Mit árul el…? alcímmel hétfőnként jelentkező blogsorozatunkban munkatársaink arra a kérdésre keresik a választ, hogy egy-egy dokumentum(részlet) mi mindent árulhat el magáról a dokumentumról, a készítőjéről, a korszakról. Ez alkalommal Bánfi Szilvia, a Régi Nyomtatványok Tára Könyv- és Művelődéstörténeti Kutatócsoportjának munkatársa tesz fel kérdéseket a „Noli altum sapere”-nyomdászjelvényről.

A nyomdászjelvények használatának általános elterjedését az a szándék mozgatta, hogy a nyomtatóműhelyek egyértelműen megkülönböztessék magukat szakmabeli társaiktól. E szokásnak köszönhetően a 16. századtól hazánkban is hamar gyakorlattá vált a nyomdászjelvény használata. Az egyes műhelyek készletében megtalálható fametszetes dúcok nemcsak a sokszorosított grafika szempontjából figyelemre méltóak, hanem hasznos segítséget nyújtanak az impresszum nélküli, illetve a nem a valós adatokat – megjelenés helye, ideje – közreadó impresszummal rendelkező nyomtatványok esetében. Napjainkban az 1488-tól 1920-ig terjedő időszak magyarországi kiadói és nyomdái által alkalmazott jelvények számbavétele V. Ecsedy Juditnak és Simon Melindának köszönhetően megtörtént. Vizsgálódásuk eredményeit tartalmazó, tudományos igénnyel közreadott köteteik nélkülözhetetlen kutatási segédletei a könyv- és nyomdatörténet iránt érdeklődőknek. Segítségükkel az egyes nyomdászjelvények beszédesen vallanak a kézisajtó korának hazai nyomdái és nyomdászai közötti viszonyokról, aminek köszönhetően a korabeli források hiányában is bővülhet tudásunk.

 „Noli altum sapere” nyomdászjelvény

A 16‒17. században a fát ábrázoló nyomdászjelvények népszerűek lettek Európa nyugati részén. Nyomdászaink – követve a holland, francia kiadók és nyomdák gyakorlatát – szívesen alkalmazták ezeknek a fa motívumú nyomdászjegyeknek utánmetszett változatait. Ilyen például a párizsi Rémy Soubert kiadói jelvénynek tükörfordított, csonkított utánzata, amely a francia Estienne család „Noli altum sapere” (’Ne fuvalkodjál fel!’) jelvényét másolta, ám üres írásszalaggal. Az eredeti Estienne-féle jelvényen ugyanis ezek a szavak voltak az írásszalagon. A Szent Pál levelére (Róm 11, 20) utaló, négyszögű, stilizált levelű olajfát ábrázoló, 29 × 48 mm-es nyomdászjelvény bal oldalán taláros férfialak áll. Feje felett a magyarországi használatban az üres írásszalag. Jobb oldalán letört ágak hullnak alá. Hogy miért említjük mégis a címben jelölt nyomdászjelvényt „Noli altum sapere”-ként, annak ellenére, hogy Magyarországon üres írásszalaggal fordult elő, arra a későbbiekben még visszatérünk. E nyomdászjelvény először Andreas de Moscorow Lachovius kolozsvári unitárius lelkésznek 1667. április 2-án Kolozsvárott Margareta Kroner felett mondott gyászbeszéde nyomtatott példánya címlapján (Régi Magyarországi Nyomtatványok – a továbbiakban RMNY – 3349) szerepelt. Ezt a nyomtatványt feltehetően még Brassai Major Máté, a gyulafehérvári fejedelmi nyomda irányítója adhatta ki az 1667-tól Kolozsvárra költöztetett egykori nyomdai készlettel, még ugyanabban az esztendőben. A taláros férfialakot ábrázoló nyomdászjelvény eredete nem ismert. Érdekessége, hogy ez a dísz korábban sem a gyulafehérvári fejedelmi tipográfia felszerelésének nem volt része, sem a kolozsvári nyomdában nem volt meg, sőt más hazai officina sem alkalmazta. 1667 után tizenkét évig előfordulásáról nincs tudomásunk. Majd csak 1679-ben a debreceni városi nyomda kiadványában, Diószegi K. István Kiosztatott talentom című művében (Régi Magyar Könyvtár – a továbbiakban RMK I 1229) bukkan föl ismét.

A Rosnyai János által Kolozsvárról elhozott nyomdászjelvény első debreceni előfordulása. Diószegi K. István: Kiosztatott talentom, 1679. – Régi Nyomtatványok Tára. Jelzet: RMK I 1229

Debrecenbe kerülése minden bizonnyal Rosnyai Jánosnak, az egykori sárospataki fejedelmi nyomdásznak köszönhető. A Sárospatakról a rekatolizáció következményeként elűzött Rosnyai János ugyanis 1671 végétől 1677-ig Kolozsvárott tartózkodott, és Veresegyházi Szentyel Mihály nyomdavezető mellett a református országos nyomdában dolgozott. A francia Estienne család nyomdászjelvényét másoló fametszet dúcát Kolozsvárról ő hozhatta magával Debrecenbe, amelyet első alkalommal a fentebb hivatkozott 1679-es évben alkalmazott is. Ettől kezdve a debreceni városi nyomda használatában e nyomdászjelvény a 18. század elejéig megvolt. Az 1683. esztendő elején egyetlen alkalommal, a Rosnyai János özvegyének neve alatt kiadott Lisznyai K. Pál Professionvm scholasticarum opera & studio…prima pars című tankönyv címlapján (RMK II 1519) szerepelt, majd Kassai Pál nyomtatványain tűnt fel 1686 és 1694 között, végül Vincze György díszítette vele több kiadványát. Utolsó alkalommal 1703-ban Kocsi Major Ferenc disszertációjának címlapján (RMK II, 2147) látható. A kuruc–labanc háborúskodás miatt, az 1705-ben elpusztult debreceni városi nyomda készletével együtt e nyomdászjelvény is odaveszett.
De a „Noli altum sapere” nyomdászjelvény nem-használata is árulkodó, amit az 1682 és 1685 között a debreceni városi nyomdát irányító Rosnyai Jánost követő Töltési István tevékenysége során tapasztaltunk meg. Bár Töltési is alkalmazott háromféle, fát ábrázoló nyomdászjelvényt, ám a debreceni városi nyomda készletében meglévő „Noli altum sapere” jelvényt nem használta. A Régi Magyarországi Nyomtatványok munkatársai az 1645-ben Amszterdamban a Jansonius-nyomda által kiadott magyar nyelvű Biblia számbavétele kapcsán figyeltek fel az Egyetemi Könyvtár példányára (RMNy 2091, B variáns), amelynek első öt hiányzó levelét pótlólag újraszedték. V. Ecsedy Judit a betűtípusok ismeretében az újraszedett változat nyomtatójának az ekkor Debrecenben működő Töltési Istvánt vélte. A debreceni városi nyomda készletének immár részletes vizsgálata során viszont megállapítható volt, hogy a hiányzó leveleket Rosnyai János nyomtatta.
A „Noli altum sapere” nyomdászjelvény használatának ismerete segített pontosabban meghatározni a pótlólag újraszedett nyomtatvány megjelenésének körülményeit, továbbá Kolozsvár és Debrecen viszonylatában ismertté vált e jelvény vándorlásának története is.

Robert Estienne eredeti nyomdászjelvénye

Végezetül visszatérve a „Noli altum sapere” nyomdászjelvény magyarországi használatára, felmerül a kérdés, miért alkalmazták üres írásszalaggal? Csak találgathatunk, az okát nem tudjuk. Az írásszalag megléte bizonyítja: készítője eredetileg szöveggel kívánta ellátni. Miért maradt mégis üres? Talán más bibliai hivatkozással, vagy esetleg az eredeti latin helyett a magyar nyelvű megfelelővel kívánta kitölteni az írásszalagot? Mindenesetre a reformátussá lett, Genfbe menekülő francia tudós nyomdász, Robert Estienne szándéka akkor és azóta is érvényes: Pál apostol által int alázatosságra mindnyájunkat.

Bánfi Szilvia (Régi Nyomtatványok Tára, Könyv- és Művelődéstörténeti Kutatócsoport)

A hivatkozott kötetek:

• Ecsedy Judit, Simon Melinda, Kiadói és nyomdászjelvények Magyarországon 1488–1800, Bp., Balassi, 2009.
• Simon Melinda, Kiadói és nyomdászjelvények Magyarországon 1801–1900, Bp., Balassi, 2012.
• Simon Melinda, Kiadói és nyomdászjelvények Magyarországon 1901‒1920, Bp., Országos Széchényi Könyvtár, 2019.

A sorozat további részei: 1. rész; 2. rész; 3. rész; 4. rész; 5. rész; 6. rész; 8. rész; 9. rész