Háry János színpadra lép

2021. október 16. 08:00 - nemzetikonyvtar

95 évvel ezelőtt mutatták be Kodály Zoltán Háry János című daljátékát

1926. október 16-án mutatták be a Magyar Királyi Operaházban Kodály Zoltán Háry János című daljátékát. A szövegkönyv szerzői Paulini Béla és Harsányi Zsolt voltak. A rendező Márkus László volt, vezényelt Rékai Nándor. A címszerepet Palló Imre, Örzse szerepét pedig Nagy Izabella, a Nemzeti Színház művésze alakította. Vendégszerepelt továbbá az előadásban Körmendy János, a Magyar Színház tagja is.

A bemutató szereposztásának áttekintését a színlap mellett megkönnyíti egy korabeli képösszeállítás is.

A Háry János daljáték eredetileg a Nemzeti Színház számára készült. 1926-os ősbemutatója előtt a rendező, Márkus László (1881–1948) – aki egyúttal író, kritikus, díszlet- és jelmeztervező is volt – így nyilatkozott:

„A Kodály ősi szépségű magyar muzsikája mellett Paulini Béla és Harsányi Zsolt színdarabja is idevaló az Operaházba.”

Márkus László: „Háry János”. M. Kir. Operaház. Szerkeszti: Radnai Miklós és Márkus László. 1926. október, Budapest, Színházi Album-Kiadóvállalat, 1926. 13. – Színháztörténeti és Zeneműtár

Márkus László korábban több budapesti színháznál is tevékenykedett. 1908-tól a Magyar Színház főrendezője és díszlettervezője, 1922–26-ig a Renaissance Színház díszlet- és jelmeztervezője volt. Időközben, már 1923-tól az Operaház főrendezője, 1935-től 1944-ig igazgatója volt. Az 1932–33-as évadban pedig már a Nemzeti Színház igazgatói feladatát is ellátta. Így még jobban megértjük a következő vallomását:

„Nekem, aki rendezője lettem az előadásnak, különös gyönyörűség megint egyszer a színészek beszédjében keresnem kifejező eszközeimet és boldog vagyok, hogy egyszer megint körülöttem van a drámai színpad, ahol fiatal voltam, és ahol oly fájdalmasan hiába kerestem azt a muzsikát, amit a dráma lényeges belső erőjének éreztem mindig. Az én drámai ideálomhoz most jutottam közel, itt az Operaházban és álmélkodva hallgatom az énekesek szép tiszta magyar prózáját és minden próbán egész sajátos személyi értékek revelációját élvezem.”

Márkus László: „Háry János”. In. M. Kir. Operaház. Szerkeszti: Radnai Miklós és Márkus László. 1926. október, Budapest, Színházi Album-Kiadóvállalat, 1926. 14. – Színháztörténeti és Zeneműtár

07_opti_1.jpg
Márkus László (1881–1948) rendező, díszlet- és jelmeztervező munka közben. Fénykép. Jelzet: 1954/3198 – Színháztörténeti és Zeneműtár

A Nemzeti Színház számára készült, de az Operaházban bemutatott Háry János egy rövid időre mégis eredetileg tervezett bemutatója helyére került, hisz 1929. december 13-án, 14-én és 15-én a Nemzeti Színház Kamaraszínházában adták elő a daljátékot. Az előadásra a csákvári Magyar Földmíves Játékszín vendégjátékaként került sor, saját jelmezekkel és díszletekkel. A játékszín vezetője Paulini Béla, a szövegkönyv egyik szerzője, az előadás rendezője Bozory Endre, a csákvári Bozory vendéglő tulajdonosának tehetséges fia, a földmíves zenekar prímása pedig Dávid János volt.

Az előadás bemutatója 1929. április 16-én volt Csákváron. A város szülötte, Paulini Béla kezdeményezésére indult el és az ő vezetésével folytatódott a magyarországi falvak hagyományőrző népi együtteseit tömörítő Gyöngyösbokréta-mozgalom, melynek nyitányát éppen a Háry János a rádió által is közvetített csákvári bemutatója jelentette.

10_opti_4.jpg

Paulini Béla, Harsányi Zsolt: Háry János kalandozásai Nagyabonytul a Burg váráig. Kodály Zoltán kottáival és eredeti nép dalokkal, Budapest, Szerzők kiadása. Marton Sándor, 1926, 97. – Törzsgyűjtemény

Garay János (1812–1853) költő, színdarabíró, műfordító elbeszélő költeményben örökítette meg Háry János alakját. Paulini Béla és Harsányi Zsolt szövegkönyve az ő Az obsitos című műve nyomán keletkezett. 

11_opti_4.jpgBarabás Miklós: Garay János. Kőnyomat, Bécs, Johann Höfelich, 1844. Jelzet: KE 3350 – Színháztörténeti és Zeneműtár

A Háry János alakját korábban feldolgozó legismertebb alkotásból idézünk, amely nagy- és dédszüleink idején még az iskolai kánon részeként elmaradhatatlanul szerepelt a régi magyar olvasókönyvek újabb és újabb kiadásaiban:

„Most is kezébe kapván az öblös meszelyest,
Kalandos életéből regét regére kezd;
Hol s merre járt, mit látott, mit tett ő s társai,
S hallgatva függtek rajta mindnyájok ajkai. 

Ő, ki ármádiákat vert széjjel egy magán,
Túl jára hadnagyával az Operenczián,
Ki franczia fejekkel sátrát körül raká,
És a világ végénél lábát lelógatá.”

Garay János: Az obsitos. I. Az obsitos és Napoleon. In. Garay János összes költeményeMagyar Elektronikus Könyvtár

Ma ugyan már csak kevesen ismerik Garay a maga korában és később is népszerű művét, de a mese tovább él… Háryt ma is mindenki jól ismeri.
Az obsitos alakjának kiteljesedése, vagyis Háry színpadra kerülése két tehetséges írónak köszönhető, a főképp humoros, részben gyerekeknek szóló írásairól ismert, a nép lelkületét jól ismerő Paulini Béla (1881–1945) és a református írók, köztük a gályarab prédikátor Harsányi Móricz István leszármazottja, az író, műfordító, színházi ember Harsányi Zsolt (1887–1943) közös alkotása.

Az itt bemutatott képes összeállítás alapján némi fogalmunk lehet, hogyan is nézhetett ki az ősbemutató színpadképe, s milyenek voltak a szereplők.

14_opti_2.jpgMuszka silbak. Paulini Béla rajza. A „Háry János” I. kalandjához. In. Paulini Béla, Harsányi Zsolt: Háry János kalandozásai Nagyabonytul a Burg váráig. Kodály Zoltán kottáival és eredeti nép dalokkal, Budapest, Szerzők kiadása. Marton Sándor, 1926, 19. Törzsgyűjtemény

A Paulini Béla által az 1926-os kiadás számára készült rajzait párhuzamba állítottuk az elkészült díszlettervekkel, illetve egy esetben a színpadképpel. A hasonlóság a rajzok és a tervek között szembetűnő.
De mi volt előbb, a tyúk vagy a tojás? Valószínűbb, hogy a már kész tervek alapján készültek – újra – a jó rajzoló, saját könyveit is, mint például az 1925-ben megjelent Dugasz Matyi birodalmát, maga illusztráló tehetséges művész szellemes rajzai, de a közös munka, véleményünk szerint szinte biztosra vehető, ami a népi meseszerűséget, egyszerű, naiv jelleget illeti.

15_opti_1.jpgPaulini Béla. Jelzet: 223/1990 – Színháztörténeti és Zeneműtár

Paulini – ahogyan azt a korabeli tudósításból is megtudhatjuk – a próbákon is állandóan jelen volt. A daljátékról adott nyilatkozatát idézzük:

„Az a fontos, hogy megszületett a modern magyar daljáték. A modern magyar zene – vagy elfelejtett ősi muzsika?
A semmiképpen sem realista szöveg, sok groteszk, nem látott fantasztikum s az újszerű díszlet nem expresszionizmus, de nem is kékmadár-másolat: magyar levegőt lehel. S mégis – modern. (A szövegnek, zenének, díszletnek egységesen a filozófiája is magyar, s a szöveg dehogyis amolyan »librettó«, táncos társa a muzsikának.)
Bizony a naturalistákat sohasem tiszteltem. A naturalista írók ugyanis – véleményem szerint, aminek állíthatják az ellenkezőjét is – nem is művészek, hiszen csak másolják az életet. És ami még rosszabb – különösen a színpadon – a naturalizmust úgysem lehet száz százalékig megcsinálni, és amit naturalizmusnak neveznek, végeredményben úgyis csak – álnaturalizmus. Tehát éppen semmi. (Véleményem! Lehet vitatkozni, bár a vitatkozásra nem felelek.) Az az előadás, amit a Háry János hoz, végre egységes megtagadása a naturalista színpadnak, ami a magyar színpadot – némi kísérletezésektől eltekintve – vagy száz esztendeje foglalja le.
S ezzel egyúttal eljutottunk oda, hogy [amit] most Márkus László áldott rendezői keze, szeme, szíve egységesen színpadra állított, az egyúttal bemutatója a magyar színjáték második etapjának. (Nagy mondás? Nem baj az kérem, úgyis »ismert szerénységemmel« veregetik folyvást a vállamat. Holott félreismert gőgről is lehet szó.) Márkus László! Színpadra állítani a modern és mégis minden ízében magyar daljátékot, nem is sikerülhetett volna másnak, mint neki; valahol hiba támadt volna, és akkor összeomlik a kényes tündérvár, s a számtalan színű, kristályüveg-tündérvárból csak cserép marad. Márkus László tudhatta csak ezt, aki író, muzsikus és festő volt egy személyben, aki érzi nemcsak a muzsika meg a szó ritmusát, hanem képben is lát mindent, és pillanatig sem tépelődik.
A darabban kétségtelenül megnyilvánul némi fantázia (magyar, magyar!) és derű... Márkus László dehogy is csinál viccet a dologból, áhítattal szalutáltatja a csontvázakat is Johannesünk előtt. Igen, e teljes hozzáértés, rajongás nélkül suta dolog kerekedhetett volna a Háry Jánosból is, félszeg-ostobaság a nagyvonalú elgondolásból.
Egyszóval a szerző akképp fejezi be a »darabról« szóló nyilatkozatot, hogy megállapítja: a magyar színművészet már indulhat is fáklyával Márkus László elé, hiszen akadt egy rendező, aki Pesten is legyőzte a hétfejű sárkányt: a naturalista színpadot… Az Operaház »énekesei« pedig elkövették azt a kedves csodát, hogy Háryért remekül beszélnek is, s egy kiváló drámai színész operaénekessé lett érte: köszönjük, köszönjük, igen szépen.
Hogy aztán majd a közönség mindjárt teljes lelkesedéssel ismeri-e föl tündérvárunkat, azt persze kiszámítani nem lehet. De biztos, hogy akik – kissé dekadens korunkban – fokozottabb mértékben vágyakoznak a szent tűz után, azok kitárják karjaikat.”

Háry János. A három szerző és a rendező az Operaház újdonságáról. I. Paulini Béla [nyilatkozata]. [A II. Harsányi Zsolt. III. Kodály Zoltán.]. In. Magyar Színpad, 19. évf., 1926. október, 15–16. – Törzsgyűjtemény

A Garay-féle változathoz képest is a Világvége és a Hétfejű sárkány jelenete a Paulini Béla és a szerzőtársak által 1926-ban kiadott könyvből hiányzik. Az operaházi bemutatókor s még egy darabig szerepeltek, majd később elhagyták ezeket, miközben az egész darab és a zene is az idők során több átalakításon ment keresztül. 1927-ben világsikert arató hattételes zenekari szvit is született belőle. – A világvége jelenetnek és a sárkánynak a rajzát tehát hiába keressük Paulinitől, viszont Oláh Gusztáv mindkettőt megrajzolta.
Oláh Gusztáv (1901–1956) korának egyik legkiemelkedőbb díszlettervezője, Kéméndy Jenő tanítványa, szcenikai asszisztense lett az Operaházban, ahol azután harmincöt évet töltött. Közben Hevesi Sándor hívására dolgozott a Nemzeti Színháznak is. 1926. október 30-án Az ember tragédiája új bemutatójához az új díszleteket, „misztériumkeretet” Tolnay Pállal együtt ő valósította meg.

16_opti.jpgOláh Gusztáv, 1926 körül. Fotó: Vajda M. Pál. Jelzet: KA 7848/25 – Színháztörténeti és Zeneműtár

„Körülbelül 75 évvel ezelőtt temették el Tolnában azt a magyar Münchhausent, akit most három eredeti tehetség új és ragyogóbb életre keltett az Operaházban. Ők is »hárman valának együtt«, mint Garay »Obsitos«-ának szereplői: – Kodály, Harsányi és Paulini –, de negyediknek hozzájuk szegődött ifjú Oláh Gusztáv, a mesemondók mágusa, akinek fantáziája »korszerű környezetet” varázsolt az Operaház színpadára.
Kettős nehézséggel állott szemben a díszlettervező, amikor Háry János viselt dolgait kellett megfelelő keretbe állítania. A valóságot – a XIX. század eleji reális életet – úgy kellett összhangba hoznia, sőt egybeolvasztania a mese akciójában – tehát a hazugság levegőjében – törpékké torzított legendás alakokkal, hogy az összbenyomás ne legyen bántó, és minden túlzást megbocsássunk a fantáziának azért, hogy egy derűs álomvilág illúziójába ringatott.
Ezt a nem könnyű és nem mindennapi föladatot sok invencióval és ötletes eredetiséggel oldotta meg ifjú Oláh Gusztáv. Szigorúan ragaszkodott a daljáték stílusához s annak szellemében varrt cifra sújtást a mese tarka ruhájára. Céljának és a sikernek érdekében fölhasznált minden eszközt, mely a színi hatás fokozására kínálkozott. Ami szép, megkapó és színes vonás akad az etnográfiában, azt mind összeszedte és művészi ösztönnel szűrte le belőlük a mese típusait, melyeket aztán pazar pompával öltöztetett föl.
Így lett a »rongyos obsitos« viselt dolgaiból káprázatos revü, amelynek egyes jelenetei oly nagyszerű erővel vetik elénk a XIX. századbeli magyar élet egy-egy jellegzetes képét, hogy aki látja, egy pillanatig se tartja mesének vagy álomnak – például: a majlandi táborozást stb. –, hanem annyira megérzi a kor történelmi levegőjét, hogy valósággal vele és benne él.

Ahogy elénk állítja Milano városát 32 tornyával, már az első tekintetre látjuk, hogy ez a stilizált mese-illusztráció nem lehet valóság. És ebbe a naiv elgondoláséi keretbe mégis pompásan beleillik a Háry János hetyke huszársága, a kocsis Körmendy zamatos magyarsága, sőt még a kétfejű csirkét reggeliző osztrák császár is – ami pedig mind »eredeti valóság«, és nem kell hozzá semmiféle illúzió, hogy el is higgyük.
Ezt a hitet pedig az a »korszerű környezet« adja a nézőnek, melyet ifjú Oláh Gusztáv fantáziája varázsolt a színpadra. Mert abból a perspektívából mutatja a császárvárost, a zenélő toronyórát, Napóleont, Mária Lujzát, az ábécét éneklő császári gyermekeket, a magyar huszár gyöngyéletét, meg az abonyi csapszéket – szóval az egész »inzurgens világot« –, ahogy azt, Háry János füllentései nyomán, a XIX. század eleji naiv parasztok látták.
Enélkül groteszk, nevetséges, sőt bántó paródia lenne az egész daljáték, a néző elvesztené minden illúzióját – körülbelül úgy, mint ahogy a frakkos Hamlet is szánalomra méltó, silány figurává degenerálódik a modern keretben föltálalt legendás akcióban.
A díszlet-festőnek ezt a nagy művészi értékét illett és kellett kiemelni éppen most, amikor egyes színház-direktorok a színpad »leegyszerűsítése« címén – mivelhogy a papír-masé olcsóbb, mint a vászon – ki akarják vetkőztetni korszerűségéből a történeti akciókat, mit se törődve kapzsiságukban azzal, hogy ez a »leegyszerűsítés« egyenesen megöli az illúziót: tehát a színpadi hatás az igazi és teljes siker rovására megy.”

Az Obsitos. In. Képes Krónika, 8. évf. 44. sz., 1926. október 31., 4–5. – Törzsgyűjtemény

A nagyabonyi kocsmában a valóságban garnizonjából ki sem mozduló obsitos baka rákezd mesés huszárkalandjaira.

Háry a muszka–osztrák határon kimenti a bajba jutott császárnét.

A bécsi Burg udvarán. Háryt felveszik a testőrségbe.

A Napóleont elhagyó, s most már a hős Háryba szerelmes ifjú császárné és Ferenc császár…

A féltékeny és cselszövő Ebelasztin távolította el Háryt az udvartól.

Majland harminckét tornya alatt táborozik Háry mint óbester.

Háry legyőzi a franciákat és rabul ejti Napóleont.

Ebelasztin a Hétfejű sárkánnyal elraboltatja az ifjú császárnét, Mária Lujzát, hogy ne lehessen Háryé. Háry elmegy a világ végére, hogy megmentse Mária Lujzát. A Hétfejű sárkánynak már hat fejét levágta, mire az, az életéért rimánkodva, sértetlenül kiadja neki Mária Lujzát.

A szerelmes Mária Lujza bátor megmentőjének, Hárynak hálából pompás lakosztályt nyitott a bécsi Burgban és már az esküvőjükre készülődnek. 

Végül mégis sikerül Hárynak elhárítania ezt a kényszerű házasságot. Mindent ügyesen elrendez, s még Ferenc császárt is kioktatja, ezentúl szeresse jobban a magyarokat. Végül igaz szerelmével, Örzsével boldogan megy haza a falujába.

45_opti.jpg
Kodály Zoltán. 1928. Fotó: Vajda M. Pál. Jelzet: Kodály 101/3 – Színháztörténeti és Zeneműtár

Kodály Háry Jánosa bemutatójának évfordulóján a modern magyar daljáték megszületését is ünnepeljük. Ekkor csendültek fel először az Operaház színpadán a magyar nép dalai.

Irodalomjegyzék:

Kis Domokos Dániel (Színháztörténeti és Zeneműtár)

komment

A bejegyzés trackback címe:

https://nemzetikonyvtar.blog.hu/api/trackback/id/tr9816720338

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.

süti beállítások módosítása