Magyarországon 1994 óta ünnepeljük a méhek napját, a Magyar Méhészek Egyesületének javaslata alapján április 30-án.
Sajnos az azóta eltelt idő alatt is a Földön szinte mindenütt egyre nagyobb veszélyben vannak ezek a hasznos hatlábúak, így az ENSZ 2017 decemberében, a New Yorkban tartott közgyűlésén május 20-át a méhek világnapjának nyilvánította. A dátum nem véletlen, ezen a napon született ugyanis Anton Janša szlovén származású méhész, akit Mária Terézia 1770-ben az első osztrák méhésziskola vezetőjének nevezett ki.

Báró Ambrózy Béla: A méh, Budapest, Pátria, 1914, 351. – Törzsgyűjtemény

De milyen régre tekint vissza ez a szakma? A tervezett mézelvétellel járó méhészet az egyik legősibb foglalkozás (már barlangrajzokon is feltűnnek a méhek, ők az egyik legrégebben „háziasított” állatfajta), a méz jótékony hatásairól szóló irodalmi utalások pedig nagyjából egyidősek az emberiség írott történelmével, már az Ószövetségben Isten szeretetének jelképeként jelenik meg. Az első keresztények szintén mézzel kínálták az újonnan megkeresztelteket, de jól ismert a tejjel-mézzel folyó Kánaán kifejezés is.

Báró Ambrózy Béla: A méh, Pátria, 1914, 295. – Törzsgyűjtemény

A zsidók szemében a méz szerelmi erőt, valamint bőséget és jólétet is jelentett, újszülötteik száját mézes vajjal kenték be. Még Sámson is méhcsaládot és mézet talált lánykérésből visszatértében az odafelé megölt oroszlán koponyájában. A méheket az ókori görögök és rómaiak ugyancsak nagy becsben tartották (Hérodotosz gyógyításra is használta), ahogyan később az egész arab világban is.
Hérodotosztól tudjuk, hogy a Kárpát-medencében a trákok már 2500 éve foglalkoztak méhekkel. A magyarság is a kereszténység felvétele előtt ismerkedett meg a méhészettel, az Árpád-ház idejében azonban már a kolostorok voltak a méhészkedés központjai, ezt több királyi oklevél is alátámasztja. A 11–14. században különösen a bencések, ciszterciek és premontreiek gazdaságai jeleskedtek a méztermelésben (az ezzel foglalkozó szerzetest apiariusnak nevezték).

Illustriertes Handbuch der Bienenzucht, Stuttgart, 1889, 147.

Már a Szent István által 1001-ben alapított pécsváradi bencés kolostor személyzetéhez tizenkét méhész, hat viaszöntő és egy mézeskalácsos mester tartozott. A tihanyi apátságnak I. András két méhészt és 50 kaptárat adományozott, míg I. Géza 1075-ös rendelete szerint Ártánd község évente 12 akó (~1 tonna) mézet tartozott szolgáltatni a garamszentbenedeki apátság részére. Az egyházi birtokosok a 13. századtól szedtek méhtizedet jobbágyaiktól.

Mezei gazdaság könyve (Stephens Henry „The book of the farm” c. munkája nyomán; Pest, 1856), IV. kötet, 259. – Törzsgyűjtemény

Később a törökökkel vívott harcok ugyan nem sokat ártottak a korabeli méhészetnek (lévén, hogy ők is kedvelték a mézet), a reformáció és a különböző világítóanyagok térnyerésével kevesebb gyertyára, a finomított cukor elterjedésével pedig kevesebb mézre mutatkozott igény, így a mesterség a középkor végére hanyatlásnak indult. (Mária Terézia és Anton Janša szerepe ezért is volt annyira kiemelkedő.)
Nyilvánvaló gazdasági haszna mellett ugyanakkor szimbolikus jelentősége is van a méznek és a méheknek az egyházban, és nem csak a termékenységet illetően (ahogyan arra nyelvünk ’méh’ szavának kettős jelentése is utal).

Báró Ambrózy Béla: A méh, Budapest, Pátria, 1914, 642. – Törzsgyűjtemény

Szent Ambrus az egész egyházat hasonlította méhkashoz, a híveket pedig a méhekhez. Szent Ágoston szerint a méz Isten jóakaratát és gyengédségét jelzi. A legszebbek talán Szalézi Szent Ferenc szavai: a kegyelem olyan a lélekben, mint a méh a virágban: nem töri össze, csak megtermékenyíti, sajátos szépségét élettel tölti meg. Szent Bernátot, a ciszterci rend és kora egyházának legnagyobb hatású szónokát kortársai doctor mellifluusnak, azaz mézajkú doktornak nevezték. „Lángolj és világíts! Csak lángolni kevés, csak világítani hívságos semmiség. Lángolni és világítani: ez maga a tökéletesség.” Szent Bernát 12. századi szavaihoz ugyancsak erősen kötődnek a méhek: nem csupán szorgalmuk révén állhattak a szerzetesek előtt jó példaként, de mindennapjaik során a világításhoz használt viaszgyertyáikat is nekik köszönhették.
Pünkösd ünnepéhez közeledvén érdemes itt is megemlítenünk egy nagyon szép párhuzamot. Ha a méhek a kas védelmében szúrni kényszerülnek, belepusztulhatnak. Ehhez hasonlóan az egyházban a gyertyák magát Jézust is szimbolizálják, hiszen önmagukat fölemésztve hoznak fényt a világunkba…
A szövegben látott képek a zirci Ciszterci Műemlékkönyvtár könyveiből valók. A gyűjteményben jó néhány kötet foglalkozik méhészettel. A kezdetben önfenntartásra törekvő, szemlélődő rend a századok alatt a mezőgazdaság művelésében magas fokra jutott. A 18. század végén, a fentebb említett Mária Terézia fiának (II. József) uralkodása alatt Magyarországon tanító renddé is vált, így innentől a méhészkedéssel a szerzetesek helyett már a jobbágyok foglalkoztak.

Erdélyi András (Cisztercei Műemlékkönyvtár, Zirc)