Farkas Gábor Farkas művelődéstörténész, a Muzeális Könyvtári Dokumentumok Nyilvántartása-iroda vezetője a nemzeti könyvtár különgyűjteményein alapuló több évtizedes kutatások eredményeit gondolta újra a nagyközönségnek szóló sorozatában.
A Szent György napjától hetente kétszer, hétfőnként és péntekenként jelentkező tizenegy részes sorozatban egy-egy kincs és egy-egy értékes muzeális könyvtári dokumentum kerül a megszokottól különböző, színesebb megvilágításba. A történetek sok esetben bonyolult és az olvasó nyomozására váró összefüggései nem véletlenek. A nyomozáshoz adhatnak támpontokat a szövegbe ágyazott kapcsolatok (linkek).
A sorozat péntekenként megjelenő részei után egy-egy kérdést közlünk: minden héten egy – első ránézésre – csavaros történet kibogozását várjuk a kedves olvasótól.

Jacques de Gheyn: Tycho Brahe portréja, 1586. Kép forrása: Wikipedia

Kassziopeia etióp királyné, Képheusz király felesége többre tartotta még a tengeristen lányainál, a néreiszekénél is saját szépségét. A dicsekvő királyné hibázott nyelvével, s Poszeidón szörnyű haragra gerjedve árvizet és egy cetet küldött Aithiopia elpusztítására. A monstrum kiengesztelésére, a libüai jósdának engedelmeskedve, Andromedát, a királyné gyönyörű leányát kellett leláncolni egy sziklához, ahonnan Perszeusz, Zeusz és Danaé fia szabadította ki. Haláluk után mind a négy etióp hős felkerült csillagképként az égre, bár a rátarti királyné nem nyert teljes megbocsátást, s az égbolton többnyire fejjel lefelé kell lógnia. 1572 hideg novemberétől kezdve Európában éveken át a tudományos könyvkiadás kedvelt illusztrációja lett a trónon ülve ábrázolt királyné képe. Miért kerülhetett a 16. század utolsó harmadának teológusai, asztrológusai, filozófusai és csillagászai érdeklődésének középpontjába a Tejút mentén feltűnő, W betűre hasonlító jellegzetes csillagkép?

Ugyanis 1572-ben szerte a világon megfigyeltek egy új – valójában haldokló – csillagot. Ez az égi jelenség a Cassiopeia csillagképben tűnt fel, s egyike a hét – az elmúlt kétezer évben a Földről megvizsgált, megbízhatóan dokumentált –, galaxisunkban fellobbant szupernóvának. Egy bizonyíthatóan új égitest megjelenése az égbolton valóban igen szokatlan jelenségnek számított. A szupernóva látványos felrobbanását másfél évig figyelhették meg a Föld legeldugottabb sarkában is, és a jelenség mindenki – uralkodók, matematikusok, filozófusok, teológusok, kereskedők, polgárok, földművesek, tengerészek – számára magyarázatot követelt: ezt nem lehetett – Kopernikusz heliocentrikus kozmológiájától eltérően – pusztán matematikai hipotézisnek nyilvánítani és szűk körben megtárgyalni.

Az 1572-es szupernóva. Kép forrása: Wikipedia

Az 1572-es új csillag feltűnésére és 1574-es eltűnésére teológiai, asztrológiai és tudományos magyarázatot kellett adni, ami alaposan próbára tette a kérdésre választ keresőket. Arisztotelész természetfilozófiájának jó pár alaptörvénye ugyanis nem sokat változott az évszázadok során. Ebből az egyik legfontosabb megállapítása az volt a görög tudósnak, hogy az égen semmi sem jöhet létre és semmi sem tűnhet el a világ teremtése óta, vagyis a menny romolhatatlan és megváltozhatatlan. Így a felmerülő csillagászati-teológiai kérdések néha egészen meglepő formában, rejtélyes irodalmi történetek mögé bújva kerültek megválaszolásra, továbbgondolásra. Lássunk erre példát!
Elgondolkoztató, s legfőképpen szórakoztató az angol irodalomtörténetben végighúzódó vitatható hagyomány, amely a William Shakespeare angol író Hamlet című drámájában található 1572-es szupernóva-utalással és ennek asztrológiai jelentéseivel foglalkozik. A színdarab elején a következőt olvashatjuk Arany János szép fordításában:

Az irodalom- és tudománytörténészek – mint minden annyi más Shakespeare-rel foglalkozó kérdésre – keresték arra a választ évszázadokon keresztül, hogy létezhetett-e, és ha igen, akkor mi lehetett ez az égitest. Owen Gingerich harvardi professzor ez egész történetet új nézőpontból tárgyalta, aki 1981-ben megjelent cikkében röviden kitért arra, hogy az angol dráma karaktereinek kialakításában, a helyszín (a dániai Helsingør) megválasztásában szerepe lehetett Tycho Brahe csillagásznak, pontosabban az európai tudós közélet által jól ismert, 1586-ban készült portréjának. A Shakespeare-filológia időközben olyan kérdésekre próbált választ adni, miszerint a szóban forgó dráma – az angol író által teremtett világban – „időrendje” mi lehetett. A szakemberek számára úgy tűnik a szövegben elrejtett utalásokból, hogy a Hamlet cselekménye egy novemberi, hideg éjszakán, éjjel egy órakor „kezdődne”, még az ádventi ünnepek előtt.
Majdnem húsz évvel később, 1988-ban a Texas State University fizikusai és filológusai – feltételezve azt, hogy az angol drámaíró egy létező égi objektumot említett meg a Hamletben – egy csillagászati szoftver segítségével igyekeztek megállapítani, hogy a helsingøri várból az északi égi pólustól nyugatra melyik csillag ragyoghatott ebben az időszakban éjjel egy órakor. Természetesen a szerzők megvizsgálták a Shakespeare-irodalomban felbukkanó lehetséges csillagokat is, mint például a Nagymedve (Ursa Maior) valamelyik csillagát, a Lant csillagképben feltűnő Vegát (α Lyrae), s a Hattyú csillagkép ugyancsak ragyogó Denebjét (α Cygni) is. Ám ezek egyike sem látszik a szövegben rejlő időpontban a dráma helyszínén. Legutóbb a csillogó Capella (α Aurigae), a Szekeres csillagképben került gyanúba, ám a fenti kronológiai okok miatt ez az objektum is kizárható. Így végül a program egyedül a Cassiopeia csillagképet tartotta lehetségesnek, amelyik éjjel egy órakor is megfigyelhető az északi égi pólustól nyugatra, november első felében Dániában. Egyetlenegy dolog várt még tisztázásra, hogy melyik csillag látszódhatott az adott időpontban ebben a csillagképben. Mivel az etióp királyné hét fő csillaga közül a legfényesebb is több mint 2 magnitúdójú (tehát nagyon halovány), így az 1572-ben fellobbanó szupernóva a legígéretesebb jelölt Hamlet csillagának.
A meglehetősen szövevényes történetből az hámozható ki egyértelműen, hogy a darab kulcsszereplőinek mondott Rosencrantz és Guildenstern a valóságban is léteztek, s Tycho Brahe harmad-unokatestvéreiként a dán király követei voltak az angol udvarban a 16. század végén. Vagyis nem kizárt, hogy Shakespeare személyesen ismerhette Knud Gyldenstierne (1575–1627) és Frederick Rosencrantz (1569–1602), egykori wittenbergi diákokat, mert bizonyos, hogy ő emelte be Hamlet történetébe a két udvaroncot. Azt nem tudjuk, hogy pontosan hogyan történhetett mindez, ám az bizonyos, hogy Tycho Brahe ismert portréja eljutott Angliába. A metszet azért érdekes, mert rajta szerepelnek Brahe rokonainak a címerpajzsai, s közöttük a baloldalon, Rosenkrans és alatta Guldensteren. Az 1586-ban készült metszetből négy példány minden bizonnyal az albioni csillagászok kezébe került, amint ez Tycho Brahénak abból a leveléből derült ki, amelyet Thomas Savile (†1593) angol tudóshoz írt 1590. december 1-én, Uraniborgból (a svéd Ven szigetén berendezett rezidenciájából). Ebben a levélben a dán csillagász üdvözletét küldte John Dee és Thomas Digges angol matematikusoknak, illetve csatolta nemrégen elkészült portréját az írásához. Ugyanakkor kérte az angol költőket, hogy írjanak epigrammákat legutóbb megjelent (1588) műve méltatására. Savile-t megbízta, hogy mutassa meg nekik legfrissebb munkáját, s kérte róla a véleményüket is. Tycho kérdéses írása az égi szférában legutóbb megfigyelt jelenségekről szólt, s néhány évvel előtte jelent meg Ven szigetén. Így az sem kizárt, hogy ebben az időben a Diggeshez Londonban közel lakó drámaíró éppen nála láthatta meg ezt a metszetet, rajta a dán nemesek neveivel, bár ennek azért kevés a valószínűsége. Shakespeare több drámájának forrása Raphael Holinshed krónikája volt, amelyben az angol történetíró részletesen megemlékezett az új csillagról is. Holinshed megemlítette a tudományos észleléseket a szupernóvával kapcsolatban. Az angolok november 18-án reggel figyelték meg a Cassiopeia csillagképben az új objektumot, az etióp királyné trónusa mögött. Fényesebb volt, mint a Jupiter, s csak a Vénusz fénye vetekedhetett vele. Az angol tudósok megállapították, hogy az objektum nem változtatja helyét az állócsillagok szférájában, majd fokozatosan elhalványult, míg végül tizenhat hónappal később eltűnt a megfigyelők szemei elől. Egy biztos, hogy a nyolcéves William Shakespeare-nek meghatározó élmény lehetett az 1572-es szupernóva fénye és beleírta híres drámája elejére.

Farkas Gábor Farkas

Múlt heti rejtvényünk megfejtése: Két évvel később, 1949-ben az érsekség mégis eladta a Kalocsai kódexet, amely most a Martin Bodmer svájci bibliofil által alapított gyűjteményben – Bibliotheca Bodmeriana – foglal helyet a Genf melletti Colognyban, jelzete: Cod. Bodmer 72. Nem világos az indíték, hogy mi állhatott az eladás mögött, de a későbbi Grősz-perben ez a kódex is szerepet játszott a vádpontok között. Az érsek mellett Szalait, illetve Faragót is megvádolták nemzeti kincsek külföldre csempészésével. Grősz-per 2001, 240–241, 249–250. o.

A sorozat korábbi részei itt olvashatók: 1. rész; 2. rész; 3. rész; 4. rész; 5. rész