„...csakhamar az emberiségnek oly nemzete lesz a magyar, mely maga eredetiségét hűn megtartva, lelki- s testileg magába felveendi nemes oltásként mindazt, mi emberek közt hasznos, kellemes és dicső.”
Széchenyi István: Néhány szó a lóverseny körül, Pest, Heckenast, 1838, 64–65. – Törzsgyűjtemény
230 éve született Széchenyi István politikus, író, a Batthyány-kormány közlekedési minisztere, „a legnagyobb magyar”, és nem utolsó sorban könyvtárunk alapítójának, Széchényi Ferenc (Széplak, 1754. április 28– Bécs, 1820. december 13.) államférfinak a fia. Hatása saját korában és később is egyedülálló volt, és kiterjedt a kulturális és a szellemi, valamint a gazdasági élet számos területére. Nemcsak bel- és külpolitikai érdemei vitathatatlanok, de számos gazdasági, közlekedéssel kapcsolatos és a sport területén végrehajtott újítás is fűződik a nevéhez. Írásunkban – a teljesség igénye nélkül –, de életútját bemutatva rá emlékezünk az évforduló alkalmából.
Schöfft József Ágoston: Széchenyi István a Vaskapunál, 1836. (A magyar képírás úttörői). A kép forrása: Digitális Képarchívum
1791. szeptember 21-én Bécsben a Herrengasse 5. sz. házban született nemesi családban, majd a Szent Mihály római katolikus plébániatemplomban keresztelték meg. Édesapja, gróf Széchényi Ferenc, könyvtárunk és a Magyar Nemzeti Múzeum alapítója, édesanyja tolnai Festetics Julianna grófnő volt. Közös gyermekeik közül hatan élték meg a felnőttkort, köztük István a legfiatalabbként.
A kisgyermek István korai éveit Bécsben és Nagycenken töltötte, nevelését magántanítók végezték, s édesanyja arról is gondoskodott, hogy az egyes tárgyakat külön szaktanárok ismertessék meg a gyermekekkel. Neveltetésüket a magyar szellem mindvégig áthatotta, így a magyar nyelv oktatását is hétéves koruk körül megkezdték. Ennek ellenére anyanyelvi szinten sokáig csak németül beszéltek a testvérek. Magyarul helyesen Széchenyi István csak felnőtt korában tanult meg, naplóit és leveleit élete végéig németül írta.
A piarista gimnáziumot 1802-ben magánúton kezdte, s rendszeresen vizsgázott az atyák előtt. 17 (egyes források szerint 18) éves korában a Habsburg-vezetés erőteljes toborzási pressziója során katonának állt, ahol fél év után kinevezték főhadnagynak. Egysége hazabocsátása után, míg Pál és Lajos testvére hazatért, ő a hadseregnél maradt és három éven belül már kapitány lett. 1826-os kilépéséig számos kitüntetést kapott (Szent Ferdinánd-rend kiskereszt, osztrák Hadseregkereszt, Szentlélek-rend). Szolgálata során folyamatosan képezte magát, sokat utazott, és a nyugaton látott modern vívmányok magyarországi honosításán munkálkodott.
Külföldi útjai után magyarországi településeket látogatott meg, miközben kapcsolati hálója építésén dolgozott. Barátságot kötött Felsőbüki Nagy Pál politikussal és Wesselényi Miklós báróval, bár utóbbival később politikai konfliktusuk miatt megszakadt a kapcsolata.
Kevésé ismert, hogy Széchenyi fiatal férfi korában arányosan izmos, de csak 60–62 kg testsúlyú volt. Kényesen vigyázott külsejére, és kedvenc költője, a kor ikonja, George Byron stílusában öltözködött. Mindezt és még sok egyéb érdekes magánjellegű adalékot tudhatunk meg Széchenyiről barátja, Wesselényi Miklós szemszögéből a Feleselő naplókból:
„Széchenyi egy pályáját gyorsfutásban végző planéta gyermeke. Rendkívüli vegetációja termékenysége nem a mi földünkhöz, nem a mi klímánkhoz mért.”
Feleselő naplók: Egy barátság kezdetei, Széchenyi István, Wesselényi Miklós; [vál., szerk., a tanulmányt, a szó- és névmagyarázatokat írta Maller Sándor] / [ford. Jékely Zoltán et al.], Budapest, Helikon, 1986, 111. – Törzsgyűjtemény
Széchenyi a kor arisztokrata követelményeinek megfelelően néhány alkalommal, karddal vagy pisztollyal párbajozott, de csak néhány karcolás érte. Sokan látták benne a szenvedélytől túlfűtött fiatalt, 1825-ben Metternich kancellár a császárnak így számolt be róla:
„Széchenyi fantaszta, amolyan jó szándékú bolond, akinek elméjében minden szárnyalás.”
Széchenyi választása – Széchenyi István és Seilern Crescence levelezése, Balassi Kiadó, 2001, 50. – Törzsgyűjtemény
Moritz Michael Daffinger: Gróf Széchenyi István és neje, gróf Seilern Crescentia. In. Vasárnap Ujság, 57. évf. 15. sz. (1910. április 10.), 1.– Elektronikus Periodika Archívum. A kép forrása: Digitális Képarchívum
Széchenyit nemcsak a hazájáért való folytonos hazájáért munkálkodás hajtotta, hanem, amint azt naplója és magánlevelezése is bizonyítja, későbbi felesége, Crescence iránti rajongása is motiválta országépítő szándékát. Seilern Crescence (1799–1875) osztrák grófnővel először 1924-ben találkoztak és az első pillanatban kölcsönös szimpátia alakult ki közöttük, ám Crescence még Zichy Károly gróf felesége volt. Széchenyi tizenegy évig töretlenül udvarolt. Amikor 1834-ben Crescence megözvegyült és a gyászév is letelt, Budán, a krisztinavárosi Havas Boldogasszony-plébániatemplomban összeházasodtak. Boldog házasságban éltek, három gyermekük született: gróf Széchenyi Béla István Mária (1837–1918) földrajzi és geológiai kutató, gróf Széchenyi Ödön György István Károly (1839–1922) török pasa („Tűzpasa”) és gróf Széchenyi Julianna Franciska Stefánia Mária Filomena (1844–1844).
Két héttel azelőtt, hogy Széchenyi gróf birtokai egyévi jövedelmét felajánlotta egy „Magyar Tudós Társaság” (a mai Magyar Tudományos Akadémia) megalapítására, hősszerelmesként így írt kedvesének 1825-ben:
„Korábban, amikor még nem ismertem Önt, feltettem magamnak a kérdést: megpróbáljam-e kiragadni a magyarokat a tespedésből – és nem mertem ily nagy fába vágni a fejszém, mert nagyon is jól sejtettem, milyen szörnyű lehet egy öreg, gondoktól megtört embernek, ha senki nem érti meg.”
Széchenyi választása – Széchenyi István és Seilern Crescence levelezése, sajtó alá rend., a jegyzeteket és az utószót írta Fenyő Ervin, ford. Kajtár Mária et al., Budapest, Balassi, 2001, 50. – Törzsgyűjtemény
Utazásainak első gyümölcse a hazai lóverseny meghonosítása volt, ez irányú javaslatát 1822-ben nyújtotta be I. Ferenc osztrák császárhoz, és az ügynek még József nádort is megnyerte.
Három évvel később Esterházy Pál herceg társaságában Párizsba utazott X. Károly koronázásának apropóján, ahol a XIV. Lajos megrendelésére épített Canal du Midi inspirálta a Duna- és Tisza-szabályozás gondolatára. Dél-Franciaországból Olaszországon átívelő útjáról a selyemhernyó-tenyésztésről és az eperfák ültetéséről hozott haza adatokat. Innen érkezett haza az 1825. szeptember 11-én kezdődő pozsonyi országgyűlésre, amely jelentősnek ígérkezett.
Több mint harminc esztendeje volt már téma a vezető elit körében a képzőművészeti akadémia mellett egy magyar tudományos akadémia felállítása, de az i-re a pont Széchenyi István magyar nyelven megtartott beszédével került fel a felső tábla 1825. október 12-i ülésén.
Barabás Miklós: Széchenyi István, 1836. Olajvázlat. In. vándorszínészettől a Nemzeti Színházig, vál., a szöveget gond., az utószót és a jegyzeteket írta Kerényi Ferenc, Budapest, Szépirodalmi, 1987.– Magyar Elektronikus Könyvtár. A kép forrása: Digitális Képarchívum
Széchenyi beszédében váratlanul felajánlotta minden jószágából származó egyévi jövedelmének 6%-os kamatát, 60 000 forintból évenként 3600 forintot egy magyar tudományos társaság megalapítására. A felajánlást többen követték. érdekes kordokumentum Jókai Mór vonatkozó írása:
„Az 1825-ben kezdődött s 1827-ben végződött pozsonyi országgyűlés fő alkotásai voltak a közművelődési s a hadképesítési intézmények, melyeket immár a kor kívánalmaihoz képest kellett átalakítani. Törvény hozatott a Magyar Tudományos Akadémia és a Ludovica katonai akadémia Pesten leendő felállítására: mind a kettő önkéntes adakozások útján, melyeknek sorában ott látjuk a magyar főrendek legfényesebb neveit, elöl a nádorral, azonkívül az egyes megyék gyűjtéseit a nemesség körében. Éppen így lett megalakítva a Magyar Nemzeti Múzeum is. Két messzevilágló névvel találkozunk e téren: mind a kettő Széchenyi. Az első Ferenc, ki nagybecsű könyvtárának ajándékozásával a nemzeti múzeumot segítette megalapítani; a második István, ki a magyar tudós akadémia megalapításánál kezdé meg örökké dicsőítendő hazafiúi és reformátori pályáját.”
Ugyancsak ennek az országgyűlésnek az idejére esik a Nemzeti Kaszinó létrehozása, amit Széchenyi a londoni és párizsi klubélet mintájára alapított meg és amolyan kulturális központként funkcionált, ahol a felső osztály megvitathatta a politikai, gazdasági és szociális kérdéseket – erősítve a kollektív magyarságtudatot és saját szerepét a társadalmi ranglétrán. Az első tagokat Széchenyi hívta meg, és részt vett az alapszabályok kidolgozásában is. Idővel, 1830-ban Metternichet is megnyerte tagnak. Az egyesület alakuló gyűlése 1827. június 10-én volt 150 taggal, akik közül negyvenöten voltak ténylegesen jelen.
Széchenyi másik lényeges kommunikációs csatornája a sajtó volt, ahol első értekezéseit a lótenyésztés témaköréből választotta. A Lovakrul című röpirata a lótenyésztést nemzeti és gazdasági aspektusból vizsgálja, felhíva a figyelmet a magyarországi helyzet tarthatatlanságára:
„A’ nemzet indulatja és lelke – minden dolgot igazán és tökéletesen kimeríteni ’s azt minden oldalrul vizsgálván legnagyobb világosságra hozni, – ezt a’ dolgot is utoljára a’ legnagyobb figyelemre és legpontosabb fontolóra vette; ugy hogy az a’ Törvényhozótest tárgyává lett. A’ Parliament ennél fogva számos törvényeket szabott, hogy a’ lótenyésztetést előmozdítsa.”
Széchenyi István: Lovakrul, Pest, Petrózai Trattner, Károlyi, 1828. – Magyar Elektronikus Könyvtár
Kincsem, szelvény: Gróf Széchenyi István. Cziglényi Ádám Tervező. Bélyeg. Hevesi Erzsébet és Vermes Anna bélyeggyűjteménye, [Budapest], [Szerk.], [2012]. – Magyar Elektronikus Könyvtár. A kép forrása: Digitális Képarchívum
1830-ban jelent meg másik nagy hatású, nemzetnevelő műve, a Hitel, amelyet „Honnunk szebblelkü asszonyinak” ajánlott és a hitelfelvétellel kapcsolatos előnyökről szól. Ezt dolgozta tovább a Világ című művében, ahol reflektált Desewffy József gróf támadására. Széchenyi két írása megosztó volt, sokan azzal vádolták, hogy elvesztette a realitásérzékét, mások a nemzet felszabadítójaként tekintettek rá. Ennek a két művének a kiegészítésére adta ki Lipcsében 1833-ban a Stádiumot, amelyben újítási törekvésit még aprólékosabban, 12 pontba foglalva fejtette ki. A három művet együtt Arany János a „három égbe nyúló piramidnak” nevezte.
„Ezek szerint, ha az előadottak igazak, s azt tán senki se fogja kérdésbe hozni, az foly: hogy a józan ész közünkbe a szoros hitelnek mennél előbbi felállítását javasolja, mert csak egy kis pillantati zavar s ideig-óráiglani nyomás után annál nagyobb s tartósb lesz a jövendő kellem s haszon, s nehány méltatlan egyesek nem pártolásával annál bizonyosb a közgyarapodás és boldogság. Amit pedig józan ész javasol, s józan országlás végrehajt, annak jó haszna s bizonyos sikere nem is marad el.”
Széchenyi A magyar játékszinrül című 1832-es röpiratában színházi alap létrehozását és új, nyugati mintára épülő színház alapítását tűzte ki célul:
„Egyesülnünk kell mindenre, a’ mi a’ hazát felemeli, ’s fejdelmünk székét erősíti; mert a’ mostani ’zivataros időkben csak egyesült erő állhat ellen a’ felébredt, de el nem rendelt képzeleteknek, és a’ forró, de ki nem főtt ábrándozási theoriák árjainak.”
Széchenyi István: Magyar játékszínrűl, Pest, Landerer, 1832. – Magyar Elektronikus Könyvtár
A kultúra felkarolásán kívül a gróf nem elévülő érdemeket szerzett abban is, hogy a Duna megnyíljon a kereskedésnek a Fekete-tenger irányába. 1830. június 24-én Konstantinápolyba indult, hogy a Duna folyását tanulmányozza, és esetleges szabályozásáról terveket készítsen. 1833. június 20-án meg is kapta egy vonatkozó javaslat előkészítésére a nádor megbízását, ezután királyi biztosként tíz éven át vezette a szabályozási munkálatokat. Még ezek befejezése előtt kezdett a Tisza-szabályozásához, amelynek sikeréhez hozzájárult, hogy 1845 nyarán a magyar királyi helytartótanács fennhatósága alatt lévő közlekedésügyi osztály élére került. Az ő fáradozása nyomán indult meg 1846. szeptember 21-én a gőzhajózás a Balatonon a Kisfaludy nevű gőzössel.
Az 1830-as évek második felében a lóverseny és a Duna-, később a Tisza-szabályozás mellett a Lánchíd építésének ügye lebegett a szeme előtt, amelynek építésére 1839-ben kapott engedélyt az országos bizottság, amelynek tevékeny tagja volt a gróf is. Bár 1849 tavaszán a hidat ágyútalálat érte, fél év múlva mégis átadták a forgalomnak. Mikor erre sor került, Széchényi István már a döblingi elmegyógyintézetben élt.
Széchenyi István hálószobája Döblingben. In. Vasárnapi Ujság, 7. évf. 24. sz. (1860. június 10.), 285. – Elektronikus Periodika Archívum. A kép forrása: Digitális Képarchívum
Március idusát követően Batthyány Lajos miniszterelnök felkérte Széchenyit a közlekedésügy és közmunka tárcájára, aki ezt elfogadta, bár bizonytalan volt abban, hogyan lesz összeegyeztethető nézeteivel a jóval radikálisabb szellemiség.
A közvélemény a történelmi események hevében Kossuthnak adott igazat a konzervatív, óvatos politikai irányvonallal szemben. Kossuth épp ellenkezőleg, Széchenyit liberális arisztokratának, míg magát demokratának tekintette.
Széchenyi távozása után nem tudott megbirkózni politikai meggyőződése és az aktuálpolitikai helyzet közötti eltéréssel, magát vádolta, pszichés problémák gyötörték. Miután 1848. szeptember 5-én Esztergomban a Dunába vetette magát a hajóhídról, orvosa, Balogh Pál Döblingbe, a Görgen-gyógyintézetbe vitte, s a felesége is Bécsbe költözött.
Tizenkét évvel később a bécsi rendőrség koholt vádak alapján 1860. március 3-án házkutatást tartott Széchenyinél és elkobozta írásait, mondván: összeesküvést tervezett. Tudatták vele, hogy az intézet hosszú távon nem maradhat tovább a menedékhelye. Labilis idegrendszere nem bírta tovább a megpróbáltatásokat, az április 7-ről 8-ra virradó éjszakán vélhetően önmaga ellen fordította fegyverét. Bár számos feltételezés akadt, amelyek arra utaltak, hogy az udvar végzett a gróffal, valószínűbb, hogy a Viszota Gyula által lejegyzett sorok a helytállók:
„…az Augsburger Allgemeine Zeitungban, a Wiener Medicinal Zeitungban és Terzky tudósításában közölt hiteles és egymással több tekintetben megegyező boncolási adatok szerint a törvényszéki orvosok kétségtelenül megállapították, hogy Széchenyi maga lőtte magát agyon; karszékébe ült, jobb kezével a jobb szemgödörben felfelé tartott pisztollyal lőtt és így érthető, hogy a lövés után jobb keze jobb combjára esett le, a pisztoly pedig (miután balkeze eredetileg is a combon volt) a balkézre esett, és ezt a pisztoly füstölgő puskapora befeketítette. A töltés lőgyapot volt puskaporral, söréttel vegyítve és oly erős, hogy a fej balrészét teljesen szétvetette a velővel együtt.”
1860. április 11-én több mint tízezer ember vett részt Széchenyi István nagycenki temetésén, annak ellenére, hogy a bécsi rendőrség hamis információkkal, félrevezetéssel próbálta elérni az ellenkezőjét. A gyászoló tömeget nem engedték be a temetőbe sem. A Magyar Tudományos Akadémia megemlékezésén a belvárosi plébániatemplomban Széchenyi jelképes koporsójánál Eötvös József báró tartott emlékbeszédet. A gyászmisét Scitovszky János esztergomi érsek celebrálta, ahol szintén tömegek voltak jelen, emlékezve a legnagyobb magyarra.
Szűts-Novák Rita (Olvasószolgálati és Tájékoztatási Osztály)
![„Blaskovlch Ernő ur telivér ménesében Tápió-Sz.Mártonon ellettek … Waternymph egy s[ár]ga kanczacsikót Cambuscantól.”](https://m.blog.hu/ne/nemzetikonyvtar/image/.external/.thumbs/ed3cfe024f81b65b7899cb55a434ce24_669ba6b3c379af695492e9efd7630b86.jpg)
