Bibliothecae Abba[tis] Zircensi. Kilencedik rész

2023. november 08. 06:00 - nemzetikonyvtar

A sorsjáték Magyarországon

A cím a zirci apátsági könyvtár ex librisére utal, amit 1795-ben alkottak meg. A gyűjtemény 70 éve, 1953 óta működik az Országos Széchényi Könyvtár kezelésében. Az évforduló tiszteletére indítottuk azt a sorozatot, amelyben minden hónapban bemutatunk egy-egy értékes dokumentumot az intézmény állományából. De nemcsak bemutatjuk, hanem ki is állítjuk ezeket Zircen. Így, ha a bejegyzés alapján kedvet kapnak rá, eredetiben is megtekinthetik e dokumentumokat.

A sorsjáték Magyarországon, feldolgozta és kiadja a „Hermes” Magyar Általános Váltóüzlet Részvénytársaság, alapításának 50. évfordulója alkalmából, Budapest, Révai Irodalmi Intézet nyomdája, 1943.

O Fortuna!

Szerencsejáték. Sokak szemében az egyetlen „valós” esély a meggazdagodásra. A nagy nyeremény megütésére viszont igen kicsi az esély, így a rendszeresen fogadók gyakran valamilyen rítushoz kötve teszik meg tétjeiket: szerencsehozó tollal töltik ki a szelvényt, vagy gyűretlen, kifogástalan állapotú bankóval fizetik ki a játék árát, netán egy bizonyos zoknit vesznek fel a húzás napján. A lényeg, hogy legyen valami többlet, ami segít meghozni a szerencsét.
A világ számos pontján erős hiedelmek kötődnek a 13-as számhoz is. Kiváltképp, ha pénteki nap kapcsolódik hozzá. Az egykori templomos lovagok révén az október tizenharmadikai péntek mind a mesés vagyonok, mind a babonák révén köthető a szerencsejátékokhoz. A XIII. századi Európában sok nemes, sőt több uralkodó is részben erre a rendre bízta kincsei megőrzését. Bár a rendtagok szerény körülmények közötti életet vállaltak, a rend vagyona legendás volt. Olyannyira, hogy a háborúzásai miatt folyamatos pénzzavarban lévő IV. Fülöp francia király (akinek egyik anyai ükapja éppen a Zircen apátságot létesítő III. Béla királyunk volt) is szemet vetett rá. 1307 szeptemberében megszervezte, hogy az országában lévő összes templomost egyetlen éjszaka alatt tartóztassák le. Ez a nap október 13-ára, péntekre esett… (Halkan jegyezzük meg, hogy Fülöp legnagyobb hitelezői közé tartoztak a templomosok.) A rend utolsó nagymesterét, Jacques de Molay-t máglyahalálra ítélték. A kivégzés 1314 márciusában történt, a hagyomány szerint a nagymester halála előtt V. Kelemen pápát és Fülöpöt is megátkozta. Egyikük sem érte meg annak az esztendőnek a végét.
Idén január után októberben is péntekre esett tizenharmadika, így most egy olyan kötetet fogunk ajánlani, ami a sorsjátékokról szól. 1943-ban adta ki a „Hermes” Magyar Általános Váltóüzlet Részvénytársaság, megalapításának 50. évfordulója alkalmából.

„Utcai mozgó lutri Angliában a XVIII. században”

A kötet címe ugyan „A sorsjáték Magyarországon”, de pár meghatározásokkal teli oldal után egy történeti áttekintést kapunk a sorsjátékokról egészen az ókortól. Hiszen már a Bibliában is többször szó esik sorsvetésről és az Iliászban szintén így döntik el a görögök (Agamemnon sisakjából húzva), ki álljon ki párbajra Trója hercegével, Hektorral. A rómaiaknál már létezett a lottósorsolás elődje, mint azt Horatius egyik sorsvederről szóló ódájából tudjuk. Vagy gondoljunk Julius Caesar híres mondatára, amikor a Rubikon folyón átkelt: „Alea iacta est”, azaz „a kocka el van vetve”. És bár a játékadósság rendezése már akkor becsületbeli ügynek számított, a rómaiaknál ezen a területen jogvédelem még nem létezett. Játékszenvedély viszont annál inkább, így amikor a római birodalom bukása után az élet számos területén az egyház vette át az irányítást, a játékok szabályozása is kezdett kifinomultabbá válni. A középkorban előbb az arab terjeszkedés, majd a török hódítások is kedveztek a különféle szerencsejátékok térnyerésének. A kamatszedést sokáig tiltó egyház az isteni akarat megnyilvánulásaként a sorsolásokat már megtűrte. A 13. században Aquinói Szent Tamás már úgy fogalmaz, hogy „in ludis possit esse aliqua virtus”, azaz „a játékokban is lehet erényt fellelni”.
A 15. század végén két fontos földrajzi felfedezés is jelentős változásokat hozott több európai ország életébe. Egyfelől Kolumbusz Kristóf útjai után jelentős mennyiségű arany kezdett a földrészre áramlani, másrészt a portugálok a Jóreménység-fokának a megkerülésével – jóval hosszabb hajóutak révén ugyan, de – közvetlen összeköttetést hozhattak létre Indiával, sőt a Távol-Kelettel is. Ezek egyfelől növelték a vásárlóerőt, másfelől bővítették azon termékek körét, amire a vásárlóerőt fordítani lehet.

„Egy bolognai kereskedő – mint a krónikák beszélik – arra a gondolatra jutott, hogy felszaporodott áruján sorshúzással ad túl. Csekély összegért számozott jegyeket bocsátott áruba, majd a számokat kisorsolta és azé lett az áru, akinek a nyerőszám birtokában volt. Az ötletnek sikere lett és mindenfelé utánzókra talált. A XVI. század elején már divat lett Olaszországban az áruk kisorsolása és ugyanekkor meg lehet figyelni azt is, miként alakul át az árukisorsolás valóságos sorsjátékká. Az árukisorsolás az eladásnak, a forgalombahozatalnak volt elmés módja csupán, a játék mellette csak eszköz. Rájöttek azonban, hogy maga a sorsjáték is lehet hasznothajtó, ha több folyik be a sorsjegyek eladásából, mint amennyit a nyeremény ér. Rendeztek tehát sorsjátékot most már a játékon elérhető nyereség kedvéért és e célból sok különféle nyereménytárgyat szereztek be. Megfordult tehát a viszony: most már a sorsjáték a cél, a nyeremény csupán eszköz.”

De mi köze mindennek a szerencsejátékokhoz? Itáliában, ahol a korábbi századok gyakorlata alapján egyelőre nem gondolkodtak óceánokon átívelő hajóutakban, a török előrenyomulás miatt (leginkább a velenceiek) egyre nehezebben tudtak az egyiptomiakkal és az arabokkal kereskedni, így mind gyakrabban fordult elő, hogy a raktárakban felhalmozódtak az áruk. Amikor ezek értékesítésére sorsolásokat kezdtek rendezni, rájöttek, hogy maga a játék is hozhat hasznot. Míg kezdetben a nyakukon maradt termékek értékesítése volt a cél, az egyszeri kereskedők azon kaphatták magukat, hogy már a játék hasznáért rendezik a sorsolásokat. Mindössze arra kellett vigyázni, hogy a kisorsolt nyeremények értéke ne haladja meg a jegyekből származó bevételt.
A sorsoláson általában két urnából húztak: az egyikben voltak a számok, a másikban nem nyerő cédulák (bianchi) közt azok, amelyekre a nyeremények voltak felírva. Míg kezdetben csak árucikkeket lehetett nyerni, a 17. században már egész uradalmakat, sőt palotákat is kisorsoltak. Volt olyan spanyol sorsjáték, ahol nemesi címhez juthattak a szerencsések, de a reformáció előtt Hollandiában akár bűnbocsánatot is nyerhettek a hívek egyházi sorsjátékon!

„Birtokkisorsolás prospektusa 1841-ből”

Bármi volt is a nyeremény, gyakran voltak visszaélések a játékok körül, árucikkeknél pedig sokszor olyasmit nyertek az emberek, amire igazából nem volt szükségük. Természetes módon felmerült az igény olyan játékokra, ahol a nyeremény a mindenki számára jól hasznosítható pénz volt. És ahol pénzről van szó, ott előbb-utóbb megjelenik az állam is. Az elején csak a visszaélések elleni fellépésre hivatkozva ellenőrző szervként, szigorúan a játékosok érdekében. Amikor pedig az államok vezetői belátták, hogy az efféle tevékenység tiszta hasznot hozhat a konyhára, sőt szorult helyzetben a kincstárat is segíthet feltölteni, többfelé igyekezték monopolizálni a szerencsejátékokat. Az államkincstár javára szervezett pénzsorsjáték eszközével már 1530-ban élt Firenze vezetése, mikor egyszerre kellett V. Károllyal és a pápával is szembenézniük.
Szintén Itáliából indult el hódító útjára a máig egyik legnépszerűbb szerencsejáték, a lottó – vagy régi magyar nevén a lutri.

„Azokból a fogadásokból alakult ki, amelyek ebben az időben – az újkor elején – szerte Olaszországban igen kedveltek voltak. Kötöttek ott fogadásokat sok mindenre: messzi tengerekről várt hajók beérkeztére, a trónörökös világrajövetelének napjára, magisztrátusi választások eredményére és a bíbornoki kinevezésekre. A pápaválasztások izgalmas napjaiban Rómában óriási méreteket öltöttek a fogadások: kire esik végül is a bíbornokok választása. Különösen jó alkalmat nyujtott ilyen fogadásokra az a rendszer, mely Génuában volt szokásban a szenátorválasztásoknál. A génuai nagytanács ugyanis, mely a köztársaságot kormányozta, oly módon újult meg, hogy tagjai közül évenként öten-öten kiváltak. Ezek helyére előbb 120, később 90 jelölt közül 5 új tagot sorsoltak ki. A polgárság nagy érdeklődéssel várta az évről-évre ünnepélyes külsőségek között megtartott sorsolásokat és sokan fogadásokat kötöttek arra, vajjon ki lesz az az öt polgár a kilencven közül, akinek neve az urnából kikerül. Aki két vagy éppen több új tanácstag nevét is eltalálta, a fogadási összeg többszörösét kapta meg.”

Firenzéhez hasonlóan a génuai köztársasággal is megesett, hogy pénzszűkében találta magát. Az egyik ilyen esetben támadt az évenkénti sorolások lebonyolításával megbízott Gentile szenátornak az az ötlete, hogy az államon kívül mindenkinek tilos legyen sorsolást szervezni. Benedetto Gentilének tehát nem csupán a lottó mai napig ismert formáját, hanem a fentebb említett monopolizálást is köszönhetjük. A játékot 1620-tól hivatalosan az állam rendezte és a jövedelmét (elvileg) az állam céljaira használták.
Franciaországban szintén elég hamar terjedni kezdtek a sorsjátékok, I. Ferenc francia király pátense ebben a tárgyban 1539-es keltezésű. A következő században, 1660-ban XIV. Lajos eljegyzési ünnepségekor állami sorsjátékot is szerveztek, ahol „a főnyereményt maga a király nyerte meg, aki azonban azt egy újabb lottérián kitűzendő főnyeremény céljára visszaadta”.

„A versaillesi udvarban igen kedveltek voltak a sorsjátékok. A király gyakran rendezett sorsjátékokat, a sorsjegyeket kegyencei és az udvar hölgyei közt osztotta szét, természetesen ajándékképpen és azután pompás ünnepségek között tartották meg a húzásokat. A nyeremények ékszerek és más drágaságok voltak. Ezek a játékok az udvari élet fényét emelték, de megrendezésük mögött mélyebb gondolatok is rejtőztek. Népszerűsítették a sorsjátékok kezdetben idegen eszméjét, melyet aztán széles körben rendezett sorsjátékokkal aknáztak ki az állami pénzügyek javára. Az eredmény nem is maradt el: a játékszenvedély mind nagyobb méreteket öltött és XIV. Lajos, de még inkább utódai idejében a francia kincstár egyik legfontosabb bevételi forrása lett a sorsjátékok koncessziójából, majd később az állami monopóliummá tett lottóból eredő bevétel. Egykorú feljegyzések szerint a spanyol örökösödési háború minden költségét sorsjáték hasznából fedezték. XVI. Lajos korában már évi 10-12 millió livre volt a ,,loterie royale”-ból a kincstár jövedelme.”

A 16. századi Angliában is szerettek volna némi többletbevételt a kincstárba, de „Erzsébet királynénak külön utasításokban kellett megparancsolnia, hogy a játékot a nép körében minden eszközzel népszerűsítsék”. Az erőfeszítések végül meghozták az eredményt: a Szent Pál-székesegyház mellett külön ezért felállított épületben „az akkori kezdetleges és körülményes módszerrel” 1569. január 11-től egészen május 6-ig tartottak a 400.000 kibocsátott sorsjegy húzásai. A befolyt összegekből kikötőket és erődítéseket építettek, de 1753-ban a British Museum első épületét szintén ilyen bevételekből emelték. A derék szigetlakókat az évtizedek alatt annyira elragadta a játékszenvedély, hogy „1808-ban parlamenti bizottságot küldtek ki a sorsjátékok szociális veszedelmeinek kivizsgálására és 1826-ban mindenféle egyéb szerencsejátékkal együtt a sorsjátékot is véglegesen betiltották. A közönség játékkedvét azonban ezek az intézkedések nem törték meg; sorsjáték híján az érdeklődés a lóversenyek felé fordult s ezzel magyarázható az angliai lóversenyfogadások mai nap is óriási népszerűsége”.

Lottógyüjtőde a 19. század második felében

Ausztriában Mária Terézia uralkodása idején felfedezhetünk még egy okot, amiért az osztrák államnak is érdekében állt saját szerencsejátékot rendezni. Az akkoriban erős merkantilista felfogás értelmében igyekeztek a nemesfémek és a pénz birodalomból való kiáramlását gátolni.
Hogy a Szent Korona országaiban miként alakultak a sorsjátékok, nos – a címéből is sejthetően – a kötet legnagyobb része ezzel foglalkozik. Bemutatva a szerencsejátékok el nem tagadható árnyoldalait a legszegényebb néprétegekre nézve, de részletesen bemutatva azt is, miként segítették egyes kibocsátások a Szent István-bazilika megépítését vagy a tüdőbetegek szanatóriumának létrejöttét.

Azoknak, akik komolyabban érdeklődnek a lottón túl a szintén hatalmas összegeket megmozgató nyereménykötvények és sorsjegypiacok, valamint ezeknek az államadósságokra és tőzsdékre gyakorolt hatásai iránt (és nem riadnak meg a számoktól és számításoktól), bátran ajánljuk ezt a félezer oldalas kötetet.

Erdélyi András (Országos Széchényi Könyvtár Ciszterci Műemlékkönyvtár – Zirc)

A sorozat további részei: Első rész, Második rész, Harmadik rész, Negyedik rész, Ötödik rész, Hatodik rész, Hetedik rész, Nyolcadik rész