-án kérte Lénárd János ügyvédet arra, hogy tegyenek pontot a tranzakcióra, és az addig letétként szereplő kódexek kerüljenek az OSZK tulajdonába. Másnap pedig Tolnai elküldte neki a Pénzintézeti Központ igazolását a svájci utalásról.
Az ismertetett dokumentumok szerint az 1943-ban külföldre került két kódexet egy Svájcban élő műgyűjtőtől sikerült visszaszerezni négy évvel később. Ugyanakkor az irattári anyagban pár furcsa és nehezen magyarázható részletet is olvashattunk (Marich szerepe, Faragó megbízása, az 1943-as kivitel, a két kódex visszaérkezésének módja), amelyeknek alapján feltételezhető, hogy a tranzakció – eltekintve a végeredményétől – nem pontosan így történhetett.
Szalai Béla mérnök (a történetben szereplő Szalai Béla fia) szerint a két kódex sohasem hagyta el Magyarországot. Szalai édesapjától kapott erről tájékoztatást az 1980-as években. A Festetics család emigrálása után Klempa Károly könyvtáros vette magához a kéziratokat megőrzésre. A Festetics családnak pénzre (leginkább valutára) volt szüksége Svájcban, és tartottak attól is, hogy a levegőben lógó államosítás során egy fillért sem kapnak majd az otthon hagyott kódexekért. Ezt úgy tudták elkerülni, ha meggyőző módon azt állítják, hogy a kódexek külföldön vannak, és még a német megszállás, illetve a nyilas korszak előtt kerültek ki az országból. A kéziratokat Klempa ajánlotta fel megvételre a család utasítására, és annak lebonyolítására vonták be idősebb Szalai Bélát, illetve Faragó Józsefet.
Eddig tart az ifjabb Szalai Béla tájékoztatása. A lebonyolításhoz szükség volt még a Svájcban élő Seilern grófra (akiben rokonként megbíztak) és a Pesten élő Lénárd ügyvédre, aki egyébként is a Festetics család jószágkormányzója volt. Feltűnő, hogy Klempa nevét az iratokban nem említették. Oswald Seilern beköltözhetett pár napra a montreux-i hotelbe, hogy legyen egy nyilvános postai címe, és a gyermek Festetics György, illetve édesanyja rajta keresztül kaphatta meg a kialkudott 50 000 svájci frankot 1947 nyarán. Feltehetően Faragó értékesítette az ősnyomtatvány-kolligátumot és az antikvát Svájcban. Az idősebb Szalai 1945 után már nem utazott külföldre (így a hozzákapcsolt útlevélügy fikció). Nyilvánvaló, hogy a történetbe nem volt mindenki beavatva, talán egy szűk kör (Tolnai, Jánossy, Lénárd, Szalai és Faragó) ismerhette a pontos részleteket. Tolnaiék ügyeltek arra, hogy az OSZK irattárában található anyaggal hihetővé tegyék a fedőtörténetet (amelyben Svájcból hozták volna haza a két nyelvemléket). Erre talán azért volt szükség, hogy a csempészés, valutaüzérkedés vádját is elkerüljék. Hogy így történt, azt a dolog jellegénél fogva bizonyítani nem lehet, viszont ez magyarázatot adna az egyébként furcsának talált részletekre. Például arra, hogy minden előzmény és probléma nélkül április 1-jén már Budapesten volt a két nyelvemlék, és nincs nyoma bármiféle hatósági közbenjárásnak, míg a valóban Svájcba szállított régi nyomtatványok esetében több hivatali forduló, engedélyeztetés is volt a kivitel intézésekor.
Elmondhatjuk tehát, hogy valóban 1947 augusztusában vették állományba a Keszthelyi és a Festetics-kódexet az OSZK-ban, ám a kéziratok nem államosítás, hanem egy vásárlás, illetve csere útján kerültek mostani őrzőhelyükre. Még egy árulkodó, közvetett bizonyítékot hozhatunk fel arra, hogy a kódexek sohasem hagyták el Magyarországot. Túlságosan nagy volt a csönd körülöttük, pedig a nemzeti könyvtár főigazgatója ünnepséget, szakmai bemutatót rendezhetett volna a két nyelvemlék „visszatérése”, illetve az OSZK-ba kerülése alkalmából. Jó ellenpélda a filmhíradó 1947. januári hírverése, amely arról számolt be, hogy a németek által elhurcolt műkincsek visszatértek a Szépművészeti Múzeumba. Ám ez nem történt meg, mély hallgatás övezte a tranzakciót hét évtizedig.

Farkas Gábor Farkas

Heti kérdés: Mi köze van a történetünkben szereplő Kalocsai kódexnek a Grősz-perhez?

Muzeális könyvtári dokumentumok az OSZK különgyűjteményeiből:

• Festetics-kódex, 2v, MNy 73, Kézirattár. A Festetics-kódex adatlapja a Magyar nyelvemlékek tartalomszolgáltatásban.
• Keszthelyi kódex 4r, MNy 74, Kézirattár. A Keszthelyi kódex adatlapja a Magyar nyelvemlékek tartalomszolgáltatásban.

A sorozat további részei itt olvashatók: 1. rész; 2. rész; 3. rész; 4. rész